„17 voltam. Szintén egy focista találkozóra kellett mennem, akkor még kötelezően apámékkal. Azt hiszem Spanyolországban volt az is. Szokás szerint untam az egészet, így kivonultam a teraszra, ahova szintén asztalok voltak kirakva, csak a hideg miatt senki sem tartózkodott kint. Én csak fogtam magam, leültem az egyik székre és sms-ezni kezdtem. Az akkori legjobb barátnőm küldött egy üzenetet, miszerint amíg én távol vagyok, a barátom egy másik csajjal találkozgat, és ehhez egy képet is küldött, ami igazolta a tényeket. Valójában én már rég tudtam akkor a dologról, csakhogy naiv fejjel azt gondoltam, hogy minden jobbra fordulhat, de azon az estén először gördült le egy könnycsepp az arcomon emiatt.
Ki tudja meddig sírdogálhattam ott keserű sorsom fölött bánkódva, amikor is valaki egy öltönyt terített a hátamra.
- Megfázol.- ült le velem szemben az egyik spanyol focista.
- Dehogyis! Teljesen jól vagyok.- jelentettem ki, s már vettem volna le az öltönyt, de ő csak felnevetett.
- Nem kell játszanod magad. Nézz végig magadon, lila a szád, és vacogsz. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy ez a ruha talán kicsit kirívó.- látva, hogy szeme lejjebb vándorol az arcom alatti részekhez, szorosan húztam össze magamon az öltönyt, de ő csak mosolygott. Szemtelenül helyes volt, de úgy beszélt velem, mint egy óvodással, és ez idegesített.
- Megkérhetnélek, hogy ne úgy viselkedj velem, mintha hat éves lennék? Ahogy elnézlek nem akkora köztünk a korkülönbség, hogy ennyire gyerekként bánj velem. Mennyi lehetsz? Huszonkettő, huszonhárom?- fontam össze durcásan a karom.
- Huszonöt.- csóválta meg a fejét és kissé elvörösödtem, mert azért tévedtem pár évet, ami igenis számít- Rendben, nem beszélek veled úgy, de ahhoz az kell, hogy elárulod a nevedet, vagy szólítsalak Kisasszonynak?- komolynak próbált látszani, de szája szegletében ott bujkált a mosoly.
- A Kisasszony is megteszi.- vágtam rá azonnal, mire hitetlenül megrázta a fejét.
- Jól van. Akkor Kisasszony, elárulná, miért hullajtja értékes könnycseppjeit egy ilyen szép estén- játszotta az agyát, és ettől önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Csak a barátom miatt, vagyis nem tudom, hogy az-e még egyáltalán.- próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel, de elég átlátszó lehettem.
- Akarsz róla beszélni?- kérdezte, de csak megráztam a fejemet, így mindketten csöndben maradtunk. Percekig ültünk ott egymást nézve, szótlanul, de végül győzött felettem a hideg, és úgy döntöttem, jobb, ha bemegyünk. Mindketten felálltunk a helyünkről és én vissza akartam adni neki az öltönyét, de ő mondta, hogy maradjon nálam, addig se fázok. Hálásan néztem fel rá, mikor eszembe jutott valami.
- Egyébként Matilde vagyok. Vagyis a teljes nevem Fenia Matilde Mourinho Faria.- mutatkoztam be neki.
- Ó szóval az egyik edző lánya vagy.- bólogatott hevesen, majd elkérte a mobilom- Ha mégis el akarnád mondani, hívj fel!- adta vissza, és bement a terembe, én pedig követtem.
- Csak a hazafelé úton mertem megnézni a telefonkönyvet, amiben egy új név szerepelt: Fernando Torres. Mosolyogva raktam el a mobilom, utána pedig kezdhettem magyarázkodni apáméknak az öltönyt illetően.
Még négy napig maradtunk abban a városban, de az utolsó előtti délutánon felhívtam a barátomat, majd egy hosszas veszekedés után végül szakítottunk. A hitel szobámban ezek után sírva kerestem meg azt a bizonyos nevet a telefonomban, majd tárcsáztam a számot.
- Igen?- szólt bele az ismerős hang.
- Fernando? Matilde vagyok.- szipogtam, s hangján hallani lehetett, hogy elmosolyodott.
- Reméltem, hogy felhívsz. Minden rendben?
- Tudnánk találkozni?..... Igen, most.- el sem hittem, hogy mit csinálok. Csak úgy találkozok egy idegen férfival, akit ráadásul még csak alig ismertem. Elég merész húzás.
- És hol találkozzunk?- kérdezte, én meg nyeltem egy nagyot, mert hozzánk nem jöhettünk, mivel ha apámék ezt megtudnák, ott helyben kinyírnának, vagy nem is tudom. Azt meg mégsem mondhattam neki, hogy „Menjünk fel hozzád!”.
- Hát őőő..- nyöszörögtem, de Fernando megkönnyítette a dolgom.
- Értem. Akkor gyere át hozzám.- ezek után lediktálta a címet, ami egy másik szállodának a címe volt, és a szobaszáma. A szüleimnek azt mondtam, hogy egy itteni barátnőmmel megyek bulizni, és a szokásos intelmekkel el is engedtek. Végül is 17 voltam.
Fél órával később már Nando ajtaja előtt álltam, s egy pillanatra meginogtam, de végül beléptem a szobájába. Legnagyobb meglepetésemre egész nagy rend volt, Torres pedig az egyik szobából sétált ki mosolyogva, majd betessékelt. Enyhén zavarban voltam a szokatlan helyzettől.
- Na, mesélj, mi történt?- ültünk le a kanapéra, én meg regélni kezdtem. Azt, hogy tudtam, hogy mi folyik a hátam mögött, azt, hogy kaptam egy képet, és végül azt, hogy összevesztünk, majd szakítottunk, mert ő nem bírta, hogy ennyit utazgatok. Végül már patakokban folytak le a könnyeim, de amikor Fernando magához húzott megölelni, én egy pillanatra megijedtem és felpattantam.
- Azt hiszem nekem mennem kéne.- néztem el az ajtó felé, mire Torres megragadta a csuklóm és könyörgően rám nézett.
- Kérlek, ne menj!- azzal meglazult a szorítása és megcsókolt. Nyilván azt kellett volna tennem, hogy ellököm magamtól, hiszen én mégiscsak 17 voltam, ő meg 25, de abban a pillanatban ez nem érdekelt. Meglepődtem ugyan, de visszacsókoltam, s karjaimat nyaka köré fontam, amitől kicsit jobban felbátorodott. Lassan a nyakamat kezdte csókolgatni, majd a kulcscsontomat, én pedig lehúztam róla a felsőjét.
Ekkor a hálószoba felé húzott, végül pedig hanyatt döntött az ágyon, majd ott folytattuk tovább…
Sosem felejtem el azokat a perceket, de ami utána következett, már nem volt ilyen meseszerű.
Épp a fürdőbe indultam volna, amikor megakadt a szemem az egyik polcon, amin fényképek voltak kirakva, meg apróbb szerencse tárgyak, így egyenesen odaindultam. Ez nem is lett volna érdekes, csakhogy egy újság is ott feküdt, amit gyanakvóan felvettem, mert már a főcím sem tetszett.
- Matilde ne!- de már késő volt, elolvastam.
Fernando Torres apa lett!
Egy perc alatt dőlt össze bennem minden, s dühösen kezdtem el összepakolni a cuccaimat.
- Hová mész?- kérdezte Fernando ijedten.
- Miért nem mondtad, hogy feleséges van?! Ráadásul most született meg a lányod!- kiabáltam vele, s könnyeimet is eddig sikerült visszatartanom.
- Mert.. már nem szeretem. Vagyis a lányomat igen, és ezért vagyok még mindig Olallaval.- magyarázta, de nem tudtam, hogy hihetek-e neki- Kérlek, ne hagyj itt!
- Ó szóval én csak pótlásra kellettem?- hihetetlen volt az egész. Hogy tudott minden így elromlani?
- Dehogyis! Már amikor először találkoztunk beléd szerettem, és ez nem változott, azóta folyton csak te jártál a fejemben.- lépett közelebb mélyen a szemembe nézve, s olyan őszintén csengtek szavai, ráadásul szeméből is ez tükröződött, hogy hittem neki.
- Hiszek neked. De bármennyire is akarom ezt, sajnos nem lehet. Neked ott van a feleséged és a lányod, velük kell törődnöd.- vettem fel a táskámat és még egyszer, utoljára a szemébe néztem. Bánatosan bámult vissza rám, én meg adtam neki egy búcsúcsókot, majd örökre (legalábbis akkor azt hittem) a hátam mögött hagytam.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése