24. fejezet - Van, amihez már túl késő, hogy visszacsináljuk

Tami

Nem mondanám azt, hogy túlzottan lelkes voltam Özil apjának látogatásától, de muszáj volt elviselnem, mert nem akartam végleg elvágni magam az apósomnál. Szóval most ez a pár nap túlélőtúra lesz számomra.

Előző délután is miután letisztáztuk, hogy hol fog aludni, folyton segíteni akart mindenben, mosogatni akart, Lianival is el volt egy darabig, igaz a lányom eleinte ezt nem vette túl jó néven, de végül is szerintem rájött, hogy a másik nagyapjától sem kell félnie. Vagyis eddig úgy tűnik, nem akar megmérgezni minket, bár kissé aggasztó számomra a viselkedése, mert ilyen hirtelen megváltoztatni a véleményét… nem tartom túlzottan valószínűleg. Vagy végül is előfordulhat, hogy esetleg Mes anyja, vagy magam Mesut beszélt vele, hogy talán nem így kéne viselkednie, vagy nem tudom. A lényeg, hogy kicsit ijesztő ez a helyzet.

Ezért is tartottam kicsit a ma reggeltől, mivel Mesut edzésre ment, így azt hittem, hogy kettesben kell maradnom az apjával, de eszembe jutott, hogy Lianit oltásra kell vinnem, meg kiderült, hogy neki is van egy kis elintéznivalója a városban. Felajánlottam neki, hogy elviszem kocsival, de mondta, hogy neki később kell mennie, mint nekem, így kénytelen voltunk adni neki egy pótkulcsot, mert Mesut is előbb ment el, mint az apja, bár ezt nem tartottam túl jó ötletnek. Ő egyedül a házunkban? Oké, Özil apja, de szerintem azért jogosan tartottam ettől.

- Olyan két óra múlva jövök vissza, de nagy valószínűséggel úgy is hosszabbra nyúlik majd a dolog, mivel a kórházban mindig annyian vannak. - mondtam Mesutnak és az apjának címezve a dolgot, mire mindketten csak bólogattak. Enyhe hasonlóság.

- Rendben. Kell esetleg boltba menni, vagy valami? – csak megráztam a fejemet, de a hideg futkosott a hátamon a kedvességétől, inkább gyorsan elbúcsúztam, majd beülve az autóba elmentem a kórházba.

- Nem lesz baj. – a nővér jelenleg még türelmesen próbálta nyugtatgatni Lianit, aki nem igazán akart nyugton maradni, főleg miután meglátta az injekciós tűt. Egy darabig csak álltam, és néztem, ahogyan a nő próbálta beadni az oltást, de amikor már végleg nem ment neki, lazán odasétáltam, s apró, gonosz mosollyal az arcomon megpusziltam Liani homlokát, majd magamhoz öleltem, miközben a buksiját simogattam.

- Maradj nyugton! Nincs semmi baj. – mondtam neki, s ettől rögtön lenyugodott, így a nővér be tudta adni neki az oltást. Persze ebből megint sírás lett, mert végeztünk, így most ezért kellett csitítgatnom Lianit, de már mindegy volt, hiszen végeztünk. A nő adott még neki egy nyalókát, aztán kitessékelt minket. Kicsit furcsálltam, hogy egy másfél éves gyereknek miért pont nyalókát ad, de végül csak megvontam a vállam, és megettem én az édességet, mert lányom már a saját poharával volt elfoglalva. Neki még úgy sem adnék nyalókát.

Beülve a kocsiba rápillantottam az órára, s beletörődve vettem tudomásul, hogy valóban majdnem három órát vett igénybe ez a kis két perces dolog. Szóval hazafelé vettem az irányt, miközben végig az járt a fejemben, hogy Mes apja vajon mennyire gyújthatta fel a házat, vagy esetleg mit tett tönkre, amíg mi távol voltunk.

Ehhez hasonló katasztrófákra készültem fel, ám mikor leparkoltam, megnyugodtam, ugyanis nem állt lángokban a lakás. Így hát kivettem Lianit a kocsiból, előkerestem a kulcsomat, és beléptem a házba. Semmi különlegeset nem találtam benne, csupán üres volt, mert nagy valószínűséggel Mesut még edzésen volt, az apja pedig valami ügyeket intézett, és még nem ért haza.

Lányomat leraktam a földre, majd még kimentem a konyhába, hogy addig is melegedjen a sütő, ameddig én átöltözök valami itthoni cuccba. Miután ezzel megvoltam a nappaliba indultam, csakhogy nem mentem azonnal a szobánkba, mert Liani az asztalnál egy fehér borítékkal játszott.

- Ezt meg hol találtad? – guggoltam le hozzá, és kivettem a kezéből, aminek következtében hatalmas szemekkel kezdett pislogni rám – Tessék itt van a boríték. – nyújtottam oda neki a papírt, amin röviden csak az állt: „Matilde”.

Boldogan kezdte el újra gyűrögetni a játékszerét, én pedig felülve a kanapéra a levelet kezdtem el olvasni, kicsit rossz érzéssel a gyomromban.

Kedves Matilde!

Tudom, most fogalmad sincs arról, hogy miért kaptad ezt a levelet, de mindjárt kifejtem bővebben. Kérlek, ne haragudj meg rám, csupán az igazságot írom le.

Amikor megszületett a kislányunk hidd el, én voltam a legboldogabb ember a világon, hiszen egy gyönyörű kisbabát hoztál a világra, és ennél szebbet el sem tudtam volna képzelni. Hidd el, nagyon szeretem őt is, és téged is, csakhogy az utóbbi időben rá kellett jönnöm, hogy ez nem megy nekem. Egyszerűen nem tudok pihenni Liani mellett, miközben ott van a csapat, te és egyéb dolgok. Nekem ez sok. És tényleg ne haragudj, de arra a következtetésre jutottam, hogy költözzünk külön. Nem szívesen írom ezt, de más ötletem már nincs, és erre az elhatározásra is hosszas gondolkodás után jutottam. Ha hazaérek, majd megbeszélhetjük a részleteket, igaz, én már elkezdtem összepakolni, de mint említettem még beszélünk erről, és megegyezhetünk, hogyan tovább. Tényleg szeretlek, de azt hiszem, ez az apaszerep még nem nekem való.

Mesut

Egy darabig csak bámultam a papírra nem egészen értve a helyzetet, majd felpattantam, s a szobánkba rontottam. Az ágyon valóban ott voltak összehajtva Özil cuccai, és egy táska is elő volt készítve. Lassú léptekkel mentem vissza a nappaliba, majd újra kezembe vettem a levelet. Üveges tekintettel újra átfutottam a sorokat, de ismét csak ugyanazt olvastam, mint előtte. Könnyek gyűltek a szemembe, és nem hittem el. A levél mondatai futkorásztak a fejemben, s egy pillanatig az is felmerült bennem, hogy nem ő írta, de ugyanolyan volt ez az írás, mint az övé. Szóval nincs remény. Okokat kerestem ennek miértjére. Már nem szeret? Vagy egy másik csaj van a dologban? Csak ezért képes lemondani a kettőnk kapcsolatáról?

Hirtelen fordult a zár, ami kiragadott elmélkedésemből, és az ajtó irányába néztem arra számítva, hogy Özil lép be a nappaliba, de sajnos csak az apja volt az. Csalódottan néztem vissza magam elé, ő pedig gyorsan leült mellém.

- Mi történt? – kérdezte, én pedig felé nyújtottam a papírt, mire olvasni kezdte. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is pont Mesut apja fog mellettem lenni, amikor ilyen történik, se most pont ez volt a helyzet, s összevont szemöldökkel olvasott mellettem. Mikor végzett egy darabig ő is csak bámulta a levelet, majd rám nézett.

- Mit akarsz most csinálni? – elgondolkodtam. Hirtelen eszembe jutott valami, így felpattantam a helyemről, s a hálószoba felé indultam meg.

- Elmegyek. Lianival. – kérdőn nézett rám – Keresek egy repülőt, amire felülhetünk. – jelentettem ki határozottan, azzal hátrafordultam, s nekiálltam a pakolásnak.

- Hová akarsz menni? – jött utánam, de csak megvontam a vállam, és csináltam tovább a dolgomat.

- Nem tudom.

Egy pillanatra eltűnt a szobából a válaszomat hallva, de nem sokkal később már vissza is ért, és valamit tartott a kezében.

- Nekem van két jegyem az egyik németországi járatra, mert véletlenül kettőt vettem a visszaúthoz. – nem igazán figyeltem arra, amit mond, fel sem fogtam, hogy hogy lehet véletlenül két jegyet venni, de elvettem tőle, amikor felém nyújtotta őket, és rájuk pillantottam. Két jegy Németországba. Egy darabig megteszi. Talán.

Mesut apja kiment Lianiért, én pedig a levéllel együtt leraktam a repülőjegyeket a szekrényre, majd összepakoltam minden fontos cuccunkat.

- Gyere, kicsim! Elutazunk. – kaptam fel lányomat, majd elköszöntem Özil apjától, aki kifejezte sajnálatát, s a reptérre mentem.

Özil

- Akkor holnap! Háromra legyetek itt, mert aki késik, arra nem kis büntetés vár! Értve vagyok? – Mourinho így búcsúzott tőlünk, mi pedig csak bólogattunk, majd a csapat egész jókedvűen indult meg az öltözőbe. A mai edzés jól ment, szóval, ha a holnapi is így alakul, azt hiszem, győzni fogunk.

- És hogy alakult az estétek miután leléptetek? – húzogatta a szemöldökét Marcelo, a többiek pedig csak röhögtek.

- Na majd mert pont veletek fogom megosztani, mi? – csóváltam a fejemet, de én is mosolyogtam, miközben felkaptam a cucctáskámat.

- Ó, szóval megvolt. Azért van ilyen jó kedved. Arbeloa szállt be a buliba, ám én csak vigyorogva intettem, majd hazaindultam. Bíztam benne, hogy apám és Tami nem ölte meg egymást a délelőtt folyamán, de jobbnak láttam sietni, mert azért képesek lennének szétszedni egymást, bár ki tudja, most hogy apám talán rájött, hogy nem épp a legmegfelelőbben viselkedett.

- Sziasztok! - köszöntem vidáman, amikor hazaértem, de nem kaptam választ. Összevont szemöldökkel sétáltam beljebb miután levettem a cipőmet, de nem találtam senkit sem a nappaliban. Furcsa volt.

- Hahó! – szólaltam meg. Nem tetszett nekem ez az egész.

- Mesut? – apám rontott ki az egyik szobából, és azt hiszem kétségbe volt esve. Az első gondolatom az volt, hogy talán valami baleset érte Tamit, vagy hasonló. Hát majdnem. – Fiam, most akartalak hívni. Matilde nem rég elment Lianival együtt. – fogta meg a vállam, én pedig teljes értetlenséggel álltam előtte.

- Mi?! Hova? – értetlenkedtem.

- A repülőtérre. – apám válasza cseppet sem nyugtatott meg, sőt, fogtam maga, és berontottam a hálóba. Teljesen üres volt, kivéve az én holmijaimat.

- Mit mondtál neki? – fordultam apám felé vádlón. Ha Matilde elment, annak csakis ő lehetett az oka, mert magától nem hagyott volna itt.

- Én? Semmit. – tiltakozott, de tudtam, hogy hazudik. Ismertem már annyira őt, hogy tudjam, mikor nem mond igazat, még ha mások el is hitték a szavát.

- Apa! Mi a francot műveltél? – dühösen néztem mélyen a szemébe, s a szavakat lassan, tagoltam ejtettem ki, hogy megértse, ez most nem egy olyan alkalom, amikor nyertes lehet. Pár pillanatig még tiltakozott, de mivel nem tágítottam, ezért feladta.

- Jól van. Mivel annyira hasonlít az írásunk, a te nevedben írtam neki egy levelet, aztán adtam két jegyet neki a németországi járatra. – elképedve meredtem rá. Hogy képes ilyet tenni az ember a saját fiával? Annyira tudtam, hogy ilyen hamar nem változtatná meg a véleményét, tudtam, hogy ez csak egy színjáték!

- Miért kell neked tönkretenned az életem?! – csattantam fel, azzal megfordultam, és a telefonomon Mourinhot kerestem – Nem érdekel! – emeltem fel a kezemet, mikor magyarázkodni akart, majd a mobilomra koncentráltam, mert Mou felvette – Szia! Azonnal gyere a reptérre, ott találkozunk, mert Matilde apám miatt valószínűleg épp most akar Németországba menni. – hadartam.

- Mi?! Oké. – azzal mindketten leraktuk. Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsomat, és kirohantam, apám viszont jött velem.

- Mit akarsz? – kérdeztem hűvösen, miközben a kocsihoz mentem.

- Ha már elrontottam, szeretnék segíteni visszacsinálni. – magyarázta, én pedig csak megvontam a vállamat, majd elindultunk, de többet már nem szóltam hozzá.

- Hogy történt mindez? – tudakolta Mourinho, miközben a reptéren rohantunk.

- Ezt majd később, most a lényeg, hogy megtaláljuk. – mondtam, majd az információs pultot meglátva megálltunk, s mivel José is jött, és ő volt a leghiggadtabb állapotban közülünk, ezért ő ment oda. Gyomorideggel ácsorogtunk, s ne sokkal később José vissza is jött, csakhogy szörnyű ábrázattal.

- Na? – ugrottunk rá mindannyian, de alig bírta elmondani.

- A járat Németországba már elindult… - közölte, én pedig lehunytam a szememet – és épp most jött a hír, hogy a gép lezuhant. – a világ hirtelen megfordult körülöttem, és nem kaptam levegőt.

- Ez biztos? Nem egy másik járatról van szó? – nyökögtem, mire összeszorított szájjal bólintott, én pedig térdre zuhantam. A lábaim nem tartottak meg, s nem bírtam felfogni. Ez nem lehet! Lehetetlen! Tami… Liani… nem lehet, hogy a gépük lezuhant!