Tami
Szívesebben beszéltem volna meg először Mesuttal a dolgokat, de Ramona kiráncigált a kórteremből, így csak arra maradt időm, hogy egy utolsó sajnálkozó pillantást vessek Özilre, mielőtt még becsukódna az ajtó.
- Ezt miért titkoltad eddig?!- kezdte rögtön Rami alig, hogy kiértünk.
- Mert azt akartam, hogy először Mesut tudja meg.- válaszoltam, mert szerintem ez elég egyértelmű. Az apának kell megtudnia elsőnek, az meg már más kérdés, hogy Fernando magáról rájött.
- És hány hetes terhes vagy?- folytatta tovább, pedig én már szabadulni akartam volna.
- Tizenegy.
- Hú… várjál, nem tizenegy hete volt, amikor Torresszel..- megállt bennem az ütő, mert ezt enyhén szólva is hangosan mondta, és féltem, hogy ezt Özil meghallja- Úristen, ugye nem feküdtél le vele?!- sipákolt, én meg falfehérré váltam.
- Meg vagy te veszve?! Gyere már arrébb innen, azt az esetet még nem is említettem Mesutnak!- ráncigáltam arrébb, majd akkor folytattam, amikor úgy gondoltam, hogy kellő távolságra vagyunk már az ajtótól- Megmondtam neked, hogy csak egy csók volt, semmi több! Nem hiszel nekem?- néztem mélyen a szemébe. Tényleg így volt. Semmi más, csak egy csók. Nem lennék képes megcsalni Mesutot.
- De hiszek, csak olyan furcsák ezek az egyezések.- bámulta a földet, én meg csak megráztam a fejemet.
- Ez csupán merő véletlen. Most pedig, ha nem haragszol visszamegyek Özilhez megbeszélni vele is a dolgot.- azzal megfordultam és visszatérve a szobához benyitottam, Mesut pedig már ott állt mellette a bőröndjével, ő maga viszont összefont karral várt.
- Már készen is vagy?- indultam meg felé mosolyogva, de ő csak komoran nézett, így megtorpantam.
- Csak azt áruld el, hogy tőle, vagy tőlem van-e a gyerek!- ijedten néztem rá, és meg sem tudtam szólalni egy pillanatig. Szóval hallotta Ramonát, akit mellesleg még meg fogok fojtani.
- Hogy mi?!- csak ennyit tudtam kinyögni, és éreztem, ahogyan forogni kezd velem a világ.
- Csak azt akarom tudni, hogy az enyém a gyerek, vagy Torresé.- az utolsó szónál erősebben markolta meg a bőröndöt, de továbbra sem mozdult, ahogyan én sem. Csak hangtalanul a fejemet ráztam.
- Persze, hogy a tiéd...- suttogtam, de folytatni már nem tudtam, mert Mesut megragadta a cuccait és bólintott.
- Csak ezt akartam tudni.- majd fogta magát és anélkül, hogy bármit is mondhattam volna, kilépett a szobából ott hagyva engem. Pár pillanat múlva zokogva rogytam a földre és vártam, hogy felébredjek. Vártam, hogy egyszer csak kinyitom a szemem a saját ágyamban fekve, és bebizonyosodik, hogy ez az egész csak egy rossz álom. De nem. Amikor Ramona jött be hirtelen és futott oda hozzám rá kellett döbbennem, hogy ez a színtiszta valóság.
- Mi történt? És hova lett Mesut?- karolta át a vállam, de én ellöktem magamtól. Őt hibáztattam a történtekért, hiszen ő vetette fel az egészet, hogy lefeküdtem Fernandoval, és Mesut is ezt hallotta meg.
- Hagyjál békén! Minek kell neked mindig mindenbe beleszólnod?! Egyszer, csak egyszer maradnál csöndben!- üvöltöztem vele, ő pedig pislogás nélkül meredt rám- Hazamegyek. És nagyon örülnék neki, ha most egy jó darabig nem keresnél!- álltam fel a könnyeimet törölgetve, azután pedig kisétáltam. Még soha nem voltam ennyire dühös rá, de abban a pillanatban úgy láttam a dolgokat, hogy az egész az ő hibája, pedig ha én nem kerestem volna fel Fernandot, akkor ez most nem történt volna meg.
- Akkor most jössz, vagy nem jössz?- ordibált fel nekem apám, én meg gyorsan lerobogtam a lépcsőn.
- Indulhatunk.- mosolyogtam, de belül egy bizonyos fokig félelem járt át. Egy teljes hete nem láttam Mesutot, és ez alatt az idő alatt bőven volt arra időm, hogy átgondoljam az egészet, s végül arra jutottam, hogy ideje lenne rendbe tenni a dolgokat. Először is Ramonától kellett elnézést kérnem, hiszen vele sem beszéltem az eset óta, és eléggé igazságtalan volt, hogy egyedül őt hibáztattam az egészért, miközben ő fele annyira sem volt bűnös, mint én magam. Szóval rá három napra elmentem hozzá.
„- Ki az?- szólt bele a kaputelefonba, én pedig bűnbánó arccal toporogtam a kerítés előtt.
- Tami vagyok.- mondtam halkan, de választ nem kaptam, csak a hangszóró búgott szüntelenül- Beszélni szeretnék veled.- hirtelen kattant a zár, én pedig beléptem az ajtón, majd a kis úton a ház felé sétáltam, ahol már ott állt Ramona kíváncsi arccal.
Mikor odaértem hangtalanul félreállt és még így, szavak nélkül is megértettem, hogy menjek beljebb. Néma csendben vonultunk be a nappaliba, ahol mindketten helyet foglaltunk, s pár percnyi hallgatás után szinte egyszerre kezdtük el ugyanazt a szöveget.
- Figyelj, én annyira sajnálom! Gondolkoznom kellett volna, mielőtt beszélni kezdtem, csak…- ekkor elhallgattunk, egymásra néztünk, és pár pillanat múlva már mindketten vigyorogni kezdtünk. Hát, nem hiába vagyunk legjobb barátnők.
- Tényleg nagyon sajnálom. Akkor nem jutott el a tudatomig, hogy én vagyok az egyedüli hibás ebben az egészben.- néztem mélyen a szemébe, s megértően bólintott.
- És én is bocsánat. Tényleg kicsit sokat jár a szám, és tudom, hogyha lefeküdtél volna Fernandoval, akkor azt elmondtad volna.- mosolygott.
- Vagy nem.- nevettem fel, mire kaptam egy oldalba bökést, de legalább minden a régi volt. Legalábbis kettőnk között, ám a neheze még hátra volt.”
Apával beültünk a kocsiba, és elindultunk a pályához. Ma van az első nap, hogy Mesutnak megengedték az edzést, persze még csak könnyítetten, nehogy valami baj legyen, és én úgy döntöttem apám beleegyezésével, hogy ma beszélek vele, ha már egyszer nem hajlandó látni engem. Szóval nem tudott a látogatásomról.
És ez alapján, hogy apámnak a beleegyezésével megyek az edzésre, neki is el kellett mondanom mindent, mert azért észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben. Ha másból nem, hát abból, hogy egész héten otthon voltam.
„Az ajtómon kopogtak, miközben én az ágyamon ültem a laptopom társaságában, így félretéve a gépet kiszóltam.
- Igen? De ha José te vagy az, akkor nem, nem adok kölcsön melltartót vársárlási mintának, még ha ötödször jössz is ide!- kiabáltam, csakhogy nem az öcsém lépett be a szobába, hanem apám igen csak furcsa képpel, én pedig hatalmasokat pislogtam.
. Bejöhetek?- kérdezte, s mikor bólintottam leült az ágyam szélére- Miért is kell neki melltartó?
- Hosszú történet.- legyintettem, de egy darabig még hümmögött, aztán eszébe jutott, miért jött.
- Valami történt közted és Mesut között? Az utóbbi egy hétben csak itthon voltál és látom rajtad, hogy valami nincs rendben.- nézett mélyen a szemembe.
- Anya küldött, igaz?- vigyorogtam, mert apa magától nem hiszem, hogy képes lenne ilyesmi észrevételeket tenni.
- Igen.- vakarta meg a fejét, én pedig felnevettem, de ezek után rögtön elkomorultam és komolyra fordítva a szót bólintottam annak jeléül, hogy igen történt valami, sőt nem is kis valami. Nem szóltam volna többet, csakhogy apám kérdő tekintete arra sarkallt, hogy ezt bővebben is kifejtsem.
- Az én hibám..- suttogtam lenézve a takarómra és megpróbáltam nem sírni. Muszáj volt erősnek látszanom, hiszen legbelül még nem adtam fel a reményt, a gond csak az volt, hogy fogalmam sem volt róla, mit kéne tennem.
- Mit csináltál?- nézett kitartóan apa, s ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor nem tűnt annak a kemény edzőnek, akit csak a győzelem érdekel.
- Tudod, Fernandot én már jóval előbb ismertem, mielőtt a csapathoz jött, és hát, amikor Mesuttal összevesztünk, mert azt hittem, megcsalt, én hozzá menekültem, amit csak Ramonának mondtam el.- vártam a reakcióját, így felnéztem, s láttam, ahogy apám bólint ugyan, de nyelt egy nagyot, miközben a homlokát ráncolta- És most a kórházban véletlenül túl hangosan beszélt erről, ráadásul úgy mondta, hogy Özil csak annyit hallott belőle, hogy én akkor lefeküdtem Torresszel.- motyogtam a kezeimet tördelve, s vártam. Vártam, mert tudtam, hogy nem kapok dicséretet, sőt biztos voltam benne, hogy kapok egy jó kis fejmosást. Igazam lett.
- Szerinted helyes, amit tettél? Hát erre neveltünk téged, hogy ha összevesztek te rögtön egy másik férfi karjaiba fuss vigasztalódni?- csattant fel, de tudtam, hogy igaza van, ám még így sem néztem fel rá. Szégyelltem az egészet.
- De nem feküdtem le vele. Csak egy csók volt, semmi más.- suttogtam remegő hangon, s akkor pillantottam fel, amikor éreztem, hogy felemelkedik az ágyamról.
- És akkor Ramona ebből hogy következtetett? Vagy ő csak úgy alaptalanul vádolgatni szokott?- vonta fel a szemöldökét, mire a fejemet ráztam. Pár pillanatig nem szóltam, így elindult kifelé, csakhogy még nem fejeztem be.
- Az igazság az, hogy annyi hete volt ez az egész, ahány hetes terhes vagyok.- böktem ki, mire megtorpant, majd lassan felém fordult nem kicsit döbbent arccal.
- Tessék? Rosszul hallottam, ugye?- hüledezett.
- Persze tényleg Mesuté a gyerek, de Ramona már rögtön kombinált.- magyaráztam, miközben közelebb jött és leült. Ne igazán hitt a fülének.
- Én azt az embert meg fogom ölni.- ha nem állítom meg, azt hiszem már indult is volna, de még időben visszafogtam. Ezek után persze jöttek a kérdések, hogy „De miért?”, „Hogyan?”, és „Nem védekeztünk, vagy mi?!”, meg kötelezett rá, hogy anyuval is közöljem, mert nem titkolhatom ezt a család előtt. Hát, lehet, hogy nem a legmegfelelőbb pillanatot választottuk ehhez, mert miközben én ezt teljes lelki nyugalomban közöltem, anya elvágta az ujját a késsel.”
Tehát így történt az egész, és ezért is ültem apám mellett, miközben ő leparkolt a pálya mellett. Nem kicsit izgultam.
- Kész vagy?- kérdezte.
- Igen.- határozottan kinyitottam az ajtót és elindultam az épület irányába, hogy beszéljek Mesuttal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése