Just love me - 2. fejezet

 „Tudom, hogy hibát követünk el, de nem érdekelnek a következmények." 

Nem kicsit örültem meg, amikor megtudtam, hogy Petra ma már jön dolgozni. Komolyan, ha ő nincsen velem, akkor nagyon nehezen tudom magam kontrollálni, főleg az olyan esetekkor, mint a tegnapi. Komolyan azt hittem, leütöm azt a fazont, olyan szinten rám akadt, hogy ha egy másodpercig is tovább folytatta volna, vagy elszabadult volna a pokol a részemről, ami nekem lett volna rossz, vagy rohantam volna a biztonságiakhoz, akkor meg a pasinak lett volna rossz. Bár őszintén szólva akkor már inkább a második lehetőséget választottam volna. Ha lehet, akkor már a saját bőrömet mentem, egy vendéggel több vagy kevesebb, tök mindegy. Nekem legalábbis, a főnök meg csak úgy is úgy tudna a dologról, hogy az zaklatott, és hasonlók. Akkor még én sem kerültem volna bajba, és mindenki boldog. De szerencsére erre nem volt szükség. A pasikámat valaki hirtelen felhívta telefonon, és sűrű bocsánatkérések közepette elment. Persze majdnem utána kiabáltam, hogy a „Soha viszont nem látásra!”, de nem akartam feltűnősködni. Kivételesen.

A ma esti műsor sem sikerült túl jól. Vagyis de, mi jók voltunk, meg minden, csakhogy a közönség soraiban kiszúrtam egy igen dühös és ismerős arcot, aki végig rajtam tartotta a szemét. Eléggé zavaró tud ám lenni, ha valaki végig csak téged bámul, ráadásul nem éppen jót ígérő ábrázattal. Az más, mikor egy pasi elámul, mintha még soha nem látott volna táncosokat, na, ilyen is volt, csakhogy az végig Petrán legeltette a szemét, de ugyanabban a társaságban ült, ahol az én megfigyelőm. Barátnőm nem tudom, mennyire vette ezt észre annak ellenére, hogy nehéz volt nem észrevenni, de az tény, hogy nekem már akkor azon járt az eszem, hogy miként fogom én elkerülni a kialakuló balhét. Az öltözőbe menet végig azon agyaltam, aztán, amikor meghallottam, hogy Petra kint dumál valakivel, kinéztem, ám azzal a lendülettel fordultam is vissza.

- Mondd, te mégis mi a francot képzelsz??? – húztam a számat rendesen, de azért megfordultam, és ártatlanul széttártam a karjaimat, miközben Iker Casillas, a Real Madrid kapusa baljósan közeledett felém.

- Tudtommal nem vagyok köteles magyarázattal tartozni neked. Vagy? – húztam fel a szemöldökömet, és Iker akkor ért oda hozzám.

- Pedig jó lenne. Attól még, hogy már egy ideje megszakadt a normális kapcsolatunk, te is ugyanúgy a családhoz tartozol, és nem nézhetem tétlen, ahogyan elcseszed az életedet. – üvöltötte le a fejemet, mire a kicsit arrébb álló Petra és Mesut Özil is eléggé meglepetten néztek.

Nos, igen. Petra még tudott arról, hogy Casillas a mostohabátyám, de emellett még voltak dolgok, amiket nem vertem nagydobra. Igazából nem is gyerekkorunk óta vagyunk testvérek, hanem csak úgy három éve, amikor is apu és az ő édesanyja összeházasodott. Azok után nem sokkal szakadt meg a kapcsolatunk, mert akadt egy pár összetűzésünk, én pedig makacs ember lévén úgy döntöttem, hogy akkor itt és most vége, én nem kérek többet az ő társaságából. Persze ez olyan szinten kivitelezhetetlen, hogy a szüleink összeházasodtak, szóval találkozni találkoztam vele, csupán csak nem szóltam hozzá. Nem volt több mondanivalóm neki. Ez ilyen egyszerű.

És most eljött a nagy egymásra találás. Persze a filmekben ez totál nem így szokott menni, de már megszoktam, hogy az én életem sem mesébe illő, ahogyan sokan másoknak, és még így is meglepően jó. Legalábbis nekem ez így megfelel, hiába pattog nekem Iker.

- Ó, szóval így három év múlva hirtelen érdekelni kezdett, hogy én mégis mit csinálok, hogy vagyok. Ez igazán kedves. – közöltem vele hűvösen, de megpróbáltam nem túl idegesnek látszani. Nem akartam leállni veszekedni, viszont az nagyon is érdekelt, hogy miért is most döbbent rá, hogy foglalkozzon velem.

- Ezt talán nem egy folyosón kéne megbeszélnünk. – vett vissza a hangerőből.

- Szerintem meg most menj el. – közöltem vele egyszerűen, és meglepő módon hallgatott rám.

- Rendben. De most szólok, ezentúl figyelni fogok rád, és erről még beszélünk! – nem tudtam, hogy ezt fenyegetésnek vegyem-e, vagy esetleg örülnöm kéne neki, de az biztos, hogy nem fogadtam túlzott lelkesedéssel, csak sóhajtottam egy nagyot. Ezek után pedig mintha mi sem történt volna, odasétáltam barátnőmhöz, aki a vita előtt egy másik focistával cseverészett.

- Láttatok már ilyet? Három év után hirtelen ellenőrzés alá vontak. – karoltam át Petra vállát, miközben ők még mindig lefagyva álltak ott – Egyébként Patricia vagyok, a hölgy legjobb barátnője. – nyújtottam át mosolyogva a kezem, mire a játékos is feleszmélt egy kicsit.

- Örülök. Mesut Özil. – rázott velem kezet, én pedig kitartóan a szemét vizslattam.

- Nem kérdezem meg, hogy tetszett-e az előadás, ahogy elnéztem, a te figyelmed amúgy is csak egy személyre összpontosult. – kacsintottam rá szemtelenül mosolyogva, mire persze elkezdett vörösödni. Nos igen, ahogy sejtettem. Azt hiszem lesz velük dolgom, hogy egy kicsit rásegítsek a dolgokra, amik itt még csak kialakulóban vannak. A megérzéseim sosem csalnak.

- Ne kombinálj, Patri! Mes csak a gyerekkori legjobb barátom. – vette védelmébe Petra, én meg kiegyenesedtem, és csak megvontam a vállam.

- Te tudod. – azzal indulni készültem – Örültem a találkozásnak! – intettem Mesutnak, azzal visszamentem az öltözőbe. Majd meglátjuk, mi lesz még ebből.

Petra még egy jó darabig nem jött be, csak mikor már a cipőmet húztam, de azért megvártam a szekrény előtt ülve, had cukkoljam.

- Na, hogy mentek a dolgok? – kérdeztem vigyorogva, de Petra csak sóhajtva levágta magát mellém.

- Akadj már le a témáról! Különben is, inkább te áruld el, hogy mi volt az az előbb Casillasszal! – húzta fel a szemöldökét, és kitartóan csak rám nézett olyan ábrázattal, amitől nagyon is jól tudja, hogy kiakadok.

- Ne nézz már így! – nyafogtam, de csak nem hagyta abba – Talán majd később elmesélem, de most megyek. Túl fáradt vagyok. – ásítottam egyet, de persze barátnőm azonnal a fejét csóválta, hiszen tudta, hogy csak teszem az agyam. Jó, hát nem tehettem róla, csupán csak nem volt kedvem erről az egészről beszélni, főleg úgy, hogy még én sem tudtam, Iker ezzel mit akar. Találgatni meg utálok.

- Nem foglak békén hagyni ám! Na, pá! – köszönt el tőlem Petra, én pedig intettem neki, majd hazamentem, ahol tényleg eléggé rám tört a fáradtság, ezért rögtön ágyba is bújtam.

Úgy terveztem, hogy másnap elég sokáig alszok, de ezt a tervemet teljesen romba döntötte egy nem kis zajjal járó esemény. Fél kilenckor arra ébredtem, hogy valaki folyamatosan a lépcsőházban járkál, és mindig csak az én ajtóm előtti részig jön. Holt idegesen trappoltam ki a bejárati ajtóhoz, mert egy részről be voltam parázva, hogy mi van, ha egy betörő az, de amikor kinéztem a kukucskálón, eléggé felszaladt a szemöldököm.

- Iker! – rontottam ki az ajtón csak úgy egy szál fehérneműben, de abban a pillanatban nem tudott érdekelni.

- Patricia? Öltözz már fel! – szólt rám, de csak a fejemet ráztam.

- Mi a frászt művelsz?!

- Megvettem ezt a szééép naagy lakást itt szemben, hát nem jó? – mutatott rá az ajtóra, én pedig teljesen lefehéredtem, és az ájulás szélén álltam.

- De.. de minek? – hebegtem elvékonyult hangon, de aztán próbáltam magam összeszedni – Te ezt teljesen komolyan gondolod? Egyáltalán minek akarsz te ellenőrizgetni? Nagylány vagyok már, menj, csinálj gyereket Sarával és éld ki rajta magad, ne rajtam!

- Azért, mert tegnap rájöttem, hogyha téged felügyelet nélkül hagynak, akkor nem vagy képes normális életet élni, és nem érdekel, hogy már három éve milyen a kapcsolatunk, nem fogom hagyni, hogy tönkretedd magad. Sarával meg amúgy is szünetelünk kicsit. – magyarázta, de csak az ajtófélfát szorongattam. Ez nem lehet! Nem, nem, nem!  

- Azt hittem nem érdekel, mi van velem. – suttogtam, de aztán felnéztem rá, megráztam a fejemet, és megindultam befelé – El fogok innen költözni, az száz! – azzal bevágtam az ajtót, és már rohantam is kétségbeesve a telefonom után.

- Tudod te mennyi az idő? – szólt bele egy totál álmos hang a telefonba, de nem különösebben zavartattam magam. Kit érdekel ilyenkor az idő, most vészhelyzet van!

- Nem érdekel! Azonnal ide kell jönnöd, közben fogj egy újságot, amiben lakáshirdetések vannak! Nem viccelek, rohadt nagy vészhelyzet van! – hadartam el egy szuszra, közben pedig fel-alá járkáltam a lakásban. Petra csak annyit mondott, hogy „Jó, jó”, azzal már le is tette a telefont, és fél óra múlva az ajtómban toporgott.

- Mi olyan sürgős? És miért pakol Iker dobozokat? – értetlenkedett, és látszott rajta, hogy nagyon hamar kellett elkészülnie, mert a haja össze-visszaállt, pluszban szegény még igen csak álmatagon pislogott rám. Illetve nem is szegény, itt most én vagyok a szegény!

- Pont ez az! Ideköltözik a szomszédba! – ragadtam meg a karjánál fogva, és berángattam a lakásba. Miközben én levágtam magam a kanapéra, ő fakadt ki nekem.

- Ez az a nagy probléma?! Ezért kell neked új lakás, és ezért nem élvezhettem a párnám pihe-puha kényeztetését?! – kicsit furán néztem rá erre a kijelentésre – Igen, jól hallottad! Szóval becsüld meg, mert itt vagyok, és nem a párnámat szorongatom!

- Ez a dolgod. – jelentettem ki, mire már épp rávágott volna valamit, de én nem hagytam – De most beszéljünk a lényegről: ez az idióta le akar ellenőrizni ezentúl, mert azt hiszi, elcseszem az életemet!

- Hát, ahhoz már késő. – ült le mellém Petra, és ezt a kijelentést már egy teljesen másik hangnemben mondta, hiszen ő is nagyon jól tudta, milyen ez az egész. Ő is ugyanúgy megtapasztalta már azt az érzést, hogy nem tud mit tenni, muszáj teljesítenie egy másik személy utasításait, ez pedig roppant kényelmetlen tud lenni. De erről soha senkinek nem beszélünk, abból nem kis gondunk származna. A lényeg, hogy nem a saját akaratunkból döntöttünk úgy, hogy abban a bárban fogunk táncolni.

Egy jó darabig csak csendben ültünk ott a kanapén – ami azért tőlünk igencsak szokatlan -, aztán hirtelen csak egy nagy sóhajjal jeleztük, hogy nem tudunk mit kitalálni. Elköltözni nem tudok, az túl sok macera lenne, ráadásul annyi pénzem sem lenne, szóval marad a „megszoksz” dolog. Majd kiderül mennyire fog ez sikerülni, de ez persze azon is múlik, hogy Iker hogy fog viselkedni.