Dear Diary - 18. fejezet

„Hát az estém nem kicsit lett elrontva, sőt, nem csak az estém. Azt hiszem, innentől kezdve ez az egész életemre rányomta a pecsétjét, már ami a bizonyos emberi kapcsolataimat illeti, de nem csak az enyémmel történt ez. Mesutéval is.”

Mirjam

Fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet az, így hát lassú léptekkel az ajtóhoz sétáltam, és óvatosan kinyitottam, de aztán meglepve teljesen kitártam. Hirtelen az összes dühöm elszállt, ahogy megpillantottam a küszöbön állva félszegen, halvány mosollyal az arcán Nandot.

- Ne haragudj! – öleltem át, s mindketten egyszerre mondtuk ki ezeket a szavakat, így mosolyogva néztem fel rá. Szinte már el is felejtettem, hogy miért veszekedtünk, ahogyan azokba a barna íriszekbe pillantottam.

- Ezt neked hoztam. – mutatott fel egy kis dobozkát egy kártyával, én pedig beljebb hívtam, hogy ne az ajtóban ácsorogjunk. A nappaliban viszont már kibontottam az ajándékot, ami nem volt más, mint egy pár fülbevaló, a kártyára meg annyi volt írva: „Remélem, nem haragszol!”. Mosolyogva néztem rá Fernandora, aki egészen odáig mellettem állva várta a reakciómat.

- Köszönöm! De nem kellett volna bocsánatot kérned, mert igazad volt, tényleg szólnom kellett volna. – léptem közelebb, ő pedig felnevetett.

- Én meg pont, hogy másképp gondolom. Túl nagy ügyet csináltam ebből az egészből, ráadásul nekem jobban kéne tudnom, hogy milyenek a pletykalapok. – a fejét vakarva ő is közelebb jött egy lépést, és átkarolta a derekam.

- Ezek alapján minden el van felejtve. – azzal mosolyogva megcsókoltam, amit nem kis hévvel viszonzott.

- Hé-hé, kicsit lassabban! – mondtam, mikor egy kis levegőhöz jutottam.

- Bocs, csak hiányoztál. – nézett rám kiskutya szemekkel, majd ajkai újra az enyémekre tapadtak. Elnevettem magam, és a kis dobozt, ami még mindig a kezemben volt, letettem a nappalit és a konyhát összekötő pultra, mert Fer óvatosan a háló felé kezdett el terelgetni. Botladozva ugyan, de eljutottunk az ágyig, ahol nem haboztunk, miután én lehúztam a felsőjét, ő is megszabadított az enyémtől, aztán ledöntött az ágyra. Miközben apró csókokkal árasztott el, én azt hittem, hogy ez menni fog, és hogy készen állok rá, de amikor már ott tartott, hogy ideje a nadrágomtól is megszabadulni, hirtelen megint átfutott rajtam az a kellemetlen érzés, mint amikor múltkor nem engedett el.

- Ne.. ne haragudj, de ez nem fog menni. – próbáltam meg felülni, így Fernando leszállt rólam, és úgy fürkészte az arcomat. Csak ültem az ágyon, és nem bírtam a pillantását, az arcom elé tettem a kezeimet. Könnyek gyűltek a szemembe, és rettentően szégyelltem magam.

- Na, nyugi! – húzott oda magához, és átölelt – Nem haragszom, sőt egyáltalán nincs baj. – nem néztem fel rá, csupán csak a vállába temettem az arcomat.

- De nagyon is van gond. Nem utasíthatlak vissza folyton, nem várhatsz rám a végtelenségekig. Szeretlek, de talán jobb lenne, ha mi ezt befejeznénk. Biztos találsz valaki olyat, aki mindent meg tud adni. – szipogtam, s bár fájt kimondani, de azt hiszem, így jobb lenne neki. Így csak szimplán kínzom.

- Na jó, most figyelj rám! – nyúlt az állam alá, és felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen – Én ráérek, ha kell addig várok, amíg csak azt nem mondod, hogy készen állsz. Szeretlek, szóval ne is álmodj arról, hogy valaki mást keresek helyetted.

- De... – kezdtem volna tiltakozni, ám ő elhallgattatott.

- Csak semmi de. Még több idő kell neked, ez pedig természetes. És mint mondtam, én ráérek. – mosolygott rám, én pedig elvesztem a szemeiben. Jól esett, hogy ennyire kitart mellettem. – Gyere, inkább nézzünk meg valami jó filmet. – azzal kihúzott a nappaliba, és keresett valami DVD-t. Eleinte kissé zavart, hogy nincs rajtam felső, csak egy melltartó, de aztán végül is hamar megszoktam a helyzetet, és a film is jó volt végül.

Mesut

Nina mellettem hirtelen lemerevedett, így én is arra pillantottam, amerre ő. Hát, nem kellett volna. Sergio dühös tekintete szinte elevenen felnyársalt, de álltam a pillantását.

- Sergio. Hát te meg? – szólalt meg először Nina, és nem leplezte meglepettségét, bár az igazság az, hogy az én arcomról is süthetett a döbbenet.

- Sikeresen beért a gépünk, ezért gondoltam megleplek. Bár ahogy látom, jól elvagytok ti ketten is, szóval rám itt nincs is szükség. – hangjából csak úgy áradt a gúny, aztán megfordult, és elindult kifelé. Ninával egy pillanatig csak néztünk utána, de aztán barátnőm kapcsolt, így utána indult, én pedig követtem, majd kint a bejáratnál utol is értük.

- Sergio, várj! Te ezt nem értheted! – ragadta meg a karját Nina, én pedig egy méterrel odább megálltam. Először ez az ő körük volt, én csak akkor jövök a képbe, ha már eldurvul a helyzet.

- Mit nem érthetek? Ti szépen összejöttetek, amíg én távol voltam, vagy már ki tudja, mióta tart ez az egész, és nekem ezt egy szóval sem mondtad. De azt hittem, a múltkori esetből tanulva nem csinálsz ilyet, nem kezdesz ki akárkivel. – értem én, hogy dühös volt, de én akárki lennék? Hát, köszi szépen, én is bírlak Sergio!

- Pont ezért nem érted! Szeretem Mesutot! Felfogtad? Szeretem őt, Sergio! – kiabálta Nina kétségbeesetten, és ha nem épp ilyen helyzet állt volna elő, akkor még hízelgőek is lettek volna a szavai, de úgy, hogy a kint tartózkodó emberek mind minket néztek, már elvesztették a hatásukat.

- Szereted őt? Mint ahogy Reyest is szeretted, nem? Nina, neked még fogalmad sincs arról, hogy mi az a szerelem!

- Az teljesen más volt. Azóta rájöttem néhány dologra. – Nina szemébe könnyek gyűltek, s már épp közbeszóltam volna, mikor Ramos felém fordult.

- Beszélni akarok veled. Nina, itt a kocsi kulcs, ülj be! A többit otthon megbeszéljük. – azzal elővette a kulcsot, és a húga kezébe nyomta, de mielőtt még elmehetett volna, én megállítottam.

- Nina, maradj, kérlek! – majd Sergiora néztem – Ha már róla van szó, akkor szerintem hallania kell mindent.

- Ne szólj ebbe bele! Szinte még gyerek, és te sem vagy érettebb, ha nem fogod fel ennek az egésznek a súlyát. Nem is értem, hogy miért mentél bele. – rázta a fejét, de én nem értettem vele egyet. Nagyon nem.

- Már nem olyan kislány, mint amikor hozzád került. Betöltötte a tizennyolcat, már kész nő, csak te ezt nem veszed észre. Értem én, hogy neked még mindig ugyanaz az elveszett tizenhat éves lány, de fel kéne nyitnod a szemed. Már felnőtt. – néztem mélyen a szemébe, Nina pedig nem tudta, mit tegyen – És szerintem nem pont neked kéne magyaráznod, hogy mi az az érettség. – nem akartam ezt mondani, de a pillanat kimondatta velem. Tudom, hogy ezzel csak rontottam a helyzeten, és már bánom, hogy ezt mondtam. Hülye voltam nagyon, de így van, egyikünk sem mondhatja azt magáról, hogy eléggé érett lenne, példa erre ez a mostani veszekedés is.

Nina

Sergio arcára keserű mosoly húzódott, és én Mesut helyett is szégyelltem magam. Ez erős volt, nagyon erős.

- Azt hiszem, még mindig az én húgomról beszélünk, akit talán jobban ismerek, mint te. De mindegy is, ahogy elnézem, úgy sem fogod megérteni. – soha nem láttam még ilyen dühösnek, s én csak lesütött szemmel álltam – Nina, indulunk. Most! – nyomatékosította, hogy üljek be a kocsiba, így még utoljára visszapillantottam Özilre, aki csak mereven bámult utánunk. Láttam a szemében, hogy most ő is össze van törve, mint ahogy én is, és egyikünk sem tudta, hogy Sergio meg fog-e békélni valaha. De csak reménykedhettünk a legjobbakban.

Másnap reggel a telefonom csörgésére ébredtem, a kijelzőn pedig Higuain neve villogott. Mit akarhat ez ilyenkor?

- Halló? – szóltam bele tök álmos hanggal, miközben Gonza hangja tök friss volt.

- Szia! Bocs, felébresztettelek?

- Aha, de mindegy. Miért hívtál? – tudakoltam, s közben a szememet dörzsöltem.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy tegnap minden rendben volt-e. Mes felhívta Mout hogy ne várjunk rátok. – kicsit jobban felébredtem ettől a mondattól, mert az egy dolog, hogy én így nem velük mentem haza, de Mesutnak elvileg a csapattal kellett volna utaznia.

- Hát az az igazság, hogy nem egészen, mert Sergio betoppant, és most áll a bál itthon, de mindjárt megnézem, hogy Öz haza ért-e már. Majd hívlak, ha van valami gáz.

- Az nem jó. Oké. Kitartást! – azzal mindketten leraktuk, én meg belebújtam a papucsomba, és hálóingben indultam el a szomszéd házba.

- Jó reggelt! – köszöntem Eleonornak, aki csak értetlenül pislogott utánam. Hála az égnek Sergio nem volt otthon, mert valamit korán el kellett intéznie a városban, máskülönben nem engedett volna el. Tegnap este így is kaptam egy alapos fejmosást, hogy miért nem mondtam, miért nincs annyi eszem, hogy nem csinálok ilyet, mert megint pofára fogok esni, meg hasonlók, ráadásul a végén megtiltotta, hogy Mesuttal találkozzak. Komolyan mondom ez nem normális! Értem én, hogy félt, de akkor is! Ő ismeri legjobban Mesutot, tudnia kéne, hogy nem csak kihasznál, ő nem az a fajta.

Mes házához érve becsöngettem, de semmi reakciót nem tapasztaltam, így hát még egyszer ráfeküdtem a csengőre, de ismét semmi. Az ablakon keresztül sem láttam semmi mozgolódást, így hát tehetetlenül ácsorogtam ott a kapuban, mikor az utcán megpillantottam egy öltönyös alakot.

- Özil! Hát te meg merre jártál? – siettem oda hozzá, mikor közelebb ért. Eléggé lestrapált állapotban volt, fáradtnak tűnt, ráadásul ugyanabban a ruhában volt, mint tegnap este.

- Sétáltam. – jelentette ki egyszerűen.

- Na de onnan idáig?! Te nem vagy normális! Mire volt jó ez? – értetlenkedtem, mire keserűen rám mosolygott.

- Így volt időm gondolkozni. – egyből megvilágosodtam. Szóval rajtunk gondolkozott.

- És mire jutottál? – szomorúan rám nézett. Tudtam, mire gondol, de nem akartam elfogadni.

- Ha azt akarjuk, hogy Sergio lenyugodjon, akkor talán jobb lenne most szüntet tartanunk. Most még nem késő helyreállítani a dolgokat. – óvatosan megfogta az arcomat, nekem pedig könnyek szöktek a szemembe. Nem adhatja fel ilyen könnyen! Sergionak nincs joga beleszólni, hogy kit szerethetek, vagy kit sem!

- Te ezt akarod? Mert én nem.

- Egyedül csak miattad akarom, nehogy gondod származzon ebből. Nekem sem ez a vágyam, hidd el!

- Akkor nincs gond. Itt Sergionak kell alkalmazkodnia, nem nekünk. – jelentettem ki határozottan, mire elmosolyodott.

- Nem fogod feladni, igaz? – megcsóváltam a fejem – Hát akkor legyen, ahogy akarod. – elvigyorodtam, majd lábujjhegyre állva megcsókoltam, csakhogy abban a pillanatban mellőlünk ránk dudáltak.

- A francba! – dünnyögtem, s eltávolodtunk egymástól, aztán én átmentem a túloldalra, ahol megint csak szembe kellett néznem Sergio dühös pillantásával.

- Azt hiszem, tegnap mondtam valamit. – állt összefont karokkal.

- Én pedig továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nincs jogod megmondani, kivel járhatok.

- Csak szólok, hogy még mindig nálam laksz, én vagyok a gyámod, szóval azért van egy kis beleszólásom ebbe. – csak a szememet forgattam, és sóhajtottam egy nagyot. Hosszú lesz vele elfogadtatni a dolgot.

- Betöltöttem a tizennyolcat, felnőtt vagyok. Azt csinálok, amit akarok. – jelentettem ki határozottan.

- Igen? Ha ennyire önálló vagy, akkor tessék, el lehet költözni.

- Oké. – azzal elindultam befelé, otthagyva a hirtelen ledöbbent bátyámat. Azt hiszem, nem erre a válaszra számított, de hát így járt.

Mesut

Hulla fáradt voltam, de ennek ellenére bármennyire is próbáltam aludni, egyszerűen nem ment. Csak kattogott az agyam, hogy miként lehetne Sergiot megbékíteni, de egyszerűen nem jutottam semmire. Lelkiismeret-furdalásom volt az egész miatt, de Ninát nem akartam otthagyni emiatt, ahhoz túlságosan is szerettem.

Még egy darabig biztos előrlődtem volna ott a helyemen, csakhogy hirtelen csöngettek, így levánszorogtam a lépcsőn, és kinyitottam az ajtót. Nagy meglepetésemre Nina állt a küszöbön még mindig hálóingben, de vigyorogva és egy bőrönddel a kezében.

- Izé... mától itt lakok, jó?

„Sergio azt mondta, hogy akkor költözzek el. Hát elköltöztem. Persze még kifelé menet utánam kiáltotta, hogy de ha csalódni fogok, akkor ne forduljak hozzá, de azzal nem számolt, hogy én nem fogok csalódni. Ez biztos, és egyszer majd rá fog jönni erre, és akkor visszaáll a béke. Remélem.”