23. fejezet - Kellemetlen meglepetés

Özil

- Lassan azért menni kéne Lianiért, nem? - fordult felém Tami, miközben kávét készített a konyhában, én pedig a macskánkat etettem meg. Kérdésére felegyenesedtem, és elgondolkodtam. Persze azért hiányzott már a lányom, de olyan jól esett még ez a kis csend, hogy nincs gyereksírás, meg hasonlók.

- De, lassan. - feleltem bizonytalanul, majd elmosolyodtam, és Matildéhoz léptem - Csak olyan jó ez a kis csend. - azzal megcsókoltam, ám hamar hátra is ugrottam felszisszenve.

- Akartam mondani, hogy vigyázz, mert forró a bögre, de már késő volt. – vigyorgott Tami, én meg a fájó pontot vizsgálgattam, de csak egy vörös folt éktelenkedett rajtam. Sikeresen elégettem a Matilde kezében lévő bögrével, mert pont maga előtt tartotta.

- Tudom, hogy meg akarsz ölni, de ne tedd ilyen feltűnően. – csóváltam a fejemet, majd eltűntem, hogy felöltözzek. Ezek után már nem volt kedvem kávét inni.

Elég hamar elkészültem, ám a gond csupán az volt, hogy Tami még korántsem, ugyanis azóta, hogy elmentem, ő ott ült a kanapén, és Cirót simogatta. Szóval körülbelül még volt egy órám hátra indulásig, így hát leültem mellé, bekapcsoltam a tévét, majd játszani kezdtem az Xboxon.

- Ezt muszáj most? Mindjárt indulunk! - nézett rám Matilde, de készülni nem ment volna el, inkább engem cseszegetett. Felnevettem.

- Ahogy ismerlek az a mindjárt még két óra, szóval van még időm. – vigyorogtam, miközben a szememet nem vettem le a képernyőről.

- Hé! – azzal belebokszolt a karomba, én meg elvétettem a lövést, pedig már épp gólt rúgtam volna.

- Na! Most látod mit csináltál? - néztem fel, de ő csak ártatlan képpel megvonta a vállát, így én leállítva egy pillanatra a játékot magamhoz húztam, és nem eresztettem, inkább megcsikiztem. Ennek következtében sikítva felnevetett, Ciro meg ijedten nyargalt le a kanapéról és bújt el.

- Ne csináld! Hagyd abba! – próbált kiszabadulni, de nem hagytam, és az egész ház tőle zengett. Én csak azon nevettem, ahogyan próbált kiszabadulni a kezeim közül. Ficánkolt, ugrált, megpróbált elhúzódni, de ez mind hiába, mert én erősebb voltam, ám végül mégis csak elengedtem.

- Csak azért könyörülök meg rajtad, mert így tényleg nem fogsz elkészülni holnapig sem. – erre csak kinyújtotta a nyelvét, majd eltűnt a szobában, én pedig visszatértem a játékhoz. Három játszmával is végeztem, mire Matilde kijött teljesen felöltözve, én pedig elégedetten kapcsoltam ki mindent, nehogy én legyek most a hátráltató. Az én kocsimmal mentünk, s nem sokkal később már Ramona lakásának közepén álltunk, és Lianit kerestük. Mert nem volt meg. Ramona persze kisebb szívbajt kapott, Tamival egyetemben, mert állítólag három perccel ezelőtt még itt volt, szóval nem tűnhetett el csak úgy. Így hát kezdődhetett a keresés. A lányok már az egész házat, kertet, telket bejárták nem sokra jutva, míg én csak odasétáltam az egyik szekrényhez, és kinyitottam. Az alján Liani nevetett rám, én pedig mosolyogva vettem fel. Ez már nem az első alkalom volt, hogy ezt csinálta.

- Bújócskázunk, te kis rosszcsont? - pusziltam meg az arcát, miközben kivittem az ájulás szélén lévő lányokhoz, Tami meg egyenesen letámadta a kislányunkat. A végén már attól tartottam, hogy agyonszorongatja, vagy valami.

- A végén még megfojtod a gyereket! – vettem ki a kezéből indulásra készen – Rami, köszönünk mindent! – búcsúzkodtam, mert tudtam, hogy ha én nem teszem ezt meg, akkor senki nem fogja, és egy örökkévalóságon át ott fogunk ragadni.

- Nincs mit! Ha úgy gondoljátok, máskor is szívesen vigyázok rá, mert semmi gond nem volt vele, csak most a végén viccelt meg minket. Egyébként jól elvoltunk. Ugye, picúr? - mosolygott Ramona, én pedig intettem neki, Tami meg még utoljára átölelte, aztán jött ő is utánunk.

Azt hittem, hogy ezek után már nyugodt körülmények között mehetünk haza, de amint becsatoltam a biztonsági övemet, a telefonom kezdett csörögni. Sóhajtva vettem elő, s a kijelzőn Sergio neve villogott.

- Igen? - szóltam bele, már félig indítva a motort.

- Otthon vagy? – kérdezte semmi köszönés nélkül, én meg csak rávágtam a választ.

- Nem igazán

- Akkor lehetséges az, hogy valaki mászkál nálatok? – összevontam a szemöldökömet. Tudtommal nem vártunk senkit, meg kulcsa sem volt senkinek hozzánk, szóval nem tudom mi lehetett.

- Igen, Sergio, lehetséges, csakhogy az valószínűleg nem mi vagyunk, hanem valami idegen. – mondtam, Matilde pedig mellettem kérdőn nézegetett – Mindjárt ott vagyunk. – jelentettem ki, azzal már el is indultunk. Betörő lenne? Fényes nappal? De hogy jutott be? Igaz, múltkor elhagytam a kulcsomat, de azon nem cím, szóval nem hiszem, hogy azzal. Legalábbis remélem.

- Mi történt? – kérdezte Tami ijedten, engem vizslatva.

- Valaki van a házban Sergio szerint. – közöltem egyszerűen, de többet nem mondtam, csak arra figyeltem, nehogy elüssek valakit. Matilde mellettem meg sem tudott szólalni, s mikor a házhoz értünk, láttuk, hogy tényleg van valaki odabent. Azonnal kiszálltunk a kocsiból, én pedig kivettem Lianit is.

- Ne hozd! Mi van, ha tényleg egy betörő. és fegyvere is van? - parancsolt rám menyasszonyom, de csak a fejemet ráztam.

-  Mert az jobb lenne, ha esetleg bepattanva a kocsiba elhajtana Lianival együtt? - kérdeztem, s már meg is indultam az ajtó irányába, Tami pedig némi tétovázás után jött utánam. Óvatosan benyitottam, nyitva volt. Halk, megfontolt léptekkel mentem beljebb, még Liani is csendben figyelt, bár szerintem fogalma sem volt arról, hogy mi történik. Matilde mellettem a kezébe vette az egyik virágvázát, én meg egy pillanatig csak értetlenül bámultam rá.

- Ne nézz így! Támadóeszköz. – mutatta fel, én meg hitetlenkedve megcsóváltam a fejemet, és tovább mentem. A konyha felől hangok szűrődtek be a nappaliba, aztán az a valaki, aki bent matatott, elindult kifelé. Megtorpanva figyeltem az eseményeket, aztán egyszer csak az ajtóban megjelent a férfi.

- Apa?! – döbbentem le, mert apámmal találtam szemben magam, a lábához pedig Ciro dörgölőzött. Tami hirtelen leejtette az üveget a kezéből, ami így apró darabokra tört a padlón. Tágra nyílt szemekkel bámulta apát, mintha csak szellemet látna, és én is le voltam sokkolódva. El nem tudtam képzelni, hogy apám mit keres itt, hogy jutott be, vagy úgy egyáltalán az egész.

- Mit keresel itt? - nyögtem ki, mert csak állt ott, és bámult vissza ránk. Kicsit tartottam tőle, hogy itt van, mivel Matildéval nagyon nem bírják egymást, szóval most is fent áll a veszélye annak, hogy bármikor egymás torkának eshetnek.

- Gondoltam, meglátogatom a fiamat és a családját, ha már egyszer olyan kevésszer találkozunk. – nem tetszett nekem ez az egész, valahogy túl kedves volt, és tudtommal a fia családját ki nem állhatja, ami tényleg „tök jól esik” – Fel kéne takarítani a szilánkokat, nem? Hol van a seprű és a lapát? - meg sem tudtam szólalni, csak álltam ott ledöbbenve a saját apám viselkedésén. Annyira furcsa volt, hogy most normálisan viselkedik, de nem is hittem el. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez csak a látszat, és Tami is ugyanezt gondolta, mivel az én szótlanságomat kihasználva ő kezdett beszélni.

- Mit akar? – kérdezte hidegen. Apámat soha nem tegezte le, de ugyanígy volt fordítva is, ami némileg frusztráló volt, ugyanis a menyasszonyom nem bírta az apámat, az apám nem bírta a menyasszonyomat.

- Én? Semmit. Csupán gondolkodtam a dolgokon, és rájöttem, hogy eddig nem viselkedtem megfelelően. Bocsánat az eddigi kellemetlenségekért! – tágra nyílt szemekkel álltam Lianival a kezemben, és nem hittem a fülemnek. Soha életemben nem hallottam még őt bocsánatot kérni, és ez most lesokkolt. Újra. Ahogy Matildét is.

Pár másodpercig csak álltunk ott nézve egymást, majd hirtelen eszembe jutottak a szilánkok. Gyorsan átadtam Lianit Taminak, majd elrohantam egy seprűért.

Visszatérve apám, valóban segített összesöpörni, de abban a pillanatban nem tudtam mit kezdeni a kedvességével.

- És… - kezdtem – hogy jutottál be? – ezt valóban tudni akartam, mivel nem kapott se kulcsot, pótkulcs sincs elrejtve a küszöb alatt, az ajtó meg nem volt betörve.

- Kulccsal. Múltkor, amikor nálunk voltatok ott hagytad a kulcsodat. - lengette meg, én meg csodálkozva néztem rá. Szóval Németországban hagytam el.

Sikeresen eltakarítottuk az üveget, amíg Tami a kicsit lefektette a délutáni alváshoz, azután pedig leültünk a nappaliban, mert pár dolog még tisztázatlan volt.

Tami

Mesut apjának látogatása valahogy nem dobott fel, a viselkedése pedig egyenesen megrémisztett. Hogy ő kedves legyen velem? Ez csak valami vicc lehet.

- Meddig maradsz? – faggatta Mes az apját, én pedig kíváncsian figyeltem.

- Csak pár napig, de arra gondoltam, hogy addig lakhatnék nálatok. – majdnem félrenyeltem, és vőlegényem is rám nézett, hogy mit szólok ehhez, de végül is rábólintottam, hátha komolyan a szándékai az apának, és nem árt a jó viszony vele végül is.

- Oké. De előre szólok, nekem holnap délelőtt edzésem van, szóval nem leszek. –közölte Mesut.

- Rendben van. Én addig esetleg segítek Matildénak, ha bármiben kellek. – mosolygott, vagy legalábbis azt hiszem, az az volt. Én is magamra erőltettem egy mosolyt, mert bármennyire sem tartottam jó ötletnek, Mesut miatt muszáj ezt megpróbálnom. Úgyhogy érdekes lesz a holnapom!