10. fejezet - Mert a remény hal meg utoljára

Bocsi, bocsi, bocsi, hogy kicsit megcsúsztam vele, és nem is lett olyan hű de izgalmas ez a rész, de azért remélem tetszeni fog. :) Jó olvasást!^^

Özil

Legnagyobb meglepetésemre az egyik pillanatban Mourinho lépett be az öltözőbe, és egy pillanatig már kezdtem fehérré válni, de azután csak elküldött a csapatorvoshoz, hogy vizsgáltassam meg az orromat, Khedirát meg visszaparancsolta az edzésre. Megkönnyebbülve vettem az irányt az orvosi szoba felé, mert biztos voltam benne, hogy ha hallotta volna a beszélgetést, akkor én már nem élnék. Szóval ezt megúsztam. De azt már nem fogom, hogy valamikor tényleg el kell mondanom neki mindent a két hónapja történtektől kezdve a mostani eseményekig.

Az orvos meglepődve fogadott, ugyanis nem számított rá, hogy bárki is lesérül az edzés folyamán, én meg csak kínosan mosolyogtam, amikor a „Hogyan történt?” kérdés merült fel.

Szerencsére nem tört el az orrom, ami már csak azért is érdekes, mert ebben az utolsó két hónapban ez már nem az első alkalom, hogy kisebb baleset éri. Baleset, hát ja… Torres is baleset volt…

Ragtapasszal az orromon lépdeltem ki a pályára, de beállni nem álltam be, mert Mou azt ajánlotta, hogy pihenjek és, hogy csak mellőle nézzem a többieket. Gondoltam, ez jó jel, nem haragszik rám, szóval készségesen ácsorogtam vele, miközben a srácok játékáról beszélt. Roni nem egyszer „szemetezett” le, amikor előttem elfutott, de az edző csak ráordított minden egyes alkalommal. Elég poén volt.

Körülbelül negyedórája állhattunk ott, amikor Mourinho vidáman odaköszönt valakinek.

- Áh Tami, végre itt vagy!- azt hiszem abban a pillanatban a szívverésem is kihagyott, és alig bírtam megállni a lábamon. Mit keres itt Matilde?

- Bocs, dugó volt.- mondta rám sem nézve, mintha ott sem lennék.

- Dugó? És merre? Csak mert három napja nem láttalak otthon.- mindketten elképedve meredtünk Moura, Tami valószínűleg azért, hogy ezt meg miért kellett mondania, én meg azért, mert akkor viszont hol a fenében volt idáig?!

- Raminál voltam.- válaszolta egyszerűen Tami, de hazudott. Láttam rajta, hogy hazudik. Mourinho nem tudom, észrevette-e, de az ő arcáról semmit nem lehetett leolvasni.

Megsemmisülve álltam ott, még mindig élvezve Matilde teljességgel való figyelemre sem méltatását. Még akkor sem nézett rám, mikor azt mondta, Ramonánál volt, pedig nagyon jól tudta, hogy ez hogy esett nekem.

- Öhm Mou, bocs, de én most léphetnék?- kérdeztem Mourinhot kicsit idegesen, mire felhúzott szemöldökkel felém fordult.

- Nocsak, milyen sietős dolgod akadt hirtelen? Különben is, edzésről is ugyanígy elkérezkedtél volna?- furcsa játékot űzött velem az edző, de be kellett látnom, hogy részben igaza van, ám attól én még mindig el akartam tűnni onnan.

- Áh, azt hiszem, ráér később is.- vakartam a fejemet és inkább a pálya felé néztem. Enyhén megdöbbentem, amikor az egész csapattal találtam szemben magam. A srácok időközben leálltak az edzéssel és mintha csak színházban lennének, úgy nézték a műsort. Még Torres is kíváncsian méregetett, de volt valami a tekintetében, ami azt súgta, hogy tud valamit. Teljesen még mindig nem tudtam megbízni benne a pályán kívül, de a játékban fontos a bizalom, így kénytelen voltam megbékélni vele, ami kicsit nehézkesen, ám végül sikerült a bocsánatkérése után. Persze nem azt mondom, hogy puszipajtások vagyunk, mert nem, de a kezdetinél talán egy fokkal jobb a kapcsolatunk. Azt hiszem végre felfogta, hogy Matilde engem szeret. Illetve most már nem tudom, hogy szeret-e még, de reménykedtem a dologban.

Furcsán nézve fordultam ismét Mourinho felé, amikor meghallottam, hogy miért hívta ide Tamit. Ilyen kis pitiáner dologért képes volt az edzésre rángatni?! Mit művel?

Úgy tűnik ez nem csak engem akasztott ki, mert Matilde idegesen felcsattant, majd közölte apjával, hogy ő nem hajlandó maradni, szóval hazamegy.

- Jól van, menj csak. De remélem az igazi otthonodra gondoltál.- ártatlan képpel integetett neki, én meg csak elképedve meredtem rá. Ez nem lehet igaz, mi a francot művel ez az ember?

- Talán valami gond van, Mesut?- kérdezte a csapatot nézve, miközben mindenki olyan szépen dolgozott hirtelen.

- Nem, dehogy.- én is előre pillantottam, s beletörődtem sorsomba. Nekem ott kell maradnom egészen edzés végéig Mourinhoval. Egyedül csak az volt a szerencsém, hogy Matilde látogatása nem sikeredett túl hosszúra, így nem kellett elviselnem még azt is órákon át.

Egy egész nappal is felért volna a mai edzés, a végére már én kezdtem hülyének érezni magamat Mou folyamatos bájvigyorától, de végül én voltam az első, aki örömmel rohant az öltöző felé. Mindenki csak lesett, hogy én mitől vagyok ilyen boldog, amikor ők edzettek órákon át, de én csak legyintettem, bőven elég, ha én tudom az okát.

Miután felöltöztem elköszöntem a többiektől figyelmen kívül hagyva a viccelődésüket, s kiléptem az utcára, ahol rögtön meg is torpantam. Ramona integetett nekem mosolyogva, mire kissé értetlenül odasétáltam.

- Szia!- köszönt vidáman.

- Szia! Ha Tamit várod, akkor csak szólok, már vagy két órája lelépett.- közöltem vele a tényt, de úgy tűnt, ez nem különösebben érdekli.

- Hát az igazság az, hogy nem őt várom. Erről jut eszembe, nem tudod, Torres mikor jön már?- ettől a kérdéstől teljesen lepadlóztam. Ő most komolyan Fernandot várja, vagy csak én vagyok hülye?!

- Azt hiszem épp akkor jött ki a zuhanyzóból, amikor én leléptem.- magyaráztam, azután meg nem voltam szívbajos, lazán megkérdeztem az okát a dolognak- De egyébként miért is várod?- tudakoltam, mire szégyenlősen lesütötte a szemét, én meg felhúzott szemöldökkel meredtem rá.

- Randizunk.- felelte pirulva, én meg próbáltam elrejteni meglepődöttségemet. Nem tudtam, hogy ez azért van-e, mert Fernandonak tényleg bejön Ramona, vagy ha már Matildet nem kaphatta meg akkor jó lesz neki a barátnője is, vagy csak szimplán így akart Tami közelébe férkőzni. Na jó, azt hiszem elég a találgatásból, ma enyhén szólva is pesszimista vagyok.

Már épp szólaltam volna meg, amikor Rami arca még jobban felderült, mögülem pedig lépteket hallottam.

- Hali!- köszönt Fer, majd adott két puszit Ramona arcára. Szóval ez az első randijuk- Na, mi van Mesut, most, hogy rosszul áll a szénád Ramonát is le akarod csapni a kezemről?- kérdezte vigyorogva, én meg elképedve meredtem rá. Honnét tudja…?

- Eszem ágában sincs ilyet tenni, a helyzet meg nem olyan rossz, mint ahogy gondolod.- vágtam vissza, Ramona meg csak kapkodta a fejét közöttünk. Úgy tűnt ő mit sem ért az egészből, ami azért elég furcsa.

- Aha.- bólogatott Torres, mint aki mindent ért, én pedig akkor döntöttem úgy, hogy ideje a távozásnak, mert ezzel csak ront a köztünk kialakult semleges kapcsolaton.

- Na, most viszont bocs, én nem is zavarok tovább.- mosolyogtam erőltetetten, majd a kocsim felé indultam. A hátam mögül hallottam, ahogyan Ramona azt kérdezte, hogy ezt mégis hogy értette, de Fernando erre csak lazán rávágta, hogy „Semmi, semmi.”. A dologban csak az volt az érdekes, hogy ő erről nem tudott, amíg Torres igen, és az ember, ha gond van, általában a legjobb barátjával osztja azt meg, és nem pedig a volt szerelmével. Legalábbis szerintem ez így lenne helyes.

Egy darabig még tudtam volna elmélkedni ezen, csakhogy Sergio állt ott a kocsimnál vigyorogva, ami azt jelentette, hogy jó szomszéd lévén nekem kellett hazavinnem.

- Na gyere, szállj be!- ültünk be mindketten, s elindultunk. Az út nagy részét csendben töltöttük, de ezt Sergio törte meg, látszólag egy olyan kérdéssel, ami már az út eleje óta foglalkoztatta.

- Te, mi volt ez az egész edzésen?- kérdezte felém fordulva, én meg az utat bámulva nagyot sóhajtottam.

- Én sem tudom, haver, én sem tudom.

Miután Sergiot is sikerült leráznom, otthon nem kis időnyi gondolkodás után felhívtam Torrest, hogy mégis mit tud Tamiról, mert nagyon úgy tűnt, hogy tisztában van egy-két dologgal.

Elég hosszú ideig csengett a telefon, és mikor már azt hittem, fel sem veszi, mert megzavartam valamit esetleg, akkor hirtelen beleszólt a kagylóba.

- Igen?

- Öhm.. Fernando? Bocs a zavarásért.- vakartam az állam, miközben fel-alá járkáltam a szobában.

- Nem zavarsz, igaz tőled vártam legkevésbé, hogy felhívsz.- mondta, s hangján hallatszott, hogy elvigyorodott.

- Hidd el, nekem sem ez volt a leghőbb vágyam.- húztam el a számat- De ami a lényeg: a mai nap folyamán úgy vettem észre, hogy tudsz valamit Matilderól. Őszintén válaszolj, hozzád ment három napja?- kérdeztem egyenesen és ugyanilyen egyenes választ vártam.

- Na, nézd már a kis Sherlock Holmest! Hazugságvizsgálód is van?- röhögött a telefonba, de én csak idegesen rászóltam.

- Fernando!

- Jól van, jól van. Őszintén válaszolok: igen, nálam volt egészen a mai napig.- valahogy sejtettem, hogy ezt mondja, de hiába is próbáltam meg felkészülni rá, hirtelen gombóc nőtt a torkomban és alig bírtam kinyögni bármit is.

- És… csak simán nálad húzta meg magát, vagy esetleg…- nem tudtam hogyan megfogalmazni a gondolataimat, de nem is kellett, mert Fernando azonnal rávágta:

- Csak simán nálam lakott. Még valami?- kicsit idegesnek tűnt a hangja, de némi kis gondolkodás után rájöttem, hogy nekem sem esne túl jól, ha épp randizgatnék, és valaki megvádolna, hogy közben meg egy másik csajt khrm… vígasztalok.

- Nem, csak ennyit akartam tudni. Kösz.- azzal leraktam a telefont. Kicsit úgy éreztem, hogy eléggé elszúrhattam a dolgot, ha Matilde már rögtön Torreshez futott.

S abban a pillanatban bevillant valami, talán a remény utolsó kis szikrája, aminek hatására felkaptam a kocsi kulcsomat, majd beülve az Audiba elhajtottam. Egy, már jól ismert háznál leparkoltam, nem törődve azzal, hogy már nyolc óra van, sem azzal, hogy ennek milyen következményei lesznek. Csak egy dolog hajtott, így tétovázás nélkül becsöngettem. Idegesen doboltam ujjaimmal az ajtófélfán, de nem is kellett sok, mire ajtót nyitottak nekem, ráadásul pont az, akit vártam, így magabiztosan álltam a küszöbön.

- Mou beszélnünk kell!