Dear Diary - +1 fejezet

Hali!
Megjöttem hát a +1 fejezettel, remélem tetszeni fog, és nem lett túl összecsapott! :)



„Tudod, Napló, utálok hazudni, de most mégis meg kellett tennem. Nem tudtam volna soha többé a szemükbe nézni, ha kiderült volna az igazság. Mert akkor már nem láthatnám a reményt a szemükben, nem mosolyognának rám ugyanolyan őszinteséggel, mint régen. És én ezt nem akarom.”

Mesut

Nina, Nina! Ne tedd ezt, ne csináld! Nem lehet!

A levegőt kapkodva ébredtem, s lüktető mellkassal ültem fel az ágyban.

- A fenébe! – suttogtam beletúrva a hajamba. Már másfél éve történt minden, de még mindig élénken éltek bennem a képek róla. Egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből Nina halálsápadt arcát, ahogy ott feküdt a karjaimban, én pedig kétségbeesetten hajtogattam a nevét, miközben mások segítséget hívtak. Talán nem is fogtam fel igazán, hogy mi is történik, hiszen Nina teljesen úgy nézett ki, mintha csak aludna. Csakhogy ez nem csak pár óráig tartott el. Ez elnyúlik az örökkévalóságba.

Halkan kikeltem az ágyból, és az ablakhoz sétáltam, ahonnan rálátásom volt Sergioék házára. Pár percig néma csendben álltam ott, bámulva az utca csendjét, mikor hátulról átöleltek.

- Megint nem tudsz aludni? – kérdezte Cornelia, s ahogy kezei mellkasomhoz értek, végigfutott rajtam a hideg.

Csak megráztam a fejemet. Lassan megfordultam, ujjaimmal pedig eljátszadoztam derekán, miközben lehajtottam a fejemet.

- Ne haragudj, csak… - Cornelia erre megfogta az arcomat, s mélyen a szemembe nézett.

- Csak Nina. – bólintott, én pedig ismét az ablakhoz mentem. A szomszéd házból éppen Sergio jött ki a kapun, mögötte pedig Lara kísérte ki a kis Lucasszal a kezében. Ramos mosolyogva odafordult, majd miután adott egy puszit a kicsinek, megcsókolta Larát. Halványan elmosolyodtam. Abban a pillanatban Sergio észrevett, és kérdőn nézett rám. Akkor kapcsoltam, hogy edzés van.

- Tényleg ne haragudj! – bűnbánóan pillantottam Corneliára, miközben a szekrényhez mentem felöltözni, s ahogy felhúztam egy pólót, elkaptam szomorkás mosolyát. Lassan odamentem hozzá, és álla alá nyúlva felemeltem a fejét.

- Szeretlek! Csak adj még egy kis időt!

- De mégis mennyit, Mesut? Én is szeretlek, de azt nem hagyod, hogy segítsek, viszont folyton arra kérsz, hogy várjak. Csakhogy meddig? Én ezt nem tudom az örökkévalóságig csinálni. Ismertem Ninát. És tudom, hogy ő sem akarná, hogy még másfél év után is ezen őrlődj. – rázta a fejét, én pedig leejtettem magam mellé a kezeimet.

- Edzésre kell mennem. – suttogtam, azzal pedig elfordultam tőle. Persze tudtam, hogy igaza van, de kimondva attól még ugyanúgy fájtak a szavai.

- Lehetetlen vagy. – vágta le magát az ágy szélére, s onnantól kezdve nem is szóltunk egymáshoz, míg el nem mentem. A kocsiban ülve végig a dolgokon gondolkoztam. Tudtam, hogy igaza van, tudtam, hogy túl kéne lépnem Nina halálán, de ez valahogy nem ment olyan könnyen. Mélyen legbelül, valahol azt érzem, hogy nem voltam elég jó hozzá, hiszen észre sem vettem a jeleket, hogy valami nincs rendben. Talán nem is figyeltem rá kellőképpen.

Miután itt hagyott, napokig ki sem mozdultam a házból. Önző voltam, hiszen minden fájdalmat magamnak akartam, amíg az egész temetést Sergionak és Mirjamnak kellett leszerveznie. Még most sem tudom kiverni a fejemből Mirjam kétségbeesett sikoltását, amikor meglátta a karjaim közt a húgát. Fernando sem tudta lenyugtatni, így csak leguggolva magához ölelte a két kisgyereket. Szörnyű volt.

Aztán csak telt az idő. Sergionak megszületett a kisfia, Mirjam kicsit hosszabb idő alatt, de túltette magát a dolgokon, hiszen rá szükség volt Nora és Leo körül, de én a mai napig nem voltam képes kimenni a temetőbe. Négy hónappal ezelőtt persze megismertem Corneliát. Fotósként dolgozik, így ismerte Ninát, én pedig az egyik reklám forgatásakor futottam össze vele. Utána többször találkozgattunk, és hát, összejöttünk. Nem mondom azt, hogy nem vagyok boldog mellette, csak valahogy újra és újra felbukkan az álmaimban az a bizonyos esküvő.

- Hé! – visszatérve a valóságba hirtelen tövig nyomtam a féket, mert ugyan megérkeztem Valdebebasba, csakhogy a parkolóban majdnem elgyalultam Ikert. Megint.

- Azt hittem, hogy ez alatt a pár év alatt erről sikerült már leszoknod. – méregetett összevont szemöldökkel, mikor kiszálltam.

- Bocs. Elbambultam. – indultunk meg befelé.

- Az oké, de az én szívemnek ez nem tesz jót. Egyébként mi a gond? – nézett rám őszinte kíváncsisággal, én pedig a földet bámultam.

- Cornelia megharagudott rám. Én meg még mindig magamat okolom. – meséltem, Casillas pedig csak megértően bólintott.

- Nos, én ebben nagyon sokat nem tudok segíteni, de talán beszélned kéne Sergioval. Ha neki sikerült, neked is fog! – veregette meg a vállam, s hálásan néztem a csapatkapitányomra, majd bevonultunk az öltözőbe.

Az edzés hamar elment, igaz a holnapi meccsen több, mint valószínű, hogy nem leszek kezdő, ugyanis Mou nem kevésszer akadt ki rám ma. A végén már megkaptam, hogy ha ez így megy tovább, akkor ki fog rakni a csapatból, mert még egy holdkóros medvével is többre menne. Szép hasonlat.

Edzés után viszont azonnal Sergiohoz mentem, hogy egy kicsit beszéljünk.

- Ha elmennénk valami kávéházba, tényleg olyanok lennénk, mint a csajok. Egy kis traccsparti, húú. – hülyéskedett, ami engem is megmosolyogtatott, de aztán megráztam a fejemet, és leültem az öltöző egyik padjára. – Mi a baj? – ült le mellém ő is, én meg csak a plafont bámultam.

- Cornelia már nem bírja sokáig, én meg nem vagyok képes megszabadulni a múlttól. Egyszerűen nem megy. Nem tudom Ninát elengedni. – sóhajtottam keserűen, Sergio arckifejezése pedig elkomorult. Hát igen, neki sem volt túl kedves ez a téma, de ő már akkor is jobban kezelte, mint én.

- Ó. – bólintott, és a padlót kezdte nézegetni – Nem tudom, mit mondhatnék. Igazság szerint az elején nekem se nagyon ment, de visszagondoltam Nina levelére, és be kell vallani, igaza van. Nem temetkezhetek bele a gyászba, nem hagyhatom el magam úgy, mintha ez az egész csak nekem fájna. Larának szüksége van rám, Corneliának pedig rád van szüksége. Szerintem ezt át kéne gondolnod. – mondta, én pedig hálásan bólintottam. Talán tényleg erre volt szükségem. Hogy valaki olyantól halljam a dolgokat, aki ugyanezen már átesett, ráadásul ugyanamiatt a személy miatt.

- Köszönöm!

- Semmiség! A barátom vagy. Viszont most menjünk, mert Larának el kell mennie, és a kicsi rám marad. – állt fel, én pedig követtem a példáját, majd miután külön kocsival hazamentünk, én leraktam a ház előtt az autót, és átmentem hozzájuk. Úgy is rég látogattam meg már Lucast is.

- Hali! – köszöntem mosolyogva, s legnagyobb meglepetésemre Mirjamot is ott találtam Leoval és Norával, így aztán elguggoltam, mert Nora szaladt oda hozzám.

- Meees!

- Sziaa, nagylány! – vettem fel, és beljebb sétáltam vele, majd leültem Mirjam mellé.

- De jó nektek, hogy még mindig ilyen könnyedén emelgetitek. – nevetett fel, de csak a fejemet csóváltam.

- Te jobb, ha már nem is emelgetsz semmit. – Ja igen, azt nem említettem, hogy úton van már a harmadik Torres-baba is, bár az még titok, hogy fiú lesz-e, vagy lány. Mindenesetre Nandoék nem tétlenkednek az biztos.

Egy laza órát voltam át a szomszédban, utána viszont hazamentem, mert arra számítottam, hogy Cornelia ott van esetleg. Hát nem volt, helyette csak egy cetli várt a hűtőn.

„Hazamentem. Ha végre lehet veled beszélni, akkor keress meg. Én tényleg csak azt szeretném, hogy ne emészd magad! Csók: C.”

Otthagytam a helyén a cetlit, majd a szobámba mentem, és az egyik fiók mélyéről előhúztam Nina levelét. Sergio akarta, hogy legyen nálam, Mirjam meg ugye végképp nem volt képes megtartani, így én raktam el. És úgy tűnik, ez most jól is jön.

Kezemben a levéllel, amit annak idején Nina a cuccai közt rejtegetett, leültem az ágy szélére, és beletúrtam a hajamba.

Elolvastam egyszer, akkor még összeszorult a gyomrom, így gondolkodás nélkül újból elolvastam. A második alkalom után már elkezdtem agyalni mindazon, amit leírt, és Sergio szavai is ott motoszkáltak a fejemben. Ezek után még párszor elismételgettem azt a műveletet, majd hanyatt dőltem az ágyon.

- Nehéz helyzetben hagytál, tudod-e? – sóhajtottam, majd a plafont bámulása közben elnyomott az álom, hiába volt még csak kora délután.

Négy óra körül a gyomrom reklamálására ébredtem, hiszen már elég rég nem ettem semmit, így kimentem a konyhába egy szendvicsért, s közben elhatároztam magam, hogy felkeresem Corneliát. Rájöttem, hogy igaza volt Ninának és Sergionak, túl kell tennem magam a gyászon, még ha nehéz is.

- Eljössz velem? – néztem rá Raméra, aki hűségesen csóválta mellettem a farkát. Az esküvő után hozzám került, mivel Sergioéknak kicsit sok lett volna a gyerek mellett, így Raméval közösen tengettük napjainkat.

Mivel a kutya felemelte a hátsóját, hogy akkor menjünk, ezért én is összekaptam magam, és elindultunk ezúttal gyalog. Jó, hát nem kis séta, de Cornelia úgy sem lakott a város túloldalán, plusz nekem volt egy tervem. Pont útba esett egy virágbolt, így Ramét kint hagyva bementem, és készíttettem egy hatalmas csokrot. A virágokkal a kezemben már csak tíz perc séta volt hátra a lány házáig, de persze nem tudtam feltűnésmentesen odajutni. Kicsit nagy dolognak számít az embereknek, ha a Real Madrid focistája pórázon sétáltat egy kutyát a másik kezében egy nagy csokor virággal.

Cornelia ajtajához érve becsöngettem, s mikor hallottam, hogy kinyitják, mosolyogva néztem ki a csokor mögül. A lány először persze meglepődve pillantott rám, de aztán ő is mosolyogni kezdett.

- Tudod, hogy nem tudok ellenállni a virágos fiúknak. – jött le hozzám a lépcsőről.

- Akkor most már tudom, hol keressem majd azt, akivel megcsalsz. – félig átkaroltam és odaadtam neki a csokrot – Ne haragudj! Hülye voltam, és azt hiszem sikerült túltennem magam rajta. A mélypontot magam mögött hagytam. – azzal megcsókoltam, ő pedig boldogan rám nézett.

- Nos, akkor ez esetben valamit meg kell tennünk. Várj meg itt. – majd fogta magát, és bement. Értetlenül álltam ott kint az utcán, de nem sokkal később Cornelia megjelent utcai ruhában, majd beparancsolt a kocsijába Raméval együtt.

- Hová megyünk? – érdeklődtem ártatlanul.

- Majd meglátod. – azzal beült a vezetőülésbe, és elindultunk. Kicsit feszélyezve éreztem magam, hogy nem én vezetek, hanem a barátnőm, de gondoltam, egyszer azért kibírom.

Nem is mentünk túl sokat, mikor elérkeztünk a temetőhöz.

- Kis sunyi. – szúrtam oda neki kedvesen, majd mindketten kiszálltunk, Raméra meg ráparancsoltunk, hogy maradjon a helyén. Szerencsére jó kutya volt, autóba soha nem piszkított még be, jól tanította meg Nina. Sergio cipője már más kérdés.

- Ennek azt hiszem, már rég itt volt az ideje. – mosolyodott el Cornelia, majd megfogta a karom, és behúzott, én pedig nem ellenkeztem. Ide már nagyon rég ki kellett volna jönnöm valóban, s mintha csak Nina is ezt akarta volna éreztetni, meg örült neki, hogy végre túl vagyok mindenen, a nap is egyszerre kisütött.

Mosolyogva követtem Corneliát, és valahogy már egyáltalán nem szorult össze a szívem, amikor ránéztem Nina sírjára. Boldog voltam, hogy vele lehettem azokban az időszakokban, de most már eljött egy másik élet kezdete. Pont, ahogy ő is megírta annak idején…

„Nem tudom mi lesz majd, ha én már nem leszek. Csak abban reménykedek, hogy Sergio és Mirjam is a családjával fog törődni, nem pedig velem, Mesut pedig hamar túlteszi magát rajtam. Megérdemli a boldogságot, megérdemel egy olyan lányt, aki a végsőkig vele marad, mert bár én is mindig ott leszek mellette, de csak, mint megfigyelő. Viszont neki az kell, hogy egyszer majd legyen családja, legyen, aki mellett megöregedhet. Szívből kívánom neki, hogy ez teljesüljön!”

Vége

Ahogy láthatjátok bal oldalt Sergio nyerte a szavazást, második helyen Mesut végzett, a harmadik dobogós pedig Iker lett, így hát ők kapnak fontosabb szerepet a következő történetben. Persze a többieket is beleveszem majd valahogy, de ők hárman lettek a győztesek, szóval ők lesznek a középpontban. Igyekszem majd az első fejezettel, remélem azt is olvasni fogjátok majd! :))
Puszi :)