3. fejezet - Mert mindennap kell történnie valaminek

Özil

A tegnapi délután egész jól telt, elszórakoztuk az időt a kávézóban, aztán pedig valahogy haza kellett jutnom. Tami mondta, hogy ő felajánlaná, hogy hazavisz, de szervizben van a kocsija, így valami másik megoldást kell találnom. Végül hazataxiztam. Az tény, hogy nem ugyanolyan volt, mint amikor saját magam vezetek, de legalább „csak” a taxis örömködött nekem, amikor meglátott és nem az egész metró. Azt hiszem akkor tényleg nem értem volna haza estig se.

Szóval hullafáradtan hazaértem, és este, még mielőtt lefeküdtem volna, kétszer is ellenőriztem, hogy be vannak-e zárva az ablakaim és a bejárati ajtóm.

Aztán a mai nap megint korán kellett kelnem, ugyanis ismét edzés volt, ám ezúttal persze saját magam ébredtem fel, egyedül, így időben odaértem a pályára.

Miközben átöltöztünk többen is mondták, hogy Mourinhonak nincs valami jó kedve, én pedig reflexszerűen megkérdeztem, hogy vajon miért.

- Na, ma ki csinált, vagy nem csinált meg valamit?- néztem körbe, amikor Kaka lépett be az öltözőbe nem túl fényes ábrázattal.

- Van egy olyan sejtésem, hogy te. Mourinho beszélni akar veled.- közölte szárazon és mindenki kíváncsian felém nézett, engem pedig a szívroham kerülgetett. Nyeltem egy nagyot és néma csendben az irodája felé vettem az irányt. Lehetséges lenne, hogy kiderült a tegnapelőtti este? De kitől, vagy hogyan?

Remegő kézzel kopogtam be, majd benyitottam.

- Jó reggelt!- köszöntem óvatosan, de Mou csak a székre mutatott.

- Ülj le!- utasított, s a köszönés megint elmaradt. Azt hiszem kezdhetek összepakolni, vagy elbúcsúzni az életemtől. Tuti, hogy ez a büntetés, amiért életemben talán először, vagy másodszor jóval többet ittam a kelleténél.

Szó nélkül teljesítettem a parancsot és vártam a halálomat. Mourinho átnyújtott egy újságot, aminek az első oldalától egyrészt elképedtem, másrészt megkönnyebbültem, igaz ebben is Matildeval hoztak össze, így kezdhettem magyarázkodni, hogy miért kávézgattam vele kettesben.

- Megmagyaráznád ezt, kérlek!- idegesen kémlelte az arcomat, hogy vajon mit reagálok, de én csak felemeltem a mutatóujjam.

- Egy pillanat, csak elolvasom.- nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy ettől a választól még inkább idegesebb lett, de először tudni akartam, hogy mit közölt a pletykalap. Ez állt benne:

Mesut Özil és Matilde Mourinho románca

A Real Madrid 23 éves focistája, Mesut Özil úgy tűnik szemet vetett edzőjének, José Mourinhonak lányára. A tegnapi nap folyamán többen látták őket kettesben kávézgatni a belvárosban. (itt egy kép volt mellékelve, amikor Tamival az asztalnál nevettünk) Ezek után a párocska elhagyta a helyszínt és akkor ezek a mondatok hangzottak el: „Ha jól számolom még senki nem lesz otthon.” „Akkor elkísérlek.”, majd elindultak apuci házához. (itt ismét egy kép Mourinhoék háza előtt, még mielőtt én elmentem volna a taxival) A kérdés csak az, hogy mit szól ehhez Mourinho papa, vagy talán nem is tud a lánya udvarlójáról?

Mikor végeztem az olvasással nem bírtam letörölni a vigyort a képemről, mert nem akartam felröhögni, majd leraktam a magazint az asztalra. Mou összevont szemöldökkel, és doboló lábbal állt előttem, majd kérdőn meredt rám.

- Nos? Erre milyen magyarázattal tudsz szolgálni?

- Azzal, hogy ebből semmi sem igaz.- továbbra is vigyorogtam, pedig próbáltam komolynak látszani, de egyszerűen nem ment. Túlságosan is mulatságos volt a cikk, na meg persze Mourinho féltő apa ábrázata.

- Valóban? Akkor te mit kerestél a lányommal abban a kávézóban, utána pedig a házunk előtt?- nem hitt nekem, amit teljes egészében megértek, hiszen ki hinne el bármit is egy olyan embernek, aki állítólag viszonyt folytat a lányával, ráadásul még vigyorog is ehhez.

- Ez csak egy szimpla, baráti kávézgatás volt, és a ház előtt meg azért voltam, mert nem akartam, hogy Matilde egyedül menjen haza, így odahívtam a taxit. Azok a mondatok meg valóban elhangzottak, de teljesen más szövegkörnyezetben. Nyugodtan kérdezd meg Matildet is.- ezúttal már valóban elkomolyodtam, de ahogy elnéztem az edzőt, még így sem hitt nekem. Ehelyett inkább megragadott a karomnál fogva és kirángatott az irodából.

- Akkor te most velem jössz.- nyitotta ki az ajtót, ami előtt teljesen véletlenül ott sétálgattak a többiek és amikor kiléptünk, kíváncsian méregettek, de nem maradt időm semmit sem mondani, mert Mourinho a pálya felé hurcolt, végül pedig ott hagyott és elment telefonálni.

- Na, mi volt?- jött oda Marcelo, mire én csak unottan ránéztem és sóhajtottam.

- Minek mondjam el? Úgy is hallottátok az egészet.- tártam szét a karom. Erre szinte az egész banda felröhögött. Sejtettem.

- Akkor már tudom mi volt a szerda esti programod a buli után.- bólogatott hevesen Marcelo, mintha mindent értene.

- Vajon milyen lehetett az ágyban?- gondolkozott el Ronaldo, én meg eddig bírtam.

- Ha nem fejezitek be, komolyan bemosok egyet! Nem rátok tartozik az egész ügy!- csattantam fel.

- Ja tényleg, lehet, hogy azért nem akarja elmondani, mert nem is emlékszik semmire, mivel annyira be volt piálva.- folytatták tovább a cukkolást, s ekkor már épp lendítettem volna az öklöm, mert eldurrant az agyam, amikor Coentrao szólt közbe.

- Hagyjátok már békén, így is van elég baja! Meg amúgy is jön Mou.- ebben a pillanatban a körém sereglett tömeg elhallgatott, majd egy lépést távolodtak, hogy ne legyenek útban az amúgy is ideges edzőnek. Én csak tehetetlenül álltam ott azt sem tudva, hogy mit akar velem. Baljós előérzeteim voltak.

- A lányommal is beszélni fogok, és ha bebizonyosodik, hogy igazat mondtál nem lesz ennek a cikknek következménye, de figyelmeztetlek: ha még egyszer meglátlak Matilde közelében már nem leszek elnéző.- kissé megrettenve bólogattam, ugyanis Mourinhot még soha nem láttam ennyire idegesnek velünk szemben. De végül is már ismerhetne annyira, hogy tudja, nem hazudnék a szemébe. Tudom, hogy a lányáról van szó, na de mégis!

- Amíg nem szólok, itt maradsz!- mi vagyok én kutya?!

A többiek felé indult meg, én meg teljesítve az utasítást leültem a pálya szélére. Na igen, inkább ücsörögjek itt az „ítéletet” várva, minthogy részt vegyek az edzésen, és segítsem a csapatot. Azt hiszem, a legközelebbi meccsen egyáltalán nem játszhatok majd.

Néhányan csak azt tátogták, hogy „Szemét.”, amíg mások nem értették a helyzetet, vagy csak sajnáltak engem, de azután mind futni kezdtek. Mit ne mondjak, elég élvezets  volt őket nézni egy órán át, miközben arra vártam, hogy Mourinho tisztázza a félreértést, de tényleg. Ó ha tudnák, hogy én sem kedvtelésből csinálom ezt!

Már amikor azt hittem, hogy a pálya szélén fogok nyugdíjba vonulni (néha Ronaldo és Khedira próbált meg elszórakoztatni, de hát ugye folyt az edzés), megjelent Mou Tamival az oldalán. Valamit hosszasan tárgyaltak, majd az edző intett a pálya felé a fejével, és én megkönnyebbülve kezdtem meg a bemelegítést. Útközben persze elhaladtam Mourinhoék mellett, de inkább nem köszöntem Matildenak, mert a végén Mou még megfojt, így inkább szó nélkül csatlakoztam a többiekhez.

Tami

Apám és Özil közti néma párbeszédből ítélve nem én lettem az első, akit kérdőre vontak, de miután a középpályás elment edzeni, én is el lettem engedve. Először azt hittem, hogy nem ezért hívatott be, hanem a másik dolog miatt, de legnagyobb szerencsémre arról mit sem tudott. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy arra akkor nem ilyen „nyugodtan” reagált volna. 19 évnyi együttélés után már tudom, hogy ez még csak úgymond a jobbik este volt.

A stadion ajtaján kilépve épp hazaindultam volna, amikor megcsörrent a telefonom. Titkon azt reméltem, hogy talán Özil hív, de ez már csak azért sem volt lehetséges, mert az edzés még javában folyt. Szóval kíváncsian vettem elő a mobilom és bár nem az hívott, akit vártam volna, boldogan szóltam bele.

- Szia Ramona! Mi újság?- mosolyogtam, de ebben a pillanatban el kellett tartanom a fülemtől a telefont, mert az egész utca Ramona kiabálását hallgatta.

- Magyarázatot követelek most! Azonnal gyere ide, és magyarázd el, hogy a legjobb barátnőd miért nem tud az új pasidról!- követelőzött, és én csak egy nagyot sóhajtottam. Igen, ez a legjobb barátnőm, Rami. Aki mindig mindenről tudni akar, és már megsértődik, ha valamiről lemarad.

- Jól van, jól van, csak ne ordibálj. Fél óra és ott vagyok.- forgattam a szemem, majd elindultam a metró irányába.

Az út mondhatni kellemesen telt, főleg, hogy minden harmadik embernél az az újság volt, amiben Özil és én vagyunk a címlapon. Nagyszerű! Csodálom, hogy senki nem fordult oda hozzám kérdezősködni, bár a metrón volt egy ehhez hasonló élményem. A velem szemben ülő hölgy is az előbb említett magazint olvasta, amikor felnézett és meglátott engem. Először visszanézett az újságba, majd megint rám és ezt párszor még eljátszotta, mire féloldalasan, kissé kellemetlenül elmosolyodtam. A nő ekkor már csak engem bámult, majd felpattant és a következő megállónál leszállt. Én hatalmasakat pislogva néztem utána, nem értve a helyzetet, de végül csak ráhagytam.

Nagyjából tényleg fél óra alatt értem oda Ramonáék házához, s barátnőm már türelmetlenül várt kint az utcán (!!!), majd amikor meglátott már rohant is felém.

- Szia!- integetett jó messziről, én meg csak mosolyogva ballagtam felé.

- Szia!- köszöntem, mikor odaértem, majd hozzá tettem- Először menjünk be, azután pedig mesélek, de már most szólok, hogy korántsem olyan izgalmas, mint ahogy azt te hiszed.- közöltem vele, mert láttam rajta, hogy már kérdezne rá a részletekre.

- Akkor ne is ácsorogjunk itt tovább!- húzott el és bementünk a házba. Óriási családi ház volt, hatalmas kerttel, de ez nem is csoda, hiszen Ramona Sergio Ramos féltestvére. És pont Sergio miatt ismerkedtünk össze. Apám úgy döntött, hogy az egész családot viszi magával az első közös vacsorára a csapattal, így muszáj volt mennem. Elég kínos volt ott lenni senkit sem ismerve, ezért én is csak üldögéltem az asztalnál. Még José, az öcsém is elvolt a srácokkal, egyedül én voltam az, aki „különcködött”, egészen addig, amíg Sergio le nem huppant mellém, és flörtölni nem kezdett velem (igen, apám ezek után jelentette ki a csapatnak, hogy tilos megközelíteni engem). És akkor jött Ramona, akit szintén csak úgy elrángattak a találkozóra, mint kísérőt, mert a bátyjának akkor pont nem volt senkije, és kellett valaki, akit hozhatott. Rami beült közénk, hogy Sergio szálljon le rólam, ezek után pedig beszélgetni kezdtünk és miután rájöttünk, hogy mennyi közös tulajdonságunk van, legjobb barátnők lettünk.

Bent a házban letelepedtünk a nappaliba, ahol már ki volt készítve a cappuccino (nem véletlenül ő a legjobb barátnőm) és mellé egy kis keksz is. Kérdezés nélkül elvettem az egyik csészét, majd belekortyoltam ezzel is húzva Ramonát. Látszott rajta, hogy elég ideges már, ezért csak nevetve letettem a poharat, majd végre belefogtam a dolgok elmagyarázásba.

- Na szóval. Emlékszel, volt az a szerda esti buli a srácokkal, ahová te nem akartál jönni.- bólintott, úgyhogy folytattam- Az az igazság, hogy senki nem spórolt az itallal, és hát én sem nagyon, bár én még mindig kevesebbet ittam, mint Özil és Higuain. Szóval az egyik pillanatban még táncoltunk, aztán a szám végén Özil megcsókolt, végül pedig már a lakásán kötöttünk ki.- meséltem és barátnőm csodálkozó tekintetét figyelmen kívül hagyva vettem egy kekszet, amit belemártottam a cappuccinoba.

- És utána mi volt?- kérdezte óvatosan.

- Azt már te is ki tudod találni.- sütöttem le a szememet, mire Rami a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa mosolyát.

- Még hogy nem érdekes! Ez sokkal izgibb, mintha csak simán összejöttetek volna!- kuncogott, mire vörös fejjel visszavágtam neki.

- De nem jöttünk össze! Elmentünk a kávézóba, megbeszéltük, hogy felejtsük el a dolgot és akkor fotóztak le.- fontam végül össze a karom és bevágtam a sértődöttet.

- De… ahogy elnézlek, te nem akarod, hogy itt vége legyen a dolognak.- billentette oldalra a fejét, amire én sem tudtam értelmesen válaszolni.

- Hát..őő.. nem tudom.- tártam szét végül a karom és sóhajtottam egy nagyot. Annyira összekuszálódott minden, hogy igazából fogalmam sem volt, mit akarok. Jobban belegondolva tényleg nem akartam, hogy ismét csak szimpla barátok legyünk, de másrészről viszont féltem a következményektől, vagyis hogy mik lennének a következményei.

- Értem.- gondolkozott el egy pillanatra, de ez nem is tartott sokáig- Én azt mondom, hogy a kétségek ellen tenned kéne valamit. Próbálkozz be nála és meglátjuk, hogy vevő-e rá. Plusz én a bátyámat is ki tudom faggatni.- kacsintott rám, majd elnevette magát, én meg csak bámultam magam elé. Ramonának beindult a fantáziája, és más esetben lenne nekem is ötletem, hogyan dobjam be magam, de a jelenlegi helyzetben tanácstalan voltam és ezt Raminak is kifejtettem.

- Fogalmam sincs, hogy mi legyen. Ezt még át kell gondolnom, és tisztáznom kell az érzéseimet.- magyaráztam, és ez tőlem elég megdöbbentő volt. Pont én szoktam az az ember lenni, aki mindig tudja, hogy mit akar, és általában el is éri azt. De most valahogy nem ment az egész, és ez barátnőmet is megdöbbentette.

- Hát, te tudod, de akkor most végre rátérhetünk az én gondjaimra: Hogyan fognak felvenni az egyetemre, ha még a felvételi elbeszélgetésre sem tudok elmenni?!- kérdezte, mire felnevettem, ezzel is elterelve a gondolataimat. Ramona mindig tudja, hogy mire van szükségem.

A hazafelé úton szintén volt dolgom egy-két újsággal és azt hiszem ezeknek köszönhetően kezdtem el gondolkodni Özilen, magamon, rajtunk.

Ahogy elnézegettem a képeket akaratlanul is az jutott eszembe, hogy milyen jól nézünk ki együtt, és hogy nekem mennyire bejön ez a srác. Talán, ha apát is sikerülne meggyőznöm, abból sem lenne balhé, mert tulajdonképpen ő a fő probléma. Na meg persze az is fő szempont, hogy Özilnek mi a véleménye rólam. Csak barát, vagy esetleg több?

Összességében úgy döntöttem, hogy semmit sem veszthetek, így boldogan leszállva a metróról megkerestem a telefonkönyvemben egy bizonyos nevet, majd felhívtam az illetőt.

- Igen?- szólt bele, mintha csak várta volna a hívásom.

- Döntöttem.- jelentettem ki komolyan Ramonának.

- Iiiigen?- kis hatásszünetet tartottam, majd megszólaltam.

- Megpróbálom!