Just love me - 11. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm az eddigi szavazatokat, holnapig még fent hagyom, de azt hiszem elég egyértelmű győzelmet aratott az, hogy Özil maradjon legközelebb is, így eldőlt a sorsa. Még egyszer köszönöm  mindenkinek, aki szavazott, és hát itt a következő fejezet.
Jó olvasást! :))

Petra

Egy pillanatig csak állt mindenki csendben. Mesut és Khedira arcáról is sütött a döbbenet, és Reusszal mi is csak pislogtunk. Keze még mindig combomon nyugodott, karjaim még mindig a nyakát karolták át, és ez a kép több mint valószínű, hogy egy jó darabig kísérteni fogja Mest.

Pár másodpercnyi kínos hallgatás után Özil egyszer csak sarkon fordult, és szó nélkül elhagyta a helyszínt. Sami csak rám pillantott, szeméből tisztán ki tudtam olvasni, hogy mit gondol most.

- Bocs, nem akartunk zavarni – mondta halkan, majd ő is elment. Nyeltem egyet, a szívem összeszorult, de ezt nem azzal magyaráztam, hogy megbántottam Mesutot. Nem akartam bűntudatra gondolni, hiszen én világosan kifejtettem neki a saját álláspontomat, tehát nem lehet rám dühös. Nem lehet oka rá.

- Hát, ez fura volt – fordult felém Marco, de csak megvontam a vállamat, és újból megcsókoltam. El akartam felejteni az előbbi arcokat, tudomást sem akartam venni arról, Mes hogyan érez. Szívtelen dög akartam lenni.

Úgy tíz perc után döntöttünk úgy, hogy lassan ideje visszamenni a többiekhez, mert a végén még gyanút fognak, hogy így eltűntünk, de mikorra már kiértünk, Mesut eltűnt a társaságból. Felszabadultan sóhajtottam egyet, de mikor leültem volna, Sami megragadta a csuklómat, és az előbbi helyre ráncigált vissza.

- Elmagyaráznád, hogy ez mégis mi a frász volt?! – förmedt rám, az én arcom pedig tökéletesen kifejezetlen maradt.

- Szerintem nem vagy vak, nagyon is jól láttad – közöltem szárazon. Nem hiányzott nekem, hogy Özil legjobb barátja kioktasson erről.

- Én azt akarom tudni, hogy ez mire volt jó? Minek kell ezt csinálnod, miért taszítod el őt magadtól? – Ránéztem. Válaszokat akart, de amit valójában éreztem, nem mondhattam el neki. Mert még én magam sem tudtam, mit jelentsen ez, azt hiszem talán úgy véltem, Mesut nem olyan lányt érdemel, mint én. Nem is olyat, mint Olivia, hanem jobbat. Sokkal jobbat mindkettőnknél.

- Nem akarok erről beszélni – jelentettem ki, azzal visszaindultam a többiekhez. Marcoval más volt a helyzet. Rajta nem filozofáltam annyit, mint Özilen, mert Reusszal a dolgok olyan gyorsan történtek, hogy átgondolni sem volt időm. Így a negatívumokat sem tudtam felsorakoztatni. – Nem kísérsz vissza a hotelbe, fáradt vagyok? – néztem rá a szőke srácra ártatlan szemekkel, ő pedig azonnal felpattant. Elköszöntünk a többiektől, majd visszamentünk a szállodába, Reus pedig egészen a szobám ajtajáig eljött velem.

- Bocs, hogy elrángattalak mellőlük. Csak nem volt kedvem tovább maradni – haraptam bele az alsó ajkamba, ő pedig elmosolyodott.

- Engem nem zavar.

Körbenéztem a folyosón. Senki nem járt arra, kihalt volt az egész, így belöktem az ajtómat.

- Azt hiszem, most senki nem fog megzavarni minket – mosolyodtam el sokat sejtetően, azzal pedig beljebb mentünk. Marco becsukta maga mögött az ajtót, és kézen fogva vezettem beljebb, de amikor elengedtem a kezét, hogy megforduljak, ő egy lépéssel mögöttem termett, félrehúztam a hajamat, és megcsókolta a nyakamat. Visszafojtottam a lélegzetem, ő pedig nem hagyta abba, s a következő pillanatban a ruhám pántjai lecsúsztak a vállamról, ezzel pedig egy másodperc alatt elérte, hogy már csak fehérneműben álljak ott. Lassan megfordultam, és ajkaimat az övéire nyomtam.

Kezei derekamon játszottak, én pedig lehúztam róla a pólót, és végig simítottam izmos mellkasán. Megborzongott tőle, így belemosolyogtam a csókba, de továbbra sem engedtem el. Hevesen faltuk egymás ajkait, majd hátrálni kezdtünk, de amikor lábam az ágy széléhez ért, hirtelen megfordítottam magunkat, így Marco sikeren az ágyra zuhant. Lovagló ülésben ráültem, és lassan végigcsókoltam a felsőtestét a hasánál kezdve, fokozatosan egyre feljebb haladva a szájáig, ő pedig közben megszabadított a melltartómtól…

Mindketten felejteni akartunk: ő a barátnőjét, én pedig Mesut szerelmi vallomását, és így tökéletes párost alkottunk. Nem csak aznap éjjel. Egyébként is.

Másnap reggel az ébresztőóra ébresztett, nekem pedig minden egyes porcikám jólesően sajgott az előző estétől. Marco már nem volt mellettem, még az éjszaka folyamán visszament az ő szobájukba, nehogy valaki gyanút fogjon, hol is járt. Talán Götze sem kérdezősködött annyit. Viszont volt egy bűnöm: Patriciát kinyomtam éjszaka, amikor keresett, így most fogalmam sincs, mit gondol. Majd később felkeresem, azt hiszem.

Nyögve keltem ki az ágyból, majd elkészültem, mert a reggelihez lent találkoztunk megint az előtérben, s mivelhogy a legfölső emeleten volt a szobám, ezért a liftet választottam közlekedési eszközül. De bár ne tettem volna! Özil már ott állt a liftben, így még egyszer átgondoltam, hogy mivel menjek, de továbbra is izomlázam volt, így végül beléptem Mesut mellé.

Egy darabig csak csendben álltunk egymás mellett, csakhogy az ajtó nem akart becsukódni, a szituáció pedig kezdett elmenni az igencsak kellemetlen felé.

- Mi a franc van már?! – csattant fel Mes enyhén idegesen, pont abban a pillanatban, amikor én is megszólaltam.

- Összejöttünk Marcoval – jelentettem ki a lábamat bámulva. Úgy éreztem, kötelességem elmondani neki, noha a tegnapiak után már valószínűleg levonta ezt a következtetést. Az ajtó ekkor becsukódott, de Mesut továbbra is csak előrefele bámult zsebre dugott kézzel.

- Valahogy hallottam hírét. Gratulálok – hangjából tisztán ki lehetett hallani, hogy mennyire nincs ínyére a dolog, de én valahogy tovább provokáltam. Fogalmam sincs, meddig akartam elmenni.

- Ez nem volt túl meggyőző. – Erre már rám nézett, de csak hitetlenül csóválta a fejét.

- Mégis mit kéne mondanom, Petra? Hogy örülök? Hogy majd’ kiugrok a bőrömből? Minek hazudjak?! – mélyen a szemembe nézett, én pedig tartottam vele a szemkontaktust. Közben elhagytuk a harmadik emeletet is.

- Mert egy barátnak az a dolga, hogy támogasson – feleltem halkan, s nyeltem egyet Özil ábrázata láttán.

- Csak azt felejted el, hogy mi már régen nem vagyunk barátok. – Nem válaszoltam semmit, de abban a pillanatban amúgy is megállt a lift az elsőn, én meg úgy döntöttem, hogy képes vagyok egy emeletet már a saját lábamon is megtenni. Szóval ott hagytam Mesutot.

Azon a rövid kis szakaszon próbáltam összeszedni magam, és amikor leértem, egy mosolyt erőltettem az arcomra, és úgy köszöntem.

- Jó reggelt! – Reus a hangomra azonnal megfordult, és átkarolva a derekamat magához húzott és megcsókolt. Mindenki elképedt körülöttünk, én pedig kerültem Özil kellemetlen pillantását.

- Állj-állj-állj! Úgy érzem valamiről lemaradtam – járatta a szemét köztünk Götze, és nem értette hirtelen a helyzetet. Újból próbáltam elmosolyodni. – Halljam a részletetek!

- Nincsenek részletek, Mario. Összejöttünk és ennyi – magyarázta Marco, majd a hátunk mögül szólalt meg valaki.

- Azt mondtam, vigyázz rájuk, nem azt, hogy szedd fel őket! – csóválta kedvesen a fejét Löw, mellette pedig apám sétált oda. Azt hittem, ott helyben összeesek, nagyon nem éreztem jól magam. Ha ez így megy tovább, holnapra már az egész világ tudomást szerez a dologról, nekem pedig sikerül még több kést mártanom Özilbe. Jobban mondva, mit érdekel ez engem, azt szeretek, akit akarok! Szívtelen dögnek kell lennem…

Hirtelen kicsit nagy lett a hangzavar köreinkben, így alig vettem észre, hogy megszólal a telefonom.

- Igen?

- Mi az, hogy a saját anyád nem tud arról, hogy van egy barátod?! – Oldalra sandítottam, apa pedig épp akkor rakta el a telefonját. Csak a szememet forgattam.

- Talán, mert ez annyira friss, hogy nem akartalak hajnali kettőkor felkelteni – mondtam kicsit arrébb húzódva a társaságtól.

- Pedig igazán megtehetted volna. Jaj istenem, mindig is tudtam, hogy a válogatottból lesz valaki a vejem – sikongatott anyám a telefonba, engem pedig elkapott a hányinger. Ki beszélt itt esküvőről? – Ma délután idejöttök akár tetszik akár nem!

- A-anya… - de már nem hallotta, mert lerakta a telefont, én pedig az orrnyergemet dörzsölgetve tértem vissza a csapathoz, akik egész idáig rám vártak.

- Ugye tudod, hogy ma jelenésünk van anyunál? – néztem Marcora, majd apára vetettem egy dühös pillantást. – Ezért még számolunk!

- Mielőtt kitörne a családi veszekedés, azt ajánlom, menjünk enni, mert nem sokára úgy is edzés – csapta össze a kezeit Löw, mi pedig bevonultunk.

Az asztalnál az elején nem volt nyugtunk. A kérdések csak záporoztak, hogy de hát mikor történt mindez, mikor akartuk velük közölni, és még egyéb nagyszerűen zavarba ejtő dolgokat akartak tudni. Kicsit feszélyezett ez a nagy figyelem, de aztán a végére már egészen jól tudtam hárítani a kérdéseket.

Mesut

- Ha Reus nem lenne elég jó az ágyban, nyugodtan fordulhatsz hozzám is – kacsintott Petrára Neuer, én pedig letettem a kezemben lévő villát.

- Arra várhatsz, hogy ne legyek elég jó… - vágott vissza Marco.

- Petra? – Manuel ismét csak a lányhoz intézte a kérdést, aki csak vörösödve tömte magába a rántottáját, és nagyot harapott hozzá a zsemléjéből.

- Honnan tudhatnám, hiszen csak tegnap este jöttünk össze… - hebegte zavarodottan.

- Na, persze! – röhögött fel a társaság, én pedig felálltam a helyemről, és szóltam Löwnek, hogy a szobámban leszek. Erre a társalgásra nem igazán voltam kíváncsi, főleg, hogy még mindig dühös voltam Petrára. Nem értettem, hogy mit akart elérni ezzel az egésszel. Megcsókol, most meg úgy tesz, mintha totális értelmetlenség lenne, hogy ő miatta szakítottunk Oliviával és miatta jöttem rá, hogy nekem ő maga kell. Mert így van. Nem tudom, miért vagy hogy jött ez ilyen hirtelen, de rájöttem, hogy teljesen beleestem Petrába, és most, hogy összejött Reusszal, nem kicsit vagyok ki. Nem tudom, miért most tette ezt, vagy hogy Marco miért jött össze vele, de az tény, hogy ez elég váratlan volt, és az én szempontomból a lehető legrosszabb időzítés. Legalább vártak volna egy hetet. Az a kép tegnapról a folyosón… azt hiszem, soha nem tudom majd elfelejteni, és nem azért, mert olyan csodálatos érzés fog el miatta. Fáj. Szinte már fizikailag.

Felmentem a szobánkba, és nagyot sóhajtva dőltem el az ágyon, arccal bele a párnába. Legszívesebben üvöltöttem volna vagy valami hasonló, de inkább csak feküdtem nagyjából addig, amíg a többiek vissza nem értek a reggeliről.

- És azután majd… Mesut, minden oké? – lepődött meg Sami, én meg csak feltartottam a hüvelykujjamat.

- Napok óta ilyen vagy, szóval ha nem árulod el, akkor megfulladsz – azzal mozdult az ágy, és az érzésből következtetve Podolski rám ült. Mivel nem éppen pehelysúlyú a srác, fájdalmasan felnyögtem, és a párnába kezdtem el beszélni.

- De ha rajtam ülsz, akkor nem tudok beszélni – morogtam, mire pár másodpercig habozott, majd leszállt rólam az ágy szélére. – Köszönöm, Lukas. Amúgy semmi, csak szarul alszom, és a gyomrom sincs éppen rendben – magyaráztam, mintha ez lenne az igazság. Khedira majdnem felhorkant a sarokban, de vetettem rá egy szúrós pillantást, és azonnal nyugton maradt.

- Hát, akkor erre délután már meg is kaphatod az orvosságot. Vizsgálat lesz, ráadásul Petrával… - Ó a rohadt életbe!