Özil
- Halihó! Kelj fel! Edzés van ma.- ismerős hangra lettem figyelmes, de az „ébresztő órámra” csak egy mordulást hallattam, majd átfordultam a másik oldalamra, ezzel fejbe vágva az illetőt (természetesen véletlenül).
- Hé, ez fájt!- nyivákolt, de én csak a párnámba temettem az arcom. A fejem is majd’ szétrepedt, meg persze bírtam volna még aludni pár órát.
- Bocs.- motyogtam, de ez alig volt hallható, hiszen a párnám elnyomta a mondandómat, így csak az hallatszott, hogy valamit morgok. Ezek után megpróbáltam ismét aludni, ám még mindig nem hagytak.
- Mi a franc van már?- ültem fel végül megadva magamat, mire szembetaláltam magam az egyik csapattársammal, Sergioval. Csak ekkor döbbentem rá, hogy ő itt és most a lakásomban tartózkodik, pedig egy: nem is itt él tudtom szerint, kettő: az sem rémlik, hogy beinvitáltam volna.
- Jó reggelt!- vigyorgott rám az ágyam szélén ülve, ezzel véglegesen is a porba tiporva a magánszférámat.
Álmosan meredtem rá, s próbáltam felidézni, hogy mégis mi történt éjjel, vagy egyáltalán, hogy Sergio hogy kerülhetett ide, de csak annyi rémlett, hogy a csapat nagy részével, meg még néhány emberrel elmentünk szórakozni. A többi dolog már teljesen sötét volt, egy-két kép ugrott be az estét illetően.
- Te mégis hogy kerülsz ide?- nyögtem ki végül, mire Sergio az ablak felé bökött a fejével, mely tárva-nyitva volt, és magyarázni kezdett.
- Bemásztam az ablakon.- felelte könnyedén, de számomra ezen információ feldolgozása már nem volt olyan egyszerű- Senki nem ért el téged telefonon, és az edzés tíz perc múlva kezdődik, így gondoltam beugrok, ha már a csengőt se hallod meg. Ráadásul ma Mourinho is valami fontosat akar mondani.- hadarta el, ám ekkor valami, vagy hogy pontosabban fogalmazzak valaki megmozdult mellettem, mire mindketten odakaptuk a fejünket, ám én azzal a lendülettel fordultam is vissza előre. Mi a fene?!
- Őőő…- kezdett bele Sergio, de leállítottam, mert tudtam, mit akar mondani. Mégis, hogy került az ágyamba Mourinho lánya?
- Ne kérdezd, mert én sem tudom. Komolyan mondom, hogy fogalmam sincs róla.- vakartam idegesen a fejemet, s az agyam alvó üzemmódból átkapcsolt valami magyarázat keresésére.
Mindketten ugyanazt kérdezhettük magunktól, csak a különbség az volt, hogy ez rám nézve nem jelentett jót. Ha ez kitudódik, Mou meg fog ölni, vagy „csak” simán kihajít a csapatból. És hogy őszinte legyek egyikhez sincs sok kedvem. Egyszer érthetően kifejtette nekünk, hogy ha bármelyikünk is hozzá mer érni a lányához, akkor nekünk végünk. És ő ezt tényleg komolyan is gondolta.
- Sergio, megtennéd, hogy egy pillanatra kifáradsz?- néztem rá, s válaszul az órájára mutogatott, én pedig csak bólintottam.
- Addig megyek és készítek egy kávét.- vonult ki a hálószobámból fütyörészve. Csak tudnám mitől volt olyan jó kedve, mert a helyzet cseppet sem volt szórakoztató.
- Persze, érezd csak otthon magad.- sóhajtottam unottan, majd a mellettem fekvő lányt ébresztgetni kezdtem.
- Tami, ébresztő!- értem hozzá óvatosan, s szemei egyből kipattantak.
Tami
Olyan furcsa dolgot álmodtam. Este elmentünk bulizni a srácokkal, alias apám csapatával a törzshelyünkre, Madrid központjába, és hát ők kicsit túlságosan is sokat ittak. Főleg Özil meg Higuain. Bár ami azt illeti én sem voltam teljesen józan, mert a végén már Özillel smároltunk a sarokban, aztán meg… aztán meg felmentünk a lakására.
Még félálomban ezen az álmon gondolkoztam, amikor egy érintést éreztem a vállamon, s felriadtam. Ekkor a látvány, na meg persze a mellettem lévő személy hatására rádöbbentem, hogy nem csak álmodtam ezt az egészet. Ez a színtiszta valóság volt.
- Ó te jó ég.- suttogtam, miközben felültem, majd pedig Özilhez fordultam, aki ugyanolyan ijedten meredt rám, mint én rá. Szuper, valószínűleg ő semmire sem emlékszik a tegnapi estéből.
- Jó reggelt!- vakarta meg a fejét, s hangja sem csengett túl bíztatóan- Gondolom sejted, hogy nem sok minden rémlik a tegnapról, de most nagyon nem is maradt időm ezt megvitatni, ugyanis tíz perc múlva edzés, és apádnak nem állhatok elő azzal a magyarázattal, hogy a lányod mellettem ébredtem, bocs a késésért.- hadarta egy szusszal, de én körülbelül csak a felét bírtam felfogni, mert reggel valahogy nem igazán akar fogni az agyam- Szóval esetleg délután ezt meg tudnánk beszélni?- nézett rám végül könyörgően, én meg csak bólintottam. Igazság szerint még nekem is kellett egy kis idő feldolgozni ezt az egészet.
- Persze, felöltözök, és már itt sem vagyok. Ja, és amúgy négykor a Central Caféban?- dörzsölgettem a szemem, és csak arra vártam, hogy igent mondjon, mert akkor megkeresem a fürdőt, mivel így józanon valahogy túlságosan is szégyelltem felöltözni előtte.
- Tökéletes.
- És akkor… meg tudnád mondani, hogy merre van a fürdő?- éreztem, ahogy ég a fejem. Annyira szokatlan volt ez a helyzet. Na, nem mintha nem kezdtem volna eddig focista pasikkal, de azokkal nem feküdtem le rögtön egy csók után, mint valami olcsón megszerezhető k***a, meg apám csapata eddig eszembe sem jutott, mert tudom, hogy annak csúnya következményei lennének. Ki tudja, talán még ki is tagadnának otthonról.
Özil egyenesen előre mutatott, és én ügyetlenül magamra csavarva a takarót próbáltam meg kicsoszogni a fürdőszobába. Útközben még felkaptam az egyik fotelről a ruháimat, de még eközben is gondosan ügyeltem arra, hogy le ne csússzon a takaró.
Miután becsuktam az ajtót, körbenéztem. Mit ne mondjak elég tágas fürdőszoba volt, bár nem mintha a miénk nem lett volna az. Gyorsan a földre dobtam az ágyneműt, felöltöztem, végül a tükörben megigazítottam a hajam. Öt perc alatt meg is voltam, de ahogy ott álltam és magamat néztem, valami kellemetlen érzés fogott el. Úgy érzetem, hogy ennek az estének nem kellett volna megtörténnie, mert ebből túl sok jó nem fog kisülni.
- A francba! A francba, a francba, a francba!- ütöttem a mosdókagylót, majd megpróbáltam lehiggadni, nehogy leszakadjon a végén. Vettem egy mély levegőt, majd egyenes háttal, magabiztosan léptem ki a fürdőszobából, csakhogy legnagyobb meglepetésemre Özil mellett ott állt Sergio is, mindketten teljes felszerelésben, és mindketten furcsán meredtek rám. Hát ez meg hogy került ide?
- Azt hiszem ideje indulni. Akkor majd délután.- mosolyodtam el zavartan, és mintha mi sem történt volna kisétáltam a házból. A hátam mögött még hallottam egy „hú”-t Sergiotól, de többre már nem figyeltem, csak elindultam hazafelé, a történteken rágódva. Ó te jó ég, mit műveltem én?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése