Just love me - 1. fejezet

Sziasztok!
Megjöttem az új történet első fejezetével, remélem tetszeni fog! Hamarosan kikerül oldalra a rövid összefoglaló, tudom, talán így még kicsit zavaros az egész, de ahogy ígértem a szavazás első három helyezettje fog főszerepet kapni benne. :)


Jó olvasást!

„Ha majd már csak a gépek tartanak életben, kérlek, húzd ki őket!

- Utállak. – sóhajtottam, majd kibámultam az ablakon, s néztem, ahogyan a felhőket magunk mögött hagyjuk, és megjelennek a spanyol vidék dombjai. Hazaérkeztem.

Két hónappal később…

- Remélem, ma már betolod a képed a munkába, mert ha nem, marha ideges leszek. Én nem bírok ki még egy estét nélküled, tegnap is azt hittem, megütök valakit. Komolyan! Majd hívj fel, úgy is tudom, hogy az ágyban mereszted a segged, és csak lusta vagy felvenni a telefont! Itt emberéletek forognak kockán. Különben is már délután van! – unottan bámultam a monitorom képernyőjét, ügyet sem vetve az üzenetrögzítőmre. Majd később talán visszahívom Patriciat, de most nincs kedvem. Az üzenetéből ítélve amúgy sincsen túl jó kedve, ami azt jelenti, hogy sikeresen felhúzta magát valamin. Ami nagy valószínűséggel egy egész kicsike kis valami, ahogy ismerem.

Patricia egyébként a munkatársam, és egyben a legjobb barátnőm is. Őt már akkor megismertem, mikor még csak „kezdő” spanyol lakos voltam, aztán ugye el kellett hagynom egy kis időre az országot egyéb okok miatt. Két hónapja tértem ide vissza, és mondhatni olyan, mintha el sem mentem volna. Egyébként a nevem Petra Rivero. Édesapám spanyol, édesanyám német származású, és egészen tizennyolc éves koromig Németországban is éltem, de akkor úgy döntöttem, hogy az egyetemet már abban az országban kezdem, ahol apa született. Őszintén szólva, nem bántam meg. Egyszerűen imádok itt lenni, imádom ezt a légkört, ami itt van. Álmaim országa ez a hely.

Az öt hónappal ezelőtt történtek miatt az egyetemen kihagytam egy évet, ezért jelenleg nem sok teendőm van, estéként járok dolgozni, hogy ki tudjam fizetni a lakás költségeit. Ja, amúgy elvileg sportorvos leszek (már ha összejön). Ez a dolog még kint Németországban tetszett meg, mivel apa elég sokszor vitt ki focimeccsekre, ugyanis egy ideig ő volt a válogatott sportorvosa. Ebből következik az, hogy elég sok srácot ismerek onnan. Tiszta jó fejek, imádom őket. Egy-kettővel még a mai napig beszélek hetente a telefonon, ha tehetem.

Szívesen fetrengtem volna még az ágyban a laptopommal, csakhogy hirtelen megszólalt a kapucsengő, így én melltartóban és bugyiban slattyogtam ki az ajtóhoz, majd beleszóltam.

- Igen, tessék? – kérdeztem, de már valahogy éreztem, hogy ki fog beleszólni.

- Figyelmeztetlek, most felmegyek. Ha nem engedsz be, bejutok máshogy. Ha valaki van ott, azt küldd le a tűzlétrán, és közben szedd össze magad! Adok tíz percet. – a szememet forgatva nyomtam le a gombot, hogy Patricia bejöhessen, és elfordítottam a kulcsot a zárban, hogy be tudjon nyitni. Pár másodperc múlva már hallottam is cipőinek koppanását, ahogy felsiet a lépcsőn, és már vágódott is ki a bejárati ajtóm.

- Ejj de jó a kilátás! – mért végig csípőre tett kézzel.

- Hülye. Nem szoktál tükörbe nézni? – mosolyogtam, majd beljebb sétáltam, hogy keressek valami göncöt, amit felvehetek. Gondolom úgy sem itt akar maradni végig, hanem el akar rángatni.

- Talán túl sokszor is. – vágta le magát a kanapéra, és körbenézett – A macsek? Ugye őt nem hanyagoltad el, mint engem, és etetted? Ő még szerethető!

- Biztos a szokásos helyén alszik, a mosógép mögött. Vagy ráültél. – cukkoltam, azzal pedig bementem a hálóba, kivettem egy topot és egy farmerszoknyát, gyorsan felhúztam, majd kisiettem Patrihoz.

- Hová is megyünk?

- A nagy piros hegyhez! – kiáltotta, de én elég furcsán néztem rá, így elmagyarázta – Dóra, a felfedező. Nem ismered? Az unokahúgom elég sokat nézi, már tudom azt is, hogy „Jump!”. – köpni-nyelni nem tudtam, de hamar elsiklottam a dolog felett, és inkább a táskám után kezdtem el kutatni.

Kellett egy kis idő, mire megtaláltam, és vele együtt a macskámat is, Hugot, aki benne aludt. Mosolyogva csóváltam a fejemet, majd óvatosan felemeltem, és arrébb pakoltam a cicát, hogy készülni tudjak.

- De most komolyan, hova akarsz vinni? – álltam meg Patri előtt teljes menetfelszerelésben, így ő is felállt.

- Igazából fogalmam sincs. Csak gondoltam kirángatlak innen, mert gondolom úgy sem voltál kint napok óta, főleg, hogy tegnap estére is szabadnapot kértél.  Azt hittem meghalok. Volt ott egy fazon, aki az istennek sem akart levakaródni rólam, minden áron rám akart mászni. Ha nem tudnám, hogy ezért kicsapnának, úgy tökön rúgtam volna… - panaszolta, és én csak a bajszom alatt mosolyogtam – Nem vicces!

- Na gyere, igyunk meg egy kávét, aztán lassan úgy is mennünk kell dolgozni. – ragadtam karon, és kihúztam a lakásból, majd bezártam.

A kedvenc helyünkre mentünk, ami nem volt olyan messze a lakásomtól, gyalog húsz perc alatt meg lehetett tenni azt a távot. A pincér srác már ismert bennünket, így amint megérkeztünk közölte, hogy a szokásos helyünk szabad-e, és protekciósok lévén mi mindig előbb kaptuk meg a rendelést, mint bárki mást. Hát igen, aranyos a gyerek, mindig bepróbálkozik, de csak finoman, mert barátnője van. Mi pedig ezt tudjuk is. Nekem az az elvem, hogy nem kezdünk ki foglalt pasival, még ha vevő is lenne rá, Patricia meg nem tudom, hogy áll ehhez. Az már nem az én dolgom, nem szeretek beleszólni az ő életébe. Maximum csak akkor, ha úgy látom, tényleg nagy szükség van rá.

- Hölgyeim, a szokásosat? – kérdezte széles mosollyal az arcát, mikor megérkeztünk hozzá.

- Petrának jöhet, én viszont ma csak egy epres shaket kérek. – mosolygott vissza Patri, majd miután eltűnt a srác, mi is kényelembe helyeztük magunkat.

- Kezdem úgy érezni, hogy itt lassan már túl jól ismernek minket. Lehet, új hely után kéne néznünk, mert a végén még lelepleződünk, és kiderül, hogy az FBI-nak dolgozunk. – hajolt közel hozzám barátnőm, én pedig hangosan felnevettem, mire a környező asztaloknál ülők elég furcsán néztek rám. Csak kidugtam rájuk a nyelvem, és nem is foglalkoztam velük. Hagyjanak már, nem az ő dolguk!

- Nem vagy normális. – csóváltam a fejem, de ekkor megérkezett a pincér, és lerakta elénk az epres shaket, plusz az én tejszínes-rumos kávémat. Nekem az volt a kedvencem. – Köszi! – néztem rá kedvesen, amit viszonzott is, és már ment is volna el, de aztán visszafordult.

- Képzeljétek el, múltkor elmentem egy bárba, és volt ott két táncos csaj, akik megszólalásig ugyanolyanok voltak, mint ti. Meglepően jól nyomták. – mesélte csillogó szemekkel, én pedig összenéztem Patrival, majd vissza rá, és egyszerre nevettünk fel.

- Túl jó a fantáziád, Raúl. Legközelebb ne igyál annyit. – kacsintott rá Patricia, én meg csak beleittam a kávémba, és igyekeztem nem elröhögni magam. Szegény srác csak hümmögött párat, majd megvonta a vállát.

- Pedig már kezdtem reménykedni. – azzal elkullogott, mert egy másik asztalnál fizetni akart egy idős házaspár.

- Na, ez vicces volt. – fordult felém barátnőm, és ezek után szépen elbeszélgettük az időt, már nem is tudtam hazamenni, hanem hívtunk egy taxit.

- Elkésni úgy sem fogunk, ahogy nézem nincs nagy forgalom. – nézegettem ki az autó ablakán, és igazam is volt. Elég hamar odaértünk, és miután kifizettük az utat a taxisnak, bementünk az épületbe, amely szinte idegenként állt a többi régies ház között.

Mesut

Elég hosszú nap állt mögöttem, de a csapat összes tagja mögött is, ezért a srácok úgy gondolták, hogy este beülünk valahova. Ők nagyszerűen ki is választottak egy bárt, amitől én egy kicsit vonakodtam ugyan, de Raúl és Sergio győzködésének hatására végül belementem.

Este hétkor találkoztunk a hely előtt, majd mikor beértünk leültünk egy asztalhoz, ami elég közel volt a bár közepén elhelyezkedő színpadhoz. Tudtam, hogy nem véletlenül kaptunk oda helyet, ráadásul fél nyolcra volt kiírva a műsor, de mikor megjöttünk, már akkor tömve volt az egész. Kicsit feszélyezve éreztem magam, amit persze a többiek is észrevettek.

- Na, ne legyél már ilyen kis szende! Engedd el magad, hidd el, rád fér! Ezek a délben kezdődő meccsek szerencsére nincsenek túl sokszor beiktatva, különben én kipurcannék. – dőlt hátra Sergio a széken, majd szólt a pincérnek, és rendelt egy kört mindenkinek. Egy darabig még húztam a számat, és nem is sikerült felengednem egy darabig, csakhogy amikor bejöttek a táncosok, nekem tágra nyíltak a szemeim, mert egy elég ismerős arcot véltem felfedezni közöttük.

- Mi van, csak nem tetszik a csaj? – bökött oldalba Arbeloa, és meg kellett vallani, egész jól csinálta, amit csinált, de nekem nem csak azért akadt meg a szemem rajta. Hanem, mert ismertem azt a lányt. Elég közelről.

De nem csak én voltam így letaglózva, mellettem Casillas is hatalmas szemeket meresztgetett csak éppen egy másik táncosra. A többiek csak úgy szimplán gyönyörködtek a lányokban, de mi ketten végig azt a két személyt bámultuk, akiket már az elején kiszúrtunk, és amikor vége lett az egésznek, én felpattantam a helyemről.

- Találkoznom kell vele! – erre persze csak füttyögést kaptam, hiszen a csapat ezt kicsit másképp értelmezte, de én már indultam is, nem bírtam elülni a hátsómon.

Szerencsére a tulaj ismerte a Real Madridot (ki ne ismerné?), és egy rövid könyörgés után sikerült elérnem, hogy bemehessek hozzájuk. Akkora mázlim volt, hogy a folyosón pont ő jött velem szembe, így mikor meglátott megtorpant ott helyben.

- Petra! – mosolyodtam el, és odamentem hozzá.

- Mesut? – enyhén meg volt döbbenve, bár ugyanez rólam is elmondható volt, de azért szorosan átölelt – Olyan rég nem láttalak! Azt hallottam, hogy pár éve a Realhoz szegődtél, de sosem gondoltam volna, hogy összefutunk. – mosolygott a szőke lány, és most már öröm csillogott vissza rám a szeméből. Hát igen, Petrát még azokból az időkből ismertem, amikor Németországban laktam, egy suliba jártunk anno, és az egyetlen olyan lány volt, akit legjobb barátomnak neveztem valaha is.

Aztán persze szétváltak az útjaink, és bár sokszor láttam a válogatottnál tevékenykedni az apjával, valahogy sosem volt merszem odamenni hozzá, hogy beszéljünk. Igazából most sem tudom, hogy miért jöttem, talán egy kicsit meglepett az, hogy ilyen helyen dolgozik.

- Hát igen, rég voltak azok a sulis évek. – nevettem zavartan – De te hogy-hogy itt vagy? Mi van a bátyáddal? – érdeklődtem, de abban a pillanatban Iker hangját hallottam meg a hátunk mögül, amint dühösen caplat valaki irányába.

- Mondd, te mégis mi a francot képzelsz??? – Petrával mindketten meglepődve fordultunk hátra, hogy ez vajon mégis mi lehet.