Just love me - 7. fejezet

Petra

Fogalmam sincs, miért tettem, amit tettem, de az tény, hogy megcsókoltam Mesutot. És hogy mi volt a furcsa? Visszacsókolt. Visszacsókolt, s amikor kinyitottam a szememet, láthattam, amint Olivia tátott szájjal mered ránk. A csapat többi része elismerően füttyögött, én pedig vörösödve távolodtam el Mestől.

- Ne haragudj! – suttogtam, azzal sarkon fordultam, és távozni készültem. Közben még azért szemtanúja lehettem, ahogyan Ronaldo hatalmas vigyorral a képén odaállított Olivia elé.

- Most, hogy már nagy valószínűséggel szingli vagy, táncolnál velem? – kis híja volt, hogy nem röhögtem el magam, de a csaj csak dühöngve pattant fel, és arra vette az irányt, amerre én tartottam. Azt hittem, hogy engem akar megtépni, de amikor megtorpantam, egészen mást tapasztaltam.

- Petra várj! – Öz kapott a kezem után, de abban a pillanatban Olivia állt közénk.

- Seggfej – sziszegte, majd a kezében lévő piával nyakon borította Mesutot. Én ekkor döntöttem úgy, hogy tényleg ideje a távozásnak, így kiléptem az ajtón otthagyva a többieket.

Nem volt konkrét tervem, hogy hova menjek, csupán csak azt tudtam, hogy jobb, ha elhagyom a helyszínt. Mesutnak nagy valószínűséggel úgy is rengeteg dolgot kell megbeszélnie a barátnőjével, vagy már az exével, nem tudom. Annyi biztos, hogy én soha többé nem akarom meglátni Olivia mellett, csak az nem tiszta, hogy azért, mert ő a barátom, vagy azért, mert féltékeny vagyok. Valamelyik a kettő közül, de valahogy ki kéne bogozni.

Úgy sétáltam az utcán, mintha pontosan tudnám, merre is megyek, miközben ez ugye egyáltalán nem így volt. Csak mentem, és ki akartam tisztítani a fejemet. Mi a frászt műveltem?! Barátok vagyunk!

Az utcák nem éppen voltak kihaltnak nevezhetőek, nekem pedig hirtelen csörögni kezdett a telefonom. Megnéztem, hogy ki keres, de aztán nem vettem fel. Nem, nem Mes volt, hanem Khedira, de néhány perccel később már Mesut száma villogott a kijelzőn. Továbbra sem voltam hajlandó felvenni, így kicsit furcsán néztek rám az emberek, hiszen a csengőhangom a Soul Controltól a Chokolate volt. De nem érdekelt.

A mobilom egyfolytában csörgött, én meg csak mentem előre, s végül otthon kötöttem ki. Ez volt az egyetlen olyan megoldás, ami most elfogadható volt nekem, bár valahogy az otthon gondolata sem vonzott túlságosan, de hát nem volt mit tenni.

Így végül a kanapémon kötöttem ki, egy üveg pezsgővel a kezemben, amit otthon találtam. Vagyis már csak egy negyed üveggel, de nekem az is megtette. Levágtam magam a heverőre, majd Hugoval az ölemben beleittam az üvegbe. Már úgy is mindegy volt, a srácokkal már ittam egy kicsit, szóval ez már igazán nem számít. Aztán megint csak csörgött a telefonom. Hugo ijedten pattant fel, én pedig csak unottan bámultam a képernyőre, hogy most vajon kinek a telefonjáról próbál meg elérni Mes, de legnagyobb meglepetésemre egy olyan ember neve állt a kijelzőn, aki jelen pillanatban nem itt tartózkodott. Sőt, nem is ebben az országban volt.

- Marco? – vettem fel meglepődötten, Hugo pedig szép lassan visszamerészkedett az ölembe. Nem igazán számítottam most Reus hívására, bár az tény, hogy elég rég beszéltem már vele.

- Na, mizu Szöszi? – nevetett bele a telefonba, nekem meg egyből jobb kedvem lett.

- Nem sok. De mi van a bocsánatkéréssel? – kérdeztem vissza, mire kicsit meghökkent.

- Milyen bocsánatkérés?

- Hát, lehet, hogy felébresztettél – mosolyogtam gonoszan.

- Ismerlek már annyira, hogy tudjam, te ilyenkor szoktál reggelizni – hát igen, tényleg ismer egy kicsit. – Egyébként meg grat, jövő héten találkozunk! – közölte, mire kicsit koppant az állam. Miről beszél ez?

- Tessék?!

- Ezek szerint még nem tudsz róla. Apád elintézte, hogy a jövő heti válogatott meccseken te is ott lehess gyakorlat címszó alatt. Az egyetem is belement, szóval jövő héten végre látlak – magyarázta, én meg teljesen elképedtem. Ez mondjuk nem kicsit volt jó hír, hiszen újból találkozhattam a srácokkal. Jó rég nem láttam őket, és azért hiányoztak már. Igaz, ennek volt egy hátulütője is, ugyanis ez azt jelentette, hogy Özillel is találkozni fogok, ráadásul egy géppel fogunk menni, így vagy meg kell beszélnünk a dolgot, vagy ami még kínosabb hagyjuk függőben. Nem tudom, melyik lenne a jobb, de az biztos, hogy jelen pillanatban egyik lehetőséget sem pártolom annyira.

- Ez… hű. Örülök! Hiányoztok már nagyon! – mosolyodtam el, miután sikeresen leküzdöttem a meglepettségemet. Ez azért kis fényt hozott az estémbe. – Egyébként tényleg nem tudtam róla – feleltem kissé akadozva, de azért mosolyogtam továbbra is. Aput meg majd elkapom, amiért a hátam mögött intézkedik. Mindenesetre ez most jól jött ki.

- És mi újság veled meg Lillával? – érdeklődtem hirtelen, miközben Hugo puha bundáját simogattam. A válasz csupán csak csend volt a vonal túl végéről.

- Annak a kapcsolatnak annyi! – szólt bele egy vidám, ámde egy másik ismerős hang.

- Arról nem volt szó, hogy te is ott vagy, drága Mario – szóltam vissza, ugyanis felismertem Götze röhögését. A kis sunyik, nem is tudtam arról, hogy ketten vannak.

- Bocs, csak Marco lefagyott, szóval úgy véltem, hogy ideje megmutatkoznom – nevetett tovább a német, én meg csak a fejemet csóváltam. Idióták.

- Na, de akkor halljuk a részleteket! – a telefont a vállammal tartottam a fülemnél, közben pedig felemeltem Hugot, és eljátszadoztam vele, miközben arra vártam, hogy a fiúk meséljenek erről a kapcsolat dologról. Legutoljára, mikor még képben voltam, Reus és Lilla együtt voltak, de a jelek szerint valamelyikük kiadta a másik útját. Bár igazából annyira nem csodálkozom, hiszen amikor találkoztunk, már akkor furcsának tűnt nekem az a kapcsolat, de azért persze együtt érzek Marcoval. Hiszen én most tettem egy hatalmas nagy baromságot.

- Nincs sok részlete a dolognak. A csaj dobta Marcot, aztán lelépett… egy másik csajjal – Mario látszólag jót szórakozott a dolgon, míg Reus nem igazán mondott semmit. Én viszont majdnem eldobtam a telefont, olyan hangosan röhögött a másik srác.

- Hát, ez ciki – nyögtem ki végül, mert fogalmam sem volt róla, mit is mondhatnék. – Jövő héten megyek, aztán majd kikúrálunk valami jó kis bulival. Persze csak Löw meg ne tudja – mosolyodtam el végül, és úgy tűnt, sikerült egy kis életet lehelnem Marcoba.

- Akkor addig gyúrok rá. Na, pá Szöszi! – köszönt el végül, s alig, hogy bontottuk a vonalat, engem már el is nyomott az álom.

Másnap reggel az első dolgom az volt, hogy hívjam Patrit, mert eszembe jutott, hogy tegnap ők is csak úgy eltűntek, majd én is hirtelen döntöttem a távozás mellett.

- Igen? – nyögte barátnőm a telefonba, én meg kis híján elnevettem magam. Ezek szerint kicsit túl jól sikerült az este.

- Csak tudni akartam, hogy élsz-e. Úgy eltűntél – magyaráztam, miközben kimentem a konyhába, hogy csináljak magamnak egy kávét.

- Ja, élek. Bár fogalmam sincs, hogyan. Annyit tudok, hogy Sergio házában vagyok, fehérneműben ébredtem a szintén félmeztelen Ramos mellett, aki éppen fejfájás ellen keres gyógyszert. De volt rajta nadrág – nyöszörögte Patricia, mire felkuncogtam. Mire is számítottam ettől a kettőtől? Már csak az a kérdés, Iker mit fog ehhez szólni, most, hogy rajta tartja a szemét Patrin.

- Ezek szerint nem sok emléked van a tegnapról.

- Nem igazán. Viszont arról mesélhetnél, hogy veled mi volt! – csak sóhajtottam egyet.

- Azt inkább majd élőben – mondtam, mert úgy véltem, hogy az nem igazán telefonba való téma, főleg úgy, hogy Patricia nem is egyedül volt.

- Ohó, mit műveltél a távollétemben? – máris éberebbnek tűnt a hangja.

- Mondom, majd élőben. Most viszont megyek, valaki keres – búcsúztam el, majd megnéztem, ki a másik telefonáló. – Hola Sami! – köszöntem, mert úgy döntöttem, itt az ideje beszélni valakivel a tegnapi társaságból.

- Végre felvetted! Hála az égnek! - ujjongott Khedira. – Merre vagy?

- Otthon.

- Akkor hazaértél, ez jó. Viszont Mesut nem sokára át akar menni hozzád – nyeltem egy nagyot. Az tény, hogy beszélni akartam valakivel a tegnapról, de nem konkrétan Mesutra gondoltam. Jó, tudom, hogy nem lehet elkerülni ezt a beszélgetést, de nem érzem magam késznek arra, hogy felhozzuk ezt a témát egymás között, vagy egyáltalán, hogy a szemébe nézzek. Hiszen most tettem tönkre a kapcsolatát (ami mellesleg sem volt hosszú életre ítélve), pedig aztán a barátjának vallottam magamat.

- Nem tudom eldönteni, hogy ez most jó-e vagy sem – nevettem kínosan.

- Nos, ezzel csak ő van tisztában. Mesuton kívül senki nem tudja, mi jár most a fejében, mert nem volt hajlandó beszélni erről, főleg miután Olivia nyakon öntötte. Az biztos, hogy vagy ötvenszer hívott téged, de nem tudjuk, hogy milyen érzésekkel, de legalább most ti vagytok a téma az egész csapatnál.

- Ez nem egészen nyugtat meg – morogtam, és idegesen túrtam bele a hajamba. Rájöttem, hogy tulajdonképpen én nem akarom elveszíteni Mest, nem akarom, hogy elküldjön a francba, mert nekem szükségem van a közelségére. Még ha csak barátilag is, de valahogy mégis féltem a válaszától. Mindkettő opciótól. Attól, hogy elutasít, de attól is, ha esetleg azt mondja, hogy neki jelentett valamit az a csók…

Mesut

Nem tudtam aludni a tegnapiak után, és a terveim között nem is szerepelt a hosszú otthonlét. El akartam menni Petrához, mert úgy éreztem, hogy meg kell beszélnünk a tegnap estieket, főleg, hogy ő nem volt hajlandó felvenni a telefont. Igazából kicsit attól is tartottam, hogy történt vele valamit, ezért arról is meg akartam bizonyosodni, hogy nincs-e baja.

Mondjuk azért eléggé meglepett a tegnapi. Egyáltalán nem számítottam rá, hiszen egészen odáig csak, mint barát, úgy tekintettem rá, de ezek szerint ő nem. Vagy nem tudom. Az is lehet, hogy esetleg sokat ivott, de ezt meg csak azért nem tudom elképzelni, mert egyáltalán nem volt pia szaga. Sőt, ami az illeti nagyon is kellemes illata volt. Talán eper…

De nem is ez a lényeg, hanem hogy beszélnünk kell, hogy ő ezt mégis hogy gondolta, így tíz óra körül kicsit rendbe szedtem magam, és kocsiba ültem. Amint haladtam az úton velem szemben egy ismerős autó hajtott el, de nem úgy tűnt, mint aki észrevette, hogy én ültem a volán mögött. Pedig Olivia nagy valószínűséggel hozzám igyekezett, mert tegnap nálam hagyta egy-két cuccát. Majd elviszi máskor, vagy legfeljebb kidobom a kukába, ugyanis a Petrával történtek után szakítottunk. És így visszagondolva rá kellett döbbennem, hogy nem is passzoltunk össze, és nem is bánom, hogy vége lett. Nem bánt annyira a dolog, mint az, hogy Petra nem vette fel nekem a telefont.

Leparkoltam a lakása előtt az Audival, majd a bejárati ajtaján kopogtattam. Bentről hallottam némi mozgást, így kikövetkeztettem, hogy valószínűleg bent van, csakhogy nem jött ajtót nyitni.

- Tudom, hogy ott vagy, szóval nyisd ki! – szóltam újabb kopogás kíséretében. Szerencsére nem is kellett tovább könyörögnöm, mert ezek után azonnal kinyitotta. – Petra…

- Hali! – hangja elég vékony volt a szokotthoz képest, meg mondjuk elég kialvatlan feje volt.

- Gondolom úgy is tudod, miért vagyok itt – néztem a szemébe, de ő kerülte a tekintetemet. Tényleg csak az alkohol miatt volt? – Be sem engedsz? – döntöttem oldalra a fejemet, mire szótlanul megrázta a fejét.

- Nem felejthetnénk csak el? Mintha semmi nem történt volna? – kérdezte, és ezúttal már tisztán rám nézett. Tekintetéből kétségbeesést véltem kiolvasni, aminek okát nem egészen értettem.

- Szerinted hogy lehetne ezt csak úgy elfelejteni? – ráztam a fejemet hitetlenül. Ez most rosszul ért hirtelen, magam sem értem hogyan.

- Nem tudom… Csak nem akarlak elveszíteni, mint barátot. – közölte, és persze ennek jól kellett volna esnie, de mégsem tudtam örülni neki.

- És ha én nem akarok egyszerűen a barátod lenni? Mert szeretlek? – meggondolatlanul mondtam ki ezeket a szavakat, és ezekről az érzésekről egészen idáig nem tudtam. Úgy tűnik a helyzet tudtomra hozta, hogy tulajdonképpen én hogy is viszonyulok Petrához. De ő csak nyelt egyet.

- E-ezt nem mondhatod ki csak így, ilyen könnyen! Nem rég még Oliviát szeretted, mi ez a váltás?! – akadt ki, de nem tágítottam az iménti kijelentésem mellől. Az sem érdekelt, ha esetleg a szomszédok is hallanak mindent.

- Most komolyan mondom. Te segítettél rájönni, hogy Olivia nem való hozzám – magyaráztam.

- Ez most akkor sem… ne haragudj Mes, de most elmennél, kérlek? Egyedül szeretnék lenni – gyászos tekintettel nézett rám. Ezúttal nem tudtam kiolvasni szemeiből a gondolatait, de pár pillanattal később becsukódott előttem az ajtó.