Dear Diary - 1. fejezet

Nos hát megjöttem az első fejezettel, remélem tetszeni fog. ;) Jó olvasást! :)

„Hát üdv!

Igazából még sosem írtam naplót, szóval nem mondom azt, hogy túl élvezetes lesz, csupán Claudia nyaggatott, hogy márpedig ez milyen jó dolog, mert ezt csak én olvashatom, és a jó emlékek is örökre megmaradhatnak, stb. Még most sem tartom egészen jó ötletnek, de hát miért ne próbálnám meg? Bár, nem túl gyerekes ez? Úgy értem, nem a kis iskolások szoktak naplót vezetni? Én meg már tizenhét vagyok, sőt pár hónap múlva betöltöm a tizennyolcat. Nekem már azzal kéne törődnöm, hogy mit kezdjek magammal suli után, de szerencsére ezzel nem különösebben kell foglalkoznom. Hogy miért? Mindjárt kifejtem bővebben, csak hozok valami nasit mert éhes vagyok, kaja meg nincs itthon. A bejárónőnk ma szabadságon van.

Na, szóval itt vagyok. A nevemet még nem is mondtam, Nina Contreras vagyok, a teljes nevem pedig Nina Felicia Contreras Alfaro, és hát cseppet sincs közönséges életem. Minden kezdődött azzal, hogy a nővérem két évvel ezelőtt csak úgy felszívódott, és azóta sem hallottunk róla semmit. Fogalmunk sem volt arról, hogy hova tűnhetett, miért ment el, semmilyen nem hagyott hátra, úgyhogy rejtély az egész. Ennek hatására persze eléggé összetörtem, de a még nagyobb sokk csak ez után következett be. Szüleim autóbalesetet szenvedtek és meghaltak. Teljesen egyedül maradtam, de a teljes depressziótól, és az öngyilkossági kísérlettől megmentett egy bizonyos ember, akinek a mai napig hálás vagyok ezért. Ez az ember pedig nem volt más, mint Sergio Ramos. Igen, a spanyol válogatott és a Real Madrid focistája. Ő volt az, aki ezek után a szerencsétlenségek után magához vett, hogy majd ő lesz a gyámom, mivel nővérem által a család jó barátja volt. Úgyhogy két éve nála lakok, a szomszédunk pedig szintén egy Real játékos, Mesut Özil. Sokszor jön át hozzánk, mert vagy Sergioval, és a többi játékossal lazulnak, vagy csak szimplán engem ellenőrizget, holott már nem vagyok kislány, három hónap és betöltöm a tizennyolcat! De őt ez nem érdekli, Sergioval egyetemben óvnak mindentől tulajdonképpen két éve kaptam két bátyust így bónuszban. Tök szuper! Az egyetlen gond csupán az, hogy utálom, ha megmondják, mit csináljak, nem különösebben szeretem a szabályokat, ami olykor-olykor nem a legelőnyösebb dolog, ha az ember olyan suliba jár, mint én. Az elején azért mondtam azt, hogy nem nagyon kell törődnöm a pályaválasztással, mivel egy elit suliba járok, ahol főként a modellkedés van a középpontban. Nekem pedig különösen jó tehetségem van ehhez. Na, nem mintha olyan egoista lennék, de azért jó az, ha az ember tisztában van a képességeivel, nem?

Na, mindegy, most úgy is megyek, megjött Sergio, talán hozott valami kaját, ha már egyszer főzni nem tud. Ciao!

április 14.”

- Sergiii! – ugrottam bátyám nyakába, aki erre csak egy fájdalmas nyögést hallatott – Igen, én is örülök neked. – léptem pár lépést hátrébb, aztán kikaptam a kezéből a két pizzás dobozt, és elrohantam vele. Iszonyat éhes voltam, azt a két pizzáz is be tudtam volna nyomni, de azért azt nem lehetett, hiszen a modellkedés miatt ügyelnem kell arra, hogy mit eszek. De azért néha-néha belefér egy ilyen.

- Hé! Nem megenni! Én is ugyanúgy megéheztem, ráadásul, amíg te itthon tunyultál, addig én keményen edzettem! – jött ki Sergio is a konyhába, miután lepakolt, és levett két tányért, majd elém nyújtotta az egyiket, én pedig ráraktam egy vékony szeletet. Sergi erre felvonta a szemöldökét, de én csak mosolyogva vállat vontam.

- Formában kell tartanod magad.

- Ja, mert pont te beszélsz. – nyújtotta ki rám a nyelvét, de aztán csak leült az asztalhoz, hogy elfogyassza azt a csekély pizzaszeletet, amit adtam neki. Nem sokkal később én is csatlakoztam hozzá, csakhogy az én tányéromon egy hatalmas nagy szelet ékeskedett, amibe boldogan haraptam bele. Én nem azok közé a lányok közé tartoztam, akik hánytatják magukat, hogy ne hízzanak el, sőt, én magam imádok enni, nem hiába, jó kis géneket örököltem, hiszen emiatt nem is szoktam hízni.

Egy darabig csak csendben eszegettünk, de ezt a hallgatagságot Sergio törte meg.

- Milyen napod volt ma? – kérdezte, és közben elment, hogy idehozza az egész doboz pizzát. Csak megvontam a vállam.

- Hosszú és érdektelen. Mint ahogy a holnapi is az lesz, alig van kedvem bemenni. Ja, meg Claudiával elmentünk, hogy vegyünk nekem valami „cuki kis naplót”. – utánoztam Claut, aztán a pfefferónit kezdtem el leszedegetni a kajámról.

- Te naplót írsz?! Hány éves vagy? Hat? - röhögött fel Sergio, de rácsaptam a fejére.

- Ez nem vicces! Oda leírhatom a gondolataimat, és senki nem röhög ki. – magyaráztam, s magam sem hittem el, hogy én mondtam ezeket. Elég furán hangzott.

- És mit irkálsz a naplódba? – az utolsó szót persze direkt máshogy ejtette ki, de csak a szememet forgattam. Nem is tudom ki az idősebb, ő vagy én.

Már épp vágtam volna neki vissza, amikor valaki az étkező ajtófélfáján kopogott.

- Kopp-kopp. Jól érzem, hogy valaki pizzát eszik? – a hangra felélénkülve kaptam fel a fejemet, majd hátrafordultam, és azonnal rohantam is oda.

- Mesut! Jaj, de jó, hogy itt vagy! Végre egy értelmes személy! – öleltem át másik „bátyámat”, aki szintén mosolyogva üdvözölt.

- Nem garantálom, hogy túlságosan is kellemes társaság leszek, mivel éhen halok. – vigyorgott, én meg azonnal vettem a lapot, így eltávolodtam tőle, és leültem a helyemre.

- Hát, maradt még egy kis pizza, nem tudom, mit csináljunk vele, szerintem ki kell dobni. – csavargattam a hajamat, de Özilnek nem kellett ezt ecsetelni, már ott is termett mellettünk szépen nézve.

- Ezek szerint ma is elfelejtettél bevásárolni. – sóhajtott Sergio, de azért Mes elé tolta a dobozt. Egy kis „családi” vacsora.

Fernando

Őszintén szólva hiányzott már Madrid. Persze Angliát is szerettem, de Spanyolországhoz semmi sem fogható, és én idetartozom. Ez a valódi otthonom.

Viszonylag korán felébredtem, de nem keltem ki rögtön az ágyból, inkább csak feküdtem, és a plafont bámultam. Azon gondolkoztam, hogy vajon mennyi lehet az idő, s próbáltam kitalálni. Unaloműzésre pont megfelel.

A tippem fél kilenc volt, aztán ránéztem a velem szemben lévő faliórára, s mosolyogva vettem tudomásul, hogy majdnem eltaláltam, csupán tíz percet tévedtem. Így hát lassan kimásztam az ágyból, hogy lezuhanyozzak, még mielőtt Mirjam ideér. Mirjam Contrerast az új csapatom vezetősége rendelte ki mellém, mint amolyan asszisztensfélét, és az volt a feladata, hogy a lehető legtöbb helyre elkísérjen, és ott legyen velem. Pár napja ismertük még csak meg egymást, de az eddigiek alapján viszonylag normális lánynak tűnik, bár van egy kis távolságtartása az irányomba úgy érzem.

Kicsit talán elnéztem azt, hogy Mirjam érkezése előtt le tudok zuhanyozni időben, mivel nagyban álltam a zuhany alatt, amikor hallottam, hogy csöngetnek. Gyorsan magamra tekertem egy törülközőt, hogy azért mégse teljesen meztelenül nyissak ajtót, aztán kisiettem. A küszöbön valóban Mirjam ácsorgott, s mikor meghallotta, hogy ajtót nyitok kattanását, óvatosan felnézett rám, majd elmosolyodott. Eszméletlenül aranyosan festett, s azok a kék szemek…

- Mi van, felöltözni már túl udvarias lett volna? – pimaszul belebokszolt a vállamba, miközben beljebb sétált. Ez volt az első alkalom, hogy hozzám mert érni. Mármint most ez elég hülyén hangzik, tudom, de eddig mintha direkt figyelt volna arra, hogy még csak a kisujja se találkozzon velem, legalább fél méterrel arrébb tartózkodjon tőlem, ami némileg furcsa volt számomra.

- Bocs, csak épp zuhanyoztam. – csuktam be az ajtót, s miközben előttem haladt, végigmértem hátulról. Jó, hát én is pasiból vagyok, na, és amióta elváltam Olallától, azóta nyugodt szívvel csinálhatok ilyeneket.

Mit ne mondjak nem volt rossz a kilátás, de aztán hirtelen hátrafordult, én pedig meglepődötten próbáltam úgy tenni, mintha valami teljesen mást csinálnék.

- Reggeliztél már? – kérdezte.

- Még nem igazán. – ráztam meg a fejemet, amiből még csöpögött a víz, s kisöpörtem egy tincset a szememből.

- Akkor elviszlek a kedvenc helyemre, mielőtt belefognánk a teendőinkbe. – továbbra is csak mosolygott én pedig nem is tudtam másra koncentrálni. Egyszerűen odavoltam ezért a lányért, mióta megláttam, csak eddig még nem láttam túl megfelelőnek a helyzetet, hogy lépjek. Meg még nem is ismertem annyira, szóval nem kell ezt elkapkodni.

- Szuper! – tértem vissza a valóságba, aztán pedig elmentem, hogy rendesen megtörölközzek, majd felöltöztem.

- És hova megyünk? – jöttem ki a fürdőből kezemben egy pólóval, miközben a farmerom cipzárjával bíbelődtem. Mirjam csak összevont szemöldökkel figyelte, mit művelek, majd felállt, és a szemembe nézett gonoszan.

- Az legyen meglepetés. – azzal kiment a szobából, hogy akkor indulhatunk is. Gyirsan felhúztam a pólómat, majd a lány után indultam.

- Mivel jöttél? – kérdeztem.

- Busszal. Láttál már olyat? Nagyon hasznos dolog. – bólogatott fapofával, mire nevetve megráztam a fejemet.

- Hm, lássuk csak… azt hiszem még nem. Hogy is néz ki?

- Négy kereke van, nagyobb mint a kocsid, sok ember ül rajta és nem képes 300-al repeszteni az utakon. – magyarázta, miközben odaértünk a kocsimhoz.

- Akkor maradjunk most az autónál. Na, szállj be! – utasítottam, majd mindketten beültünk. Ezek után elnavigált egy aranyos kis kávézóba, ahol megreggeliztünk, aztán pedig elmentünk a pályára, ugyanis ma edzettem először a többi csapattárssal. A baj csupán az volt, hogy ő végig ott maradt, így elvonta a figyelmemet, de azért remélem nem teljesítettem olyan szörnyűen az első napomon.

„Jó, hát akkor a bemutatkozós rész után ez lesz az első beszámolóm a napról. Tulajdonképpen semmi extra, a suli dög unalmas volt, mivel most nincsen semmilyen feladatunk, és rendesen is tanulni kell. De annyira meg nincs sok kedvem ehhez, szóval holnap szerintem meglátogatom Sergit az edzésen. Bár erről ő még nem tud, szóval… lehet, hogy ki fog akadni. Na mindegy.

Egyébként Özil ma kilencig volt nálunk, és a másik pizza háromnegyedét ő tolta be, nekünk meg maradt két vékony szelet két emberre. Nagyon rendes, tényleg. De hogy felejthet el valaki bevásárolni??? Komolyan nem bírom ezt felfogni. Igaz, így jobban belegondolva, ha nem lenne bejárónőnk, akkor valószínűleg Sergioval mi is minden áldott nap instant kaján élnénk. Fúj!

Na, megyek zuhanyozni. Pá!
                                                                                                                                                április 14.”