15. fejezet - Kórházi zűrzavar

Tami

Kisírt szemekkel néztem fel a közeledő orvosra, akinek az arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Beleharaptam az alsó ajkamba és apához bújtam, mintha csak egy kislány lennék, miközben gyomrom mogyorónyi méretűre zsugorodott össze. Úgy tettem, ahogy Fernando mondta, a legjobbakban bíztam.

- Na?- kérdezte Ronaldo, mikor még alig ért oda hozzánk a doki, így kapott egy rosszalló pillantást, majd belekezdett a mondanivalójába.

- A műtét során fellépő komplikációt sikeresen megoldottuk, a fiatalember állapotát is stabilizáltuk, szóval a műtét sikerült.- hatalmas kő esett le a szívemről, nem sok kellett ahhoz, hogy újra elsírjam magam, de azok már örömkönnyek lettek volna, ám sikerült visszatartanom az előtörő könnyeket. Mára már elég volt a sírásból.

- Bemehetek hozzá?- kérdeztem csillogó tekintettel, mire az orvos csak bólintott, én meg már fel is pattantam, csakhogy megállított.

- Ma még nem hiszem, hogy fel fog ébredni, így kérem, csak egy ember menjen be hozzá.

- Rendben.- azzal már indultam volna, de ekkor apám tartott még vissza. Sóhajtva fordultam hátra és türelmetlenül néztem rá.

- Mivel csak egy ember mehet be, ezért mi inkább hazamegyünk, gondolom, te úgy is maradsz. Anyád már amúgy is szívrohamot kaphatott a műtétet illetően.- azzal nyomott egy puszit a homlokomra, a csapat tagjai pedig egyenként átöleltek, majd elmentek. Amikor teljesen egyedül maradt, akkor indultam meg Özil szobájának irányába. Halkan nyitottam be, s egy kicsit meglepődtem, amikor egy nővért találtam bent, így megilletődötten köszöntem.

- Jó estét!- köszönt vissza kedvesen mosolyogva, majd folytatta ténykedését, én meg csak álltam az ajtóban- Jaj, nyugodtan jöjjön be, már csak ez van hátra és már itt sem vagyok.- mutatott az infúzióra, én pedig bátortalanul beljebb lépdeltem. A falnak támaszkodva jobban szemügyre vettem a nővért. Alacsony termetű nő volt, olyan harminc év körüli, fakó szőke hajjal és szürkéskék szemekkel. Készségesen tevékenykedett, látszólag élvezte a munkáját és végül is egész ügyesen kötötte be az infúziót, már amennyire ügyesen lehet bekötni az ilyet.

- Ön a menyasszonya, igaz?- térített vissza a valóságba és azt vettem észre, hogy pár méterrel előttem áll.

- Igen. De miből gondolta?- kérdeztem vissza, mert ez így váratlanul ért.

- A gyűrűjéből és, hogy nem igazán hasonlítanak egymásra, így nem hittem, hogy testvérek lennének.- mosolyodott el, én pedig csak bólintottam szintén mosolyogva. Mivel mellettem volt az ajtó a nő megindult arra, majd mielőtt még kiment volna, a vállamra helyezte a kezét.

- Ne aggódjon, most már rendben lesz.- bíztatóan nézett a szemembe, mire hálásan pillantottam rá, végül pedig elhagyta a kórtermet.

Miután becsukta az ajtót, leraktam a táskámat, majd Mesut ágya mellé húztam egy széket és leültem. Egy darabig csak némán bámultam rá, azután keserű mosolyra húzódott a szám.

- Nem tartottad be az ígéreted. Nem jöttél haza meccs után.- megfogtam a kezét, bár tudtam, hogy úgy sem hall, de muszáj volt kiöntenem neki a lelkemet- Pedig vártalak volna egy jó hírrel is. Képzeld, apa leszel!- egy könnycsepp gördült le az arcomon, de nem voltam szomorú, hiszen ezek után minden már csak jól alakulhat. Özil felépül, majd újra focizhat, közben pedig megszületik a kisbabánk is.

- És mégis mit gondoltál, te itt majd meghalsz, mi meg egyedül maradunk?! Tudod, hogy megijesztettél? Többet ilyet ne csinálj!- borultam az ágy szélére, miközben könnyeimet törölgettem. Pedig megfogadtam, hogy többet nem sírok ma. Nem szabad, hiszen Mesut mrg fog gyógyulni.

Özil

Lüktető fejjel ébredtem, s mikor odanyúltam a fájó ponthoz csodálkozva vettem észre, hogy be van kötve a fejem. Ekkor döbbentem rá, hogy a kórházban vagyok, és hogy Tami van ráborulva az ágyam szélére. Hirtelen beugrott, hogy mi történt a fejberúgástól kezdve, majd a következő emlékem már csak az, hogy a mentőben fekszek.

Halványan elmosolyodtam Matilden, majd óvatosan végigsimítottam az arcán, mire ébredezni kezdett. Álmosan felemelte a fejét, rám nézett, én pedig halványan elmosolyodtam, mire azonnal felélénkült és ő is mosolyogni kezdett.

- Hogy vagy?- kérdezte halkan, miközben én még mindig az arcát cirógattam.

- Csak a fejem hasogat, de azon kívül azt hiszem jól a körülményekhez képest.- vigyorodtam el, s Matilde szóra nyitotta a száját, de ekkor hirtelen kivágódott az ajtó és kintről egy női hang hallatszódott.

- Uram, oda nem mehet be, legfeljebb csak egy ember tartózkodhat bent!- de úgy tűnt hiába a kiabálás és a tiltás, apám állt az ajtóban, én pedig döbbenten néztem rá, ám ő még hátrafelé fordulva veszekedett a nővérrel.

- Mert mégis ki a fene lehetne bent a fiamnál?- azután megfordult és megütődve megtorpant, ugyanis észrevette Tamit. Matilde is hátranézett és jó pár percig bámultak egymásra, mire apám cseppet sem kedves módon megszólalt.

- Szabad tudnom, Ön kicsoda és mit keres a fiamnál?- Tami kérdőn rám nézett, s egy pillanatra elgondolkoztam, hogy biztos ez a legmegfelelőbb alkalom-e, amikor közölni kéne az eljegyzést, ám végül csak bólintottam, de én kezdtem beszélni.

- Ő a menyasszonyom apa. Ja és egyébként én is örülök, hogy látlak, és igen jól vagyok, csupán a műtét során majdnem meghaltam.- feleltem gúnyosan és láttam apámon, hogy nem igazán tetszik neki, amit hall. De nem érdekelt. Ki tudja, mióta nem láttuk egymást, erre az az első kérdése semmi köszönés nélkül, hogy ki az ott az ágyam mellett. Amióta átvette a menedzserem szerepét, azóta folyton csak uralkodni akar rajtam, és ez már kezdett az idegeimre menni. 23 éves vagyok, tudom irányítani a dolgaimat!

- Most nincs helye a viccnek Mesut! És ezt a hangnemet kikérem magamnak!- Tami csak nagyokat pislogva nézett hol apámra, hol rám, én meg csak kitartóan álltam apám dühös tekintetét. Betelt a pohár és igaz, hogy nem nagyon akartam Matilde előtt veszekedni, de még így, lüktető fejjel sem tudtam elfojtani a dolgot.

- Nem vicceltem, komolyan mondtam. Ő itt Mourinho lánya, Matilde a menyasszonyom. És úgy beszélek veled, ahogy akarok, mert nem szabhatod meg, hogy mit csináljak!- határozottan néztem rá, ő pedig ismételten csak megütődve bámult vissza rám.

- Szerintem jobb lenne, ha én most kimennék.- állt fel Tami felvéve a táskáját és már indult is kifelé. Apám mellett szó nélkül haladt el, de persze neki muszáj volt közbeszólnia.

- Jól van. Menj csak, de majd gyere vissza elbúcsúzni Mesuttól, mert holnapután átszállítják Németországba.- Matilde hirtelen megtorpant, majd lassan, kérdő tekintetten megfordult. Ekkor jött el a pillanat, hogy én befogjam, mert Tami még a végén még engem is felnyársal a tekintetével, de én is hangot adtam még a meglepődöttségemnek.

- Hogy mi?- döbbentem le vele együtt.

- Elintéztem, hogy Németországban kezeljék tovább.- húzta ki magát apám.

- Már pedig ez nem fog megtörténni!- jelentette ki határozottan Matilde, s apám felhúzott szemöldökkel pillantott rá- Mesut beleegyezett? Nem. Márpedig akkor itt marad, mert itt is tökéletes a kezelés, és nem hiszem, hogy Önhöz akar közelebb lenni, mint hozzám. Nincs joga ahhoz, hogy megmondja, melyik kórházban tartózkodhat a fia!- szám sarkában apró mosoly bujkált ezt az érvelést hallva, viszont apámnak ez már a legkevésbé sem tetszett.

- Miféle csitrit szedtél te össze?- fordult felém, Tami szemöldöke pedig az egekbe szökött és tudtam, hogy most jött el a kitörésének ideje. Ő nem az a fajta lány, aki szó nélkül tűri a sértegetést.

Tami

Mi az, hogy átviteti Németországba?! Kinek képzeli ez magát? Meg mi az, hogy csitri? Valahogy nem hittem, hogy Mesut apjával kiabálással indul majd a kapcsolatunk. De nagyon nincs igaza és nem érdekel, ha megutál, de nem fogom engedni, hogy Özilt elvigyék innen!

- Oké. Nevezhet csitrinek, nem érdekel, de akkor sem szállíttathatja ár másik kórházba, csak azért, mert Ön gondolt egyet és „Áh, neki jobb lesz ott!”- eltökélten néztem leendő apósom szemébe és talán ezzel mindent elrontottam a jövőbeli kapcsolatunkat illetően, de nem különösebben érdekelt, én kiálltam az igazamért.

Mesut apja szóra nyitotta volna a száját nem éppen kedves ábrázattal, de ekkor másra terelődött a figyelmünk. Özil a fejéhez kapott, majd keze lehullott, ő maga pedig elvesztette az eszméletét. Ijedten rohantam oda hozzá, miközben az apja orvosért ment, és nem sokkal később vissza is tért eggyel az oldalán.

- Mi történt?- kérdezte, miközben odament Mesuthoz megvizsgálni.

- Egyszer csak elvesztette az eszméletét.- magyaráztam a szám szélét rágva. Csendben álltunk ezek után, majd pár perc múlva az orvos hozzánk fordult.

- Nincs komoly baja, csak pihennie kell a felépülésének sikeressége érdekében, szóval most megkérem Önöket, hogy fáradjanak ki!- tessékelt ki minket, Özil apja meg csak pufogott, én meg hirtelen beleütköztem valakibe.

- Bocsánat!- néztem fel, mire meglepődötten vettem észre, hogy egy mosolygó Khedirával karamboloztam.

- Semmi gond.- vigyorgott rám, a háta mögül pedig többen köszöntöttek, mert a csapattagok egy része is eljött- Na, mi újság?

- Nem sok minden. Felébredt, aztán tíz perc után elvesztette az eszméletét.- magyaráztam, mintha ez olyan természetes lenne. A srácok egy pillanatig pislogtam rám, majd Sergio szólalt meg.

- Azért az nem semmi, hogy neked tíz perc is elég arra, hogy kikészítsd. Nekem ehhez egy óra kell.- röhögött és a többiek is vele együtt nevettek, de én csak a szemöldökömet ráncoltam.

- Nem én voltam az.- vontam meg a vállam, majd hátranézve megpillantottam Özil apját, ahogy felénk tartott.

- Hali!- köszönt neki Khedira mosolyogva, de még csak rá sem hederített.

- Ne add itt az ártatlant és nehogy azt mondd, hogy az én hibám! Te vagy rossz hatással a fiamra! Nem is értem, hogy miért kellesz neki!- elképedve meredtem a férfire, de nem csak én, tulajdonképpen Ronaldo, Higuain, Arbeloa, Khedira és Sergio is döbbenten álltak előttünk. Nyeltem egy nagyot, de még mielőtt nekikezdhettem volna az ordibálásnak ott a kórház folyosóján, Khedira állított meg.

- Hé,hé, megállni! Nem itt kell egymásnak esni! Szóval mi történt?- kérdezte nyugodt hangon, én pedig csak nagyot sóhajtottam. Miért nem lehet valami kedves ember a leendő apósom?