16. fejezet

Éééés itt is van a kövi rész, de címet nem igazán tudtam adni neki, szóval, ha valakinek van valami ötlete, azt szívesen várom. :D :)

Tami

Mesut apjával szinte egyszerre kezdtük el mondani a magunkét. Sami azt sem tudta, hogy hova kapja a fejét, a srácok mögötte meg vagy röhögtek, vagy csodálkozva figyeltek. Ennek végül az Özil szobájából kilépő orvos vetett véget.

- Ha megkérhetném, akkor ne ordibáljanak már, egyrészt, mert a fiatalember pihenésére vonatkozó dolgok ide is érvényesek, másrészt pedig a többi beteget is kéretik figyelembe venni!- meredt ránk szigorú tekintettel, mi meg azonnal elhallgattunk és sűrű bocsánatkérések közepette néztük a hátát, amint elmegy.

- Egyszerre csak egyikőtök beszéljen! Tami, kezd te!- utasított Khedira, a többiek meg pletykára éhesen körénk gyűltek, mint valami vénasszonyok.

- Szóval, alighogy Mesut felébredt, az apja berontott és miután nem épp a legjobb módon megtudta, hogy én a fia menyasszonya vagyok, közölte, hogy pár nap múlva Özilt átviteti Németországba. Nekem pedig nem tetszett ez az ötlet.- magyaráztam, s reméltem, hogy Samiék is nekem adnak igazat.

- Aha.- bólintottak, majd Mesut apjához fordultak- Tényleg így volt?

- Nagyjából.- vonta meg a vállát- De magyarázd már el neki kérlek, hogy Németországban jobb helye lenne!- kérlelte Samit, és vele valamivel kedvesebb módon beszélt. Khedira egy pillanatig habozva rám nézett, mire felvontam a szemöldököm, majd ismét a férfire pillantott és megrázta a fejét.

- Sajnálom, de Matildeval kell egyetértenem, jobb, ha Mesut itt marad.- látszott, hogy Özil apja nem ezt a választ várta volna, s pár pillanat múlva elviharzott. Valahogy az volt az érzésem, hogy még nem fejezte be a ténykedését. Furcsa, mert általában a filmekben is úgy van, hogy az anyós nem csípi a gyereke partnerét, de jelen esetben pont, hogy az apósom ilyen khrm… seggfej.

- Fú, ne haragudjatok, de én leülök.- közöltem velük, mert a hányinger nem akart megszűnni, ám amint leültem a gyomrom is megmordult. Tegnap óta nem ettem, de így, hogy tudtam, nem igazán maradna meg bennem, nem is terveztem.

- Gyere, elmegyünk harapni valamit a büfébe!- húzott volna fel mosolyogva Higuain, de én csak a fejemet ráztam.

- Köszi, nem, most nem kívánok semmi kaját.- utasítottam vissza, de még egy darabig próbáltak elráncigálni, ám én nem hagytam magam, így végül vállvonogatva elkullogtak a büfébe.

Nagyot sóhajtottam, amikor végre egyedül maradtam és a falnak döntve fejemet lehunytam a szemem. Mikor fogom én mindenkinek bejelenteni a nagy hírt? Bár az első dolgunk legyen az, hogy Mesut felépüljön, és minden rendben menjen.

Nem sokáig élvezhettem a magány csendes perceit, mert hirtelen valaki leült mellém. Ijedten néztem fel, de azonnal megnyugodtam, mert Fernando mosolygott vissza rám.

- Szia!- köszönt én pedig viszonoztam ezt szintén egy mosollyal- Hogy van Özil?- érdeklődött, bár az volt az érzésem, hogy ez érdekli a legkevésbé és nem is Mesut miatt jött.

- Viszonylag jól, bár az elmúlt húsz perc az hosszú történet, a lényeg, hogy hagyni kell pihenni.- magyaráztam, ám a rosszullét még mindig nem szűnt meg. Lassan ideje lenne, ha teljesen eltűnne már, mert ez így nagyon nem lesz jó.

- De te jól vagy? Elég sápadtnak tűnsz.- vizslatott összehúzott szemekkel, de én csak legyintettem. Ekkor visszaértek a többiek is egy halom kajával, amiknek már a látványától is lesápadtam, ám amikor Sergio az orrom alá dugott egy sonkás szendvicset, hogy egyem meg, a szám elé kapva kezemet rohantam a mosdóba.

Nagyjából tíz perc múlva voltam úgy, hogy újabb akció nélkül el tudtam szakadni a mosdó helyiségétől és meglepésemre Fernando várt előtte összefont karral, majd mikor meglátott, megállított a karomnál fogva.

- Aú! Ez fáj!- szisszentem fel, de nem eresztett.

- Elárulnád, hogy mi van veled? És ne hazudj a szemembe, hogy minden oké!- lesütöttem a szemem, s nem válaszoltam. Nem éreztem fair dolognak, hogy ő előbb tudja meg, mint maga Mesut. De ő nem hagyta annyiban.

- Komoly?- aggodalmaskodott, majd egy pillanat múlva feleszmélt- Várjunk csak.. te terhes vagy, igaz?- kicsit ledöbbentem, hogy rájött, de úgy döntöttem, nem fogok hazudni, ha már egyszer ráhibázott.

- Ne olyan hangosan!- szóltam rá, mert nem akartam, hogy bárki is meghallja- De miből jöttél rá?

- Ugyan már, két gyerekem van, Matilde, szerinted miből jöttem rá?- enyhült meg a szorítása, végül pedig elengedett.

- Jól van, na. De kérlek, ne mond el senkinek! Még Ramonának se!- néztem rá, majd abban a pillanatban a folyosó legvégén megpillantottam mosolyogva felénk közeledni az imént említett személyt.

- Oké.- bólintott Torres, majd elmosolyodott, mert Rami odaért hozzánk.

- Sziasztok!- ugrott Fer nyakába, majd egy gyors csók után felém fordult, miközben belekarolt Fernandoba.

- Szia! Hát te?- kérdeztem kedvesen.

- Fernando mesélte, hogy mi történt, és úgy döntöttem, hogy akkor már nem unatkozok, hanem meglátogatom a csapat kórházi különítményét, ami tegnap óta itt tanyázik. Egyébként miről ment a diskurálás?

- Semmi érdekesről.- vágtuk rá egyszerre Torresszel, mire Ramona furcsán méregetni kezdett, de aztán csak egy vállrándítással elintézte és visszaindultunk a kórterem felé a többiekhez. Mikor odaértünk Sergio azonnal felpattant a székéről, hogy én leülhessek, majd bűnbánó arccal rám nézett.

- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy nem szereted a sonkás szendvicset.- ezen a kijelentésen felnevettem, ő meg nem tudta, hogy most mi van.

- Nincs semmi gond, de amúgy a sonkás szendviccsel nincs semmi bajom.- mosolyogtam. Ezek után még egy kis ideig elbeszélgettünk, majd engem hazaküldtek a többiek, mert tegnap óta nem voltam otthon és rám is rám fér a pihenés. Mellesleg pedig Ciro is otthon éhezik teljesen egyedül a lakásban. Így hát én hazaindultam Sergioval, mert neki valami más programja akadt, de előtte még elvitt kocsival.

Özil

Egy nővér tevékenykedésére ébredtem, majd automatikusan a fejemhez nyúltam. Még mindig be volt kötve. Milyen meglepő…

Körbenéztem a szobában, de csalódva kellett tudomásul vennem, hogy Matilde ezúttal nincs bent, sőt a nővéren kívül egyáltalán nincs bent senki.

- Mennyi az idő?- kérdeztem hirtelen, miközben próbáltam felülni, a nő meg csaknem szívrohamot kapott, de azonnal vissza is nyomott.

- Ne mozogjon! Még nem szabad! Amúgy pedig negyed négy.- közölte, azzal pedig ki is ment.

Úgy tűnt, unatkozhatok egy jót most, de legnagyobb szerencsémre Ronaldo lépett be az ajtón, miközben még beszélt hozzá a nővér.

- De ne nagyon terhelje még le!- Roni hevesen bólogatott, de miközben még beszélt a nő, bevágta az ajtót unottan.

- Mennyire óvnak itt téged. Saját testőrséged nincs?- jött oda hozzám, én pedig elvigyorodtam.

- Itt tudják, hogy ki a fő ember.- nevettem el magam, Ronaldo meg a fejét csóválta.

- Csodálom, hogy még nem szálltál el kilométerekre a földtől. Vagy Tami még képes lent tartani?- kérdezte gúnyosan, miközben én kiöltöttem rá a nyelvem. Elég kényelmetlen volt az az ágy, meg az is, hogy feküdnöm kellett.

- Tényleg, ő merre van?- jutott eszembe hirtelen, mert látni szerettem volna, meg persze az apámmal történteket is meg akartam beszélni vele. Ahogy ismerem, biztos kicsit bántja a dolog, meg persze azt is el kell magyaráznom, hogy apám alapjában nem ilyen, csak hajlamos beleavatkozni az életembe, és túllihegni a dolgokat.

- Mi van, én már nem is vagyok jó neked?- tárta szét a karját Ronaldo csalódott arccal. Tiszta hülye ez az ember.

- Nem akarom megbántani az érzéseidet, de sajnos azt kell mondjam, hogy jobban vonzódom a másik nem képviselőihez és azon belül is egy konkrét emberhez. De tudok ajánlani pár helyet, ahol kiélheted magad.- kacsintottam rá, mire ugyan megindult felém, de aztán megtorpant.

- Ó, ha most nem a kórházban feküdnél… amúgy meg hazament, viszont szerintem jobb lenne, ha figyelnél rá, amikor itt van, mert kissé furcsák ezek a rosszullétek.- azonnal elkomorult az arcom és eszembe jutottak azok az esetek, amik még a balesetem előtt történtek. Szóval még mindig nem szűntek meg, Kezdett megrémíteni a dolog, és talán én jobban is aggódtam, mint Tami, de nem tetszett nekem ez az egész. Azért remélem semmi komoly baja nincs.

- Oké, kösz, hogy szóltál.- néztem hálásan Ronira, aki csak bólintott amolyan „Ez csak természetes” arccal.

- Na, még boldogítsalak, te jómadár, vagy húzzak ki és hagyjalak pihenni?- vigyorgott rám Ronaldo, én pedig kétségbeesetten könyörögtem.

- Ne hogy itt hagyj! Könyörgöm ne, itt még csak TV sincs, hogy a hírekben megnézhessem a tegnapi esetet azzal a vadbarommal együtt, amelyik fejberúgott.- persze én nem haragudtam arra a játékosra, na de azért mégis, ha magas a labda, akkor inkább a fejemmel próbálom meg elérni!

- Te akartad. De ezek után nem küldhetsz el, ha idegesítelek!- húzott oda magának egy széket, leült rá, majd rákezdett a hülyeségeire. Végül is, elszórakoztatott

2 héttel később

- Akkor hazamehet. csomagoljon össze és elhagyhatja a kórházat.- közölte az orvos, majd kiment. Tami a falnál állt és boldogan nézett rám, én pedig felkeltem az ágyról, ahol egész idáig ültem.

- Siess! Nem akarok több időt eltölteni itt!- csukta be az ajtót, én pedig öltözni kezdtem. Nagyon hosszúnak tűnt ez a két hét és örültem, hogy végre kiszabadulhatok innen. Matilde is hiányzott már, hiszen igaz, hogy minden nap meglátogatott, de az nem ugyanaz, mint mikor mindig ott van mellettem, bármikor átölelhetem. Úgy is ez az idő csak arra volt jó, hogy figyeljem, mennyire van jól, de nem említettem meg neki, mert úgy tűnt, hogy a rosszullétek megszűntek.

Épp a farmeromat húztam fel, amikor Tami odajött hozzám és átölelt.

- Úgy örülök, hogy hazajössz. Szeretlek.- azzal megcsókolt, én pedig ledöntöttem magunkat az ágyra, pontosabban Matilde kezdett arra felé terelgetni.

- Hm kórházi ágyon  még úgy sem csináltam.- vigyorogtam rá, mire ő is elmosolyodott, de megrázta a fejét.

- Bocs, de nem lehet.- továbbra is csak mosolygott, én pedig értetlenül néztem rá.

- Elárulod miért, vagy inkább kikényszerítsem belőled?

- Nem kell, de készülj fel rá.- mondta, én pedig felálltam az ágyról és kérdőn néztem rá. Ő is leszállt róla, elém sétált, s miközben én átkaroltam mélyen a szemembe nézett.

- Az az igazság, hogy apa leszel.- bökte ki, én meg egy pillanatra lesokkolódtam, de miután feleszméltem elmosolyodtam.

- Ez komoly?- kérdeztem hitetlenkedve, mire félénken bólintott, én pedig megcsókoltam. A kórházi kiszabadulásom már nem is érdekelt, hiszen épp most közölte velem Tami, hogy kisbabánk lesz!

- Azta.- hallatszott egy megdöbbent hang a hátunk mögül, mire mindketten meglepődve néztünk hátra, és az ajtóban Ramona állt, de nem sokáig, mert megragadta Matilde kezét, kiráncigálta és becsukta az ajtót.

- Ezt azonnal el kell mesélned!- hallatszódott kintről a hang.

- Nem gondolod, hogy ezt talán előbb Mesuttal kéne megbeszélnem?- Tami próbált meg bejönni, de nem járt sikerrel, így én még mindig enyhén sokkos állapotban pakoltam tovább, mert tudtam, hogy Ramona úgy sem ereszti.

Pár pillanatig elvoltam, de azután valami megütötte a fülemet, így kicsit közelebb sétáltam az ajtóhoz.

- És hány hetes terhes vagy?- ez Ramona hangja volt.

- Tizenegy.

- Húú.. várjál, nem tizenegy hete volt, amikor Torresszel…- felvontam a szemöldökömet, mert nem értettem pontosan, hogy mi ez az egész- Úristen, ugye nem feküdtél le vele?!

- Meg vagy te veszve?! Gyere már arrébb innen, azt az esetet még nem is említettem Mesutnak!- azzal többet nem is hallottam, mert félrevonultak, viszont én értetlenül álltam ott a szoba közepén. Lehetséges lenne ez, Tami megcsalt engem?