Dear Diary - 25. fejezet

Tudom, hogy másfél hete ígértem mindennek a bepótlását, de egy kicsit elhúzódtak a dolgok, mindenesetre meghoztam a kövi részt. Bevallom, kicsit rövidebb, mint az eddigiek, de nem sokkal, és nem is lendít nagyot a cselekményen, viszont kiderül benne egy fontos dolog (legalábbis én annak szánom ;) )
A díjat pedig holnap (nekem az már hétfő^^) már tényleg ki fogom tenni, addig is nagyon köszönöm Deveczkének! :))

„Lehet, hogy őrült vagyok, de már többször elgondolkoztam azon, hogy vajon a diliházban tényleg van-e gumiszoba. És ha van, milyen lehet? Én valahogy teljesen úgy képzelem el, hogy lehet pattogni benne, és tök poén az egész. Jó, persze, tudom, hogy ez nem így van, de akkor is nagyon menő lenne! Szívesen kipróbálnék egy olyat.”

Mirjam

Hogy milyen érzések kavarogtak bennem? Egy felől örültem, hiszen három gyötrelmes hónap után végre újra láthattam a húgomat, mikor már kezdtem azt hinni, hogy vége, nincs tovább. Másfelől viszont elborzasztott a látványa: a szokottnál is soványabb, az arca beesett volt, és különböző sérülések borították, ráadásul valószínűleg nem csak hogy kaját nem kapott, de a szája kirepedezett a szomjúságtól.

Akaratlanul is kibukott belőlem a kérdés:

- Mit csináltak veled? – szörnyülködve tekintettem rá, pedig tudtam, hogy nem így kéne cselekednem. Neki még a támogatásunkra van szüksége a sérelmeinek leküzdésének hosszú útján.

- Ezt a kérdést talán még nem kellene feszegetni. Idővel midnden ki fog derülni. – szólt rám az orvos, én pedig egyetértően bólintottam. Valóban, most még talán túl frissek az emlékei, ettől pedig még sokkosabb állapotba sodorhatom, ha tovább faggatózok.

- Mindenesetre nagyon hiányoztál, húgi! – öleltem újból magamhoz, pont úgy, mint mikor kicsi voltunk, de részben attól tartottam, hogy összeroppantom.

- Sergio és Mesut merre vannak? – kérdezte óvatosan a vállamba, mire elhúzódtam kicsit, és mosolyogva ránéztem.

- Látni szeretnéd őket? – bólintott – Akkor mindjárt szólok nekik. – bíztatóan megszorítottam a karját, de csak óvatosan, majd kimentem a folyosóra, ahol Sergit pillantottam meg az egyik rendőrrel társalogni.

Sergio

- A céljaik még nem tisztázottak, de mindegyiküket sikerült elkapnunk. Még nem bizonyított, hogy Aaron bérelte fel őket, de az elkapásukkor az egyikük mintha az ő nevét ordibálta volna. Őszintén megmondom, uram, kész csoda, hogy rájuk akadtunk, az ilyen esetekben csak évek múltán kerülnek elő a tettesek, és néha maguk az áldozatok is. Akár holtan. Szóval nagy szerencse, hogy Nina még életben van. – mélyen a szemébe nézve hallgattam a viszonylag fiatalnak mondható rendőrt, de mire bármit is kérdezhettem volna tőle, kinyílt az orvosi szoba ajtaja, így megfordultam.

- Sergio, látni szeretne téged. Meg mondjuk Mesutot is, de most te vagy itt. Meg amúgy is, a bátyja vagy. – jött oda Mirjam, s megállt melletem.

- Mondtad neki, hogy itt vagyok?

- Nem. Ő kérdezte meg, hogy merre vagy. De miért? Nem akarsz hozzá bemenni? – vont kérdőre Miri, mire tiltakozóan felemeltem a kezeimet. Egyáltalán nem erről volt szó, csupán csak olyan hirtelen történt minden, hogy most még emésztenem kellett a dolgokat. De talán már elég időm volt erre, ideje bemennem.

- Mindjárt megyek, csak szólok Özilnek, hogy jöjjön ide addig. – jelentettem ki, majd félrehúzódtam telefonálni az egyik sarokba – Halló? Mes? …. Gyere azonnal a kórházba! …. Igen, igen, csak gyere ide rögtön! Látni szeretne téged. A recepción majd eligazítanak. – adtam ki az utasításokat, aztán visszatértem Mirjamékhoz, és vettem egy mély levegőt. Magamban felkészültem a legrosszabbakra, mind Nina lelkiállapotát illetően, mint a kinézetét illetően, hiszen ki tudja, mit tettek vele ez alatt a három hónap alatt.

Miután ráhangoltam magam a dologra, lassan lenyomtam a kilincset, és benyitottam.

- Sergi? – emelte rám homályos, kék tekintetét a húgom, én pedig egy gombóccal a torkomban közelebb sétáltam, s magamhoz öleltem. Hiányzott már nagyon ez, hiányzott már maga Nina. Nélküle teljesen más volt az élet, hatalmas űrt hagyott maga után, amit képtelenség volt pótolni. Ahhoz már túl nagy szerepet töltött be az életünkben, az életemben.

Hátrébb léptem egy lépést, és végigmértem.

- Mindjárt beszélgetünk, egy pillanat. – azzal az orvoshoz mentem oda, aki valamit nagyon írogatott az asztalánál – Elnézést! Ha szabad kérnem, akkor majd alaposan vizsgálják meg, mivel a szíve nem teljesen egészséges, és már egy ideje több mint valószínű, hogy nem kapott gyógyszert. Kész csoda, hogy ennyire „jól van”. – közöltem az információkat, majd visszamentem Ninához. Ez a betegsége adott okot arra, hogy a remény kezdjen kiveszni belőlem, és emiatt sem támogattam annyira az odaköltözést Özilhez. Féltem attól, hogy elfelejti szedni a gyógyszereit, és amikor gond lesz, Mes nem fogja tudni, mit kell tenni, mert Nina nem szólt neki.Utálja ezt az egészet, s mivel minden nap szedi a gyógyszert a külvilág nem érzékel semmit a betegségéből, ezért nem is szól róla senkinek. Annak idején én is csak Mirjamtól szereztem tudomást róla.

- Ezt most muszáj volt, igaz? – kérdezte sértődötten a húgom.

- Nem vagy olyan állapotban, hogy vitatkozni kezd velem. És igen, muszáj volt, mert jól tudod, mennyire veszélyes ez, nem játszadozhatsz csak úgy az életeddel. Tökfej. – feleltem atyai szigorral, de képtelen voltam haragudni rá, a helyzet ezt nem engedte.

Mesut

- Hova lett Sergio? – kérdeztem a többiekre nézve leszállva a buszról, de aztán megtorpantam, mikor megláttam beszállni a hátvédet a rendőrautóba. Hirtelen összeszorult a szívem, és nem tudtam, mit gondoljak. Vajon Nina miatt vihették be?

- Szerinted életben van még? – állt meg mellettem Arbeloa elmerengve, s ő is arra pillantott amerre én, de aztán ráemeltem a tekintetemet.

- A legtöbb, amit tehetek, hogy bízom benne. – azzal visszafordultam, s csak bámultam a távolodó rendőrautót. Mélyen legbelül tudtam, hogy bíznom kellene Nina épségben előkerülésében, de a felszínen valahogy mégsem tudtam magamra erőltetni azt a pozitív mosolyt, amit sokan elvárnának. Képtelen voltam arra, hogy elrejtsem az érzéseimet, még ha ezzel elég lehangoló légkört is varázsoltam magam köré.

De talán majd most valami hírrel tud szolgálni Sergio és a rendőrség, ami némileg megnyugtat majd engem, és mindenki mást is, vagy legalább adnak valami kis darabot, amibe még lehet kapaszkodni. Hogy mondjuk tudják, hol van Nina, életben van, már csak el kell onnan hozni. Nekem ez is bőven elég lenne.

Miután elbúcsúztam a többiektől, fáradtan hazafelé vettem az irányt, s Sergio hivását vagy hazaérkezését várva dőltem le a tévé elé.

Unottan kapcsolgattam a csatornákat, semmit érdekeset nem találtam, vagyis jobban fogalmazva semmi nem tudta lekötni az érdeklődésemet, de hála az égnek nem is kellett olyan sokat várnom arra, hogy megszólaljon a telefon, s remegő kézzel, azonnal felkaptam a mobilt, majd benyomtam a hívás gombot.

- Igen, én vagyok… - szóltam bele, majd a kórház szótól teljesen lesápadtam, és a legrosszabbakra kezdtem gondolni . Miért? Megvan Nina? Jól van? …. Huh, hála az égnek! Azonnal indulok. – el nem tudnám mondani, mekkora megkönnyebbülés kerített hatalmába akkor, s remegő kézzel nyúltam a kocsi kulcsomért. Nem izgatott, hogy az állapotomat nézve nem kéne vezetnem, csak az járt a fejemben, hogy nekem minél előbb a kórházba kell jutnom. Ninához. Hogy lássam őt. Végre valahára.

- Köszönöm! – intettem a recepciós hölgynek sietve, majd már mentem is a megadott rész felé. Szegény nő azt se tudta hol a feje, nemhogy még azt is viselje el, hogy én csak úgy berontok ide a rendőrséget és a megtalált lányt keresve. Mázli, hogy még ezt ki tudtam szedni belőle.

Szinte már rohantam a megadott útvonalon, közben majdnem elsodorva pár orvost, de végül lihegve megtaláltam Mirjamékat, és csak úgy zakatolt a szívem.

- Hol van Nina? – kérdeztem, oda sem érve még.

- Neked is helló! – néztek rám, de mindkörül csak Fernando szólalt meg, aki gondolom Mirjamot jött támogatni – Egyébként odabent. Majd szólnak, ha bemehetsz.

- Köszi. Amúgy hali. – húztam ki magam, s végignéztem a kis csapaton. Sergio hiányzott közülük, a helyét egy rendőr vette át, de nem tűnt valami jó Sergio pótlónak, mert még csak kinézetre sem hasonlítottak. Viszont Mirjamon most még jobban meglátszott ez az elmúlt három hónap, bár azért már jóval felszabadultabbnak tűnt, mint ez idő alatt bármikor.

- És hogy van? – kérdeztem ezzel megtörve a csendet, mert nem bírtam ki. Túl sokszor burkolóztam hallgatásba Nina eltűnésének ideje közben.

- Nézd meg te magad! – szólalt meg a hátam mögül Sergio, én pedig vettem egy 180 fokos fordulatot, majd mosolyogva megköszöntem, és bementem.

- Hányan vannak még? – értetlenkedett a doki, de én szinte rá sem hederítettem, szemeim csupán az előttem lévő hihetetlenül lesoványodott, megviselt lányra meredtek – Jó, maga lehet az utolsó. – sóhajtott.

Az én szemeimbe hirtelen könnyek gyűltek, és úgy mosolyogtam Ninára, akinek már szintén nedves volt az arca. Kit érdekel a férfiasság, hiszen már három hónapja nem láthattam azt a lányt akit szeretek!

- Nagyon-nagyon hiányoztál! Szeretlek! – szorongattam, majd nyomtam egy puszit a feje búbjára. Az öröm mint valami hurrikán, úgy tört felszínre bennem, és ép ésszel képtelen voltam feldolgozni, hogy Nina él, itt van.

- Én is, és ne haragudj, képzelem mi mindenen mentél keresztül Miriékkel együtt. – zokogta, s valószínűleg belőle is most tört elő ez az egész időszak, talán már elkezdődött benne mindez felemésztése. Kis lökött, nyilván ő jobban szenvedett itt bárki másnál.

- Ssh, ne aggódj! Én megvagyok, és veled is minden rendben lesz. – simítottam meg az arcát, ő pedig továbbra is a könnyeivel küszködve bólintott.

„Most egy hétvége erejéig nem fogom látni Mesutot… te jó ég, hogy fogom én ezt kibírni?! Nem is tudom mi lenne velem, ha esetleg ennél jóval hosszabb időre nem látnám. Talán belehalnék. Vagy hasonló.”