29. fejezet - A Nagy Nap

Sziasztok! A mai az utolsó előtti fejezet lesz, de készülök majd egy új történettel, szóval holnap kirakok majd egy szavazást, hogy kit szeretnétek benne látni. Addig is jó olvasást, remélem tetszeni fog^^

Fél évvel később

Tami

- Jó reggelt! – ugrottam rá egy halom takaróra, mire a kupac megmozdult, de csak egy halk nyöszörgést hallatott – Ne kéresd már magad, egy csomó dolgunk van ma! – vigyorogtam, s Mesut végre hajlandó volt a hátára fordulni, de még mindig nem kelt fel, így én meg ráültem. Nem terveztem egyhamar felállni róla, kivéve, ha végre sikerül kirángatnom az ágyból.

- Nem lehetne, hogy még egy kicsit…? – nézett rám könyörgően, miközben kezeit derekamra helyezte, de én csak a fejemet csóváltam.

- A reggelid is készen van már, és mint már mondtam, ma nagyon sok a dolgunk. Szóval kifelé! – hajoltam le egy csókért, de hirtelen az ágyon találtam magam leteperve. Belenevettem a csókba, majd hirtelen kiszabadultam Özil karjai közül, és felálltam. Elindultam a konyha irányába, de aztán visszafordultam a hangra.

- Naaa! – vőlegényem azzal visszatemetkezett a párnába. Nagyot sóhajtottam, de még mindig nem adtam fel.

- Nem ér visszafeküdni, vagy durvább módszerekhez folyamodok! – erre csak intett, én pedig elégedetten kifáradtam a szobából, mivel tudtam, hogy egy-két percen belül úgy is jönni fog. Egyrészt, mert biztos nem szeretné, ha anyámék így találnák itthon, másrészt, mert ez a nap neki is ugyanolyan fontos volt, mint nekem. Az esküvőnk napja. Úgy tűnik, hogy végre összejön az egész, senki nem veszett össze senkivel, senki nem „halt” meg, szóval minden tökéletes.

Miközben a konyha felé haladtam Liani szobájának irányába néztem, de egyelőre semmi mozgás nem volt onnan, tehát még biztos aludt. Bár nem csodálom, hiszen még elég korán volt ahhoz, hogy felébredjen, csupán nekünk kellett hamar elkezdeni készülődni.

Miközben kint a konyhában kávét készítettem, hirtelen valaki átkarolt hátulról, és belecsókolt a nyakamba.

- Van fejfájás csillapítónk? – vigyorgott Mes, miközben állát a vállamra támasztotta. Nagyot sóhajtottam, majd az asztal felé intettem a fejemmel.

- Sejtettem, hogy kelleni fog, szóval ott van a reggelid mellett.

- Imádlak! – csókolt meg, s már ment is volna el, amikor megfordultam, és karjaimat nyakába akasztottam.

- Én is, de jó lenne, ha felvennél esetleg majd valamit, mert hiába jó a látvány, de azért anyámékat nem alsógatyában kéne várnod. – vigyorodtam el, majd egy gyors puszit nyomtam a szájára, aztán visszafordultam a kávémért. Úgy éreztem, hogy erre igazán nagy szükségem lesz ma, főleg, hogyha Mesut ezen a napon továbbra is ekkora aktivitást mutat. Nem mesélt róla ugyan, de anélkül is tudtam, hogy a tegnapi este nem tartozott a legenyhébb szórakozások közé, főleg, hogy a német csapat is Madridban tartózkodott már, így a társaság a duplájára nőtt, Mesutot meg könnyen rá lehet venni bármire ilyenkor. Néha olyan, mint egy kisgyerek, aki a nagyoknak mindent elhisz naivan.

Vőlegényem leült az asztalhoz, és nagy bőszen a reggelijét kezdte fogyasztani, én meg addig valami elfogadható ruhát kerestem szüleim, meg a többiek fogadására, amikor hirtelen csengettek. Ismét nagyot sóhajtottam, hiszen mondtam nekik, hogy ne csengessenek, Liani had aludjon.

Gyorsan ajtót nyitottam, és hirtelen Ramona, mint a hurrikán, úgy vágtatott be a házba, mialatt anyámék csak diszkréten üdvözöltek, és velem együtt jöttek beljebb. Az étkezőbe érve érdekes látványnak lehettünk szemtanúi, hiszen Mes még mindig alsónadrágban ülve ette komótosan a reggelijét, Rami pedig fejcsóválva magyarázott neki.

- Ember, ébredj már fel, ma van a nagy nap, szóval kapd össze magad, húzz el, hogy mi had csináljuk a dolgunkat! De nekem el ne szúrd az esküvőt, mert kivégezlek! – Özil szótlanul felállt, majd a mosogatógépbe kivitte a tányérját, aztán elvonult felöltözni. Apámék döbbenten álltak, és egészen addig nem tértek magukhoz, amíg Mesut vissza nem jött.

- Úgy látom, téged alaposan helyre kell majd pofoznunk. – szólalt meg apu elgondolkodva, de ekkor ismét Ramona ragadta magához a szót, és intézkedni kezdett.

- Na, gyors csók, puszi, búcsúzkodás, mit tudom én, mert legközelebb már csak az oltár előtt láthatjátok egymást! Szóval egy-kettő, rengeteg dolgunk van még! – kezdte el kifelé lökdösni Mesutot, de én mosolyogva elkaptam a karját.

- Rami! Ne pörögj! Minden rendben lesz, hidd el! Csak nyugi! – erre leengedte a kezét, és nagyot sóhajtott, én pedig Mes elé sétáltam – Akkor hatkor találkozunk. – még utoljára megcsókoltuk egymást, aztán apu kikísérte Özilt, hogy a város túl felére vigye, ahol már várta őket Sami, Sergio és a többiek. Bár nem értem, hogy miért kell neki ekkora gardedám, hiszen ha úgy vesszük, ő pár perc alatt elkészülne, mert nem kell neki se smink, se fodrász, csupán a ruháját kell felvennie, aztán ennyi. Csak abban bízok, hogy ezek a hülyék nem találnak ki még valami plusz programot neki, mielőtt végleg elkötelezné magát. Attól tartok, hogy annak nem lenne túl jó vége.

Amíg Mesutnak szinte egy egész focicsapat kell az öltönye felsegítéséhez, addig én csak pár embert kértem meg, hogy jöjjenek segíteni. Az első és legfontosabb persze anyu volt, aztán még ott van Ramona, Sara, Iker barátnője, a fodrász és a sminkes. Ennyi nekem bőven elég volt. Anyám nagyjából mindenben segített, Rami feladata Liani lekötése volt, meg majd a helyszíni dolgok felügyelése, például az, hogy elkészült-e a torta, vagy hogy rendben megy-e ott is a készülődés, úgyhogy ő kicsit később itt is hagy minket. Sarára a ruha lett kiosztva, szóval ezért is érkezik ő később, de ha jól számoltam, akkor hamarosan neki is be kellene futnia, csak úgy, mint a fodrásznak, és a sminkesnek.

- Izgulsz már? – lépett mellém anyu. A nap végére már ő sem lesz ilyen nyugodt, addig még tuti ötször el fog érzékenyülni, és ebbe még nem számítottam bele magát a ceremóniát. Az csak egy kör ugyan, de az nagyon hosszú.

- Még nem igazán. Mert tudom, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, amíg ti itt vagytok, és segítetek nekem. – mosolyodtam el, majd megöleltem, ám ekkor ismét csöngettek. A másik szobában abban a pillanatban Liani hangját hallottam meg, így azt sem tudtam, hova kapjam a fejemet, de Ramona már nyargalt is a gyerekszoba felé.

- Nyisd csak ki az ajtót, Lianit meg csak bízd rám! – szót fogadtam neki, így hát ajtót nyitottam az érkezőnek.

- Hola, drágám! – üdvözölt jó kedvűen Sara, kezében a ruhával, én pedig beljebb hívtam. Kezd teljes lenni a csapat. – Amíg nem ér ide a fodrász, és a sminkes, addig hoztam valamit. – emelt fel egy szatyrot, amiből aztán kivett egy DVDt, meg egy nagydoboz csokit, és még pár cuccot.

- Mi lesz, ha ez miatt nem jön rám a ruha? – kérdeztem, de csak legyintett.

- Ugyan már, annyit nem hízhatsz ettől, vagy akkor te nem kapsz. – egy pillanatra elgondolkodtam, aztán hirtelen kikaptam a kezéből a dobozt.

- Na, ide vele!

Özil

- Sápadtnak tűnsz. – nézett rám Mourinho vezetés közben, én pedig csak megráztam a fejemet.

- Jól vagyok. Csak remélem, minden rendben lesz. – magyaráztam, miközben az utat figyeltem. Persze nem arról volt szó, hogy nem bíztam a dolgok jól alakulásában, de azért nem akartam túlságosan is elbízni magamat, nehogy pofára essek.

- Nem lesz gond. Te inkább próbálj meg most lazítani egy kicsit. – vigyorodott el Mou, és ez némileg engem is megnyugtatott. Mourinho szinte olyan, mint az apám, bár a valódi apámon tényleg nem nehéz felülkerekedni. De ő valahogy nem tud érdekelni. Nálam egy életre elvágta magát, többet már nem tud érdekelni.

Khedira lakásához mentünk, nála volt az öltönyöm, meg úgy nagyjából mindenki nála gyülekezett. Mourinho leparkolt a kocsival, de nem szállt ki, mivel ezek után ő egyenesen a helyszínre ment, hogy majd Ramonával együtt felügyelje az ott folyó utolsó előkészületeket.

- Szóval ne feledd: fél négyre legyetek ott, gyűrűket kérd számon Samitól, és csak semmi hülyeség, különben kitekerem a nyakadat, hogyha elszúrod! Értve vagyok? – ezt persze nem gondolta komolyan, de azért benne volt, hogyha bármi olyan van, valóban képes lesz megölni engem.

- Értettem. – vigyorodtam el, azzal kiszálltam, és bementem Khedirához, ahol a többiek már ott vártak.

- Na, végre, hogy te is megjöttél. Komolyan azt hittük, hogy elmenekültél. – köszöntött Segio, én meg ledobtam magam a kanapéra Benzema mellé. Ronaldo ekkor elővett nekem is egy poharat, lerakta elém az asztalra, majd töltött valami piát.

- Ennyi nem árt meg, hatra pedig teljesen ki is száll belőled. – mondta, még mielőtt elkezdhettem volna tiltakozni. Az idegesség még mindig nem húzta el a csíkot, szóval tényleg rám fért volna nem hogy egy pohár, egy egész üveg bőven, de én csak egyet belekortyoltam, majd leraktam a poharamat vissza az asztalra, és Khedirához fordultam.

- Gyűrűk megvannak? – csak meg akartam bizonyosodni afelől, hogy minden a legnagyobb rendben.

- Pillanat és nézem. – azzal el is tűnt, majd pár perccel később vissza is tért, csakhogy üres kézzel. Összevont szemöldökkel vizsgálgattam, a gyomrom kezdett diónyi méretűre zsugorodni, főleg, amikor megláttam Sami ábrázatát.

- Van egy kis gond. Úgy emlékeztem, sőt ez biztos is, hogy elraktam az előszobai fiókba, de most nem találom. – azt hiszem, a szívem megállt egy pillanatra, és kezdtem lesápadni, amikor hirtelen a másik oldalról villant egy vaku, és odakapva fejemet a vigyorgó Marcelo kezében egy fényképezőgépet pillantottam meg, mire lehunytam a szememet.

- Jaj, te kis buta! Persze, hogy megvan, tökfej, de ezt nem szabadott kihagynunk! – röhögött Sami, meg nagyjából mindenki, de én ezt cseppet sem találtam viccesnek, ám nem tudtam hangot adni ennek, mivel csöngettek. Meglepődötten néztem körbe, hogy várunk-e még valakit, de senki nem szólt semmit egészen addig a pillanatig, amikor is apám lépett be a szobába. Döbbenten meredtem rá, mintha csak szellemet látnék, és nem bírtam felfogni, hogy mit keres itt, vagy ki hívta meg.

- Már nem is üdvözölsz? – tárta szét a karját, de engem ez nem hatott meg.

- Ünneprontónak jöttél? – kérdeztem mogorván, rezzenéstelen arccal. A többiek csak feszölten figyeltek.

- Nem lehetek ott a fiam esküvőjén? – egy pillanatig nem feleltem, majd felálltam, s mélyen a szemébe néztem.

- Nincs szükségem rád. – azzal kisétáltam a szobából, megkerestem Sami kocsikulcsát, mivel tudtam, hol van, és kiléptem az ajtón, egyenesen az autóhoz. Azt hiszi, hogy majd csak úgy beállít, és minden meg lesz oldva? Azt hiszi, hogy amit tett, ilyen könnyen el lehet felejteni? Hát nem.

Nem mentem olyan gyorsan, csupán idegességemben 70-el, de nagyon ügyeltem mindenre, és azon az útszakaszon lehetett is annyival menni, csakhogy velem ellentétben a szembejövő sávban valaki már nem volt túl figyelmes, így egy kamion mögül hirtelen felbukkant egy kocsi, mert azt hitte, nyugodtan előzhet.

- Basszus! – majd már csak egy hatalmas csattanás.