Dear Diary - 8. fejezet

„Azt hiszem, különösen értek ahhoz, hogy mindent elrontsak. Komolyan, ezt tanítani kéne, vagy nem tudom. Alig egy-pár napja szereztem tudomást a nővéremről, erre most a saját hibámból adódóan el is veszíthetem. Hogy ez mennyire rossz érzés? Nagyon. Soha senkinek nem kívánom ezt a félelmet, de komolyan. Ha lehetne választani, akkor már inkább a halál. Nem viccelek.”

- Fernando, mi ez az egész? – ragadtam meg a karját, így megakadályoztam abban, hogy elsiessen. Nem érdekelt, hogy rohan, de tudni akartam, hogy mi folyik itt.

- Ezt majd később, legyen annyi elég, hogy annak a pasinak köze van ahhoz, hogy Mirjam elment két éve. – jelentette ki, én meg pislogás nélkül meredtem rá. Nem értettem, és tudni akartam a részleteket, mert kezdett minden nagyon zavarossá válni.

- Veled megyek. – jelentettem ki hirtelen, ellentmondást nem tűrő hangon, de sajnos Torres akarata érvényesült.

- Dehogy jössz! Elég, ha csak az egyikőtök van bajban. Mesut majd vigyáz rád, és inkább hívjátok oda a rendőrséget. – azzal már el is rohant, ott hagyva minket tök értetlenül. Azt hittem felrobbanok az idegességtől, de Mes már elő is vette a telefonját, hogy hívja a rendőröket. Egy pillanatig csak Fernando után meredtem, majd nem haboztam sokáig, hátrapillantottam a még mindig beszélő Özilre, aztán fogtam magam és beültem az első taxiba, ami jött. Gyorsan bemondtam a címet, majd még hátrapillantottam, s Mes értetlen tekintetére bocsánatkérően néztem, de aztán elhajtottunk.

Mirjam

Lefagyva álltam az ajtóban, majd az agyam hirtelen kapcsolt.

- Tűnj innen! – csaptam volna rá az ajtót, de megállította, ismét belökte, és lazán beljebb sétált. Ahogy közeledett felém, én egyre inkább hátráltam. Hirtelen felelevenítődtek bennem a régi emlékek, és nem sok kellett ahhoz, hogy könnyeimnek utat eresszek.

- Hát így kell üdvözölni a volt barátodat, akit csak úgy, minden ok nélkül itt hagytál két éve? – tárta szét a karját, folyamatosan közelítve felém eszelős tekintettel. Szememmel valami tárgyat kerestem, amit támadóeszközként használhatnék, de abban a pillanatban hirtelen megbotlottam, és nekiestem a falnak nem kicsit bevágva a fejemet. Szédölögve fogtam a fájó pontot, de enélkül is éreztem, ahogyan egy apró vérpatakocska folyt le a nyakamon. Sok időm viszont nem maradt összeszedni magam, mivel Aaron lehajolt, és felrángatott.

- Minek jöttél vissza? Nem megmondtam, hogy ne gyere vissza?! – rángatta a vállamat. Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de túl erős volt. Elveszettnek éreztem magam, és átkoztam az életemet, hogy nem vagyok képes megvédeni magamat.

Könnyes szemmel néztem rá, nyeltem egy nagyot, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem tudtam mit tehetnék, rettegtem, hogy mi lesz a következő lépése. Félve néztem a szemébe, de abban a pillanatban valaki berontott a lakásba.

- Mirjam? – Fernando hangjától megdobbant a szívem, és erre Aaron is hátrapillantott – Ereszd el őt! – sziszegte, s szemei szikrákat szórtak. Durva volt így látni, de jó érzés töltött el, hogy itt van. Aaron is meglepődött, de továbbra sem engedett el, inkább felém fordult.

- Nocsak, összeszedtél egy focista pasit? Neked csak a férfiak pénztárcája kell, mi?! Hülye ribanc! – azzal hiába próbáltam meg védekezni, lekevert nekem egy pofont, viszont Torresnek sem kellett több, azonnal nekiesett. Volna. Merthogy Aaron számított erre, így megfordult, és Fernando karjaiba lökött, ami végül is nem lenne rossz, csakhogy addig ő az ajtó felé rohant. Gyáva idióta!

Mire mi ketten felocsúdtunk a döbbenetből, ő már el is tűnt. Nando rám nézett, én bólintottam, így elengedett, és a lépcsőházba indult.

Nina

A taxi a háztól kicsit arrébb állt meg, így rohanva fordultam be a sarkon és a ház lépcsőházának az ajtaját szinte feltéptem. Hatalmas lépcsőház volt ez, az ajtótól egy hosszabb folyosó vezetett el a lépcsőhöz. Mirjam a másodikon lakott. A bejáratnál megálltam, mert mintha rohanó lábak hangját hallottam volna, de aztán elcsendesedett a terep, így futva megindultam. A lépcső aljánál azonban valaki megragadta a karomat és behúzott a sötét sarokba. Felsikoltottam volna, csakhogy betapasztotta a számat, majd a másik kezével hátulról átkarolva lefogott. Kényelmetlen volt ez így, szabadulni akartam, de nem tudtam.

- Nina. – szólt egy ismerős hang, mire ledermedtem – Tudod, a nővéred súlyos hibát követett el azzal, hogy idejött. Ennek meg is lesz a következménye. Méghozzá a te károdra. Azt akarom, hogy tudd, egy nap vagy én, vagy valaki más eljön érted. Nem így terveztem, de ez a nővéred hibája. Neki kell felrónod a következményeket. – suttogta a fülembe, mire a hideg futkosott a hátamon. Miről beszél Aaron?

- Nina! – visszhangzott a folyosó, és erre fogtam, majd megharaptam a kezét, így felordított.

- Mesut! Itt vagyok! – kiáltottam, így közeledő léptek hangja csapta meg a fülemet. Hirtelen megpillantottam Mes arcát, ám Aaron elengedett, és hogy menekülni tudjon meglepetésszerűen behúzott egyet Özilnek.

- Úristen! – sikítottam fel, viszont Aaron így elmenekült, de én nem vele foglalkoztam – Jól vagy? – siettem oda Meshez, mert a hirtelen ütés következtében a földre zuhant, és ott is maradt. Leguggoltam mellé, és aggódva figyeltem, ahogyan arca elé tartotta a kezét.

- A fontos az, hogy te jól vagy-e. – vette el a kezét, és megpillantottam, hogy csupa vér az arca, és egyre jobban folyik az orrából a piros folyadék.

- Idióta, én megvagyok. – mosolyogtam rá halványan, majd felpillantottam.

- Nina? Mesut? – Torres nézett le ránk a lépcsőről.

Fél órával később már a lakásban voltunk fent, és amíg az egyik szobában Mirjamot kérdezték ki a rendőrök, miközben ellátták a fejét, addig én a két focistával, meg két másik rendőrrel voltam kint a nappaliban. Minket is kihallgattak, de közben lemostam Mes arcát, majd hoztam jeget, és odanyomtam, mire felszisszent.

- Bocs! – mondtam halkan egyrészt, mert a rendőrök lepisszegtek bármilyen nemű beszédért, másrészt meg úgy gondoltam, hogy nekem ideje lenne meghúzódnom. Talán lakatot kéne tennem a számra, és ezentúl soha többet nem fogok senkinek semmit sem mondani. Akkor talán a mostani esetet is elkerülhettem volna.

Mi hárman elmeséltük, hogy mit tudunk, mi történt, de amikor én beszéltem, megszakította azt az egyik rendőr adóvevője.

- Elkaptuk a gyanúsítottat a háztól három utcányira. – szólt bele valaki, én meg megkönnyebbültem, így már nem is tartottam fontosnak, hogy elmondjam, engem is megfenyegetett Aaron. Így, hogy elkapták már nem tulajdonítottam ennek túl nagy veszélyhelyzetet. Ezek után a másik két zsaru is kifáradt a szobából, így elköszöntek tőlünk.

- Köszönjük az információkat, majd jelentkezünk a továbbiakban. – Fernando kikísérte őket, Miri meg még mindig nem jött ki. Vacilláltam, hogy bemenjek-e hozzá, de nem tudtam, hogy reagálna rám, elvégre ez az egész az én hibám.

- Hé! – húzott magához hirtelen Mesut – Ne szállj már ennyire magadba! Nem a te hibád, elkapták, szóval nincs mitől félni, és ha nem tőled, hát mástól megtudta volna. Ilyenek ezek a pszichopaták. – vonta meg a vállát lazán. Örülök, hogy ő ilyen könnyen veszi a dolgot, tényleg. Nem miatta lett hatalmas nagy baj.

- Persze, a pszichopaták tudják, milyen a pszichopaták. – öltöttem ki rá a nyelvem, de aztán elkomorult az arcom – De az én hibám. Mint ahogy az is, hogy eltört az orrod. – szorosan megöleltem, és ekkor Torres tért vissza közénk.

- Mirjam? – kérdezte csodálkozva, mire Mesuttal mindketten az ajtó irányába néztünk, de hirtelen felálltam.

- Most nekem kell vele beszélnem. – bólintottak, így lepkékkel a gyomromban lépkedtem az ajtó felé, mire az egyik srác utánam szólt.

- Sergionak szóltam, hamarosan itt lesz. – ezt tudomásul véve kopogtattam az amúgy is nyitva lévő ajtón, aztán beléptem. Mirjam az ágyán ült, és most vagy gondolkozott, vagy csak simán bámult maga elé. Vettem egy mély levegőt, és nem tudtam mit mondhatnék. Egyszerűen annyi minden volt, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem őt, és nem tudtam felfogni, hogy ez a valóság. Hogy ő itt van. És visszajött.

Csendben leültem mellé. A gyomrom kavargott, egy pillanatig én is csak a földet bámultam, de aztán felnézett, így én is felé fordultam. Ahogy a tekintetünk találkozott, hirtelen annyi emlék tódult a fejembe, és nem éreztem dühöt iránta. Egyáltalán.

- Hiányoztál. – csak ennyit tudtam mondani, mielőtt sírva a nyakába borultam volna. Soha nem hittem volna, hogy valaha is látom még, hogy valaha is itt lesz. De most itt van, és visszajött, és...

- Te is. – szorított meg, és szerintem ő is sírt. De ez természetes. Aki ilyet nem tapasztalt, az egyáltalán nem érezheti át azt a helyzetet. Nem tudja, milyen elveszíteni egy olyan személyt, aki a legközelebb állt a szívéhez, majd mikor már minden reményt feladott, akkor egyszer csak vége van a rémálomnak, és a tündérmese folytatódik. Legalábbis én így éreztem magam akkor. Lehet, hogy kellemetlen történések árán, de végül összehozott vele újra a sors, és ez a lényeg. Itt van, nekem pedig nem is kell több.

Hosszú percekig nem engedtük el egymást, de mikor ez megtörtént, végigmért.

- Atyám, hogy te mennyit változtál! És mennyi mindenről maradtam le. – elmosolyodott, de azért továbbra is folytak a könnyek az arcán.

- Te viszont nem sokat. – nevettem, majd hangokat hallottam meg kintről – Valamikor majd nyugodtabb körülmények között beszéljünk, ahogy hallom, megjött Sergio. – álltam fel, ahogy Mirjam is, aztán nem kellett sok idő, valaki, mint a villám, úgy suhant be a szobába.

- Lányok! Jaj, jól vagytok? – Sergi mindkettőnket átkarolt egyszerre, én meg kisebb sokkot kaptam a hirtelen támadástól. Ekkor Mes és Fernando is megjelentek az ajtóban, így teljes volt a csapat.

- Igen, most már minden rendben, csak engedj el! Megfojtasz! – próbáltam meg kiszabadulni, nem sok sikerrel. Még egy darabig rabságban tartott, aztán leültetett minket, hogy meséljünk el mindent, mert ő nem tudja a részleteket. Ez úgy beletelt tíz percbe, de a végén mosolyogva bejelentettem:
- De vége, és most minden lehet olyan, mint régen! Boldogan élünk, míg meg nem halunk. – elvigyorodtam, de persze a bátyámnak ünneprontónak kellett lennie.

- Nem olyan biztos az. Most jut eszem, hogy hívtak az iskolából. – komorodott el, mire az én arcomról is lefagyott a mosoly – Megint lógtál. Ahogy mostanában egyre többször, de az igazgató ezúttal kijelentett valamit. – feszült csend lett társaságban, én pedig pislogás nélkül meredtem Sergiora – Még egy ilyen, még egy rossz jegy, vagy panasz, és többet nem vehetsz részt a bemutatókon, és az iskola tanácsadójához kell járnod. Ha az nem segít, akkor pedig eltanácsolnak. Csak hogy tudd. Nagyot csalódtam benned. – ezt miért most kellett, amikor minden olyan jó volt?!

„Elfogták Aaront és ez jó. Nagyon jó. Hiszen többet nem kell félnie tőle Mirjamnak, és szerintem így már rám sem él a lépcsőházban tett kijelentése. Azt hiszem. Lehet, hogy szólnom kéne erről valakinek, de fogalmam sincs, kinek mondjam. Sergio kiakadna, Mirjamot most nem bombázhatom ezzel, Özil nem tudom, mit tudna kezdeni vele, Torrest meg vajon mennyire érdekelnék az én bajaim? Alig ismer.

Szóval ez van, és ráadásul Sergio eléggé berágott. De ezt miért most kellett felhoznia? Wááh, megőrülök!!!”

Elvan az ember, ha unatkozik^^