9. fejezet - Félreértések miatt gyakran követünk el hibákat

Tami

Kisebb szívrohamot kapva fordultam hátra, de ahogy megtorpantam azonnal megnyugodtam, mert szerelmem ajkait éreztem enyéimen. Levegő híján kicsit hátraléptem, és mosolyogva, de mégis számon kérően néztem rá.

- Miért nem vetted fel a telefont? És hol voltál eddig?

- Ne haragudj! Elfelejtettem bekapcsolni a mobilom és előtte még volt egy kis dolgom.- mondta, majd közelebb húzott magához- De most már itt vagyok.- mosolygott.

- Valóban. Már itt vagy.- állapítottam meg halkan, mert az még mindig nem árulta el, hogy miféle dolga volt. Mi ez a titkolózás?

- Úgyhogy ezt meg is ünnepelhetnénk.- azzal megcsókolt és hanyatt döntött a kanapén, bár nekem ehhez nem volt túl sok kedvem. Valahogy aggasztott a viselkedése.

- Milyen volt Németországban?- kérdeztem két csók között, lenézve a cucctáskájára. Ki akartam deríteni, hogy vajon mi történhetett, mert nekem nagyon nem tetszett ez az egész. De az is lehet, hogy csak én vagyok paranoiás.

- Ezt muszáj most? Nem lehetne esetleg később?- nézett rám kiskutya szemekkel, én meg kitartóan álltam tekintetét, mire megadva magát mesélni kedzett- Jó. Nyertünk a válogatottal, rúgtam két gólt, meglátogattam a szüleimet szóval csodás volt. Legközelebb pedig te is velem jössz és bemutatlak nekik.- mosolyodott el, én pedig úgy döntöttem, hogy akkor épp ideje előállni a saját tervemmel.

- Tökéletes. De előtte még apámékkal kell közölnünk a dolgot.- arcáról hirtelen lefagyott a mosoly és felült, én pedig szintén felemelkedtem a kanapéról. Mélyen a szemébe néztem, de semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Valami gond van talán?- kérdeztem, de sejtettem a választ, csak kíváncsi voltam, hogy be is vallja-e.

- Hát, tulajdonképpen csak az, hogy szerintem várnunk kéne még vele.- nyelt egy nagyot, de ő nem nézett a szemembe, ami még inkább zavart. Ez már nem az első alkalom volt, hogy kitért a téma elöl.

- Mégis meddig várjunk? Folyton csak halogatjuk, de én nem akarok a végtelenségig titkolózni!- csattantam fel, majd felálltam.

- Hát, tudod, még mielőtt összejöttünk volna apád megtiltotta, hogy a közeledbe menjek, szóval nem tudom, mit szólna hozzá.- mondta, de engem ez sem hatott meg.

- És kit érdekel! Szeretjük egymást, ez a lényeg, az meg nem fontos, hogy mit mondanak rá, csak már ideje lenne elmondani nekik!

- De mi van, ha ez miatt kirak a csapatból? Vagy csak simán nem nevez meccsekre, vagy bármi?- ha ezt nem mondja, akkor talán ez a vita elcsendesülhetett volna, de ezzel a mondatával kiverte nálam a biztosítékot.

- Értem.- válaszoltam higgadtan, ami nem sok jót sejtetett- Ha neked fontosabb a foci, akkor nem is zavarok tovább, nehogy miattam ne tudj koncentrálni. Az itt maradt cuccaimért pedig meg majd jövök.- azzal megkerestem a táskámat és a bejárati ajtó felé vettem az irányt.

- Nem így értettem! Várj!- kiáltott utánam Mesut megragadva a csuklómat. Megtorpantam, és ismét a barna íriszekbe néztem.

- Akkor áruld el nekem, miért késtél!- ezt amolyan utolsó mentsvárnak szántam, és mélyen legbelül reménykedtem, hogy nem kell itt hagynom.

- Azt nem lehet.- nézett le a padlóra.

- Miért? Egy másik csaj van a dologban?- fájt kimondani, de ez is benne volt a pakliban. Ettől tartottam a legjobban.

- Nem, dehogyis!- kétségbeesetten tekintett rám. Nem tudtam mit higgyek, nem tudtam miért nem mond semmit. Féltem attól, hogy esetleg már nem kellek neki.

- Hát akkor?- hangom könyörgővé vált, s szemeimben is a remény utolsó szikrája ragyogott.

- Hát… izé…- nyöszörgött, én meg lehunytam a szemem. Ez nem lehet igaz! Nem és nem!

- Rendben. Akkor viszlát!- azzal kitéptem a kezemet szorításából, és rácsaptam az ajtót. Düh és szomorúság keveredett bennem, de nem sírtam. Visszafojtottam az előtörő zokogást, és inkább csak hallgatagon sétáltam azt sem tudva, hogy hova menjek. Szükségem volt egy emberre, aki meghallgatta a gondjaimat, és akinél most menedéket találhattam, de jelen pillanatban sem a családom, sem Ramona nem volt alkalmas számomra. Csak egy ember társasága kellett nekem.

Egy idő után egy hatalmas ház kapujánál álltam, és egy mély levegőt véve becsöngettem. Pár pillanat múlva egy alak jelent meg, aki döbbenten nyitott nekem ajtót, de halványan mégis elmosolyodott.

- Matilde?- lepődött meg, én meg nemes egyszerűséggel a nyakába borultam.

- Mond, hogy te még szeretsz!- azzal előtört belőlem a sírás, eddig tudtam csak visszatartani, ő meg csak értetlenül ölelt át, azután pedig szótlanul bekísért a házba.

Még soha nem jártam nála, csak a szállodában, ahol annak idején kivett egy szobát arra a pár napra, amikor azon a találkozón kellett részt venni, szóval ismeretlenül kullogtam mellette, majd Fernando bevezetett azt hiszem a nappalijába és leültetett a kanapéra. Ő is leült mellém, majd átkarolt. Két hónapja még nem hozzá fordultam volna, de azután nem sokkal személyesen bocsánatot kért, s utána csak mint barát, úgy viselkedett velem. Abban a pillanatban pont ezért volt ő az egyetlen ember, akinek a társaságát kerestem.

- Nyugodj meg! Mi történt?- kérdezte a hátamat simogatva, miközben állát fejemre támasztotta.

- Nem akarok róla beszélni.- mintha csak 17 lettem volna. Annyira hasonlított az egész a két évvel ezelőtt történtekre. Most is ugyanolyan állapotban voltam, mint akkor, most is hozzá futottam elsőként, s a vége is szinte ugyanaz lett.

- Sssh.- csitított Nando, miközben szorosan ölelt, és én nem tudom milyen okból kifolyólag, de felnéztem rá, majd megcsókoltam. Nem ellenkezett, sőt…

Egyáltalán nem volt helyes, amit tettem, de egyszerűen annyira el voltam keseredve, Fernando pedig nem küldött el és nekem szükségem volt egy támaszra. Egy támaszra, aki éreztette velem, hogy még van, aki szeret. És ez az ember abban a pillanatban Torres volt. A szívem mélyén valahogy még mindig szerettem őt is, és szeretni is fogom örökké, de a kettőnk kapcsolata nem működne. Ezt ő is nagyon jól tudja, pont ezért használta ki akkor azt az alkalmat, hiszen én kezdeményeztem.

És hogy ez megcsalásnak számít-e? Nem tudom. Mert fogalmam sem volt arról, hogy akkor mi most szakítottunk-e vagy sem. Néhány holmim még nála volt, de nem igazán akartam odamenni újra, amíg nem voltam biztos semmiben.

Özil

- Mesut, könyörgöm, csinálj már valamit magaddal, mert ennyi erővel az anyósomat is behívhattam volna helyetted!- üvöltött rám Mourinho, én meg élettelenül kocogni kezdtem. Nem tehettem róla, amióta Tami elment elszállt minden erőm. Hiányzott és én nem akartam, hogy vége legyen, mert szerettem. Csakhogy a mobilja ki volt nyomva, így elérni sem tudtam, ráadásul a cuccaiért sem jött még. Nem pakoltam össze neki és nem is cipeltem el hozzá a holmijait, mert abban bíztam, hogy majd eljön értük, és akkor tisztázhatunk mindent. Az volt a legnagyobb gond, hogy azt hitte, egy másik lány van a dologban, miközben nem azért nem mentem előbb haza. Sőt, pont hogy ellenkező szándékok vezéreltek, mivel azt terveztem, hogy megkérem a kezét. Tudom, hogy még korai lenne, és hogy még csak két hónapja vagyunk együtt, de mindennél jobban szeretem, és mással nem is tudnám elképzelni a jövőm.

- Mesut!- kiáltott hirtelen valaki, majd a labda teljes erőből a fejemnek csapódott, aminek következtében a földön kötöttem ki vérző orral és enyhén szédülve. Nem volt túl sok erőm, úgyhogy csak feküdtem a gyepen, miközben Khedira hajolt fölém.

- Miért nem figyeltél? Amúgy meg bocs, nem akartam.- mondta, s nyújtotta a kezét, de csak a fejemet ráztam. Ekkor jelent meg Mourinho is, de nem igazán törődtem vele.

- Azt hiszem, neked mára vége van az edzésnek. Nincs szükségem egy olyan játékosra, aki még a halottaknál is kisebb intenzivitást mutat.- hangtalanul, komótosan feltápászkodtam, majd besétáltam az öltözőbe, ahol a falnak dőlve lehunytam a szememet. Mit kéne tennem?

Csendben üldögéltem, és még akkor sem nyitottam ki a szemem, amikor azt hallottam, hogy valaki bejön, majd leül mellém.

- Mourinho küldött be, hogy beszéljek veled, mert ő most nem ér rá, szóval mesélj!- Sami hangját bármikor megismertem volna, de még mindig nem néztem rá, csak a plafont kezdtem bámulni. Nem szóltam egy szót se.

- Fáradt vagy?- kérdezte, de én csak megráztam a fejemet- Matilde?- rátapintott a lényegre, mire fájdalmas arcot vágtam. A csapattársak tudtak kettőnkről, és szerencsére egyikőjük sem kotyogta el Mounak.

Khedira kérdezett volna tovább, ám én magamtól regélni kezdtem.

- Összevesztünk és azt hiszi, hogy megcsaltam, miközben azért nem értem haza előbb, mert eljegyzési gyűrűt kerestem. Ráadásul Mourinhonak is el kellene mondani, de így azt sem tudom, hogy lesz-e tovább.- panaszoltam, s megtöröltem a mezemmel az orromat, csak azt felejtettem el, hogy az csupa vér.

- Hát öregem, én azt mondom, hogy szerintem először az edző bával kéne ezt közölnöd, és akkor Tami látná, hogy komolyan gondolod ezt. Viszont, hogy ezt hogy oldod meg, az már a te reszortod.

- Lehet, hogy igazad van.- gondolkoztam el.

- Nekem legtöbbször igazam van.- vigyorodott el Sami, mire nevetve oldalba böktem a könyökömmel. Neki sikerült egy kis életet lehelnie belém.

Mourinho

Nem tetszett neki játékosa viselkedése, ezért amint egy kis időhöz jutott, ő is bement utána az öltözőbe. Kicsit ideges volt amiatt, hogy ennyire rossz teljesítményt nyújtott a pályán, és ennek okát mihamarabb ki akarta deríteni, ám amikor az ajtóhoz ért, megtorpant. A fal mellé lapulva hallgatta a helyiségből kiszűrődő beszélgetést.

- Összevesztünk és azt hiszi, hogy megcsaltam, miközben azért nem értem haza előbb, mert eljegyzési gyűrűt kerestem. Ráadásul Mourinhonak is el kellene mondani, de így azt sem tudom, hogy lesz-e tovább.- Mourinho összevont szemöldökkel figyelt, mert nem értette a dolgokat, ám a következő mondatokból hamar kiderült a lényeg.

Hümmögött egy sort, s magában somolyogva csak ennyit mondott:

- Hát, majd meglátjuk, hogy oldod meg.