No Rain No Rainbow - 16. fejezet

Nos, ez egy kicsit talán laposabb fejezet lett, amolyan kitöltő epizód, de végül is nem lehet mindig izgalmakat belerakni. >< A végére kifogynék az ötletekből.. Azért remélem tetszeni fog, és a Sergio rajongóknak is remélem sikerül egy kicsit a kedvére tennem!

Puszii

A helyzet nem volt egyszerű. Charo szülei lefagyva álltak ott, a lány maga kínosan mosolygott, miközben Özil megszorította a kezét, majd nem is engedte el. Úgy tűnt, a focista igencsak biztos a dolgában. Egyenesen farkasszemet nézett az apával, akinek a tekintetéből tisztán ki lehetett olvasni, milyen érzelmek kavarognak benne. Nem éppen a boldogság szikrái röpködtek a szemeiből.

- Be szeretném mutatni Mesutot… - kezdte Char elvékonyodott hangon, ám az apja közbevágott kissé felemelt hangon.

- Ő miatta hagytad ott Fabiánt?! Egy ilyen focista miatt? Az a fiú olyan megbízható, ez meg ki tudja, milyen életet él! Pár hét múlva meg majd sírva jössz, hogy megcsalt! – vágta hozzájuk, amire Mes csak annyival válaszolt, hogy félredöntötte a fejét. Ám Charo már nem volt ilyen nyugodt lelkiállapotban, ami alapján Mesut megállapította, hogy vérmérsékletét valószínűleg az apjától örökölte.

- Mi az hogy ez?! Meg mi az, hogy milyen életet él?! Mesut egy személy, a másik meg, tudom, mit csinálok. Én azt az eljegyzést sem akartam! Nem értem, miért akartok beleszólni az életembe úgy, hogy azt sem tudjátok, mi áll a háttérben. Mert bármennyire is hihetetlen, Fabiánnal nem mentek olyan jól a dolgok! A másik meg… Igen, egy focista a párom. De közlöm, hogy ha nem tűnt volna fel, Alvaro is az, és érdekes, még sincs vele semmi gond. Teljesen rendben van a gyerek! – Charo a monológja végén csak úgy fújtatott, Özil pedig csak a vállára helyezte a kezét nyugtatásképpen. A lány kissé felkapta a vizet, így anyja csak megilletődve pislogott, míg apja nem vette jó néven ezt az ordibálást. A focista is csak ácsorgott, és azon gondolkozott, hogy vajon megmerjen-e szólalni vagy sem, hiszen párja már így is elég pipa volt. Mondjuk az is eszébe jutott, hogy meg kéne védenie saját magát, mert amiket az idősebb Morata hozzá vágott, igencsak sértőek voltak. Egy, ő is megbízható. Kettő, nem szokott olyan kicsapongó életet élni, vagy ha van is valakije, azt sosem csalná meg. Főleg nem Charot, akit már időtlen idők óta meg akart szerezni.

- Ez a hála, hogy támogatunk? Hogy fizetjük az egyetemet? Hogy hozzánk bármikor jöhetsz? – tárta szét a karját Charo apja, és mielőtt még a lány bármit is hozzá tudott volna vágni, Mesut emelte fel a kezét, mintha csak jelentkezne.

- Bocsánat, hogy közbe szólok, de úgy érzem, fel kell szólalnom, mert én is érdekelt vagyok a dologban. Igaz, hogy nem ismerem olyan régóta Charot, csak alig több mint fél éve, és igaz, hogy maguk a szülei, de szerintem neki kéne eldönteni, hogy mit akar. És ha már nem úgy mentek a dolgok Fabiánnal, mint ahogy kellene, akkor nem kéne ezt erőltetni… - magyarázta teljesen normális hangnemben.

- Persze, ezt csak azért mondod, mert így feléd dől a mérleg… - dünnyögte az idősebb Morata, ám felesége lecsitította. Ő kész volt meghallgatni, mit mond a srác.

- Drágám, hallgasd meg, mit akar mondani! – tekintete utasító volt, így a férfinak nem volt más választása, minthogy csendben maradjon. Az asszony szava azért mégiscsak szent volt.

- Szóval - kezdte Mesut, miután nyelt egyet -, csak azt szeretném mondani, hogy egyáltalán nem áll szándékomban „pár hónap múlva sírva elküldeni Chart, mert megcsaltam”. Én izé… szeretem őt, és ebből nem engedek – jelentette ki határozottan a focista, és ez a kisugárzás az összes jelenlévőt megdöbbentette…

- Segio, mire készülsz?

- Majd meglátod. Meglepetés. – Sergio éppen Sarah-hoz rontott be, a lány pedig igencsak meglepődötten fogadta barátja megjelenését. Haja kócosan meredezett minden irányba, s mikor eszébe jutott, hogy az otthoni gönceiben van, azonnal elvörösödött.

- De… izé… - kezdett el tiltakozni a lány, csakhogy Ramos nem volt ilyen könnyen lepattintható. Becaplatott a házba, azon belül is Sarah hálójába, a szekrényből kirántott pár ruhát, és ráparancsolt kedvesére.

- Öltözz, aztán indulunk!

- Ki mondta, hogy csak így beronthatsz a hálómba? – tette csípőre a kezét Sarah gonosz kis mosollyal az arcán, ugyanis hiába voltak együtt egy hónapja a sráccal, ő még nem volt hajlandó beengedni a szobájába Segiot, és ugyanígy a focistánál sem akart bemenni abba a „bizonyos” helyiségbe még. Ő nem az a fajta lány volt, akit az első randi után meg lehet kapni, és ehhez tartotta is magát. Ramosnak pedig meg kellett dolgoznia ezért rendesen. Nem egészen volt hozzá szokva az ilyesfajta várakoztatáshoz, de mindig is szerette az új dolgokat. Ezért is tepert annyira. Mert Sarah nagyon is bejött neki, és nem akart megfutamodni azért, mert ezúttal kicsit nehezebb dolga akadt.

- Az most nem lényeges, csak öltözz! – utasította Sergio a lányt, ám arcán ott virított egy mosoly, aminek Sarah nemigen tudott ellenállni, így hát odasétált hozzá. Karjait a srác nyakába akasztotta, majd egy lassú csók után kérdőn nézett a focistára.

- Elárulnád, hogy mégis hova megyünk? – kérdezte mosolyogva, miközben összeszedte a cuccokat, amiket Ramos az ágyára dobált. Meglepődve vette észre, hogy a kiválasztott ruhadarabok eléggé passzoltak egymáshoz, és nem is voltak a legócskább darabok, így végül úgy döntött, hogy azokat veszi fel aznapra.

- Meglepetés – vigyorgott Sese, majd kivonult a nappaliba, s mint egy kisgyerek, úgy várta, hogy Sarah végre végezzen a készülődéssel. Szerencsére a lány nem az a fajta volt, aki órákon át készült a boltba, és full sminkben jelent meg egy kenyérért.

- Mehetünk – sóhajtotta, azzal pedig elindultak. Sarah oldalát nagyon is furdalta a kíváncsiság, hogy vajon Sergio hova akarja vinni őt, csakhogy amikor elérkeztek arra a bizonyos helyszínre, ő nem igazán volt elragadtatva a látványért. – Ez meg mi? – rökönyödött meg.

- Sportkocsi kiállítás. Tudod, milyen rég voltam ilyenen? – csillogtak a srác szemei, majd karon ragadta a barátnőjét, és beljebb húzta, hogy belépő jegyeket vehessenek. – Eddig nem nagyon volt kivel mennem.

- Nem csodálom – dünnyögte Sarah. Nem igazán volt oda az ilyenfajta dolgokért, őt egy sportautó nem tudta úgy lázba hozni. Sokkal jobban szerette az egyszerűbb kocsikat, mint amilyen az ő Skodája is volt. – Kit érdekelnek ezek? Mindegyik ugyanúgy néz ki belülről, és mindegyik ugyanúgy képes annyival menni, amiért azonnali jogsi megvonás a következmény.

- Hogy mondhatsz ilyet? Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy a foci másról sem szól, csak arról, hogy húsz pasi kergeti a labdát, kettő meg ácsorog egyhelyben – tárta szét a karját Sergio, mire barátnője felvonta a szemöldökét.

- Nem én mondtam – vonta meg a vállát, majd lazán besétált, miután megkapták a jegyeket. Ramos egy pillanatig csak állt egy helyben, és próbálta felfogni, hogy mit is mondtak neki az imént, majd mikor leesett neki a dolog, felháborodást tettetve ment Sarah után.

- Hé!

Ezek után végigjárták a kiállítást. Sergio gyerekek módjára csodálkozott rá egy-egy járgányra, valamelyiket kipróbálta, amelyik tetszett neki lefotózta, hogy majd a többiek véleményét kikérje róla, jó lesz-e a gyűjteménybe, Sarah pedig csak mosolyogva nézte barátja ömlengését. Másfél óra alatt olyan oktatást kapott, hogy mire kell figyelni az autó kipróbálása közben, mit kell megnézni és ilyenek, hogy a végére már egész profinak érezte magát. De végül is egy szót sem szólhatott. Nem volt olyan rossz a program, mint amilyennek ígérkezett, és egészen odáig Sergio úgy is mindig arra pórbált meg törekedni, hogy a lány kedvében járjon, így kerülték a luxus dolgokat. Valamikor pedig már érett az is, hogy el kelljen menniük egy hasonlóra.

- Jé, ki van ott! – csodálkozott el Sergio, ugyanis a kiállítás kijáratánál egy igencsak ismerős arcot pillantott meg. Ez az ismerős arc pedig nem is mozdult a helyéről, így a spanyol magával cipelve útitársát ment oda Moratahoz.

- Szevasz, Töki! – vigyorgott a másik játékosra, aki a megnevezésre igencsak furcsállva fordult a védő felé.

- Öhm. Üdv! – emelte fel a kezét, majd tekintete a szőke lányra tévedt.

- Helló! Sarah vagyok – mosolyodott el az „ismeretlen”, Sergionak pedig eszébe jutott, hogy talán illene bemutatnia párját.

- Ja, igen, ő a barátnőm – kapkodta a fejét, ám addigra már a két bemutatásra váró alany kezet fogott. – És ő pedig Alvaro Morata… - dünnyögte Sese, hogy csak azért is elmondhassa, amit akart. – Amúgy mit csinálsz itt?

- Nem volt jobb dolgom – vont vállat a legfiatalabbik Morata, s közben zsebre dugta a kezét. – Hazamentem, erre mit látok? Mesut és Charo anyáék előtt áll, miközben Char apával üvöltözik. Gondoltam nem maradok ott, bár lehet, jól szórakoztam volna – vigyorodott el a végére, mire Ramosnak is gonosz mosoly jelent meg az arcán.

- Na, igen. Gondolom, milyen jó szórakozás lehet az – helyeselt. – Nézzük meg!

- Mi?! – hökkent meg Sarah, mert ő viszont azért szeretett volna már hazamenni. Kicsit fárasztó volt az óvódás korú vagy legalábbis viselkedésű barátjára vigyázni egészen odáig, nehogy elkeveredjen.

- Ez egy jó ötlet – bólogatott Alvaro is, majd pötyögött egy kicsit a telefonján, hogy megtudja, Charoék még mindig náluk vannak-e. Csakhogy nővére három csengés után felvette a telefont.

- Igen? – szólt bele.

- Drága, kedves nővérkém. Eme jeles pillanatban merrefelé tartózkodsz? – vigyorgott az öccse, s tulajdonképpen saját fogalmazásán majdnem elröhögte magát. Sergioék csak furcsán pislogva hallgattak.

- Mesnél vagyok.

- Már megint?! Mi volt apáékkal? – döbbent le Alvaro, mire nővére sóhajtott egyet, és tömören összefoglalta a cselekményt.

- Elmentünk, vázoltuk a helyzetet, üvöltöztem egy sort, apa is üvöltött egy sort, Mesut felszólalt, anyu azt hiszem belenyugodott a dolgokba ezek után, apu meg még nem egészen, de legalább már nem mondta azt a végére, hogy már pedig vissza kell mennem Fabiánhoz. Tömören ennyi, de most mennem kell. Csá! – azzal már le is rakta a telefont, így a fiatalabbik Morata pár pillanatig csak nagyokat pislogva dolgozta fel az információkat.

- Hát, akkor most nem megyünk szórakozni. Végeztek, és senki nem halt meg – sóhajtotta végül, mire Sarah is óvatosan kifújta a nagy adag levegőt, ami eddig a tüdejében volt. Ő nem azért szorított, hogy mi a vége annak az összezördülésnek, hanem azért, hogy mehessen haza.

- Akkor mindegy. Majd találunk mást Mes szívatására – legyintett végül Sergio, majd lassan elbúcsúztak egymástól, és hazavitte Sarah-t, ahol a lány elnyújtózva dőlt el a kanapén. Ramos csak állt mellette, végül pedig leült a fennmaradó helyre. – Izé… bocs, ha unalmasak voltak az autók. Csak tök rég voltam ilyenen, és nem sokszor volt eddig, hogy kiállítás lett volna… - kezdte akkora szemekkel, amiket még egy kölyökkutya is megirigyelt volna. Sarah erre felült.

- Nem volt olyan rossz. Egyáltalán nem. Meg eddig végül is mindig azt csináltuk, amit én szerettem volna, szóval most rajtad volt a sor – mosolygott a lány bíztatóan, majd egy teljes helynyivel közelebb ült a sráchoz. – De tudod, ez még mindig a „te napod”, szóval kérhetsz, amit akarsz – körözött ártatlan arccal Sese combján, akinek erre hatalmasra tágultak a szemei.

- Úgy érted, hogy… - kérdezte óvatosan.

- Igen, úgy értem, hogy… - mosolyodott el sokat sejtetően a lány, csakhogy abban a pillanatban Sergio felpattant a kanapéról, az ölébe kapta Sarah-t, és egyenesen a hálóba cipelte, miközben a lány csak nevetett barátja hevességén. Meg sem kérdezte, hogy mi ez a hirtelen váltás, mert úgy is érezte, hogy a lány erre már régóta készült, csak most jutott el arra a pontra, hogy valóban a tettek mezejére lépjen… 

Vélemények (16.fejezet):
	Nagyon jó.
	Jó.
	Pff.
pollcode.com free polls

Kis késés...

Sziasztok!

Mára terveztem hozni a részt, és ne haragudjatok ezért, de nem megy. Pár nap múlva biztos menni fog, de jelenleg nem.
Ennek oka pedig, Özil. Most, hogy a kedvenc játékosom és a kedvenc csapatom útjai elváltak, valami kissé összedőlt bennem, és ezt fel kell dolgoznom. Folytatni fogom a blogot, csak kell pár nap, és ezért elnézéseteket kérem! Nem hittem, hogy valaha így érzem magam egy igazolás miatt, de mégis így lett, és a hangulatom most nagyon nincs az egekben, amire a tökéletes órarendem is rátett egy lapáttal.

De addig is Hala Madrid, Mesutnak pedig sok sikert az Arsenalban! Hétvégén már szerintem jövök. :)

Puszii

No Rain No Rainbow - 15. fejezet

Másnap reggel a nap halvány sugarai ébresztették fel az ágyon alvó páros egyik tagját. Mesut nyújtózkodva ébredt fel a helyén, majd baloldalra tekintett, s mintha egy kicsit meglepettnek tűnt volna.

Egy pillanatig csak lejátszotta magában az előző este történteket, majd óvatosan végigsimított Charo karján, mintha csak attól félne, hogy nem is ő fekszik ott mellette.

- Aludnii szeretnék, miért piszkálsz? – nyögte a lány, majd megdörzsölte a szemét, és felült. Kérdőn tekintett a srácra, akivel az előző estéjét eltöltötte.

- Jó reggelt! – mosolygott Mesut színtiszta boldogsággal az arcán. – Csak megnéztem, hogy nem álmodom-e, vagy biztos te vagy-e mellettem. – Char erre csak furcsán pislogott, így Mes még odabiggyesztett egy magyarázatot. – Nem voltam biztos benne.

- Hát, márpedig itt vagyok. És nem is terveztem itt hagyni téged – mosolyogta a lány, azzal egy megerősítő csókot nyomott Özil ajkaira, hogy a srác biztos legyen benne, ez valóban nem álom.

- Oké, most már elhiszem – nevetett bele a csókba Mes, majd leterítette az ágyon Charot, ám abban a pillanatban a lány gyomra hatalmasat mordult. – Éhes vagy? – tette fel a költői kérdést Mesut.

- Azt hiszem, igen – vörösödött el Char, így a fiú lemászott róla, s biztosította, hogy tíz perc múlva megérkezik a reggelije.

Amíg Mesut kint a konyhában szorgoskodott, addig Charo kicsit jobban körülnézett a hálószobában, hiszen eddig nem igazán a berendezéssel volt elfoglalva. Férfi lakásához képest meglepően nagy rend uralkodott, bár a lány el tudta képzelni azt is, hogy a focista felfogadott egy bejárónőt. Mindenesetre ez kellemes meglepetésként érte, ahogy az is, hogy hiába volt nyitva a szoba ajtaja, Mesut kutyái mégsem jöttek oda. Persze semmi baja nem volt velük, hiszen maga is szerette az álatokat, csupán megszokta, hogy ahol állatok vannak, ott azoknak szabad bejárásuk van a hálóba is.

- Rockyt és Balboát hol hagytad? – kérdezte Char, mikor Mesut egy tálcával a kezében lépdelt be az ajtón. A srác csak összevont szemöldökkel kérdezett vissza.

- Talán hiányoznak?

- Nem, csak izé… Na, hova raktad őket?

- A kertben vannak – ült le a focista az ágyra, miközben odaadta a tálcát Charonak. Azon volt egy tányér tükörtojás friss paradicsommal és paprikával, kenyér, egy bögre gőzölgő kávé, s Mes még egy szál virágot is fektetett mindezek mellé. – Megszokták már, hogy éjjel nekik ott a helyük, mert nincs szükségem arra, hogy idepofátlankodjanak…

- És megzavarjanak valamit? – vigyorgott pimaszul Charo, majd nevetve beleharapott a paprikába.

- Cöh, mikre gondolsz te?! – vigyorgott Mesut is kissé elpirulva.

- Egyébként köszönöm a reggelit! Nagyon jól néz ki – hajolt oda egy csókért Char, majd ezek után ketten együtt elfogyasztották az ételt.

Már késő délelőttre járt, mikor végre kiszálltak az ágyból, így Özil első dolga az volt, hogy a nyüszítő kutyákat beengedje az udvarról.

- Sziasztok! – mosolygott rájuk Charo, s le is guggolt, hogy megsimogassa őket. Rocky csak egyet fújt rá, majd továbbállt, ám Balboa örömmel szaladt oda hozzá. – Tényleg, nem úgy volt, hogy ő a húgod kutyája?

- Úgy volt. Aztán mégse, szóval itt ragadt, és szerintem már itt is marad örökre. Rocky is egészen megkedvelte.

- Nem úgy, mint engem – dünnyögte a lány, ám akkor megcsörrent a mobilja. – Na, kezdődik az őrület – sóhajtott fel, s igaza is lett. Az elkövetkezendő fél órában szülei felváltva hívogatták, ám ő egyszer sem vette fel a telefont, hanem inkább lehalkította.

- Biztos nem lesz gond? – kérdezte Özil aggodalmaskodva, miközben a konyhaasztalnál ültek, s Charo ismételten csak Balboát babusgatta.

- Mi? Hogy itt bujkálok a családom elől? – nevetett fel a lány. – Dehogy!

- Ahogy érzed – vont vállat Mes, majd felállt, mivel kopogtak az ajtaján. Csak bízni tudott benne, hogy nem Char szülei azok. – Őő szia Alvaro! – üdvözölte meglepetten játékostársát, aki vigyorogva állt a küszöbén.

- Üdv Rómeó! – röhögött, majd különösebb beinvitálás nélkül ment el Mesut mellett.

- Rómeó? Mi van? – fordult utána értetlenkedve a török-német, hiszen azt sem tudta, miért van itt a srác.

- Tudod, Rómeó és Júlia. Tiltott szerelem – nézett hátra Morata, a másik srác pedig kelletlenül bólintott. Ja igen, még mindig a tiltott fázisban vannak. – Szóval?

- Szóval mi? – aznap különösen nem akarták megérteni egymást. A pályán szerencsére ez nem volt jellemző, mert abból csak a csapat járt volna rosszul.

- Szóval hol rejtegeted a nővéremet? – nézelődött a srác, ám Mesnek meg sem kellett szólalnia, hiszen Charo hirtelen felbukkant az előszobában kezében a fekete kutyussal.

- Alvaro? – döbbent meg.

- Jaj de jó! Felismersz még! És látom, itt bezzeg babusgatod a kutyát. Na, mindegy. Úgy is tudod, hogy nem azért jöttem, hogy hazacipeljelek – pörgött ezerrel a srác, és a pár nem is bírta nagyon követni.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Fabián elhozta a nála lévő cuccaidat hozzánk. Nyilván hozzád nem akart menni, Mesut ajtaján meg szintén nem lett volna képe kopogtatni, ezért lettünk mi a lomtár – magyarázta Alvaro vigyorogva. Ő ismét csak a poénos oldalát nézte a dolognak, így rendkívül jól szórakozott mindenen. – Anyáék persze nem örültek, hiszen elsőként azt a drága órát „dobta vissza”, amit tavaly karácsonykor kapott tőled apa unszolására.

- Miii? – döbbent le Charo, s letette a földre Balboát. – De hát az az övé!

- Jó, de szakítottatok. Illetve felbontottad az eljegyzést – nézett furcsán az öccse, hiszen nem teljesen értette nővére hirtelen indulatait. Bár mondjuk ezt már volt ideje megtapasztalni az elmúlt húsz év során.

- Nem érdekel! Ez akkor is… hogy tehette ezt?! Az nem egy eljegyzési gyűrű volt, és ezzel nem engem nem tisztel meg, hanem anyáékat sem! Ó istenem! – járkált fel-alá a lány, mire a két fiú igencsak furcsa szemeket meresztett rá. Nem egészen tudták megérteni Charo álláspontját.

- Na, ezek után merj szakítani vele – súgta oda Alvaro Mesnek, aki csak nyelt egyet. Noha nem volt a fejében semmi hasonló, hogy szakítani akarna a lánnyal, a vele való együttélésben is akadhatnak problémák, amiket így már nem biztos, hogy meg akart tapasztalni. A végén még Char kinyírná, mert eltört egy poharat. Vagy hasonló.

- Szerintem le kéne nyugodnod… kicsim – furcsa volt ezt kimondani számára, hiszen nem is olyan régen még nem is voltak többek, csak szimpla ismerősök, akiknek nagyon nem volt jó a viszonyuk. Most meg? A Charoval eltöltött éjszaka után nála húzódott meg a lány a szülei elől, hogy még ne kelljen szembenéznie velük a tette miatt. Hiszen felbontotta az eljegyzést is csakis Özil miatt. Akinek meg ettől enyhe bűntudata támadt, hiszen a focista nem volt az a kőszívű, paraszt férfi, ő csupán csak meg akarta kapni a lányt, akibe beleszeretett. Az már más kérdés, hogy pechére az a lány foglalt volt. Egészen mostanáig.

- Nekem te csak ne mondd, hogy le kéne nyugodnom! – förmedt Char Mesutra, aki inkább behúzta fülét-farkát, mert kissé megijedt ettől a reakciótól. – Én szakítottam vele, nekem kéne kihajigálnom a cuccait otthonról már rögtön másnap, és nem pedig fordítva!

- Oké, most, hogy megtudtuk, hogy nem is az óra a problémád, hanem mert „kihajigálja a cuccaid rögtön másnap”, ideje lehűtened magad, nővérkém – jelent meg hirtelen Alvaro egy pohár vízzel a kezében, majd nyugodt szívvel leöntötte testvérét, aki lefagyott ettől a mozdulattól. Észre sem vették, mikor eltűnt a fiatalabbik Morata, de úgy tűnt, hasznos volt a tevékenysége.

- Komolyan megfojtalak egyszer – sziszegte Charo, de ekkor Mesut lefogta, és a fürdőbe kísérte, hogy hajat száríthasson.

Tíz perccel később már hárman ücsörögtek a konyhában, Char Mes egyik pólójában, Alvaro pedig egy pohár narancslé társaságában.

- Ha lehet, akkor ezt ne öntsd rá – viccelődött a török-német, ám barátnője csak egy mérges pillantást vetett felé, így hamar elhallgatott.

- És mit akarsz most tenni? Örök életedre itt akarsz bujkálni apáék elől? – kérdezte Alvaro ezúttal már komolyan, hiszen tudni szerette volna nővére szándékait. Ő ezért jött csak ide a mai nap folyamán, plusz érdekelte a dolog, hogy Özil hogy viseli el a lányt egy nap után. Szerinte ugyanis ennyi időbe telik az embereknek, amíg még bírják idegekkel Char mellett.

- Mondd, neked nincs saját életed? Mondjuk egy csaj, vagy valami? – sóhajtotta Charo, de ez már nem az a „megöllek” sóhajtás volt, hanem csupán testvéri piszkálódás.

- Ami azt illeti, de van, de arról most nem akarok beszélni – vörösödött el egy kicsit a fiatalabbik Morata is, mire nővérének gonoszul megcsillantak a szemei, ám Mesut még azelőtt leállította, mielőtt faggatózni kezdhetett volna.

- Tényleg. Azt mondjuk én is szeretném tudni, hogy tervezted. Mert örökké nem bujkálhatunk, és szerintem a lakcímemet sem olyan nehéz kideríteni, miután a családodnak is van köze a Realhoz – sandított Alvarora, majd ismét vissza párjára. – Úgyhogy jobb lenne megelőzni a rendőrségi akciót, miszerint elraboltalak, és személyesen közölni velük a dolgot – közölte Mes az előszobaiakhoz képest határozottabb hangsúllyal. Kezdett visszatérni a lélekereje, és úgy érezte, most ő lesz a férfi ebben a kapcsolatban, és ő mondja meg, hogyan is legyenek a dolgok. Már így is elásta magát valószínűleg a szülők előtt, hiszen azok valaki mást szántak a lányuknak. Erre meg megjelent ő, és szép lassan lenyúlta Charot a vőlegényjelölt elől, ráadásul elérte azt is, hogy a lány nem is veszi fel a telefonját nekik. Igaz, ez talán annyira nem volt szokatlan, hiszen Char nagyon makacs nőszemély hírében állt, szerette maga igazgatni a dolgait, ezért is esett nehezére normálisan lereagálni az esetet, mikor a kórházban azzal a hírrel fogadta az apja, hogy helyette is elfogadta az eljegyzési ajánlatot. Ő ugyanis nem ehhez volt szokva.

- Jóó – sóhajtott fel Charo. – Otthon vannak ma? – nézett Alvarora, aki egy pillanatra elgondolkozott, végül pedig bólintott.

Ezek után biztosította mindkét srácot, hogy akkor még ma elmennek a szülőkkel beszélni, így Alvaro nem sokára el is ment, mivel akadt egy kis dolga. Szép lassan Char is felöltözött a megszáradt ruhájába, és elindultak, de azért még utoljára felugrottak a lakására, hogy átöltözzön, mert nem akart szakadtan, félig száraz cuccokban megjelenni a szülei előtt.

Végül egy félórányi készülődés után arról a lakásról is el tudtak indulni. Ekkor már nagyon úrrá lett rajta a félelem, és mialatt Mesut vezetett, addig ő az egyik szabad kezét szorongatta, s egészen addig nem engedte el, mígnem a családi házhoz nem értek.

- Na, akkor hajrá – vett egy mély levegőt, azzal pedig kiszálltak az autóból, és bementek a bejárati ajtón, hiszen még mindig volt hozzá kulcsa. – Anya, apa, sziasztok! – lépdelt be lassan a nappaliba, ahol mindkét szólítottat meg is találta. Mesut egyelőre még nem jött beljebb az előszobánál.

- Charo! Hála istennek élsz! – pattant fel az anya, hogy átölelje gyermekét, s mikor ez meg is történt, Char intett a fejével.

- Igen, élek. És tudom, hogy járt itt Fabián, és elmondott mindent, de pont ezért jöttünk most el, hogy megbeszéljük veletek ezt a dolgot – azzal pedig Mesut odalépett a lány mellé, és kínosan mosolyogva megfogta a kezét.

- Üdv…!

Vélemények (15.fejezet):
	Nagyon jó.
	Jó.
	Pff.
pollcode.com free polls