25. fejezet - Felejteni nem könnyű

Özil

- Mesut, a rohadt életbe már! Ne csináld ezt! Több mint három hónapja történt, tedd már túl magad rajta! Tudom, hogy fáj, de fölösleges a múlton rágódni, inkább nézd meg, hogy néz ki a lakásod, meg ideje lenne már kimozdulnod! Térj észhez! – Khedira állt a nappalim kellős közepén, s miközben én a kanapé hevertem, ő üvöltözött velem. Nem figyeltem rá. Üveges tekintettel a plafont bámultam, és nem gondoltam semmire. Vagyis csak próbáltam nem gondolni semmire sem, mert Tami és Liani képe folyton-folyvást beúszott a fejembe, s azóta a nap óta nem tűnnek el onnan. De lehet, hogy én sem akarom elfelejteni őket. Matilde cuccai még most is ott vannak érintetlenül a szekrényben, meg ahol hagyta őket, Liani szobájával pedig ugyanez van. Talán még próbáltam reménykedni, hogy valamelyik pillanatban belépnek az ajtón, és mosolyogva közlik, hogy itt vannak, hazaértek.

- Tudod mit? Akkor szenvedj tovább! – csattant fel Khedira, amikor látta, hogy úgysem fogok válaszolni neki. Szótlanul hagytam, hogy kivágtasson az ajtón, s teljesen elcsendesedett a ház.

- Szia! – mondtam halkan, mikor már rég kiment. Továbbra is a hátamon feküdtem, s bármennyire is úgy tűnt, hogy nem figyeltem a szavaira, azért elgondolkoztam rajtuk. Tényleg ennyire szánalmas az, hogy még reménykedek abban, hogy egy váratlan pillanatban betoppan a szerelmem a kislányunkkal, és minden helyreáll? Nincs igazam abban, hogy azóta nem beszéltem az apámmal? Mert szerintem de. Megérdemli. Miatta történt ez az egész, ha ő nem akart volna beleszólni az életembe, akkor most is boldog lehetnék, és nem szenvednék itt a kanapén heverve, miközben az összes hozzám közel álló embert szép lassan elveszítem.

- Mi a francot csináljak? – ültem fel, kérdésemet pedig a kanapé mellett kérdőn felnéző Cironak intéztem. Választ ugyan nem kaptam, de helyette felugrott, és hozzám dörgölőzött dorombolva – Te legalább itt vagy még. – mosolyodtam el halványan, miközben simogatni kezdtem a macskát. Sóhajtottam egy nagyot, és beletúrva hajamba félreraktam Cirot, s felálltam. Körbenéztem a szobában.

- Tényleg szörnyen néz ki a ház. – vakartam a fejemet, majd megpróbáltam összeszedni magamat, és azon gondolkoztam, hogy vajon hol kellene kezdenem. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a hálószoba van a legrosszabb állapotban, hiszen Tami cuccaihoz hozzá sem nyúltam azóta.

Talán tényleg túl kellene lépnem az egészen, és kezdhetném mondjuk azzal, hogy ezeket a holmikat összepakolom, aztán elviszem őket valahova. Igen, ez teljesen megfelelő lesz kezdésnek.

Beléptem a hálóba, de még mielőtt nekiálltam volna a szekrény kirámolásának, megtorpantam. Körbenézve hirtelen arra a következtésre jutottam, hogy átrendezem a szobát. Így hát kezdtem ezt, s bár a legtöbb dolgot egyedül úgy sem tudtam volna elmozdítani, azért a kisebb dolgoknak nekiálltam. A többihez meg majd áthívom Sergiot, meg Khedirát, mert fogadni mernék, hogy Sami most hozzá ment át elpanaszolni azt, hogy velem már nem lehet mit kezdeni.

Éppen az éjjeliszekrényt húztam el a helyéről, amikor alatta megpillantottam valamit. Egy pillanatra leálltam a bútor költöztetésével, majd lehajolva felvettem a nem kicsit poros papírt, amibe bele volt hajtva még valami. Összevont szemöldökkel hajtottam ki, s az első sort elolvasva rádöbbentem, hogy mi van a kezemben. Apám levele volt az, s benne a másik két papír két repülőjegy volt. Csak az úti célt néztem meg, majd egyszerre megkönnyebbültem, viszont összeszorult a szívem. Nyeltem egy nagyot, egyre csak a jegyeket bámultam. Egy bizonyos fokig örültem, hiszen ez azt jelentette, hogy sem Matilde, sem Liai nem volt a gépen. Ez jó. Pedig ez a lehetőség is fent állt eddig. Hiába mondták meg nekünk, hogy az utas listán egyik név sincs, Mourinhoval közösen felmerült bennünk az is, hogy talán hiba csúszott a rendszerbe, és ők ott voltak a gépen, mert másképp Tami hívott volna. És az öröm mellé pont ezért társult csalódottság is, hiszen akkor ez azt jelentette, hogy ha minden igaz, ők élnek, viszont nem jelentkeztek, és nem is kerestek minket. Persze az oké, hogy engem nem hívott, hiszen az ő szemszögéből én elküldtem őket, de hogy a saját szüleinél nem jelentkezett… érdekes.

Leültem az ágyra lehetőségeket vonultatva fel magamban, hogy vajon ennek az egésznek mi lehet az oka. Miért akart mindenki elől eltűnni? Egyáltalán hova mehetett?

Miközben ezeken agyaltam, eszembe jutott, hogy Mourinhoval talán tudatnom kéne, hogy a lánya él, csupán azt nem tudjuk, hogy hol van. De ez is megnyugtató azért, hiszen már van egy biztos pontunk, miszerint nem halt meg, és ez már bőven ad okot az örömre. Még ha ez egy részről csalódottságot is kelt bennem.

Ültem csendben, lehajtva fejemet, s gondolkoztam. Vagyis csak próbáltam, mert nem igazán tudtam másra gondolni, csak arra, hogy vajon Matilde merre lehet.

- Áh! – álltam fel, és úgy döntöttem, hogy meglátogatom Mout, mert kötelességemnek éreztem elmondani azt, hogy Tami nem volt rajta azon a gépen.

A vezetésre alig tudtam figyelni, az oda úton kis híján beleborultam az árokba, amikor egy macska elfutott előttem. Szóval nem kicsit örültem, amikor végre megérkeztem Mourinho házához.

Lassú léptekkel mentem oda a csengőhöz, hiszen nem siettem, s kellett egy kis idő a csengetés után, mire ajtót nyitott valaki.

- Mesut? – José állt velem szemben, de az ábrázata kissé olyan volt, mint aki megriadt a látogatásomtól, másrészről viszont örült is neki.

- Szia! Mou itthon van? – kérdeztem, mire bólintott, de kissé furcsálltam a viselkedését – Minden oké?

- Igen, persze, csak lehet, hogy ez nem a legjobb pillanat arra, hogy bejöjj. – szemöldököm az égbe szaladt, nem értettem, hogy miről beszél, s már kérdeztem volna meg, amikor a lába mellett megjelent két apró lábfej is.

- Apa! – azt hittem rosszul látok és hallok, de amikor José mellett kijött Liani, én hitetlenkedve, de mosolyogva guggoltam le, és magamhoz öleltem a lányomat.

- Akkor már mindegy. Gyere be! – mosolygott José is, de volt valami az arckifejezésében, ami nem tetszett. Mintha kicsit sajnált volna, vagy nem is tudom.

Lianival a kezemben mentem be, a szívem a torkomban dobogott, s mikor beléptem a nappaliba, több ember láttán megtorpantam. Az oké, hogy ott volt Mourinho, Tami anyja, és Liani jelentéből Matildera is számítottam, csakhogy még egy személy állt ott, közvetlenül a menyasszonyom mellett.

- Hali! – köszöntem a társaságot méregetve, mire mindenki meglepődötten felém fordult.

José

Azt hiszem, Özil a legrosszabb pillanatban állított be, egyáltalán miért jött? Na, nem mintha nem örültem volna neki, mert egyrészről legalább megtudta, hogy Tami él és virul, másrészről viszont idegbajt kaptam a Matilde mellett álló csávótól. Mondhatnánk úgy is, hogy felállt a szőr a hátamon, akárhányszor szóra nyitotta a száját. Nem tehettem róla, valahogy annyira az volt az érzésem, hogy ez egy kétszínű alak, pedig most találkoztam vele először. Olyan „kétszínű” feje volt, vagy nem is tudom. Ahogy azt se, hogy akkor ő jelen pillanatban milyen szerepet tölt be Tami mellett. Mert ha a nővérem ezt a csávót szedte fel kárpótlásnak, akkor én komolyan mondom, eldobom az agyam. Özilt egy ilyenre cserélni?! Játssza itt a jó kisfiút, meg a sík hülyét, miközben lerí az arcáról, hogy marhán el akar tűzni innen, csakhogy meghúzza Tamit, mert szerintem ez a terve, de remélem, hogy csak én kalkulálok rosszul.

A nappaliban összegyűlt népség nem kicsit lepődött meg, amikor oldalamon Mesuttal tértem vissza. Hát igen, senki nem számított erre, ahogyan a focista sem számított arra, hogy itt találja majd a lányát és a menyasszonyát, akik állítólagosan eltűntek.

- Hahó? Köszönni? – néztem rá családomra, mikor már nem egy perce bámultuk egymást némán. Mes karjában ott volt Liani, de maga Mesut sem mert kezdeményezni, csupán ide-oda járatta tekintetét, főként Tami és a számára ismeretlen csávó között.

 - Ó, helló! Te lennél Mesut Özil? Hű! Én Miguel Carriero vagyok, nagy csodálód. – jött oda, és megrázta a megilletődött Özil kezét. Azt hittem elhányom magam, már megint kezdte a seggnyalást, pedig még csak most látta életében először személyesen a focistát. Fúj, de utálom az ilyet!

Eközben nővéremre pillantottam, aki lehajtott fejjel állt, de még véletlenül sem nézett volna Mesutra. Gondolom, most magába szállt, hiszen apáék által kiderült, hogy nem Mes írta azt a levelet.

- Tami? – nézett el Özil Miguel válla felett, de a srác nem zavartatta magát rájött a szófosás. Eddig nem beszélt ennyit.

- És hogy-hogy ilyen jóban vagy Lianival? Vagy honnét ismer? – ez volt az a pont, amikor már nem csak az az ember nézett nagyot, akihez a kérdést intézték, hanem a környezetében lévő összes ember szinte. Még Tami is riadtan kapta fel a fejét, anyám meg apám pedig először őt nézte, majd a társalgást folytató párosra terelődött a figyelmük. Mesut nyelt egy nagyot és összeszorított fogakkal válaszolt.

- Én vagyok az apja. – felelte hűvösen, majd próbált Matilde felé nézni, de ő még véletlenül sem pillantott erre. Teljes értetlenséggel álltam a jelenet előtt, de még a szüleink sem tudtak szóhoz jutni. Bezzeg Miguelnek meg úgy tűnt, nem esett le ez az egész szituáció, mert tovább fecsegett hatalmas baromságokról.

- Akkor miért nem tudtad magadhoz venni? Vagy értem már, a foci miatt nem lett volna elég időd rá. Egyébként részvétem a kislány anyja miatt, Matilde mesélte, hogy az ő unokatestvére volt… - legszívesebben pofán röhögtem volna ezt a barmot, de a helyzet ezt nem engedte meg, viszont szerencsére Özil félbeszakította.

- Tami, azt hiszem, beszélnünk kell. Sok mindenről. – intézte szavait nővéremhez, aki a földet pásztázva bólintott, Miguel meg csak lesett, hogy mi a fene van. Mi csak csendben néztük, ahogyan Özilék a lépcső fele mennek, s próbáltuk átgondolni a dolgokat. Fel kellett dolgozni azt, amit az előző három percben láttunk.