26. fejezet - Ennyi volt?

Tami

Furcsa volt hazatérni. Furcsa volt látni anyámat, amint sírva a nyakamba borult, és csak azt hajtogatta, hogy élek, és nem haltam meg. Apám reakciója is furcsa volt, hiszen ő könnybe lábadt szemmel odajött, és hosszú percekig el sem engedett, utána pedig José borult a nyakamba. Nem értettem a dolgot. Azzal tisztában voltam, hogy ez a három hónap kemény lehetett nekik, hiszen azt sem tudták, hol vagyok, de azt nem értettem, hogy miért hittek halottnak. Aztán elmondtak mindent, Kezdve azzal, hogy úgy tudták, én a repülő vagyok, azon, amelyik lezuhant, majd jött a hidegzuhany. Mikor a levélről volt szó, eleinte düh és hiányérzet keringett bennem, hiszen Mesut nagyon is hiányzott, ám amikor apámék közölték, hogy a levél nem tőle származik, valami leírhatatlan érzés nyílalt belém. Egy részről, hogy nem ő küldött el, neki esze ágában sem volt ilyesmi, másrészről kellemetlenül összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy így mit tettem vele. Itt hagytam, s valószínűleg lelki ronccsá tettem, miközben azt hitte, hogy én a lányával együtt meghaltam. Nem ő a szörnyű ember, hanem én.

Három hónapig Portugáliában rejtőzködtem egy gyerekkori barátomnál, akivel szintén nem viselkedtem túl szépen. Hazudtam neki, azt mondtam, hogy Liani nem az én lányom, csipám én lettem a gyámja, mikor az anyja meghalt. Nem is tudom, miért tettem ezt. Annyira el voltam keseredve amiatt, hogy Mesut kidobott, hogy talán attól tartottam, hogy nem fog befogadni, ha megtudja, Liani a saját lányom. Vagy nem is tudom. A lényeg, hogy borzalmas egy ember vagyok, aki nem való se anyának, és aki nem érdemel olyan vőlegényt, mint Mesut.

Az előbbi rossz érzés csak jobban fokozódott, amikor Liani hirtelen kiszaladt, majd nem sokkal később Mes állt velem szemben. Mintha szíven döftek volna, csak lesütött szemekkel álltam. Nem mertem a szemébe nézni. Nem voltam rá képes mindezek után, s ez csak rosszabbodott, mikor Miguel jó pofizva odaállt Özilhez, és próbált kommunikációt létesíteni, csakhogy erre Mesut sem volt vevő, és az elmúlt időszakban is rá kellett döbbennem, hogy Miguelnek sem hagyja el túl sok okos dolog a száját némely témában. És ez ilyen téma volt.

Hangtalanul bólintottam, mikor Özil az emelet felé intett, hogy beszéljünk. Igen, ránk fért ez a beszélgetés, mert elég sok dolgot kellett tisztáznunk, és főleg nekem volt sok megmagyaráznivalóm.

A család többi tagja csendben nézte, ahogy mi elvonultunk, majd a lépcsőnek fel a szobámba mentünk. Óvatosan benyitottam, s kicsit lesokkolt a dolog, hogy időközben teljesen átalakult a helyiség. Jó, persze, már rég nem itt lakok, de azért kissé rosszul érintett a dolog, hiszen ott nőttem fel, most meg vendégszoba, vagy mi lett belőle.

Csak akkor léptem beljebb, mikor Mesut is beért, és becsukta maga mögött az ajtót. Lassan megfordultam, hogy a szemébe nézhessek, s vártam az ordibálást. Vártam, hogy a fejemhez vágja ezt a három hónapot, és azt, hogy itt vagyok Miguellel, neki meg egy árva szót sem szóltam. Felkészültem ezekre, tisztában voltam vele, hogy meg is érdemelném, de Mes szomorúan csak a szemembe nézett, majd egy lépést közelebb jött, és magához ölelt. Hirtelen a lélegzetem is elállt, hiszen nem erre számítottam, de ő csak ölelt, és nem eresztett. Könnyek szöktek a szemembe, beletemetkeztem a pólójába, s mélyet szippantottam az illatából, melyet már olyan rég nem éreztem. Nem tudom, meddig állhattunk úgy, nem számoltam a perceket, de hirtelen Özil a fülem mögé tűrte a hajamat, majd odahajolt.

- Először is csak annyit kérdeznék, hogy ez a Miguel gyerek, ez helyettesített engem? – suttogta a fülembe, én pedig felnéztem rá, majd megráztam a fejemet.

- Nem. Ő csak egy gyerekkori barátom. – távolodtam el tőle, majd leültem az ágy szélére – Vagyis rá pár héttel, hogy megérkeztem megcsókolt, de semmi más nem történt. Nekem akkor még túl friss volt az egész, és nem álltam készen arra, hogy valami újba fogjak. Szóval nem, ő csak egy barát, akinél Portugáliában lakhattam. Nem több. - mondtam, felidézve magamban az akkori lelkiállapotomat. Hát, a mostani nem sokban különbözött tőle, csupán csak annyiban, hogy a jó-rossz szerepek felcserélődtek, s most úgy éreztem, én vagyok a gonosz ember. Ami úgy is volt.

Miguellel kapcsolatban pedig, amúgy sem éreztem iránta semmit. Rá nem tudtam másként tekinteni, mint arra a kisfiúra, aki annak idején csigákat rakott egy dobozba, és versenyeztette őket. Számomra mindig ugyanez a kisgyerek marad, soha nem fogok másként nézni rá. Különben is, mit tudna kezdeni egy jegygyűrűt viselő lánnyal, akinek van már egy két éves lánya. A nála töltött idő alatt megtapasztaltam, hogy valószínűleg nem sokat.

- Szóval Portugáliába mentél. – ült le mellém Mesut, s a földet bámulta. Ott ücsörgött egymás mellett két felnőtt ember, és annyi mindent el tudtak volna mondani egymásnak, ám nem voltak képesek szavakba önteni a gondolataikat. Hirtelen olyan sok mindent el tudtam volna mondani, de egy hang sem jött ki a torkomon, s legszívesebben csak a nyakába borultam volna, hogy még mindig szeretem, és ne haragudjon rám, csak folytassuk az életünket, mintha ez a három hónap meg sem történt volna. Csak ennyit szerettem volna, de mindez mégis olyan távolinak tűnt és lehetetlennek. De valóban hülyeség is lett volna ilyet kérni, hiszen ezt az időszakot képtelenség elfelejteni, mivel mindannyiunkban mély nyomot hagyott, de valószínűleg főként Mesutban alkotott nehezen megemészthető fájdalmakat.

Halkan sóhajtottam, miközben a kezemet tördeltem. Nem tudtam, mit mondhatnék, nem tudtam, hogy részletezzem-e a dolgokat, vagy csak hagyjam őket elveszni a homályban, hisz az talán jobb lenne mindkettőnknek. Fogalmam sem volt arról, hogy mi a legjobb, amit tehetnék, így végül csak annyit mondtam:

- Sajnálom! – felnéztem ré, de ő csak a padlót bámulta továbbra is, így felálltam. Mást már nem tudok tenni, ha nem válaszol, akkor nekem itt nincs több dolgom.

Szótlanul megindultam az ajtó felé, s mikor már nyúltam volna a kilincshez Özil hirtelen megszólalt, mire visszafordultam.

- Tudod mi volt a legrosszabb? – kezdte, s én csak bánatosan ránéztem – Hogy azt hittem meghaltál, s én nem mondhattam el, hogy a levél tartalma nem igaz. Hogy szeretlek. Minden egyes nap, amikor felkeltem te nem voltál ott, és újra, meg újra eszembe jutott, hogy talán az utolsó gondolataid azok voltak rólam, hogy mennyire megbántottalak, és gyűlölsz ezért. Mindemellett pedig az érzés, hogy soha többé nem láthatlak… nem tudom körülírni. – lehajtottam a fejemet. Nagyon is jól tudtam, hogy mit érezhetett, hiszen én is ugyanígy voltam, csak azzal a különbséggel, hogy én nem hittem őt halottnak. Bántott a dolog, hogy mennyit kellett szenvednie miattam, de nem tudtam, mit csináljak. Tényleg nem mondhattam azt, hogy „Te, figyu! Tartsuk meg az esküvőt, és borítsunk fátylat erre a három hónapra! Kit érdekel?” . Ezt nem tehettem meg, egyszerűen nem volt jogom hozzá.

Lassú léptekkel visszaültem Mesut mellé, majd nagyot sóhajtva hátradőltem az ágyon. Kezeimet arcom elé emeltem, és egy pillanatra lehunytam a szememet.

- Most mi legyen? – kérdeztem, mikor már kezdtem megelégelni a csendet. Mesut hirtelen rám nézett, elgondolkodott, aztán meg ő is mellém dőlt. Mindketten a plafont bámultuk, és a fejük fölé ragasztott műanyag csillagokról eszembe jutottak az emlékek, amikor a „Torreses incidens” után Mes idehozott fel vérző orral, majd mikor már a mellkasán feküdtem, mennyire, de mennyire boldog voltam. Valahogy ez olyan távolinak tűnt most.

- Nem tudom. – szólalt meg fél perc után Özil, és felém fordította a fejét, így én is ránéztem – Komolyan. Mindennél jobban szeretlek, ezt tudnod kell, de ez után a három hónap után nem biztos, hogy képes lennék mindent folytatni. Ez alatt az idő alatt persze végig azt vártam, hogy mikor toppansz be, és ugrasz a nyakamba, de most, hogy ott vagy, egyszerűen nem tudom, működne-e újra. – kimondta mindazt, amire gondoltam, és teljesen megértettem. Fájt, de el kellett fogadnom, hiszen három hónap sok idő, s valóban, az én részemről sem biztos, hogy menne a folytatás.

Bólintottam, de nem szólta, továbbra is csak a plafont bámultam. Mit kéne tennem? Menjek vissza Portugáliába? Vagy maradjak? A szívem inkább Spanyolország felé húz, de most, hogy Mesuttal nem akarjuk erőltetni a dolgot… nem is tudom, mit kéne tennem.

- Megértelek. És részemről rendben, még ha fáj is a dolog. – fordultam megint felé, aztán felültem.

- Lianival mi legyen? – tette fel a kérdést Mes, miközben az én példámhoz hasonlóan cselekedett. Megvontam a vállam.

- Amikor akarod, nálad lehet. – ezzel véglegesen el lett döntve, hogy maradok ebben az országban, mert ez a dolog másként nem lenne kivitelezhető.

- Oké. És amúgy Ramona tudja, hogy itt vagy? – újabb kérdés következett, de megráztam a fejemet. Jó, hogy mondta! Rami biztosan meg fog ölni, de majd valahogy túlélem, csak vele is tudatnom kell, hogy élek, ráadásul ő is nagyon hiányzik már.

- Azt hiszem, vissza kéne menni.- álltam fel, és Mesut is felállt, hogy kövessen, de még mielőtt beléphettem volna, visszarántott a csuklómnál fogva. Nem tudtam, mit akar, csak akkor döbbentem rá, mit csinál, mikor már ajkait az enyéimre tapasztotta. Visszacsókoltam, de arcomon egy könnycsepp gördült le. Milyen rég is érezhettem ilyen közel őt?

- Csak… egy búcsúcsók. – magyarázta Mes, miután elhúzódott tőlem. Összeszorítottam a számat, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem rajta. Még letöröltem a könnyeimet arcomról, vettem egy mély levegőt, aztán visszatértem a családom közé, Özil pedig megállt a lépcsőnél. Alig értem le, de Miguel azonnal letámadott, szinte fel sem ocsúdtam még az előbb történtekből.

- Liani tényleg a te lányod? – fogta meg a vállam, én meg csak hatalmasokat pislogtam. Szóval akkor anyuék addig felvilágosították mindenről. Nagyszerű!

- Öhm, igen. – feleltem, mert már nem volt értelme tovább titkolóznom. Úgysem megyek már vissza hozzá, legfeljebb csak a holmijaimért.

- Oh. Pedig én azt hittem… hogy… mindegy. – vett egy mély levegőt, de én már tudtam, hogy mi jön most – Ebben az esetben viszont akkor, nekem ez így nem fog menni. Ha nem a te saját lányod lenne még oké, de így ne haragudj, de nem. – nézett a szemembe. Felhúztam a szemöldököm, és kicsit távolabb álltam tőle a fejemet csóválva.

- Miguel, én nem is akarok tőled semmit. Te csak a barátom vagy, semmi több. – magyaráztam, mire elég értetlen képet vágott.

- Nos, hát akkor, azt hiszem, én megyek. Gondolom a cuccaidért még úgy is jössz. – köszönt el, aztán amilyen gyorsan csak tudott, elment. Kicsit fura volt, de most biztos pofára esett, hogy kivételesen egy csaj nincs oda érte. De nem érdekel.

Ezek után Mesut is lassan elbúcsúzott, és ahogy lehajolt Lianihoz, egy pillanatra felnézett rám, én pedig halványan elmosolyodtam, de legbelül a szívem darabokra tört újra, és azt hiszem, véglegesen.