No Rain No Rainbow - 1. fejezet

Nos, megjöttem az első fejezettel. Mielőtt belevágnátok az olvasásába csak előzetesként szeretném elmondani, hogy ez végül is kapcsolódik az előző történethez, utána fél évvel játszódik. Remélem nem haragszotok az előző befejezése miatt, és bízok benne, hogy ez is tetszeni fog Nektek! Köszönöm, hogy eddig itt voltatok! 

Oldalt megtalálhatjátok a tartalmat röviden, nem túl sokat elárulóan, és hát végül jó olvasást kívánok! 

No Rain No Rainbow

A por lepte úton végigszáguldó autó felverte a környék csendjét. Hajnalodott. Ilyenkor még senki nem járt az utakon, az emberek többsége még nagyban aludt, ám a kocsiban ülő pár elég régóta ébren volt. Útjuk kifelé vezetett Madridból.

- Mindjárt bealszom – sóhajtott fel a srác, majd ásított egy nagyot.

- Itt csak nekem van jogom panaszkodni. Én lettem felkeltve hajnali négykor! – panaszkodott a lány, mialatt kinézett az ablakon. A fák gyorsan suhantak el mellettük, és neki fogalma sem volt arról, merre tartanak. Barátja ezt nem árulta el, csupán felkeltette őt a hajnali órákban, hogy öltözzön fel gyorsan, mert a kocsival a ház előtt vár rá. Rengeteg dolog megfordult a fejében, köztük olyan elvetemült őrültségek is, hogy a srác megölt valakit, ezért most menekülniük kell. De ezeket nem gondolta komolyan. Csak a reggel hatására voltak ilyen rémképei.

- Hidd el, ezért érdemes volt felkelni – mosolyodott el a fiú, s a jobb kezével bátorítóan megszorította a lány kezét.

- Remélem is! – bólintott a lány, majd barátja odahajolt hozzá egy gyors csókért, ám mire ismét az útra terelődött a figyelmük, addigra már késő volt. – Vigyázz!

Egy szarvas futott át előttük az úton, így a srác félrerántotta a kormányt. A kocsi kisodródott egyenesen egy fának csapódva. Csak egy hangos csattanás hallatszódott. Majd ismét csend telepedett a környékre.

Kellemes napra ébredhetett Madrid városa, a levegőn már érezni lehetett a tavasz beköszöntét.

- Nem akarsz véletlenül eljönni velem a kórházba?

- Lássuk csak: nem!

- Naa, de légyszi! Tudod, hogy még egy hétig nincsen jogosítványom, mert elvették!

- Azt hiszem, túl jó szívem van – sóhajtott fel Mesut Özil, majd felkapta az Audi kulcsát, és csapattársával, Sergioval együtt beültek a kocsiba. Ramosnak fél évre vonták be a jogsiját, amikor is szintén a kórházba menet nem kis sebességgel kapta le a traffipax. Persze őt akkor semmi és senki nem érdekelte, csak az, hogy szerelmét, Patriciát utolérje. Ám a lány elhagyta a várost barátnőjével, Petrával együtt még így is, így hiába való volt az áldozat, amit hozott. Vagyis, hogy feláldozza a jogosítványát.

- Egyébként nem értem, minek kellett úgy száguldozni – cukkolta őt Mesut.

- Kuss. Az egy másik kérdés, hogy te pont elkerülted őket, másképp már ketten rohangálhatnánk fuvarért – utalt vissza arra, hogy Özil vitte ki a lányokat a reptérre szintén nem figyelve a sebességkorlátokra. A két srác az eset óta sikeresen túltették magukat a dolgon tudván, hogy Patri és Petra most valahol biztonságban új életet kezdtek, és ugyanezt tervezték maguk is. Nem bánkódni a múlton, hanem csak menni egyenesen előre.

- Egyébként meg minek kell neked bemenni a kórházba? – kérdezte Mesut, miközben bekanyarodott az egyik utcán. Sergio csak vállat vont.

- Anyám megkért, hogy hozzak el egy leletet a szomszédjának, aki csak Madridban volt hajlandó elvégeztetni a vizsgálatot, nem pedig Sevillában. – Mes csak hitetlenül meredt maga elé, majd oldalra pillantott.

- Elárulnád, hogy akkor ezt miért nem tudta megtenni a szomszéd, vagy az anyád, vagy bárki más?! Miért engem kell ugráltatnod? Fogyasztom itt a benzint miattad! – pufogott a német-török.

- Mert ők Sevillában vannak, a vonatjegy meg drága. Különben is nem tudom, mit izélsz, ez a kis benzin nem hiszem, hogy elvinné a fizetésed felét!

- De szennyezem a környezetet!

- Hah! Te és a környezettudatosság… háromnál több autóval. Jó vicc – Sergio megtörölte a szemét imitálva, mintha könnyezne a nevetéstől, míg Mesut csak a szemét forgatta, majd szép lassan elértek a kórházhoz is.

- Bemegyek veled – közölte Mesut, még mielőtt Ramos bármit is mondhatott volna. Így hát elindultak ketten, majd miután a recepción útbaigazítást kértek a folyosó vége felé vették az irányt.

- Ezt komolyan nem hiszem el! Ilyen idiótákat nem látott a világ, ezek nem is orvosok! – a sarkon túlról egy eléggé ideges női hang csendült fel, majd hirtelen a hang gazdája is felbukkant, majd egyenesen a fiúkba csapódott.

- Bocsán… - kezdte a fejét dörzsölgetve, de aztán meglátta, kikkel áll szemben.

- Charo? – lepődött meg Sergio, míg Mesut hűvösen intézte köszönését a lányhoz.

- Morata – biccentett.

- Ramos, Özil – nézett hidegen először hol az egyikre, majd hol a másikra Charo, majd egyet oldalra lépett, és egyenes háttal elhagyta a helyszínt.

- Charo várj már meg! – abban a pillanatban a legfiatalabb Morata bukkant fel a folyosón nővére után loholva, csakhogy ő is majdnem csapattársainak ütközve végezte. Pont időben állt meg.

- Öhm… hali! – köszönt furcsán a másik kettőre meredve. Nem számított rá, hogy épp itt fut majd beléjük.

- Nocsak Alvaro, a nővérednek szokás szerint nyűgös napjai vannak? – vigyorodott el gúnyosan Mesut, mire a lány is megtorpant.

- Erre most nem szeretnék válaszolni – vakarta meg a fejét a fiú. – Az autóval való utazásom forog most kockán. – Sergioék felröhögtek.

- Alvaro, ha nem tolod ide a hátsódat két másodpercen belül, akkor tényleg gyalogolhatsz! Eddig te nyávogtál, hogy várjalak meg – szólalt meg Charo csípőre tett kézzel, így Ramos és Özil félreálltak Morata útjából. Együttérzően néztek a srác után, aki sóhajtva követte a nővérét.

- Sok sikert a túléléshez! – kiabálta utána Mes, mire Charo hátra sem fordulva bemutatta neki a középső ujját. – Szegény srác! Nem tudom, hogy bírja mellette – csóválta a fejét, amikor ismét elindultak.

- Nyilván otthon máshogy viselkedik. Vagy amikor jobban megismered. Olyankor elég aranyos – merengett el Sergio, mire barátja kissé értetlenkedve fordult felé magyarázatot várva. Ez a kijelentés ugyanis nagyon is olyan volt, mintha Sese tudná milyen Charo természete. – Ne nézz már így! Egyik buli alkalmával ismerkedtünk meg még régebben, és ott elég aranyos volt. Csak aztán nem túl józan állapotomban megcsókoltam, és onnantól kezdve lőttek a kezdeti barátságnak. Talán ezért is olyan most velünk, amilyen – vonta meg a vállát.

- Aha, persze. Nyilván – vont vállat Mesut furcsán nézve továbbra is, de ezek után csak csendben követte Sergiot. Charot Morata által ismerték, mivel ő volt a srác fiatalabbik nővére. Harmadik tesójukat Martanak hívták, aki a legidősebb hármójuk közül. Vele nem nagyon találkoztak Charoval ellentétben, aki az összes alkalommal elég zabosan viselkedett. Mesutnak úgy tűnt a dolog, mintha a lány szinte lenézné őket, és az öccsét is csak ugráltatná. Találkozásaik alkalmával kisebb vitákba keveredtek már párszor, és soha nem voltak képesek elmenni egymás mellett egy szó nélkül. Mintha nekik egymás cseszegetése lett volna a lételemük.

Miután Sergioval végeztek a kórházban, hazamentek, s Mesut amint hazaért, ledőlt pihenni. Ramosnak sikerült őt teljesen lefárasztania a kis utazás során, így jól esett neki visszadőlni a párnák közé, s az egész délelőttöt át is aludta.

- Miért vagy mindig ilyen a közelükben? – Alvaro érdeklődve figyelte nővérét, aki a száját harapdálva, idegesen markolászta a kormányt. A lány csak megrántotta a vállát.

- Mert. Nagyon jól tudom, milyen Sergio, Mesut meg gondolom hasonlít rá, ha már egyszer barátok. Többet pedig nem kérek belőlük – magyarázta Charo, de mondanivalójának semmi alapja, sem értelme nem volt.

- Lehetetlen vagy, remélem, tudod – csóválta a fejét Alvaro, de Charotól csak egy nemtörődöm vállrendítést kapott válaszul. Ezek után a lány hazadobta az öccsét, majd ő maga is a saját lakására ment. Az egyetemre már egy hónapja nem ment be, mivel úgy döntött, hogy halaszt egy évet, addig pedig szüleitől kapott havonta a számlájára pénzt. Ezzel tökéletesen tudott gazdálkodni, ami annak is köszönhető, hogy az átutalt összeg nem volt csekély.

Charo otthon bepakolt a mosógépbe azután tévét nézett, majd kipakolt a mosógépből, végül pedig ismét elment otthonról, hogy négykor találkozzon egy barátnőjével.

Vele egy kávézóba ültek be, ahol három órán át elbeszélgették az időt, csakhogy amikor Charo visszaért a kocsijához, kellemetlen dologgal szembesült.

- Ezt nem hiszem el! – azzal teljes erőből belerúgott a mögötte álló Porschéba, ugyanis az autóján egy szép kerékbilincs díszelgett. A mögötte lévő autó már pont jó helyen parkolt, egyedül neki sikerült tilosba állnia.

- Jó lenne, ha nem rugdosnád a kocsimat! – Charo dühösen fordult meg, és idegessége akkor sem szállt el, mikor meglátta, ki szól hozzá.

- Komolyan, már csak te hiányoztál… - sóhajtott fel a lány, és hátát nekidöntötte az autónak.

- Így jár az, aki tilosban parkol. – Mesut láthatóan élvezte, hogy cukkolhatja Chart, aki viszont cseppet sem így állt a dologhoz.

- Ha-ha-ha, nagyon vicces itt valaki.

- Na, szállj be, hazadoblak – nyitotta ki a Porsche ajtaját Özil, Charo viszont csak felvont szemöldökkel bámult rá. – Mi van? Nem hagyhatom, hogy egészen innen hazagyalogolj, ma pedig már túl késő van ahhoz, hogy intézkedj. Vagy ha akarsz, tőlem felhívhatod apucit is, hogy jöjjön érted – magyarázta Mesut, mire a lány csak sóhajtott egyet.

- Az utolsó mondatodtól eltekintek, és úgy oké a dolog – azzal pedig odament az autóhoz, és beszállt. A focista is beült a vezető ülésbe szem forgatva, ugyanis nem volt ínyére a dolog, hogy Charo úgy beszélt, mintha még neki kéne megtisztelve éreznie magát azért, mert a lányt hazaviheti.

- Akkor te navigálsz – közölte a fiú, majd elindultak. Charo beszéd közben csak kifelé nézelődött az ablakon, miközben Özil meg csak az utat figyelte. Még véletlenül sem néztek egymásra, egészen az egyik lámpáig, ahol Mes pillantása véletlenül a lány kezére tévedt, pontosabban az azt takaró kötésre.

- Te ilyen kézzel vezettél? – nézett egyet, hiszen nem tűnt olyan kicsinek az a sérülés.

- Nem nagy ügy. Különben sem a te dolgod – vont vállat a lány, és úgy tűnt, mintha kényesen érintené őt ez a téma.

- De mit csináltál vele?

- Mondom nem a te dolgod! – emelte fel egy kicsit a hangját, és ekkor fejét is már végre a srác irányába fordította.

- Csak udvarias akartam lenni – vágott egy grimaszt Mesut, és kezdett elege lenni a lányból. Mégis mit képzel ez? Ő a királynő, vagy mi?!

- Nem kell úgy tenned, mintha érdekelne. Azt hiszem, úgy is inkább haza gyalogolok innen – azzal már nyitotta is ki az autó ajtaját.

- Jól van, tedd csak azt. Én nem fogok könyörögni, hogy szállj vissza! – vágta hozzá Mes, Charo meg visszafordulva megrázta a fejét.

- Tőlem oké.

- Jó!

- Rendben! – azzal bevágta az ajtót, és mivel pont abban a pillanatban váltott zöldre a lámpa, Mesut csikorgó kerekekkel otthagyta Chart. – Seggfej – dünnyögte, majd szép lassan elindult. Még várt rá egy nagyon hosszú séta.