Dear Diary - 10. fejezet

Sziasztok!
Most egy kis köszönet nyilvánítás fog következni a fejezet előtt, ne haragudjatok, ilyen hangulatom van most, és úgy érzem muszáj leírnom.
Elsősorban köszönöm babunak alias Esztinek, hogy rávett a történetírásra, mert egyáltalán nem bántam meg, és amúgy is szeretek írni. Köszönök mindent Deveczkének és Viinek, akiknek a kommentjeiktől mindig egyből jó kedvem lesz, komolyan, nagyon jól esnek ezek a visszajelzések, és végül köszönet mindenkinek, aki olvassa a történetet, remélem továbbra is velem maradtok! :):):)
És akkor most jöjjön a fejezet:

„A mai este folyamán talán választ kaphatok mindenre, és végre eldönthetem, hogy mit is érzek. Mert már most kikészülök ettől a kétes dologtól. Bízok a legjobbakban.”

Mirjam

- Mi szólnál, ha ma este főznék valamit, te meg eljönnél? – tartottam a fülemhez a telefont, miközben a konyhaszekrényben kutattam, hogy milyen hozzávalók vannak itthon.

- Hm, nem hangzik rosszul. Mikor menjek?

- A hét óra megteszi. – ezzel le is beszéltük a dolgot, én meg felírtam pár dolgot a bevásárló listára. Egy barátomat hívtam át, akit már kisiskolás korom óta ismertem, és mindig is a legjobb barátom volt. Különleges kapcsolat volt közöttünk, hiszen ha bárki látott volna, azt hihetné, hogy együtt vagyunk, de ez még soha egyikünknek még csak eszébe sem jutott. Csupán jól elvagyunk.

Jó kedvem volt, hiszen Nina szülinapja egész jól sikerült, és amióta elmentem, ez volt az első alkalom, amikor ismét igazi, normális családnak tűntünk. Már amennyire normális az, hogy Sergio először tortával eteti az újdonsült kutyát, aztán amikor Rame belepisil a cipőjébe, sőt még bele is öklendezik, akkor már meg akarja fojtani, és kitömni lábtörlőnek. Persze sikeresen megvédtük a kutyust, és szerintem Sergi is meg fogja szeretni, de azért mondtam Ninának, hogy az első napokban különösen ügyeljen erre.

Gyorsan lefutottam a boltba, vettem néhány dolgot, majd mikor hazaértem elkezdtem összeütni a vacsorát. Tényleg nem egoizmusból, de szerintem egész jól főzök, vagyis nekem ízlik, mások meg eddig nem panaszkodtak. Szóval vagy ízlik nekik is, vagy otthon gyomorrontást kaptak, de szerintem inkább az első. Vagyis remélem.

Hét előtt három perccel el is készültem, pont időben, ugyanis Daniel abban a pillanatban csöngetett is.

- Szia! – üdvözöltem a nyakába ugorva, majd adtam neki két puszit.

- Hogy jobban csússzon a kaja. – emelt fel vigyorogva egy üveg vörösbort, miközben beljebb mentünk, én pedig mosolyogva átvettem tőle – És mi újság? – kérdezte, majd leült az asztalhoz, én meg kitöltöttem két pohár bort.

- Élek, amint látod. Ma volt Nina szülinapja, szerintem szuperül sikerült, és lassan már mindenki kezdi megszokni, hogy itt vagyok. Bár ez három hónap után már természetes szerintem. – ültem le én is mosolyogva, aztán neki álltunk enni. Egész jó hangulatban telt az este, jó volt megint beszélgetni Daniellel, bár ő is az elsők között volt, aki megtudta, hogy visszatértem, de akkor is. Kaja után átültünk a nappaliba, és ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Nagyon jól elvoltunk, de aztán hirtelen csöngetett valaki, így felpattantam. Az ajtóhoz siettem, majd nem kicsit lepődtem meg.

- Öhm, szia, Fer! – köszöntöttem Nandot meglepődötten. Nem is számítottam rá, hogy idejön.

- Hola! Bocsánat a zavarásért, csak nálam maradt a... – kezdte zavartan, aztán megakadt, és tekintete mögém vándorolt, én pedig egy kezet éreztem a derekamon.

- Ki az Mirjam? Áh, te biztosan Torres vagy, ugye? – Daniel egy mosolyt küldött Fernando felé, de a focista pillantása lejjebb siklott a derekamon pihenő kézre, és alig bírt megszólalni. Nekem némileg égett a fejem, mert már sejtettem, hogy ezt nem úgy fogja érteni, ahogy az valójában van.

- Hello! – rázott kezet Daniellel, majd felém fordult – Szóval csak ezt akartam odaadni, de már megyek is, nem zavarok. – azzal kezembe nyomta a mappámat, amiben az ő menetrendjét írtam fel, hogy mikor, hova satöbbi, aztán megfordult, és elment.

- Fernando! – kiáltottam utána, de vagy nem hallotta, vagy nem is akarta meghallani, a lényeg, hogy nem nézett vissza. Kicsit megtörve álltam az ajtóban, de aztán becsuktam, és Danielre néztem, aki kérdő tekintettel vizslatott.

- A pasid nem igazán bír engem. – mondta, és a szemébe néztem.

- Nem a pasim. És nem is lesz az valószínűleg. - tettem hozzá még magamban, és eléggé elkenődöttnek nézhetett ki az arcom.

- Na, gyere! Hallani akarok erről a Torres gyerekről, meg rólad. – húzott vissza a nappaliba, én meg nem ellenkeztem. Örültem, hogy végre valakinek beszélhetek erről, bár ahogy észrevettem Nina amúgy is tudott valamit, de vele akkor sem vitattam meg a dolgot.

Nina

- Hova megyünk? – kérdeztem a kocsiban ülve.

- Az titok. – jelentette ki Reyes, én meg mosolyogva ücsörögtem tovább mellette. Fogalmam sem volt arról, hogy hova visz, de már nagyon izgultam.

Némileg zavart az ez után beálló csend, ezért gondoltam elkezdek mesélni.

- Képzeld, Sergiotól kocsit kaptam. Annyira jól megy az a BMW, és most már végre én is használhatom a jogsimat. Jaj, Mirjam meg egy kiskutyát, Mesut meg egy nyakláncot adott. – áradoztam, s önkéntelenül is megérintettem a nyakamban lévő medált. Annyira tetszett, hogy szerintem nem nagyon fogom levenni ezentúl. Max alváskor és fürdéskor.

- Tök szuper. – nem nézett rám, csak az utat figyelte, gondolom, mert nem akart balesetet. Hát, őt nem lelkesítette annyira a dolog, mint engem.

- Hát ez nem tűnt valami örömteljesnek. – néztem ki az ablakon, de végül is nem sértődtem meg. Na jó, talán egy kicsit.

- Bocs. Akkor: Húú, de szipiszupi, mindjárt összepisilem magam, olyan izgi! – vékonyította el a hangját, én meg felnevettem.

- Jó-jó, értettem a célzást. De ugye szeretsz? – számára ez most nem tűnhetett valami komolynak, de nekem belül szükségem volt a válaszára. Nagyon.

- Persze. – azzal átkarolta a nyakamat, és odahúzott egy csókra, de amikor ajkaink összeértek, egy másik kép ugrott be elém, amitől összerezzentem. – Minden rendben? – nézett rám egy pillanatra összehúzott szemöldökkel, de aztán újra az útra figyelt.

- Aha, csak izgulok. – egy mosolyt erőltettem magamra, de valójában semmi sem volt rendben. Miért Mes jutott eszembe, mikor Reyes csókolt meg? Egyáltalán miért gondolok én rá, és arra, hogy mennyivel, de mennyivel édesebb volt az ő csókja?! Sürgősen ki kéne verni a fejemből, mert ez az érzés, ami bennem kavarog... ettől úgy érzem, mindjárt felrobbanok.

- Megjöttünk. – parkolt le Reyes, én meg feleszmélve vettem szemügyre a helyet.

- Öhm, egy bowling pálya? – fintorogtam, mert egyáltalán nem erre számítottam. Sőt, egyáltalán nem akartam a 18. születésnapomat egy bowling pályán tölteni, ahol kapunk egy pályát két órára, aztán érezzük jól magunkat a mellettünk lévő nyugdíjas klub tagjaival.

- Ja, de ne nézz már így, hidd el, meg fogsz lepődni. – nézett rám, majd kiszálltunk, és kézen fogva bevezetett. A legrosszabbra számítottam, de aztán a legjobbakat kaptam. Nem a nyugdíjas bowling klubot korlátozott használattal, nem. Hanem a barátaimat egy teljesen kibérelt bowling épülettel, kajával, zenével, és mindennel, amit csak egy szülinaphoz el lehet képzelni. Csodálatos érzés volt, hogy mind ott voltak, és gondoltak rám.

- Boldog szülinapot! – hangzott el, mikor megérkeztünk, én meg kis híján sírva fakadtam.

- Köszönöm! – hajtogattam a folyamatos, személyes gratulációk során, s miután mindenkitől kaptam legalább egy puszit, elkezdtünk játszani.

Naná, hogy az én csapatom volt a legjobb, bár azért egy jó két óra múlva már vesztettünk a teljesítményünkből, hiszen az italok nagy része alkoholból állt, így a fele társaság már a buli felénél leitta magát. Hozzáteszem, én nem. Jó, azért én is ittam, elvégre betöltöttem a 18-at, de nem olyan mértékben, mint ők. Én még tudtam értelmesen gondolkodni, vagy legalábbis a többiekhez képest szinte józan voltam. Szinte.

- Hú, láttad ezt, Rey? – vigyorogtam egy tízes dobás után, de barátomat nem találtam sehol, így összehúzott szemöldökkel néztem körbe – Valaki nem látta Reyest? - mindenki a fejét csóválta, ezért gondoltam, megkeresem. Nélküle nem buli a dolog.

A pályák környékén nem igazán találtam, ezért kicsit otthagytam a jól szórakozó tömeget, és másfele mentem megkeresni. Útközben összefutottam az egyik évfolyamtársammal, akinek hirtelen nem is jutott eszembe a neve. Nem igazán szoktam vele beszélni, körülbelül csak látásból ismerem.

- Hali! Nem láttad véletlenül a pasimat? – kérdeztem tőle, mire a csaj kissé furán nézett rám.

- Őő, hát a mosdó felé láttam, azt hittem te vagy vele, de most már értem, miért akarta, hogy ezt adjam oda neked. – nyújtott oda egy ajándékszerű dolgot, nekem meg az égbe szaladt a szemöldököm, és az említett helyszínre siettem.  Ezt meg mégis hogy értette?

- Rey... – nyitottam be a mosdóba, de aztán hirtelen megtorpantam, mert olyat láttam, amit nem kellett volna, és az a kép a szívemig hatolt. Reyes a fal mellett állt, az egyik csaj szintén az évfolyamról pedig előtte térdelt... Egy pillanatig csak úgy meredtem rájuk, mintha szellemet látnék, de aztán kirohantam utat engedve a könnyeimnek. Nem a többiekhez mentem vissza, hanem a kijárat felé vettem az irányt, nem törődve senkivel és semmivel.

Fogalmam sem volt arról, hogy hova menjek, haza semmiképp nem akartam. Valahogy úgy éreztem, hogy nekem ott most nem lenne jó. Hiába kísértek el egésznap a délelőtti történések, hiába voltak kétes érzelmeim a Reyeshez és Mesuthoz fűződő viszonyomról, de egyszerűen ez most nagyon rosszul érintett. Mert azért egy bizonyos fokig még Reyt is szerettem, csak most nagyon össze voltam zavarodva, de azt hiszem ez az előbbi nyilvánvalóan megadta, hogy mi lesz most. És az fájt a legjobban, hogy ezt nem közölte velem, ahogy illett volna. Mert meg lehetne ezt mondani simán is, hogy nem kellek már neki, de ő inkább a rosszabb utat választotta.

El akartam hajítani a mobilomat, az egyetlen dolgot, ami most nálam maradt az ajándékon kívül, de aztán végül nem tettem meg, mert valami más jutott eszembe. Tudom, hogy ez annak a hatása, hogy én is ittam, pedig egyszer már megfogadtam, hogy soha többé alkohol, de megint csak az ital cselekedett helyettem.

Sergio, sajnálom! Azt hiszem, már túl sok gondot okoztam neked, és mindenkinek. Talán fel kéne szívódnom, és úgy jobb lenne. Én csak nyűg vagyok mindenkinek. Szóval ne haragudj! Szeretlek! És üzenem Mesutnak is, hogy őt is! És Mirjamot is, meg Eleonort, meg Carlot! Mondd meg nekik, hogy ők se haragudjanak, ezentúl nem okozok több gondot. De tényleg. Úgyhogy viszlát Sergi, köszönök mindent, hogy eddig kibírtál, és gondoskodtál rólam! Sosem fogom ezt elfelejteni!

Elküldtem az sms-t, majd a közelben lévő hídhoz mentem, és kiültem a korlátjára. Nem akartam semmi hülyeséget csinálni, csupán gondolkodtam, hogy most hova is menjek. Talán stoppolni fogok, vagy nem tudom. De majd megoldom.

Két perc múlva már folyamatosan csörgött a telefonom, Sergi hívott, de nem vettem fel. Jó kis szülinap, mi? Azt hiszem most jött ki az elmúlt két és fél év. Most fogtam fel, hogy mennyi minden történt miattam, és talán Reyesnek is ezért nem kellek, mert túl problémás vagyok. Hiszen, amikor anyuék meghaltak, akkor is a bemutatóra siettek. Szóval azt hiszem, az is az én hibám.

Megint csörgött a telefon, de ezúttal nem Sergio volt az. Hanem Mesut. Egy pillanatig tétováztam, hogy felvegyem-e, de aztán benyomtam a zöld gombot.

- Mesut. – suttogtam.

- Nina! Merre vagy? – kicsit ijedt volt a hangja, amit meg is értettem, s már épp válaszolni akartam, mikor kicsúszott a kezemből a telefon.

- Ne! – kaptam utána, de nem értem el, így az belecsobbant a vízbe. Hát, ez nagyszerű! És hogy Mesutnak miért válaszoltam? Nem tudom, de amit írtam Sergionak, hogy Özilt is szeretem, azt most teljesen máshogy értettem. Sokkal komolyabban.

Csak bámultam azt a helyet, ahol az előbb a mobilom volt, aztán eszembe jutott Reyes ajándéka. Kíváncsi voltam, hogy mi az, így hát kibontottam a papírból. Egy képet kaptam tőle, ahol ketten vagyunk. Csodálatos, de ez számomra most már elvesztette a hatását. Ez most már csak egy ócska kép, melyen két tinédzser boldognak tűnik, így hát fogtam, és ezt is belevágtam a vízbe. Nem sajnáltam, most már minek.

Fél órán át néztem a folyó lassú menetelését, közben pedig sok mindenen gondolkoztam, és rájöttem, hogy talán hülyeség volt az az sms. Talán kicsit felfújtam a dolgokat. Szóval épp le akartam volna szállni, mikor hirtelen valaki hátulról átkarolt, és a fülembe súgta:

- Ne tedd ezt!

„Talán sok embernek nincs olyan élete, mint nekem, de ez csak egy dolog miatt lehetséges: engem csodálatos emberek vesznek körül, akik valóban szeretnek, és sokaknak ez nem adatik meg. De én igazán szerencsés embernek érezhetem magam, hiszen ha valakik, hát ők biztos, hogy mindig mögöttem állnak, hogy megvédjenek.”