Just love me - 12. fejezet

Patricia

A tegnapi nap érdekesen folytatódott. Miután az egész csapat számára (na meg persze nekem is) egyértelművé vált teljesen, hogy mostantól kezdve Sergioval együtt vagyunk, az edzőjük finoman megkért, hogy menjek haza, mert van némi dolga a fiúkkal. Alias, el lesznek kapva az esetért.

Persze csendben engedelmeskedtem del Bosque-nak, hiszen nem kevés elintéznivalójuk akadt. A legfrissebb híreim szerint nem kellett elhagyniuk a szállodát, csupán abba a szárnyba helyezték őket, ahova az edzőt, plusz kártérítést is fizetnek, amit a fizetésükből vonnak le. Azt hiszem, ennek ellenére sem fognak éhen halni.

Érdekes módon engem nem vontak felelősségre, amiért azt hiszem, hálás lehetek a csapatnak és bajtársiasságuknak. Hiszen mégiscsak csak én voltam az, aki felajzotta őket az ivászatra. Az már más kérdés, hogy David önkívületi állapotban hitelessé akarta tenni a kis sztorit, miszerint csőtörés van. Az már nem az én hibám, a piát nem én erőltettem le a torkán…

Szóval másnap reggel én kipihentem ébredtem, ők már nagy valószínűséggel nem, de ettől függetlenül tűkön ülve vártam a reggelim mellett Sergio hívását. Megbeszéltük, hogy telefonálni fog, hogy megbeszéljük a továbbiakat, de én már fejben eldöntöttem, hogy ma szépen kimegyek az edzésre, és megnézem őket. Legalább jót röhöghetek majd rajtuk, amint másnapos fejjel a pályán fognak szenvedni. Nem vagyok gonosz, áh…

Csendben elfogyasztottam a vajas pirítósomat meg hozzá a teámat, amikor is csörgött a telefon. Már azt hittem, Sergio az, de amikor a képernyőre néztem, csak Petra neve villogott ott. Vállat vontam, és hatalmas vigyorral a képemen üvöltöttem bele:

- Összejöttem Sergioval! – reméltem, hogy kellő hatást értem el, és úgy véltem, hogy a pár másodpernyi néma csend elegendő reakció.

- Gratulálok!- nyögte ki igen meglepett hangon, mintha ez valami olyan nagy újdonság lett volna. Vagy lehet, hogy ez másfajta hangsúly volt?

- Valami baj van? – vontam fel a szemöldökömet, majd keresztbe raktam a lábaimat.

- Nem, semmi, komolyan örülök. És egyébként bocs, hogy tegnap kinyomtalak, csak… - érdeklődve hallgattam, még akkor sem szólaltam meg, mikor elhallgatott -, én pedig összejöttem Marcoval.

- Tessék? – bukott ki belőlem, mert ha valakivel összejöhetett volna, én nem ezt a nevet akartam hallani. – Azzal a Marcoval? Reusszal?

- Igen, vele – hangja alig volt hallható, és volt egy olyan érzésem, hogy nem egészen van ő sem tisztában a döntésével. Ismertem már ennyire, és különben is, ha annyira bejönne neki a srác, nekem már rég mondta volna!

- Jó, tisztázzunk valamit – kezdtem lassan. – Marcoval, aki a barátod volt eddig, összejöttetek, és mivel kinyomtál, gondolom le is feküdtetek – nem jött választ, a hallgatás pedig beleegyezés. – Viszont Mesutnak te azt az indokot hoztad fel, hogy azért nem, mert barátok vagytok, és nem akarod ezt elrontani. Hogy is van ez?

Bár nem látta, felvont szemöldökkel ültem a helyemen, mert én nagyon is az Özillel való kapcsolatát pártoltam. Marcot annyira nem ismertem, egyszer találkoztunk, és bár jófejnek tűnik a gyerek, én mégis azon a véleményen vagyok, hogy a török-némettel alkotnának tökéletes párost.

- De a kettő nem ugyanaz… - kezdett el magyarázni, és csak a fejemet csóváltam. A helyzet ezúttal megfordult. Kivételesen nem ő oktatott ki engem, hanem pont fordítva. Mert el tudtam képzelni, hogy Mesut mit érezhet most, hiszen ő is ott van a válogatottban.

- Miért nem? Figyelj, szerintem gondolkozz el a dolgokon, tudom, hogy eddig is ezt csináltad, de úgy tűnik nem segített. Vagy pedig hazajössz, és én térítelek észhez. Világos?! – Választ nem kaptam, csak csendben letette a telefont. Mélyen legbelül ő is érezhette, hogy nem jó döntést hozott. Csak még teljesen észhez kellett térítenem, ez esetben, mikor hazajön majd.

Sóhajtva tettem le a telefont az asztalra, csakhogy abban a pillanatban újra csörögni kezdett, és ezúttal már tényleg Sergio neve villogott a kijelzőn a tegnap este készült képpel együtt.

- Jóó reggelt! – köszöntem bele mosolyogva.

- Neked is! – hangján hallatszódott, hogy ő is mosolyog, de azért a fáradtság is tisztán kivehető volt belőle.

- Milyen volt az este? Elvert titeket az óvóbácsi? – kuncogtam.

- Nem vicces. Érzem, hogy a mai edzésen meg fogunk pusztulni, elég pipa volt ránk az Öreg. Egyébként kijössz?

- Úgy terveztem.

- Akkor gyere hátulról, ott várlak majd, aztán bejössz velem. Rád úgy sem pipa del Bosque, sőt szerintem még bír is – magyarázta, én pedig elmosolyodtam. Bár azt fogalmam sincs, honnan veszi, hogy bírna az edző, mert nem sokat beszéltünk, vagy találkoztunk. Talán az lehetett rá nagy benyomással, hogy én nem voltam részeg Villával ellentétben.

- Oké, akkor majd ott – azzal leraktam, és nekiálltam készülődni. Lezuhanyoztam, hajat is mostam, aztán pedig felöltöztem. Miután a szokásos kis sminket is feldobtam magamra, döbbenten vettem észre, hogy elég hamar elment az idő, így a táskámat felkaptam, hiszen még Petrához is át kellett ugranom megetetni Hugot.

Mikor kiléptem az ajtón már meglepetésszerűen vártam, hogy a szemben lévő lakásból Iker lepjen meg, de a hatás elmaradt. Szerencsére. Amit tegnap mondott Torres… nem akartam belegondolni, hogy ez igaz lehet, de valahogy úgy éreztem, hogy mégiscsak meg kéne ezt beszélnünk. Máskülönben csak rosszabb lesz a helyzet, és én most boldog voltam. Nem akartam, hogy ennek az állapotnak vége legyen.

Miután elmentem macskát etetni, a pálya felé vettem az irányt, ahol az edzést tartották, s Sergio már valóban ott várt a hátsó bejáratnál.

- Késtél – vetette a szememre, amikor odaértem, majd adott egy gyors csókot.

- Bocs, volt egy kis dolgom – rántottam meg a vállamat, majd megindultunk befelé. Az öltözőbe nem akart bevinni, így inkább elkísért a lelátóhoz. Ma nem volt nyílt az edzés, így alig voltak páran a nézőtéren a fotósokon kívül. Ezt persze egyáltalán nem bántam, és mivel protekciós vagyok, ezért a biztonsági őr sem bánta. Kétségkívül jóban vannak Ramosszal.

- Elleszel te itt addig? – nézett rám, én pedig bólintottam.

- Persze. Vicces lesz titeket nézni. Ha te ilyen állapotban vagy, képzelem, a többiek hogy nézhetnek ki – nevettem fel, majd átkaroltam a nyakát.

- Szemét vagy.

- Tudom – gonoszan elvigyorodtam, majd lassan megcsókoltam.

Ezek után el kellett válnunk, mert kezdődött az edzés, s érdeklődve foglaltam helyet minél közelebb hozzájuk, hogy tökéletesen láthassam őket. Már a megjelenésükkor majdnem hangosan kezdtem el nevetni, ugyanis a társaság olyan szinten megtépázottnak látszott, mint akiken mosás után még átment egy seregnyi tank is. Villa próbálta nem elhányni magát, Piqué pedig próbált erősnek mutatkozni, hogy már pedig ő igazi férfi, és az a fránya alkohol nem tudja őt padlóra küldeni. Aha… nem jött be.

A legviccesebbek mégis Nando és Sergio voltak, ugyanis míg Nando egyáltalán nem tudta, hogy ott vagyok és figyelek, addig Ramos barátunk úgy hitte, eléggé takarásban van figyelő szemeim elől. Torres kislányosan a haját kezdte igazgatni, és bár nem ivott olyan sokat, eléggé megviseltnek látszott, Sergio meg kidugva a nyelvét igazgatta saját magát. Édesek voltak és nyúzottak.

Del Bosque valóban nem kímélte őket, szinte egy percnyi pihenőt sem adott nekik, így nem is csoda, hogy már a felénél úgy festettek, mint a hullák. Ennek ellenére az egész közepén Pedro észrevett, és széles vigyorral az arcán kezdett el integetni nekem. Bizonytalanul visszaintettem neki, de abban a pillanatban az edző mögéje lépett, adott neki egy apai taslit, majd nem épp suttogva közölte vele, hogy inkább a feladatára koncentráljon.

Ekkor már végképp nem bírtam, és hangosan nevetni kezdtem, így az a pár ember, aki a lelátón tartózkodott furcsán nézve fordult felém, de nem éppen érdekelt. Csak nevettem, és alig bírtam abbahagyni egészen az edzés végéig.

Az egész végeztével felálltam a helyemről, köszöntem a biztonsági őrnek, majd bementem az öltözők felé, amikor is megpillantottam Ikert, és úgy döntöttem, ezúttal én rángatom el beszélgetni.

- Iker! – kiáltottam utána, mire meglepődve fordult felém. Intettem a fejemmel a lelátó, ami mostanra már teljesen kiürült.

- Igen?

- Beszélhetnénk? – bólintott, és kimentünk, majd én az őrre néztem. – Nem lenne gond…? – Elég megértő volt, szóval becsukta maga mögött az ajtót, így megálltunk a lépcsők aljánál, és sóhajtva néztem egykori barátom felé. – Figyelj, nem tudom mi a célod azzal, hogy a szomszédba költöztél, sem a tegnapi beszélgetéssel, csak azt akarom mondani, hogy vagy mondd el most, amíg lehet, vagy utána már ne keress fel ezzel.

- A célom? Elvileg a húgom vagy már három éve, szóval vigyázni akartam rád… - kezdte, de megcsóváltam a fejemet. Tudnom kellett, hogy mire megy ki ez az egész, és nem ez volt az igazság.

- A valódi okot mondd, Iker! Ne gyere nekem ezzel a „bátyád akarok lenni” szöveggel, mert nem így van. Nem ezért csinálod. Az igazságot szeretném tudni! – tártam szét kétségbeesetten a karom. Kezdtem úgy érezni, hogy Torresnek valóban igaza volt.

- Az igazat akarod tudni? Jó, legyen. Amikor megláttalak ott táncolni, nem tudtam elhinni, hogy ez lett veled, régen én nem így ismertelek. Szóval újra a közeledbe akartam kerülni, hogy segíthessek, és hogy esetleg még egy esélyt kapjak, mert… - folytatni akarta, de nem engedtem neki.

- Mert mi? Még mindig szeretsz? Iker, most boldog vagyok Sergioval, kérlek, ne akard ezt tönkretenni. Három éve először tényleg boldognak érzem magam, tudod, milyen nehézségek árán?! Tudod, miért kell ott dolgoznom, ahelyett, hogy egyetemre járnék?!

- Nem tudom – hajtotta le a fejét. Nem is figyeltem oda, miket vágok a fejéhez.

- Mert mikor úgy döntöttél, hogy itt a vége, terhes voltam! – erre felkapta a fejét, és megnyúlt arccal nézett rám. Akkor döbbentem rá, hogy mit mondtam.

- Hogy mi?! – Nyeltem egyet. Nem terveztem úgy, hogy ezt megtudja. Nagyon nem terveztem.

- Semmi – vágtam rá, és indulni akartam volna felfelé, de megragadta a csuklómat, és megállított.

- Azt állítod, hogy van egy gyerekem? Vagy mi lett vele, Patricia? – lesütöttem a szememet, és nem mertem hátrafordulni. Egy pillanatig csak csendben álltam ott, majd könnyek szöktek a szemembe, és halkan megszólaltam.

- Örökbe fogadták. Nem tudtam volna felnevelni, és addig az időszakig a bár tulaja, Jorge segített rajtam. Aztán jött azzal a felkéréssel, hogy ki kéne segíteni, táncos kellene neki, én pedig nem mondhattam rá nemet, hiszen miatta nem ment teljesen tönkre az életem. Miatta nem mentem én tönkre.

- Nekem erről miért nem szóltál? – kérdezte lassan. Még nem nagyon bírta megemészteni, hogy mi ez az egész.

- Mert talán látni sem bírtalak akkor – ekkor kitéptem magam a szorításából, majd felrohantam a lépcsőn, ám az utolsó lépcsőfokon rosszul léptem, lábaim pedig megcsúsztak a betonon…