Dear Diary - 3. fejezet

„Tényleg beszélni akar velem. Amúgy bocsi, tudom, ma már sokadszor írok, de egész jó dolog ez a naplóírás. Kiadhatom magamból a feszültséget legalább. Azt mondtam neki, mindjárt megyek. Azt hiszem már a kaja is kész van, szóval közben tudunk beszélgetni. Csak bele ne fujtsam a spagettibe. Az illatból legalábbis azt szűrtem le, hogy spagetti lesz. Eleanoré isteni finom, mint a valódi olasz tészta. Bár, talán ezt azért van, mert ő olasz. Jó, oké, szőke vagyok, de csak kívülről.

Viszont most megyek, mert már utánam üvöltöznek. Szerintem azt hiszik, kimásztam az ablakon. Pedig az emeleten vagyok, de Sergio egyszer azt hitte. Bár meg is volt rá az oka, mivel oda szoktam kiülni, amikor magányra vágyok. És tulajdonképpen most másztam vissza onnan. Néha még Mesut szokott kijönni ide velem, amikor másik bátyám kiakaszt, aztán olyankor neki panaszkodok, és végül kiderül, hogy Sergio is neki panaszkodik. Ilyenkor azt mondja, hogy tényleg olyan, mintha valódi testvérek lennénk.

Na, most már tényleg megyek, mert jönnek fel. Ma többet úgysem írok.

Puszi

április 15.”

- Megyek már! – kiabáltam, miközben kinyitottam az ajtómat, s szinte beleütköztem Eleanorba.

- Bocsánat! – szabadkozott, de én csak leintettem, hogy nem kell ezért bocsánatot kérnie, mert az én hibám, majd együtt levonultunk az étkezőbe, ahol már várt rám egy nagy adag tészta. Megnyaltam a számat.

Eleanor egyébként egy 32 éves, olasz nő volt, aki itt élt Madridban a fiával. Először nem akart nálunk dolgozni, mivel a munka mellett nem lett volna ideje a fiára, de Sergio megengedte neki, hogy a kissrácot elhozza hozzánk, amikor úgy van. Szóval így elvállalta, s azóta nálunk dolgozik.

Carlo most is itt volt, az asztalnál ült Sergio társaságában, s ketten együtt jól elvoltak, de amikor Sergi meglátott engem, elhallgatott.

- Jó étvágyat! – ültem le vele szemben a szokásos helyemre. Egy pillanatra ránéztem, de inkább csak a tányérját bámulta, szóval nekiálltam enni.

- Nina, nézd mit rajzoltam! – nyújtott felém egy lapot Carlo, én pedig leraktam a villámat, s mosolyogva elvettem tőle. Egy autót ábrázolt, ha jól vettem ki Sergio autóját, mellette pedig maga Sergi állt Eleanorral és velem. Carlo imádta az autókat, és tulajdonképpen ő rá is testvérként tekintettem. Szinte teljes család voltunk. Eleanor volt az, aki gondoskodott rólunk, mit az anyánk, Sergio volt a legidősebb testvér, Mesut a fiatalabb bátyám, és Carlo, a kisöcsénk. Apánk meg hát lehetne Mourinho, hiszen engem is szívesen lát, ha épp a fiúkkal vagyok.

- Nagyon szép! – nyújtottam vissza neki. Újból vetettem egy pillantást Sergire, de csak evett, így én is visszatértem a tésztához, de azért megköszörültem a torkomat. Rám nézett felvont szemöldökkel. Szóra nyitotta a száját, de nem mondott semmit, inkább csak farkasszemet nézett velem.

- Nem szeretnél mondani valamit? – kérdeztem bájosan mosolyogva, mire úgy tett mintha félrenyelt volna.

- Azzal szerintem nem vagy teljesen tisztában, hogy ki tartozik kinek mondanivalóval. – tette le az evőeszközt. Legalább sikerült szóra bírnom, de ekkor Eleanor lépett oda mellénk.

- Már megint mi történt? – sóhajtotta, de én nem az ő kérdésével foglalkoztam.

- Én nem szoktam belerúgni a nőcskéidbe, ha jól emlékszem! – csattantam fel, mire a bejárónőnk elhűlve meredt hol Sergiora, hol rám.

- Hogy ki rúgott bele kibe? – hüledezett.

- Talán, mert a gyerek egy tetű. És be sem mutattad, ráadásul lógtál is. – kontrázott Sergio, és nem kis csetepaté alakult ki az étkezőben.

- Pont ezért nem mutattam be! És nem merd így nevezni! Én szeretem őt, a te véleményed érdekel a legkevésbé ebben az ügyben! – részemről lezártnak tekintettem a témát, de bátyám nem így gondolta.

- Pedig érdekelhetne. Vagy ha nem hiszel nekem, kérdezd meg a nővéredet tanács ügyben, hiszen ma úgy is láttam a városban. – vágta hozzám, mire felpattantam, és kisiettem a helyiségből a tányérommal együtt. Elment az étvágyam. Sergiotól ez egy nagyon rossz poén volt, és el nem tudja képzelni, hogy mennyire sértő ez. Látta a nővéremet, mi?! Forduljon fel az ilyen vicceivel együtt!

Épp az ablak előtti pultra raktam le a tésztát, mikor megláttam Mesutot, amint épp egy lánytól búcsúzkodik, aki aztán beült a taxiba, és elment. Elhúztam a számat ezt látva.

Özil ekkor felém fordult, és a fejével intett, hogy menjek ki, én meg bólintottam, s átvágtattam az étkezőn, egyenesen az előszobába.

- Hová készülsz? – jött utánam Eleanor aggódó arckifejezéssel.

- El. Majd jövök. – nem mondtam többet, csak felvettem a kabátomat, hiszen azért este már nincs túl meleg, aztán kinyitottam az ajtót, s kimentem Mesuthoz. Ő még mindig ugyanott állt, ahol az előbb.

- Ki volt az az előbb? – kérdezte, mikor még oda sem értem, ő pedig felnevetett. Összehúztam magamon a kabátot.

- Csak nem féltékeny vagy? – karolt át, de én durcásan elhúzódtam tőle.

- De. – jelentettem ki – Aranyos lány? – néztem rá, miközben elindultunk, s ő zsebre dugta a kezét.

- Gondolod, hogy akkor találkozgatnék vele? – elmosolyodott, én pedig csak megvontam a vállamat, de nem szóltam semmit – De most beszéljük inkább rólatok. Még itt kint is hallani lehetett a veszekedéseteket. – ismét elhúztam a számat. Ez kicsit égő is volt azért, hiszen a jelek szerint az egész utca minket hallgatott, de most mit lehetne tenni? Nincs hangszigetelt szobánk, hogy odavonuljunk, ráadásul nem is lenne jó ötlet ilyenkor összezárni minket. Szerintem lazán kikészítenénk egymást. Na, nem mintha most nem ezt tennénk.

- Nem volt hajlandó bocsánatot kérni, amiért belerúgott Reyesbe, ráadásul leszemetezte a szó szoros értelmében. Ja, és azt is mondta, hogy egy tetű a srác, mire közöltem vele, hogy az ő véleménye érdekel a legkevésbé. De komolyan néha nem gondolkozik? Majdnem eltörte Reyes lábát! – ezt mind egy szuszra hadartam el, közben pedig a kezeimmel hadonásztam. Mesut csak az utat bámulta elgondolkodó arckifejezéssel.

- Részben van csak igazad. – jelentette ki, mire felvontam a szemöldökömet – Az igaz, hogy tényleg nem így kellett volna viselkednie, de azért olyan szinten te is bűnös vagy a dologban, hogy nem szóltál neki a srácról, ráadásul lógtál az iskolából is, azért, hogy ezzel a gyerekkel edzésen nyomjátok le a nyelveteket a másik torkán. Mert ti konkrétan ezt csináltátok. Plusz nekem sem mondtál semmit az egészről. – sóhajtottam egyet, hiszen ebben volt valami, és egy kis lelkiismeret-furdalásom is volt amiatt, hogy Mesnek sem szóltam, pedig én meg elvárom tőle, hogy beszéljen a csajáról. Kicsit igazságtalan a részemről.

- Jó, oké, elismerem, hogy hibáztam, de ez őt még nem jogosítja fel arra, hogy olyannal viccelődjön, amivel nem kéne. – duzzogtam.

- Mert mit mondott?

- Azt, hogy látta ma Mirjamot. – Özil hirtelen megtorpant, és rám nézett aggódó arccal, így én is lelassítottam egy méterrel előtte, s visszafordultam.

- Lehet, hogy a lehető legrosszabb pillanatban mondta, de Nina, Sergio nem viccelt. – jelentette ki, én meg egy pillanatig csak bámultam rá, majd felcsattantam.

- Ne csináld ezt velem! Mesut, legalább te ne! Azt hittem, legalább te nem kezdesz rá erre a hülyeségre, de úgy tűnik, tévedtem. És tudod mit? Menjetek a francba a hülye vicceitekkel! – ordibáltam az utca kellős közepén, s könnyek szöktek a szemembe – Idióta barmok! – azzal rohanni kezdtem, s Mes még a kezem után kapott, de én kitéptem karomat a szorításából, és ott hagytam, utánam kiáltozva.

Mirjam

Elég rosszul aludtam az éjjel. A tegnapi nap folyamán történtek eléggé megviseltek, hiszen Sergio meglátott, a tetejében pedig kiderült, hogy a húgomat ő neveli, ráadásul látszólag kicsit érdekesen, mivel Ninának véleményem szerint iskolában kellett volna lennie akkor, és nem a lelátón. De pont én beszélek? Én, aki csak úgy eltűnt, semmi nyomot sem hagyva maga után, és még akkor sem tértem haza, amikor a szüleink meghaltak? Bizony, tudtam róla, hiszen Spanyolországban még a legkisebb falu újságja is erről szólt egy hónapig. Írtak ezek mindenfélét, hogy mi történt, így nem egészen tudom a részleteket, de ennyi bőven elég volt arra, hogy tudomásul vegyem: ők nincsenek többé. És akkor most jöhetnének a vádló kérdések, hogy miért nem tértem haza a húgomhoz, csakhogy abban az időben túlságosan is lefoglalt a saját problémám, s a gyász mellett nekem sok lett volna az, hogy Nina épségére ügyeljek, miközben megvolt a magam gondja. Nem. Ez így sokkal jobb volt, és bár nem a legmegfelelőbb ember vette magához, de tudom, hogy Sergio a lehető legjobban próbálja meg teljesíteni azt a feladatot, amiben én elbuktam akkor, amikor eltűntem.

Nem terveztem úgy, hogy korán kelek, csakhogy valaki már hétkor ráfeküdt a csengőmre, így muszáj volt egy szál hálóingben kislattyognom a bejárati ajtóhoz.

- Jó reggelt! – köszöntem kómás fejjel a szomszédasszonynak.

- Jó reggelt! Csak azért zavarom, mivel két hónap múlva ugye felújítják a lépcsőházat, és hogy tud-e róla? – csacsogta, mire sóhajtottam egy nagyot.

- Igen, tudok, de ezt miért pont ilyen korán kell megbeszélni?

- Ó bocsánat! Tudja, én ilyenkor már rég talpon vagyok. De csak ennyit akartam. Köszönöm! – mire egyet pislogtam, már el is tűnt, így fájdalmas arccal becsuktam az ajtót, aztán ledőltem a kanapéra, ahol ismét elnyomott az álom.

- Nem akarsz felkelni? – ért hozzá valaki a vállamhoz, szemeim pedig azonnal kipattantak. Nem tudtam, hol lehet az illető, de ahogy fordultam hátra már lendítettem is a kezem, így telibe találtam a mögöttem lévő alakot. Gyorsan felültem, nem enyhén dobogó szívvel, hogy lássam egy betörővel állok-e szemben, de csak egy megilletődött Torrest pillantottam meg.

- Fernando? A frászt hozod rám! – sipákoltam miközben mély levegőket vettem, hogy lenyugodjak, meg a hálóingemet húzkodtam, nehogy túl sokat mutasson.

- Vettem észre. – dörzsölte az orrát durcásan, de én csak megvontam a vállam.

- Nem kéne ijesztgetned. De mit keresel itt, vagy honnan tudod a címem? – tudakoltam, mert érdekelt a dolog.

- Beszélni akartam veled. Egyébként a vezetőségtől kikuncsorogtam. – felelte, s helyet foglalt a karfán.

- És hogy jutottál be? – ez volt az utolsó kérdésem azon kívül, hogy miről akart velem beszélni.

- Nyitva hagytad az ajtót. – vigyorgott, én meg kissé álmosan bólintottam. Pár másodpercig csak néztem a padlót, majd felkeltem, hogy főzzek magamnak kávét, Nando pedig követett, mint valami kiskutya.

- Kérsz te is? – fordultam felé, de csak megrázta a fejét, így visszafordultam, és csináltam tovább a dolgomat.

- Miért nem mondtad el? – kérdezte hirtelen, s a kezem megállt a kávé kevergetése közben.

- Mit? – nem néztem hátra, csak erősen koncentráltam az előttem lévő pultra. Tudtam hogy kitartóan engem bámul, s tudja nagyon jól, hogy tisztában vagyok a dolgokkal, de reménykedtem, hogy hátha kikerülhetjük ezt a beszélgetést.

- Hogy te vagy Nina nővére. Hogy nem haltál meg, és élsz. Én meg nagyban meséltem neked a dolgokat, mintha egy kívülálló lennél, aki csak ártatlanul érdeklődik, miközben nagyon is jól tudtál mindent. – vetette a szememet, s bár teljesen nyugodt hangnemben, én hátrafordultam.

- Miért kellett volna elmondanom? Nem is ismersz! Azt sem tudod, hogy mi miért tettem!

- Pontosan ezért. Mert ha elmondtad volna, akkor talán segíthetnék. És akkor nem Sergiotól kéne hallanom a dolgokat, miközben ő fel sem bírja fogni, hogy látott téged. – magyarázta még mindig nyugodt hangon, és pont ez a nyugodtság makacsolt meg engem.

- Nem kell a segítséged! Senkié nem kell! A saját véleményem a fontos, és kész! – zártam le a témát, de Fernando nem engedett.

- De hát… - félbeszakítottam, mert már kezdett elegem lenni ebből az egészből.

- Azt hiszem, most jobb, hogyha mész. – közöltem jegesen, mire egy szomorú pillantást vetett rám, aztán megfordult, és kiment. Nem akartam őt megbántani, de csak ezzel tudtam elérni, hogy ne akarjon többet tudni a múltbéli dolgok felől. Elég, ha csak én tudom azokat.

„A tegnapi nap után Sergio nem enged ki a szobámból, szóval most csak feszek, és bámulom a tévét, ahol amúgy semmi érdekes nem megy. A vicces az, hogy én kaptam büntetést azért, mert eltűntem, és Reyesnél aludtam, amikor ő volt olyan tapló, hogy azt mondja, látta a nővéremet. Oké, hogy vissza akart vágni, de ez akkor is undorító vicc. Mindegy. Szerintem erről akar velem beszélni akkor, amikor hazajön meccsről.

Ma valószínűleg úgy is sokat fogok írogatni, mert jobb dolgom úgy sincs. Legfeljebb Claudia hív majd fel egyszer-kétszer beszélgetni, hogy ne unjam magam halálra.

április 16.”