30. fejezet - The End

Na, szóval itt van az utolsó fejezet, remélem tetszeni fog nektek. :) A következő történetet még nem tudom, mikor fogom hozni, de majd igyekszem minél előbb, és megpróbállak majd tájékoztatni titeket is, hogy mikorra várható. :)

Addig is jó olvasást! :D

Khedira

- Igen, tessék? … Hogy mi?! … Igen, tudtam róla, de… Rendben köszönöm, hogy szólt! – leraktam a telefont, és idegesen tördelni kezdtem a kezemet. Ez nem lehet igaz! Nem, nem és nem! Hülye idióta! Ő is és én is! Miért nem állítottam meg, amikor elvitte a kocsimat?! Ó, én barom!

- Mi történt, Sami? – lépett mellém Benzema aggódó arckifejezéssel, én pedig ugyanolyan aggodalmasan ránéztem.

- Azt hiszem, rohadt nagy gond van, srácok. – feszült csönd lett a szobában, én pedig lesütöttem a szememet – Most hívtak, hogy a kocsimmal balesetet szenvedtek. Egy autó nem túl szabályosan előzött, és azzal találkozott az én kocsim. A sérültekről még nem tudnak pontos információkat, de ha bármit megtudnak, azonnal hívnak. – idegesen beletúrtam a hajamba, majd leültem a kanapéra, és lehúztam az első pohár tartalmát, amit találtam. Basszus, basszus, basszus!

Senki nem szólt semmit, csak bámultunk magunk elé azon tűnődve, hogy vajon mi van Mesuttal. Él-e még egyáltalán, és ugye nincs semmi baja? Őt ilyen könnyen nem lehet elintézni.

Nagyjából háromnegyed óráig üldögéltünk úgy, hiszen semmit sem tehettünk, de akkor megszólalt a telefonom. Remegő kézzel nyúltam utána, a kijelzőn egy ismeretlen szám volt, vagyis nem ismeretlen, hanem a kórház száma. Összeugrott a gyomrom.

- Halló? – szóltam bele félve, s megpróbáltam felkészülni bármire, amit mondanak.

Tami

Legszívesebben felhívtam volna Mesutot, hogy velük mi újság, de Ramona kikapta a kezemből a telefont, és eldugta, hogy most nem ez a legfontosabb. Durcásan levágtam magam az egyik székre, mire majdnem leordították a fejemet.

- Vigyázz a ruhádra! Mit művelsz?! – rángatott fel Sara, én meg unottan felálltam. Az volt az érdekes, hogy tulajdonképpen ők sokkal jobban izgultak, mint én. Én magam teljesen nyugodt voltam, csupán az egyetlen dolog, ami miatt kicsit jobban aggódtam, az volt, hogy vajon mi van a srácokkal, készülnek-e normálisan és hasonlók. Remélem semmi hülyeséget nem csináltak.

- Kicsim van itthon valami ital? – kiabált anyu a konyha irányából, én pedig kissé furcsállva, de válaszoltam.

- Persze. A szokásos helyen a hűtőben megtalálod. – feleltem.

- De nem olyan kell! – kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy mit is akar pontosan, de amikor végre leesett, kiszaladtam a konyhába.

- Itt vannak, de ugye nem most akarod leinni magad? – adtam oda neki egy üveget, miközben gondosan ügyeltem arra, hogy a ruhámnak semmi baja ne legyen.

- Nem csak nekem kell. – azzal kezembe nyomott egy teli poharat, a többit meg kivitte. Egy darabig csak bámultam a kezemben lévő italt, majd vállat vontam, hogy ennyi úgy sem árthat, és lehúztam. A nappaliba lépve megpillantottam az egész csapatot összegyűlve, Sara Dominicával cseverészett, a sminkessel, miközben anyám körbekínálta a piát, a fodrász, Adriana pedig Lianival és Ciroval játszott. Már éppen leültem volna közéjük én is lazítani, amikor kintről valaki dudálni kezdett. Döbbenten néztem az órára, és meglepődtem, mikor kiderült, hogy már negyed négy van, úgyhogy ideje indulnunk, mert a helyszínen, már ott kell lennünk fél négyre, mert még én is le akarom ellenőrizni a dolgokat.

Még mielőtt kiszálltunk volna a kocsiból, Sara fordult felém.

- Apádat már láttad sírni? – kérdezte, én meg felvont szemöldökkel megcsóváltam a fejemet.

- Még nem igazán.

- Akkor azt hiszem, most fogod. – vigyorgott, én pedig szintén elmosolyodtam, és kiszálltunk. Apu már tényleg ott várt minket, s mikor meglátott teljesen elképedt. Lassan odasétáltam hozzá, nyomtam egy puszit az arcára, de alig tudott megszólalni.

- Gyönyörű vagy! – ölelt meg, és valóban, a szeme csillogott egy kicsit, de ezt próbálta elrejteni.

- Köszönöm! Amúgy Mesut itt van már? – kérdeztem hirtelen. Tudom, hogy nem szabad találkoznunk már, de azért mégis csak érdekelt, hogy vajon rendesen ideértek-e.

- Nem igazán. – rázta meg a fejét, mire nem kissé kezdtem aggódni. Hol lehetnek? Hiszen mi is késtünk azért, tehát itt kellene lenniük, fél négy már elmúlt!

- Érdekes. – tűnődtem el, de ebben a pillanatban megjelent Ramona, és rángatni kezdett.

- Gyere, ezt látnod kell! – azzal már el is vonszolt ki a tengerpartra, ahol másfél óra múlva már nem kevés ember fog helyet foglalni, és mi ketten ott állunk majd az oltárnál.

A homokban levettem a cipőmet, és akkor ugrott be az ötlet, hogy akkor már magán a ceremónián is így leszek, kit érdekel.

Ahogy ott sétáltunk mezítláb a parton, hirtelen tényleg elfogott az izgatottság, hogy hamarosan hozzámegyek a világ legcsodálatosabb emberéhez. Annyi mindenen mentünk már keresztül, hogy furcsa érzés fogott el, de nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e, vagy rossz.

- Tényleg csodálatos. – suttogtam a szavakat tulajdonképpen saját magamnak, amikor mögülem meghallottam egy hangot, így mosolyogva hátrafordultam.

- Anya! – Liani azzal megindult felém, de aztán véletlenül elesett a homokban, így odamentem hozzá, és felkaptam.

- Na, gyere! Bemegyünk a házba. – azzal a hatalmas épület felé vettem az irányt. Anyáméknak volt egy irtó nagy villájuk a tengerparton, és felajánlották, hogy tarthatjuk itt az esküvőt.

Bent a házban aztán az egyik olyan pillanatban, amikor senki nem legyeskedett körülöttem, fogtam az egyik telefont, és tárcsáztam Khedira számát, mert ők még mindig sehol nem voltak.

- Sami? Hol a fenében vagytok? … Mi az, hogy Sergio mindjárt itt van? Mi folyik itt? … Le ne merd rakni, nem hallod?! Sami! – de már letette, én meg idegesen markoltam a telefont.

Abban a pillanatban hirtelen meghallottam Ramos hangját, így azonnal rohantam le a földszintre valamiféle magyarázatot várva, s lent valóban Sergi konzultált az egyik koszorús lánnyal.

- Sergio! – szólítottam meg, mire cseppet sem kellemes ábrázattal megfordult - Sergio, mi a franc történt?

Özil

- De higgye el nekem, hogy nem kell semmilyen vizsgálat, teljesen jól vagyok! – próbáltam meggyőzni az egyik mentőst, miközben a mentőautóba tuszkoltak befelé.

- Lehet, hogy ön úgy érzi, jól van, de akkor is be kell vinnünk megvizsgálni, hogy nincs-e belső vérzése, vagy hasonlók. – közölte fapofával a másik, majd becsukták a kocsi ajtaját. De én tényleg jól voltam. Nem tudom hogyan, de sikerült úgy elrántanom a kormányt, hogy igaz, az út mellett kötöttem ki, de csupán a fejemet vertem be nagyon kicsit, mert a két kocsi minimális területen, de találkozott. Meg talán a csuklóm ment ki, de biztos nem tört el.

Amíg a kórházhoz nem értünk idegesen doboltam a jobbik kezem ujjaival. Négy lesz öt perc múlva. Már rég a parton kéne lennem öltönyben készülődni, de még mielőtt erőszakkal betuszkoltak volna a mentőautóba, el kellett magyaráznom a rendőröknek, hogy mi történt. Azt hiszem a másik sofőrnek sem lett komolyabb baja, szóval nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni, csak had mehessek el az esküvőmre!

Bent a kórházban megröntgenezték a kezemet, majd bekötötték, csakúgy, mint ahogyan a fejemen lévő kisebb sérülést is ellátták, aztán meg ott hagytak az egyik szobában, nehogy elmenjek. Egy kis ideig valóban nyugton maradtam, de amikor megláttam, hogy most múlik fél öt, felpattantam a helyemről, és az asztalon lévő telefonhoz mentem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felhívjam Tamit, de ezt az ötletet inkább elvetettem, mert biztos, hogy ott helyben kapna szívrohamot, így a másik számot tárcsáztam, amit fejből tudtam.

- Igen, tessék? – Sami hangja árulkodó volt, valószínűleg már értesítették arról, hogy valaki idióta a kocsijával balesetet szenvedett.

- Én vagyok. – suttogva beszéltem, nehogy meghallja valamelyik orvos, hogy épp szökési akciót próbálok leszervezni, mert akkor végleg itt maradok.

- Mesut, hála az égnek! Jól vagy? Mit műveltél, te hülye barom?! – igen, ez a három státusz jellemző volt rá. Megkönnyebbülés, aggódás, és végül a számonkérés.

- Jól vagyok, a részleteket meg később, de nem érdekel hogyan, valahogy juss el a kórházhoz, hozd az öltönyöm, és vigyél ki! Itt vagyok a földszinti folyosó utolsó szobájában. Siess! – kértem, Sami pedig azonnal keresett valakit az ott levők közül, akinek van kocsija, csak a gond az volt, hogy már mindenki ivott.

- Akkor szerezz egy taxit, nem érdekel! Csak segíts!

Tami

Nem tudtam eldönteni, hogy mire gondoljak, vagy mi történt, ugyanis Sergio nem volt hajlandó semmit sem mondani, az idő pedig egyre csak telt. Megsértődve ültem az egyik fotelben, már az sem érdekelt, hogy a ruhának valami baja esik, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és egy szőke fej lesett be rajta, amin nem kicsit lepődtem meg.

- Bejöhetek? – kérdezte Fernando, mire bólintottam.

- A vőlegényem jelen pillanatban azt sem tudom, hol tartózkodik, szóval igen, gyere. – feleltem, mire beljebb lépdelt.

- Biztos nyomós oka van rá. – vonta meg a vállát, miközben zsebre dugta a kezét, és megállt előttem. Már öltönyben volt, szóval már nem nagy valószínűséggel fog elmenni.

- Szerinted lelépett? – kérdeztem a padlót bámulva magam előtt, s ő halkan felnevetett.

- Gondolod, hogy akkor Sergiot ideküldték volna? – nézett rám felvonva az egyik szemöldökét, én pedig a kezemet tördelve bólintottam.

- Igaz. – ezek után leült a fotelem karfájára, és felemelte a fejemet az állam alá nyúlva. Szemeim kicsit csillogtak, mivel hiába Torres nyugtató beszéde, akkor is aggódtam a dolgok miatt. Fogalmam sem volt arról, hogy Mesut abban a pillanatban hol járhatott, egyedül Sergio tudta, de ő meg semmit nem mondott, és ez nagyon nem tetszett.

- Legyen egy kis jó kedved! Ma van az esküvőd! – mosolygott rám – Egyébként csodaszép vagy. Ugye tudod, mennyire irigylem most Özilt? – nézett mélyen a szemembe, mire felnevettem.

- Sejtem, de ez ellen nem tudsz semmit tenni, és nem is csinálsz semmi hülyeséget, szóval… - ezzel próbáltam arra utalni, hogy eszébe se jusson semmi olyan, amit később megbánhat, de erre föl csak kinevetett.

- Matilde, tudom, mit tettem régen, de hidd el, az idő megtette a hatását. – biztosított, s abban a pillanatban Sergio rontott be.

- Tami, készülj úgy, hogy nem sokára jelenésed van! – erre azonnal felugrottam, és hozzászaladtam.

- Miért, megjött Mesut? – a szívem majd’ kiugrott a helyéről, de akkor estem össze szinte, amikor Sergio válaszolt.

- Nem. De készülj fel lelkiekben, Mou mindjárt itt lesz, és intéz téged. Fernando jössz? – Fer még elbúcsúzott tőlem, sok sikert kívánt, aztán kiment a vigyorgó Ramosszal. Nem tudtam pontosan, hogy örülhetek-e neki, de ha jól vettem ki, akkor ez azt jelentette, hogy Mesut mindjárt itt van.

Özil

- Miért pont ilyenkor a legnagyobb a forgalom?! – csapkodtam össze-vissza, a taxis meg leállított, hogy ezt talán nem kéne. Ránéztem a műszerfalra, és az óra sajnos a pontos időt mutatta. Tíz perc múlva hat. Pedig már csak öt percre vagyunk a helyszíntől, nem igaz, hogy pont most kell elakadnunk! Azok után, amit végrehajtottunk…

Először is Sami nagyon ügyesen beosont a kórházba, igaz, fogalmam sincs, hogy csinálta ezt egy öltönnyel a kezében, aztán én átöltöztem a szobában, ahol maradásra kényszerítettek. Ezek után jött ugye a nehezebb dolog, miszerint nekem is ki kellett jutnom az épületből. Kb mint James Bond, úgy nézhettem ki öltönyben lopakodva a folyosón, és már-már éppen sikerrel jártunk volna, amikor az egyik szünetet tartó mentős csávó elkapott minket. Szerencsére pár perces győzködés után hamar rá tudtuk venni arra, hogy ha már nem enged el engem egyedül, akkor jöjjön el velünk, hogy ellenőrizni tudjon, és ha bármi olyat tapasztal, akkor ott van, és el tud látni.

Úgyhogy ismét taxiba ültünk, hogy egyenesen partra menjünk, csakhogy belekeveredtünk egy elég nagy dugóba, ahol már húsz perce dekkolunk minimum.

- Hogy bírod a futást? – fordult Sami a mentős gyerekhez, aki csak furcsán pislogott.

- Viszonylag jól, miért? – Khedira bólintott, pénzt adott a taxisnak, aztán kinyitotta az ajtót.

- Mert most rohanni fogunk. Viszlát! – azzal kiszállt, megvárta, amíg én is kikászálódok, és rohanni kezdtünk. Közben ő még értesítette Sergiot, hogy készülhetnek, aztán még nagyobb tempóra kapcsoltunk, így hat előtt pár perccel be is estünk lihegve, én bekötött kézzel, fejjel. A parton már vártak minket nem kicsit aggódó ábrázattal.

- Te meg hol a fészkes fenében voltál? – támadott le Ramona, de csak legyintettem.

- Ezt majd később, most inkább kezdjünk. – ezzel mindenki egyetértett.

- Várj! – Sami még megigazította a gallérom, majd én a helyemre fáradtam nem kicsit dobogó szívvel, ami nem csak a futásnak volt köszönhető.

Nem kellett túl sok idő, mire a tömeg teljesen elhalkult, a zene megszólalt, és Mourinho kíséretében Matilde is megjelent. Amikor először meglátott, magasba szökött a szemöldöke, de aztán próbált felszabadultnak látszani, és mosolyogni kezdett. Elképesztően gyönyörű volt, csak erre tudtam gondolni, még az is kiment a fejemből, hogy rám bizony vár még egy beszélgetés apámmal, mert ezt sem mehet örökké így.

Mély levegőt vettem, mikor mellém ért leendő feleségem, aztán elkezdődött a szöveg.

- Mégis hol voltál? – suttogta alig hallhatóan.

- Az most nem lényeges.

- Aha. Akkor csak annyit árulj el, hogy miért van kötés a fejeden, a kezeden, és miért áll oldalt egy mentős! – óvatosan elmosolyodtam, de nem feleltem, így amíg meg nem kellett szólalnunk, teljes csendben voltunk.

- Akarod-e az itt jelenlévő Matilde Faria Mourinho Félixet feleségül venni? – tették fel a mindent eldöntő kérdést, amire természetesen egy magabiztos felelet volt a válaszom.

- Akarom. – ezek után Tami jött.

- Akarsz-e az itt jelenlévő Mesut Özilhez feleségül menni?

- Akarok. – a szívemről hatalmas kő esett le, bár nem mintha kételkedtem volna efelől a válasz felől, de azért mégis.

- Akkor tehát a rám ruházott hatalommal élve férjnek és feleségnek nyilvánítalak titeket. Megcsókolhatjátok egymást. – mondta ki a végszót, én pedig Tami felé fordultam, óvatosan az álla alá nyúltam, és az egészet megpecsételtük egy csókkal, a háttérben pedig felhangzott az éljenző tömeg hangja.

VÉGE

Tami ruhája