2. fejezet - Öntsünk tiszta vizet a pohárba...

Özil

Amint Tami elhagyta a házat, azonnal Sergio kocsijába ültünk, s elstartoltunk a pálya irányába. Szerencsére egy rendőrrel sem akadtunk össze, így öt perc késéssel be is estünk az edzés előtti megbeszélésre.

- Hali!- köszönt vígan Sergio, én meg csak intettem és körbepillantottam a díszes társaságon. Ahogy elnéztem akadt egy pár ember, akit szintén megviselt az este, de volt egy olyan érzésem, hogy Higuain mellett én nézhettem ki a legcsodálatosabban, de neki tényleg olyan volt az arca, mint aki nemsokára kipakolja a reggelijét.

Mourinho szúrós tekintettel vizslatott minket, mi pedig azonnal megálltunk az ajtóban, mert sejtettük, hogy lesz egy-két szava hozzánk. Hát így is lett.

- Szabad tudnom, hogy merre jártatok?- na és a köszönés hol marad edző bá?!

- Kicsit hosszú volt neki az este.- röhögött föl valaki a tömegből, és én kelletlenül rámosolyogtam Ronaldora. Igen, ilyen kedves csapattárs a Real Madridnál.

- Na jó, van egy olyan sejtésem, hogy én erről nem akarok tudni, szóval üljetek le, de egy pisszenés, és kiváglak titeket. Ja, és hogy ne maradjatok büntetés nélkül plusz öt kör ma.- hogy eltalálta, hogy nem akarja tudni. A végén még megijedek, hogy van némi fogalma a tegnapról.

Mindketten beültünk leghátra, miközben Mourinho újból próbálta összeszedni a gondolatait. A fejem még mindig hasogatott, otthon még arra sem volt időm, hogy egy gyógyszert bevegyek. Talán majd ha lesz egy kis időm körbekérdezek.

- Szóval két dolgot kell közölnöm veletek. Az egyik rossz hír, a másik jó. Kezdeném a rosszal, miszerint Adan a következő héttől kezdve itt hagy minket és átigazol a Valenciába.- kezdte Mou, de tovább nem tudta mondani, mert az egyész csapat egy emberként hördült fel, és Adan felé fordulva kérdezgette mindenki, hogy ennek mi oka van. Szegény srác csak pislogott, nem nagyon tudta kezelni a helyzetet és mire elmagyarázhatta volna, ismét az edző vette át a szót.

- A jó hír pedig az, hogy Adan helyére Pepe Reina jön, szintén a jövő hét végén. Ennyit akartam mondani.- nem ragozta túl a dolgot az biztos. Annyi szent, hogy ennek az infónak már többen örültek, mint Adan távozásának, de ennek az oka az lehet, hogy egyesek a spanyol válogatottból már ismerik Reinát, de például nekem fogalmam sem volt róla, hogy mit várjak tőle. Oké, persze, láttam néhányszor, meg már hallottam felőle, de személyesen még nem ismerem. Majd kiderül, hogy mit tud.

- És most irány edzeni! Melegítsetek be, azután tíz kör futás, fele csapat bemegy az edzőterembe, fele kint marad a pályán, azután csere, végül levezetésként hat kör, plusz öt a két későnek.- adta ki a parancsot a Mester, és én már akkor éreztem, hogy meg fogok halni ez idő alatt.

Mindenki felállt a helyéről, és megindultunk a pálya felé, amikor valaki felkiáltott:

- Jövő héten egyik nap rendezzünk búcsú bulit Adannak, másik nap meg köszöntő bulit Pepének!- kiáltotta Marcelo, és az ötletét többen támogatták, de akadt olyan is, aki kicsit vonakodott visszagondolva az előző estére. Szép kis hangzavar lett ebből, egymás után hangzottak el az ötletek, de én ez idő alatt Higuaint kerestem, majd segítettem neki kitámolyogni.

- Van egy fejfájás csillapítód?- kérdeztem, mire a kezembe nyomott egy rakat gyógyszert- Kösz.- mondtam, majd rögtön bevettem egyet. Ekkor már mindenki Adanon lógott, és a váltásról kérdezgették, hogy miért nem szólt, miért most, miért oda. Csupa olyan kérdés, amit elég, ha az érintett ért, másnak nem kell beleavatkoznia. Én ezért sem zargattam most. Majd később úgy is elmondja, ha akarja, minek nyagassam. Van elég gondom így is, főleg, hogy Higuain épp a halálán van. Szó szerint.

Az edzés már javában folyt és én majdnem kiköptem a tüdőmet is annak ellenére, hogy hatott a fejfájás csillapító, amikor Mourinho mellett megjelent Matilde is, alias Tami. Mindig Mou hívja így, és ezért ez a becenév már végérvényesen is ráragadt, így már a csapattagok is így szólítják.

Ahogy megpillantottam ott ácsorogva, eszembe jutottak a ma történtek és éreztem, ahogy kezdek süllyedni, és legszívesebben kifutottam volna a világból. Hogy juthatott eszembe pont vele kikezdeni? Nem is tudom mit gondolhattam akkor. Persze részeg voltam, meg nem is arról van szó, hogy nem jó csaj, mert nagyon is az, de mégis csak az edző lánya. Ráadásul nem is akármelyiké.

- Mi van Özil a folytatáson gondolkozol?- térített vissza a valóságba Ronaldo, aki mellettem állva ugyanarra pillantott, mint én. Ekkor vettem csak észre, hogy megtorpantam, ezzel feltartva az egész csapatot, amit persze Mourinho is azonnal kiszúrt.

- Talán valami gond van?- közeledett felénk, én meg nyeltem egy nagyot, ugyanis Tami is követte, kissé lemaradva. Az ő arca is vörös volt, ráadásul egyfolytában a gyepet bámulta. Na, ő sem érzi jobban magát, mint én.

Ahogy odaértek hozzánk, azonnal megráztam a fejemet.

- Nem, csak a cipőfűzőm… tudod… kikötődött.- nyögtem ki egy értelmes választ, mire Roni hangosan felröhögött, de én csak oldalba böktem le nem véve a tekintetem az edzőről.

- Mi van Ronaldo, te is szeretnél plusz öt kört?- na, ettől rögtön elhallgatott, én pedig egy utolsó pillantást vetve Matildera ismét futni kezdtem, utánam pedig a csapat többi része. Legalább edzés alatt nem gondolok majd rá.

Tami

Apa behívatott edzésre, mert otthon hagyott valamit és azt kérte, hogy hozzam el. Abban a hitben élve, hogy ezt egy perc alatt elintézhetjük, készségesen vállaltam is a feladatot, csakhogy drága, jó édesapám kitalálta, hogy maradjak edzés végéig, mert addig ismerteti a jövő heti teendőimet, amíg ő és anya elutaznak valami megbeszélésre. Mintha a 19 éves lánya nem lenne tisztában a dolgokkal…

Így végig vele maradva követtem mindenhova, miközben egyszer a csapatnak dirigált, egyszer meg nekem magyarázott. A legfontosabbak közé persze azt sorolta, hogy vigyázzak a 15 éves öcsémre, mindig legyek otthon, ha jön a kertész, és a fiúk edzését tartsam meg én, mert az ő távollétében hajlamosak ellustulni, és jobb, ha figyelek rájuk. Szóval ezek miatt kellett a pálya szélén dekkolnom órákon át. A ráadás csak az, hogy amikor már azt hittem, hogy elkerülhetem az Özillel való találkozást, akkor apám pont felé indult meg. Legszívesebben maradtam volna a helyemen, de folyamatosan dumált nekem, és ezért muszáj volt követnem, bár annak köszönhetően, hogy ez idő alatt Özillel egyikünk sem nézett a másikra apám sem vett észre semmi különöset. Így tehát az edzést is megúsztam ennyivel, már csak a délután volt hátra és elfelejthettem ezt a kellemetlen élményt.

Ahogy az öltözők előtt elhaladtam, hallottam, ahogy a srácok a délutáni programjaikat egyeztetik, de egy bizonyos mondatnál megakadtam.

- És te Özil nem jössz?- kérdezte valaki, azt hiszem Khedira. A falhoz simulva füleltem, s a válaszától apró mosoly kúszott arcomra.

- Ma kihagyom, programom van délután.- nem felejtette el! Ennek tudatában boldogan löktem volna el magam a faltól, de a következő párbeszéd maradásra kényszerített.

- Miféle program?- a hangból ítélve az illető igencsak megütközött a válaszon. Indulnom kellett volna, de egyszerűen túl kíváncsi voltam arra, hogy erre mit mond majd Mesut.

- Az nem rád tartozik.- felelte nemes egyszerűséggel, amitől hatalmas kő esett le a szívemről. Nem is tudja, hogy mekkora szívességet tett azzal, hogy nem árulta el a valódi okot. Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha kitudódna a tegnap esténk. Így is több, mint valószínű, hogy néhány játékos tud a dologról.

- Na mi van, csak nem csajozni mész?- egyszerre csönd lett az öltözőben és az én szívem is a torkomban dobogott, ám ebben a pillanatban elléptem a faltól, és kirohantam az épületből. Csak tudnám, hogy miért izgatott fel ennyire ez a kérdés.

Hazaérve ledőltem egy kicsit a kanapéra, és már majdnem elnyomott az álom, amikor észbe kaptam, hogy készülnöm kellene. A farmeromat gyorsan átcseréltem egy miniszoknyára, mert most úgy sem a pályára megyek, és egy sötét színű toppot vettem fel, ami tök jól ment a magassarkúm színéhez. Ránéztem az órára és úgy döntöttem, hogy van még időm egy kis sminkre, így pár gyakorlott mozdulattal kihúztam a szememet, majd egy barackos szájfénnyel bekentem a számat. Végül egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben, s az összhatással teljesen elégedett voltam. Ha valaki látott volna, azt hihette volna, hogy randira készülök.

Ettől a gondolattól vér szökött ismét az arcomba, és inkább, hogy eltereljem a figyelmemet, bekapcsoltam valami zenét az Ipodomon, majd bedugtam a fülhallgatót a fülembe. Táskámat felkapva, enyhén görcsbe rándult gyomorral indultam el, de próbáltam magabiztosnak látszani. Ha ezt megbeszéljük, akkor elfelejtődik minden, és nem kell tovább rágódnom a dolgon.

A Central Café elég közel volt a házunkhoz, így csak szimplán végigtipegtem a kis magassarkúmmal az utcán, majd amikor odaértem körbenéztem, hogy Özil már megjött-e. Hát nem igazán. Szóval leültem a kávézó teraszára, és úgy várakoztam. Áh, nem voltam ideges, dehogy!

A percek elég lassan teltek, közben a pincér is odajött hozzám, hogy mit hozhat, mire kértem egy cappuccinot, de a srácnak még mindig nyoma sem volt. Ettől persze még rosszabbul kezdtem érezni magam és az ájulás küszöbén álltam. Azt hiszem álmosan sokkal jobban kezeltem a helyzetet.

Két perc alatt már ötödször néztem rá a telefonom kijelzőjén az órára, ráadásul már a cappuccino fele is elfogyott idegességemben, majd mikor már azon voltam, hogy felhívom Özilt, hogy én léptem, mert nem várok örökké, lihegve megjelent.

- Szia!- mosolygott, de látszott rajta, hogy is kicsit ideges- Bocs a késésért, nehézkesen jutottam el idáig.- magyarázkodott, de hogy ez mennyire volt igaz, vagy sem, azt már nem tudom. A lényeg, hogy ideért, itt van, és nem felejtett el. Plusz egy pont.

- Szia!- köszöntem vissza, és felálltam, hogy adjak két puszit. Ez a csapattal mindig így ment, bármelyik tagról is volt szó, elvárás volt, hogy mindig két puszival köszöntsem őket. Marhák…

Mindketten helyet foglaltunk egymással szemben, de még mielőtt bármibe is belefoghattunk volna, megjelent a pincér. Özil kért egy kávét, én pedig csak megráztam a fejemet, amikor felém fordult a felszolgáló.

Amikor végre elment a rendeléssel kicsit közelebb húzódtunk az asztalhoz, mert valahogy nem akartuk közzé tenni az egész kávézóval, hogy épp mit vitatunk meg, tudva, hogy ráadásul errefelé mindenhol újságírók rejtőznek.

- Na, szóval…- kezdett bele, mikor látta, hogy én nem fogok megszólalni, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhatnék. Megtörtént, nem tudunk mit csinálni, felejtsük el. Hát összefoglalva tulajdonképpen ezt mondta el.

- Először is bocsánat, tegnap kissé túl sokat ittam, és nem is emlékszek nagyjából semmire.- bólintottam, mert én is ugyanúgy bűnös voltam ilyen téren, csak a különbség az volt, hogy én minden egyes pillanatra emlékszem- És hát ami történt megtörtént, de én nem szeretnék nagy ügyet csinálni belőle, mert nem tudjuk visszafordítani, fölösleges ezen rágódni. Tehát szerintem felejtsük el, tőlem senki nem fogja megtudni.- ez nem volt valami hosszú, de tényleg igaza van, nem kell ezt túl ragozni.

- Oké.- mosolyodtam el halványan, és hátradőltem a székemen. Akkor ez megbeszélve, már csak egy kérdőjel maradt számomra. Hogyan tovább? Mindketten felállunk, hazamegyünk és éljük tovább az életünket? Csak mert nekem ez olyan abszurdnak tűnik.

Vártam, hogy elköszönjön, vagy csak egyszerűen elsétáljon, de nem ez történt. Ő is csak hátradőlt, belekortyolt a kávéjába és beszélgetni kezdett.

- Tudom, hogy már mondtad, de te akkor most mit is fogsz csinálni? Dolgozol vagy egyetemre mész?- kérdezte, és egyrészt megörültem, hogy ilyen könnyen feloldódott, másrészt viszont kicsit rosszul esett, hogy ennyire figyelt rám.

- Egyetemre megyek és üzleti szakon fogok tanulni. Pont mint Sergio testvére, Ramona.- magyaráztam el neki megint, mire csak bólogatott, hogy „Ja, tényleg!”. Hát igazán kösz.

Körülbelül fél hatig beszélgettünk és viccelődtünk, mikor úgy döntöttünk, hogy ideje menni, mert túl hangosak vagyunk és ezt nem nézik jó szemmel a szomszédos asztalnál ülők.

- Merre mész?- kérdezte, miután kifizettük az italokat.

- Haza. Ha jól számolom még úgy sem lesz otthon senki.- mondtam és felvéve táskámat elindultunk egymás mellett.

- Akkor elkísérlek, jó? Reggel Sergio hozott autóval, szóval most válogathatok a tömegközlekedés eszközeiből.- nevetett, s én is elmosolyodtam. Nagyjából így telt a hazafelé út, és én tényleg örültem, hogy nem romlott a kapcsolatunk.