26. fejezet - Ennyi volt?

Tami

Furcsa volt hazatérni. Furcsa volt látni anyámat, amint sírva a nyakamba borult, és csak azt hajtogatta, hogy élek, és nem haltam meg. Apám reakciója is furcsa volt, hiszen ő könnybe lábadt szemmel odajött, és hosszú percekig el sem engedett, utána pedig José borult a nyakamba. Nem értettem a dolgot. Azzal tisztában voltam, hogy ez a három hónap kemény lehetett nekik, hiszen azt sem tudták, hol vagyok, de azt nem értettem, hogy miért hittek halottnak. Aztán elmondtak mindent, Kezdve azzal, hogy úgy tudták, én a repülő vagyok, azon, amelyik lezuhant, majd jött a hidegzuhany. Mikor a levélről volt szó, eleinte düh és hiányérzet keringett bennem, hiszen Mesut nagyon is hiányzott, ám amikor apámék közölték, hogy a levél nem tőle származik, valami leírhatatlan érzés nyílalt belém. Egy részről, hogy nem ő küldött el, neki esze ágában sem volt ilyesmi, másrészről kellemetlenül összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy így mit tettem vele. Itt hagytam, s valószínűleg lelki ronccsá tettem, miközben azt hitte, hogy én a lányával együtt meghaltam. Nem ő a szörnyű ember, hanem én.

Három hónapig Portugáliában rejtőzködtem egy gyerekkori barátomnál, akivel szintén nem viselkedtem túl szépen. Hazudtam neki, azt mondtam, hogy Liani nem az én lányom, csipám én lettem a gyámja, mikor az anyja meghalt. Nem is tudom, miért tettem ezt. Annyira el voltam keseredve amiatt, hogy Mesut kidobott, hogy talán attól tartottam, hogy nem fog befogadni, ha megtudja, Liani a saját lányom. Vagy nem is tudom. A lényeg, hogy borzalmas egy ember vagyok, aki nem való se anyának, és aki nem érdemel olyan vőlegényt, mint Mesut.

Az előbbi rossz érzés csak jobban fokozódott, amikor Liani hirtelen kiszaladt, majd nem sokkal később Mes állt velem szemben. Mintha szíven döftek volna, csak lesütött szemekkel álltam. Nem mertem a szemébe nézni. Nem voltam rá képes mindezek után, s ez csak rosszabbodott, mikor Miguel jó pofizva odaállt Özilhez, és próbált kommunikációt létesíteni, csakhogy erre Mesut sem volt vevő, és az elmúlt időszakban is rá kellett döbbennem, hogy Miguelnek sem hagyja el túl sok okos dolog a száját némely témában. És ez ilyen téma volt.

Hangtalanul bólintottam, mikor Özil az emelet felé intett, hogy beszéljünk. Igen, ránk fért ez a beszélgetés, mert elég sok dolgot kellett tisztáznunk, és főleg nekem volt sok megmagyaráznivalóm.

A család többi tagja csendben nézte, ahogy mi elvonultunk, majd a lépcsőnek fel a szobámba mentünk. Óvatosan benyitottam, s kicsit lesokkolt a dolog, hogy időközben teljesen átalakult a helyiség. Jó, persze, már rég nem itt lakok, de azért kissé rosszul érintett a dolog, hiszen ott nőttem fel, most meg vendégszoba, vagy mi lett belőle.

Csak akkor léptem beljebb, mikor Mesut is beért, és becsukta maga mögött az ajtót. Lassan megfordultam, hogy a szemébe nézhessek, s vártam az ordibálást. Vártam, hogy a fejemhez vágja ezt a három hónapot, és azt, hogy itt vagyok Miguellel, neki meg egy árva szót sem szóltam. Felkészültem ezekre, tisztában voltam vele, hogy meg is érdemelném, de Mes szomorúan csak a szemembe nézett, majd egy lépést közelebb jött, és magához ölelt. Hirtelen a lélegzetem is elállt, hiszen nem erre számítottam, de ő csak ölelt, és nem eresztett. Könnyek szöktek a szemembe, beletemetkeztem a pólójába, s mélyet szippantottam az illatából, melyet már olyan rég nem éreztem. Nem tudom, meddig állhattunk úgy, nem számoltam a perceket, de hirtelen Özil a fülem mögé tűrte a hajamat, majd odahajolt.

- Először is csak annyit kérdeznék, hogy ez a Miguel gyerek, ez helyettesített engem? – suttogta a fülembe, én pedig felnéztem rá, majd megráztam a fejemet.

- Nem. Ő csak egy gyerekkori barátom. – távolodtam el tőle, majd leültem az ágy szélére – Vagyis rá pár héttel, hogy megérkeztem megcsókolt, de semmi más nem történt. Nekem akkor még túl friss volt az egész, és nem álltam készen arra, hogy valami újba fogjak. Szóval nem, ő csak egy barát, akinél Portugáliában lakhattam. Nem több. - mondtam, felidézve magamban az akkori lelkiállapotomat. Hát, a mostani nem sokban különbözött tőle, csupán csak annyiban, hogy a jó-rossz szerepek felcserélődtek, s most úgy éreztem, én vagyok a gonosz ember. Ami úgy is volt.

Miguellel kapcsolatban pedig, amúgy sem éreztem iránta semmit. Rá nem tudtam másként tekinteni, mint arra a kisfiúra, aki annak idején csigákat rakott egy dobozba, és versenyeztette őket. Számomra mindig ugyanez a kisgyerek marad, soha nem fogok másként nézni rá. Különben is, mit tudna kezdeni egy jegygyűrűt viselő lánnyal, akinek van már egy két éves lánya. A nála töltött idő alatt megtapasztaltam, hogy valószínűleg nem sokat.

- Szóval Portugáliába mentél. – ült le mellém Mesut, s a földet bámulta. Ott ücsörgött egymás mellett két felnőtt ember, és annyi mindent el tudtak volna mondani egymásnak, ám nem voltak képesek szavakba önteni a gondolataikat. Hirtelen olyan sok mindent el tudtam volna mondani, de egy hang sem jött ki a torkomon, s legszívesebben csak a nyakába borultam volna, hogy még mindig szeretem, és ne haragudjon rám, csak folytassuk az életünket, mintha ez a három hónap meg sem történt volna. Csak ennyit szerettem volna, de mindez mégis olyan távolinak tűnt és lehetetlennek. De valóban hülyeség is lett volna ilyet kérni, hiszen ezt az időszakot képtelenség elfelejteni, mivel mindannyiunkban mély nyomot hagyott, de valószínűleg főként Mesutban alkotott nehezen megemészthető fájdalmakat.

Halkan sóhajtottam, miközben a kezemet tördeltem. Nem tudtam, mit mondhatnék, nem tudtam, hogy részletezzem-e a dolgokat, vagy csak hagyjam őket elveszni a homályban, hisz az talán jobb lenne mindkettőnknek. Fogalmam sem volt arról, hogy mi a legjobb, amit tehetnék, így végül csak annyit mondtam:

- Sajnálom! – felnéztem ré, de ő csak a padlót bámulta továbbra is, így felálltam. Mást már nem tudok tenni, ha nem válaszol, akkor nekem itt nincs több dolgom.

Szótlanul megindultam az ajtó felé, s mikor már nyúltam volna a kilincshez Özil hirtelen megszólalt, mire visszafordultam.

- Tudod mi volt a legrosszabb? – kezdte, s én csak bánatosan ránéztem – Hogy azt hittem meghaltál, s én nem mondhattam el, hogy a levél tartalma nem igaz. Hogy szeretlek. Minden egyes nap, amikor felkeltem te nem voltál ott, és újra, meg újra eszembe jutott, hogy talán az utolsó gondolataid azok voltak rólam, hogy mennyire megbántottalak, és gyűlölsz ezért. Mindemellett pedig az érzés, hogy soha többé nem láthatlak… nem tudom körülírni. – lehajtottam a fejemet. Nagyon is jól tudtam, hogy mit érezhetett, hiszen én is ugyanígy voltam, csak azzal a különbséggel, hogy én nem hittem őt halottnak. Bántott a dolog, hogy mennyit kellett szenvednie miattam, de nem tudtam, mit csináljak. Tényleg nem mondhattam azt, hogy „Te, figyu! Tartsuk meg az esküvőt, és borítsunk fátylat erre a három hónapra! Kit érdekel?” . Ezt nem tehettem meg, egyszerűen nem volt jogom hozzá.

Lassú léptekkel visszaültem Mesut mellé, majd nagyot sóhajtva hátradőltem az ágyon. Kezeimet arcom elé emeltem, és egy pillanatra lehunytam a szememet.

- Most mi legyen? – kérdeztem, mikor már kezdtem megelégelni a csendet. Mesut hirtelen rám nézett, elgondolkodott, aztán meg ő is mellém dőlt. Mindketten a plafont bámultuk, és a fejük fölé ragasztott műanyag csillagokról eszembe jutottak az emlékek, amikor a „Torreses incidens” után Mes idehozott fel vérző orral, majd mikor már a mellkasán feküdtem, mennyire, de mennyire boldog voltam. Valahogy ez olyan távolinak tűnt most.

- Nem tudom. – szólalt meg fél perc után Özil, és felém fordította a fejét, így én is ránéztem – Komolyan. Mindennél jobban szeretlek, ezt tudnod kell, de ez után a három hónap után nem biztos, hogy képes lennék mindent folytatni. Ez alatt az idő alatt persze végig azt vártam, hogy mikor toppansz be, és ugrasz a nyakamba, de most, hogy ott vagy, egyszerűen nem tudom, működne-e újra. – kimondta mindazt, amire gondoltam, és teljesen megértettem. Fájt, de el kellett fogadnom, hiszen három hónap sok idő, s valóban, az én részemről sem biztos, hogy menne a folytatás.

Bólintottam, de nem szólta, továbbra is csak a plafont bámultam. Mit kéne tennem? Menjek vissza Portugáliába? Vagy maradjak? A szívem inkább Spanyolország felé húz, de most, hogy Mesuttal nem akarjuk erőltetni a dolgot… nem is tudom, mit kéne tennem.

- Megértelek. És részemről rendben, még ha fáj is a dolog. – fordultam megint felé, aztán felültem.

- Lianival mi legyen? – tette fel a kérdést Mes, miközben az én példámhoz hasonlóan cselekedett. Megvontam a vállam.

- Amikor akarod, nálad lehet. – ezzel véglegesen el lett döntve, hogy maradok ebben az országban, mert ez a dolog másként nem lenne kivitelezhető.

- Oké. És amúgy Ramona tudja, hogy itt vagy? – újabb kérdés következett, de megráztam a fejemet. Jó, hogy mondta! Rami biztosan meg fog ölni, de majd valahogy túlélem, csak vele is tudatnom kell, hogy élek, ráadásul ő is nagyon hiányzik már.

- Azt hiszem, vissza kéne menni.- álltam fel, és Mesut is felállt, hogy kövessen, de még mielőtt beléphettem volna, visszarántott a csuklómnál fogva. Nem tudtam, mit akar, csak akkor döbbentem rá, mit csinál, mikor már ajkait az enyéimre tapasztotta. Visszacsókoltam, de arcomon egy könnycsepp gördült le. Milyen rég is érezhettem ilyen közel őt?

- Csak… egy búcsúcsók. – magyarázta Mes, miután elhúzódott tőlem. Összeszorítottam a számat, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem rajta. Még letöröltem a könnyeimet arcomról, vettem egy mély levegőt, aztán visszatértem a családom közé, Özil pedig megállt a lépcsőnél. Alig értem le, de Miguel azonnal letámadott, szinte fel sem ocsúdtam még az előbb történtekből.

- Liani tényleg a te lányod? – fogta meg a vállam, én meg csak hatalmasokat pislogtam. Szóval akkor anyuék addig felvilágosították mindenről. Nagyszerű!

- Öhm, igen. – feleltem, mert már nem volt értelme tovább titkolóznom. Úgysem megyek már vissza hozzá, legfeljebb csak a holmijaimért.

- Oh. Pedig én azt hittem… hogy… mindegy. – vett egy mély levegőt, de én már tudtam, hogy mi jön most – Ebben az esetben viszont akkor, nekem ez így nem fog menni. Ha nem a te saját lányod lenne még oké, de így ne haragudj, de nem. – nézett a szemembe. Felhúztam a szemöldököm, és kicsit távolabb álltam tőle a fejemet csóválva.

- Miguel, én nem is akarok tőled semmit. Te csak a barátom vagy, semmi több. – magyaráztam, mire elég értetlen képet vágott.

- Nos, hát akkor, azt hiszem, én megyek. Gondolom a cuccaidért még úgy is jössz. – köszönt el, aztán amilyen gyorsan csak tudott, elment. Kicsit fura volt, de most biztos pofára esett, hogy kivételesen egy csaj nincs oda érte. De nem érdekel.

Ezek után Mesut is lassan elbúcsúzott, és ahogy lehajolt Lianihoz, egy pillanatra felnézett rám, én pedig halványan elmosolyodtam, de legbelül a szívem darabokra tört újra, és azt hiszem, véglegesen.

25. fejezet - Felejteni nem könnyű

Özil

- Mesut, a rohadt életbe már! Ne csináld ezt! Több mint három hónapja történt, tedd már túl magad rajta! Tudom, hogy fáj, de fölösleges a múlton rágódni, inkább nézd meg, hogy néz ki a lakásod, meg ideje lenne már kimozdulnod! Térj észhez! – Khedira állt a nappalim kellős közepén, s miközben én a kanapé hevertem, ő üvöltözött velem. Nem figyeltem rá. Üveges tekintettel a plafont bámultam, és nem gondoltam semmire. Vagyis csak próbáltam nem gondolni semmire sem, mert Tami és Liani képe folyton-folyvást beúszott a fejembe, s azóta a nap óta nem tűnnek el onnan. De lehet, hogy én sem akarom elfelejteni őket. Matilde cuccai még most is ott vannak érintetlenül a szekrényben, meg ahol hagyta őket, Liani szobájával pedig ugyanez van. Talán még próbáltam reménykedni, hogy valamelyik pillanatban belépnek az ajtón, és mosolyogva közlik, hogy itt vannak, hazaértek.

- Tudod mit? Akkor szenvedj tovább! – csattant fel Khedira, amikor látta, hogy úgysem fogok válaszolni neki. Szótlanul hagytam, hogy kivágtasson az ajtón, s teljesen elcsendesedett a ház.

- Szia! – mondtam halkan, mikor már rég kiment. Továbbra is a hátamon feküdtem, s bármennyire is úgy tűnt, hogy nem figyeltem a szavaira, azért elgondolkoztam rajtuk. Tényleg ennyire szánalmas az, hogy még reménykedek abban, hogy egy váratlan pillanatban betoppan a szerelmem a kislányunkkal, és minden helyreáll? Nincs igazam abban, hogy azóta nem beszéltem az apámmal? Mert szerintem de. Megérdemli. Miatta történt ez az egész, ha ő nem akart volna beleszólni az életembe, akkor most is boldog lehetnék, és nem szenvednék itt a kanapén heverve, miközben az összes hozzám közel álló embert szép lassan elveszítem.

- Mi a francot csináljak? – ültem fel, kérdésemet pedig a kanapé mellett kérdőn felnéző Cironak intéztem. Választ ugyan nem kaptam, de helyette felugrott, és hozzám dörgölőzött dorombolva – Te legalább itt vagy még. – mosolyodtam el halványan, miközben simogatni kezdtem a macskát. Sóhajtottam egy nagyot, és beletúrva hajamba félreraktam Cirot, s felálltam. Körbenéztem a szobában.

- Tényleg szörnyen néz ki a ház. – vakartam a fejemet, majd megpróbáltam összeszedni magamat, és azon gondolkoztam, hogy vajon hol kellene kezdenem. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a hálószoba van a legrosszabb állapotban, hiszen Tami cuccaihoz hozzá sem nyúltam azóta.

Talán tényleg túl kellene lépnem az egészen, és kezdhetném mondjuk azzal, hogy ezeket a holmikat összepakolom, aztán elviszem őket valahova. Igen, ez teljesen megfelelő lesz kezdésnek.

Beléptem a hálóba, de még mielőtt nekiálltam volna a szekrény kirámolásának, megtorpantam. Körbenézve hirtelen arra a következtésre jutottam, hogy átrendezem a szobát. Így hát kezdtem ezt, s bár a legtöbb dolgot egyedül úgy sem tudtam volna elmozdítani, azért a kisebb dolgoknak nekiálltam. A többihez meg majd áthívom Sergiot, meg Khedirát, mert fogadni mernék, hogy Sami most hozzá ment át elpanaszolni azt, hogy velem már nem lehet mit kezdeni.

Éppen az éjjeliszekrényt húztam el a helyéről, amikor alatta megpillantottam valamit. Egy pillanatra leálltam a bútor költöztetésével, majd lehajolva felvettem a nem kicsit poros papírt, amibe bele volt hajtva még valami. Összevont szemöldökkel hajtottam ki, s az első sort elolvasva rádöbbentem, hogy mi van a kezemben. Apám levele volt az, s benne a másik két papír két repülőjegy volt. Csak az úti célt néztem meg, majd egyszerre megkönnyebbültem, viszont összeszorult a szívem. Nyeltem egy nagyot, egyre csak a jegyeket bámultam. Egy bizonyos fokig örültem, hiszen ez azt jelentette, hogy sem Matilde, sem Liai nem volt a gépen. Ez jó. Pedig ez a lehetőség is fent állt eddig. Hiába mondták meg nekünk, hogy az utas listán egyik név sincs, Mourinhoval közösen felmerült bennünk az is, hogy talán hiba csúszott a rendszerbe, és ők ott voltak a gépen, mert másképp Tami hívott volna. És az öröm mellé pont ezért társult csalódottság is, hiszen akkor ez azt jelentette, hogy ha minden igaz, ők élnek, viszont nem jelentkeztek, és nem is kerestek minket. Persze az oké, hogy engem nem hívott, hiszen az ő szemszögéből én elküldtem őket, de hogy a saját szüleinél nem jelentkezett… érdekes.

Leültem az ágyra lehetőségeket vonultatva fel magamban, hogy vajon ennek az egésznek mi lehet az oka. Miért akart mindenki elől eltűnni? Egyáltalán hova mehetett?

Miközben ezeken agyaltam, eszembe jutott, hogy Mourinhoval talán tudatnom kéne, hogy a lánya él, csupán azt nem tudjuk, hogy hol van. De ez is megnyugtató azért, hiszen már van egy biztos pontunk, miszerint nem halt meg, és ez már bőven ad okot az örömre. Még ha ez egy részről csalódottságot is kelt bennem.

Ültem csendben, lehajtva fejemet, s gondolkoztam. Vagyis csak próbáltam, mert nem igazán tudtam másra gondolni, csak arra, hogy vajon Matilde merre lehet.

- Áh! – álltam fel, és úgy döntöttem, hogy meglátogatom Mout, mert kötelességemnek éreztem elmondani azt, hogy Tami nem volt rajta azon a gépen.

A vezetésre alig tudtam figyelni, az oda úton kis híján beleborultam az árokba, amikor egy macska elfutott előttem. Szóval nem kicsit örültem, amikor végre megérkeztem Mourinho házához.

Lassú léptekkel mentem oda a csengőhöz, hiszen nem siettem, s kellett egy kis idő a csengetés után, mire ajtót nyitott valaki.

- Mesut? – José állt velem szemben, de az ábrázata kissé olyan volt, mint aki megriadt a látogatásomtól, másrészről viszont örült is neki.

- Szia! Mou itthon van? – kérdeztem, mire bólintott, de kissé furcsálltam a viselkedését – Minden oké?

- Igen, persze, csak lehet, hogy ez nem a legjobb pillanat arra, hogy bejöjj. – szemöldököm az égbe szaladt, nem értettem, hogy miről beszél, s már kérdeztem volna meg, amikor a lába mellett megjelent két apró lábfej is.

- Apa! – azt hittem rosszul látok és hallok, de amikor José mellett kijött Liani, én hitetlenkedve, de mosolyogva guggoltam le, és magamhoz öleltem a lányomat.

- Akkor már mindegy. Gyere be! – mosolygott José is, de volt valami az arckifejezésében, ami nem tetszett. Mintha kicsit sajnált volna, vagy nem is tudom.

Lianival a kezemben mentem be, a szívem a torkomban dobogott, s mikor beléptem a nappaliba, több ember láttán megtorpantam. Az oké, hogy ott volt Mourinho, Tami anyja, és Liani jelentéből Matildera is számítottam, csakhogy még egy személy állt ott, közvetlenül a menyasszonyom mellett.

- Hali! – köszöntem a társaságot méregetve, mire mindenki meglepődötten felém fordult.

José

Azt hiszem, Özil a legrosszabb pillanatban állított be, egyáltalán miért jött? Na, nem mintha nem örültem volna neki, mert egyrészről legalább megtudta, hogy Tami él és virul, másrészről viszont idegbajt kaptam a Matilde mellett álló csávótól. Mondhatnánk úgy is, hogy felállt a szőr a hátamon, akárhányszor szóra nyitotta a száját. Nem tehettem róla, valahogy annyira az volt az érzésem, hogy ez egy kétszínű alak, pedig most találkoztam vele először. Olyan „kétszínű” feje volt, vagy nem is tudom. Ahogy azt se, hogy akkor ő jelen pillanatban milyen szerepet tölt be Tami mellett. Mert ha a nővérem ezt a csávót szedte fel kárpótlásnak, akkor én komolyan mondom, eldobom az agyam. Özilt egy ilyenre cserélni?! Játssza itt a jó kisfiút, meg a sík hülyét, miközben lerí az arcáról, hogy marhán el akar tűzni innen, csakhogy meghúzza Tamit, mert szerintem ez a terve, de remélem, hogy csak én kalkulálok rosszul.

A nappaliban összegyűlt népség nem kicsit lepődött meg, amikor oldalamon Mesuttal tértem vissza. Hát igen, senki nem számított erre, ahogyan a focista sem számított arra, hogy itt találja majd a lányát és a menyasszonyát, akik állítólagosan eltűntek.

- Hahó? Köszönni? – néztem rá családomra, mikor már nem egy perce bámultuk egymást némán. Mes karjában ott volt Liani, de maga Mesut sem mert kezdeményezni, csupán ide-oda járatta tekintetét, főként Tami és a számára ismeretlen csávó között.

 - Ó, helló! Te lennél Mesut Özil? Hű! Én Miguel Carriero vagyok, nagy csodálód. – jött oda, és megrázta a megilletődött Özil kezét. Azt hittem elhányom magam, már megint kezdte a seggnyalást, pedig még csak most látta életében először személyesen a focistát. Fúj, de utálom az ilyet!

Eközben nővéremre pillantottam, aki lehajtott fejjel állt, de még véletlenül sem nézett volna Mesutra. Gondolom, most magába szállt, hiszen apáék által kiderült, hogy nem Mes írta azt a levelet.

- Tami? – nézett el Özil Miguel válla felett, de a srác nem zavartatta magát rájött a szófosás. Eddig nem beszélt ennyit.

- És hogy-hogy ilyen jóban vagy Lianival? Vagy honnét ismer? – ez volt az a pont, amikor már nem csak az az ember nézett nagyot, akihez a kérdést intézték, hanem a környezetében lévő összes ember szinte. Még Tami is riadtan kapta fel a fejét, anyám meg apám pedig először őt nézte, majd a társalgást folytató párosra terelődött a figyelmük. Mesut nyelt egy nagyot és összeszorított fogakkal válaszolt.

- Én vagyok az apja. – felelte hűvösen, majd próbált Matilde felé nézni, de ő még véletlenül sem pillantott erre. Teljes értetlenséggel álltam a jelenet előtt, de még a szüleink sem tudtak szóhoz jutni. Bezzeg Miguelnek meg úgy tűnt, nem esett le ez az egész szituáció, mert tovább fecsegett hatalmas baromságokról.

- Akkor miért nem tudtad magadhoz venni? Vagy értem már, a foci miatt nem lett volna elég időd rá. Egyébként részvétem a kislány anyja miatt, Matilde mesélte, hogy az ő unokatestvére volt… - legszívesebben pofán röhögtem volna ezt a barmot, de a helyzet ezt nem engedte meg, viszont szerencsére Özil félbeszakította.

- Tami, azt hiszem, beszélnünk kell. Sok mindenről. – intézte szavait nővéremhez, aki a földet pásztázva bólintott, Miguel meg csak lesett, hogy mi a fene van. Mi csak csendben néztük, ahogyan Özilék a lépcső fele mennek, s próbáltuk átgondolni a dolgokat. Fel kellett dolgozni azt, amit az előző három percben láttunk.

24. fejezet - Van, amihez már túl késő, hogy visszacsináljuk

Tami

Nem mondanám azt, hogy túlzottan lelkes voltam Özil apjának látogatásától, de muszáj volt elviselnem, mert nem akartam végleg elvágni magam az apósomnál. Szóval most ez a pár nap túlélőtúra lesz számomra.

Előző délután is miután letisztáztuk, hogy hol fog aludni, folyton segíteni akart mindenben, mosogatni akart, Lianival is el volt egy darabig, igaz a lányom eleinte ezt nem vette túl jó néven, de végül is szerintem rájött, hogy a másik nagyapjától sem kell félnie. Vagyis eddig úgy tűnik, nem akar megmérgezni minket, bár kissé aggasztó számomra a viselkedése, mert ilyen hirtelen megváltoztatni a véleményét… nem tartom túlzottan valószínűleg. Vagy végül is előfordulhat, hogy esetleg Mes anyja, vagy magam Mesut beszélt vele, hogy talán nem így kéne viselkednie, vagy nem tudom. A lényeg, hogy kicsit ijesztő ez a helyzet.

Ezért is tartottam kicsit a ma reggeltől, mivel Mesut edzésre ment, így azt hittem, hogy kettesben kell maradnom az apjával, de eszembe jutott, hogy Lianit oltásra kell vinnem, meg kiderült, hogy neki is van egy kis elintéznivalója a városban. Felajánlottam neki, hogy elviszem kocsival, de mondta, hogy neki később kell mennie, mint nekem, így kénytelen voltunk adni neki egy pótkulcsot, mert Mesut is előbb ment el, mint az apja, bár ezt nem tartottam túl jó ötletnek. Ő egyedül a házunkban? Oké, Özil apja, de szerintem azért jogosan tartottam ettől.

- Olyan két óra múlva jövök vissza, de nagy valószínűséggel úgy is hosszabbra nyúlik majd a dolog, mivel a kórházban mindig annyian vannak. - mondtam Mesutnak és az apjának címezve a dolgot, mire mindketten csak bólogattak. Enyhe hasonlóság.

- Rendben. Kell esetleg boltba menni, vagy valami? – csak megráztam a fejemet, de a hideg futkosott a hátamon a kedvességétől, inkább gyorsan elbúcsúztam, majd beülve az autóba elmentem a kórházba.

- Nem lesz baj. – a nővér jelenleg még türelmesen próbálta nyugtatgatni Lianit, aki nem igazán akart nyugton maradni, főleg miután meglátta az injekciós tűt. Egy darabig csak álltam, és néztem, ahogyan a nő próbálta beadni az oltást, de amikor már végleg nem ment neki, lazán odasétáltam, s apró, gonosz mosollyal az arcomon megpusziltam Liani homlokát, majd magamhoz öleltem, miközben a buksiját simogattam.

- Maradj nyugton! Nincs semmi baj. – mondtam neki, s ettől rögtön lenyugodott, így a nővér be tudta adni neki az oltást. Persze ebből megint sírás lett, mert végeztünk, így most ezért kellett csitítgatnom Lianit, de már mindegy volt, hiszen végeztünk. A nő adott még neki egy nyalókát, aztán kitessékelt minket. Kicsit furcsálltam, hogy egy másfél éves gyereknek miért pont nyalókát ad, de végül csak megvontam a vállam, és megettem én az édességet, mert lányom már a saját poharával volt elfoglalva. Neki még úgy sem adnék nyalókát.

Beülve a kocsiba rápillantottam az órára, s beletörődve vettem tudomásul, hogy valóban majdnem három órát vett igénybe ez a kis két perces dolog. Szóval hazafelé vettem az irányt, miközben végig az járt a fejemben, hogy Mes apja vajon mennyire gyújthatta fel a házat, vagy esetleg mit tett tönkre, amíg mi távol voltunk.

Ehhez hasonló katasztrófákra készültem fel, ám mikor leparkoltam, megnyugodtam, ugyanis nem állt lángokban a lakás. Így hát kivettem Lianit a kocsiból, előkerestem a kulcsomat, és beléptem a házba. Semmi különlegeset nem találtam benne, csupán üres volt, mert nagy valószínűséggel Mesut még edzésen volt, az apja pedig valami ügyeket intézett, és még nem ért haza.

Lányomat leraktam a földre, majd még kimentem a konyhába, hogy addig is melegedjen a sütő, ameddig én átöltözök valami itthoni cuccba. Miután ezzel megvoltam a nappaliba indultam, csakhogy nem mentem azonnal a szobánkba, mert Liani az asztalnál egy fehér borítékkal játszott.

- Ezt meg hol találtad? – guggoltam le hozzá, és kivettem a kezéből, aminek következtében hatalmas szemekkel kezdett pislogni rám – Tessék itt van a boríték. – nyújtottam oda neki a papírt, amin röviden csak az állt: „Matilde”.

Boldogan kezdte el újra gyűrögetni a játékszerét, én pedig felülve a kanapéra a levelet kezdtem el olvasni, kicsit rossz érzéssel a gyomromban.

Kedves Matilde!

Tudom, most fogalmad sincs arról, hogy miért kaptad ezt a levelet, de mindjárt kifejtem bővebben. Kérlek, ne haragudj meg rám, csupán az igazságot írom le.

Amikor megszületett a kislányunk hidd el, én voltam a legboldogabb ember a világon, hiszen egy gyönyörű kisbabát hoztál a világra, és ennél szebbet el sem tudtam volna képzelni. Hidd el, nagyon szeretem őt is, és téged is, csakhogy az utóbbi időben rá kellett jönnöm, hogy ez nem megy nekem. Egyszerűen nem tudok pihenni Liani mellett, miközben ott van a csapat, te és egyéb dolgok. Nekem ez sok. És tényleg ne haragudj, de arra a következtetésre jutottam, hogy költözzünk külön. Nem szívesen írom ezt, de más ötletem már nincs, és erre az elhatározásra is hosszas gondolkodás után jutottam. Ha hazaérek, majd megbeszélhetjük a részleteket, igaz, én már elkezdtem összepakolni, de mint említettem még beszélünk erről, és megegyezhetünk, hogyan tovább. Tényleg szeretlek, de azt hiszem, ez az apaszerep még nem nekem való.

Mesut

Egy darabig csak bámultam a papírra nem egészen értve a helyzetet, majd felpattantam, s a szobánkba rontottam. Az ágyon valóban ott voltak összehajtva Özil cuccai, és egy táska is elő volt készítve. Lassú léptekkel mentem vissza a nappaliba, majd újra kezembe vettem a levelet. Üveges tekintettel újra átfutottam a sorokat, de ismét csak ugyanazt olvastam, mint előtte. Könnyek gyűltek a szemembe, és nem hittem el. A levél mondatai futkorásztak a fejemben, s egy pillanatig az is felmerült bennem, hogy nem ő írta, de ugyanolyan volt ez az írás, mint az övé. Szóval nincs remény. Okokat kerestem ennek miértjére. Már nem szeret? Vagy egy másik csaj van a dologban? Csak ezért képes lemondani a kettőnk kapcsolatáról?

Hirtelen fordult a zár, ami kiragadott elmélkedésemből, és az ajtó irányába néztem arra számítva, hogy Özil lép be a nappaliba, de sajnos csak az apja volt az. Csalódottan néztem vissza magam elé, ő pedig gyorsan leült mellém.

- Mi történt? – kérdezte, én pedig felé nyújtottam a papírt, mire olvasni kezdte. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is pont Mesut apja fog mellettem lenni, amikor ilyen történik, se most pont ez volt a helyzet, s összevont szemöldökkel olvasott mellettem. Mikor végzett egy darabig ő is csak bámulta a levelet, majd rám nézett.

- Mit akarsz most csinálni? – elgondolkodtam. Hirtelen eszembe jutott valami, így felpattantam a helyemről, s a hálószoba felé indultam meg.

- Elmegyek. Lianival. – kérdőn nézett rám – Keresek egy repülőt, amire felülhetünk. – jelentettem ki határozottan, azzal hátrafordultam, s nekiálltam a pakolásnak.

- Hová akarsz menni? – jött utánam, de csak megvontam a vállam, és csináltam tovább a dolgomat.

- Nem tudom.

Egy pillanatra eltűnt a szobából a válaszomat hallva, de nem sokkal később már vissza is ért, és valamit tartott a kezében.

- Nekem van két jegyem az egyik németországi járatra, mert véletlenül kettőt vettem a visszaúthoz. – nem igazán figyeltem arra, amit mond, fel sem fogtam, hogy hogy lehet véletlenül két jegyet venni, de elvettem tőle, amikor felém nyújtotta őket, és rájuk pillantottam. Két jegy Németországba. Egy darabig megteszi. Talán.

Mesut apja kiment Lianiért, én pedig a levéllel együtt leraktam a repülőjegyeket a szekrényre, majd összepakoltam minden fontos cuccunkat.

- Gyere, kicsim! Elutazunk. – kaptam fel lányomat, majd elköszöntem Özil apjától, aki kifejezte sajnálatát, s a reptérre mentem.

Özil

- Akkor holnap! Háromra legyetek itt, mert aki késik, arra nem kis büntetés vár! Értve vagyok? – Mourinho így búcsúzott tőlünk, mi pedig csak bólogattunk, majd a csapat egész jókedvűen indult meg az öltözőbe. A mai edzés jól ment, szóval, ha a holnapi is így alakul, azt hiszem, győzni fogunk.

- És hogy alakult az estétek miután leléptetek? – húzogatta a szemöldökét Marcelo, a többiek pedig csak röhögtek.

- Na majd mert pont veletek fogom megosztani, mi? – csóváltam a fejemet, de én is mosolyogtam, miközben felkaptam a cucctáskámat.

- Ó, szóval megvolt. Azért van ilyen jó kedved. Arbeloa szállt be a buliba, ám én csak vigyorogva intettem, majd hazaindultam. Bíztam benne, hogy apám és Tami nem ölte meg egymást a délelőtt folyamán, de jobbnak láttam sietni, mert azért képesek lennének szétszedni egymást, bár ki tudja, most hogy apám talán rájött, hogy nem épp a legmegfelelőbben viselkedett.

- Sziasztok! - köszöntem vidáman, amikor hazaértem, de nem kaptam választ. Összevont szemöldökkel sétáltam beljebb miután levettem a cipőmet, de nem találtam senkit sem a nappaliban. Furcsa volt.

- Hahó! – szólaltam meg. Nem tetszett nekem ez az egész.

- Mesut? – apám rontott ki az egyik szobából, és azt hiszem kétségbe volt esve. Az első gondolatom az volt, hogy talán valami baleset érte Tamit, vagy hasonló. Hát majdnem. – Fiam, most akartalak hívni. Matilde nem rég elment Lianival együtt. – fogta meg a vállam, én pedig teljes értetlenséggel álltam előtte.

- Mi?! Hova? – értetlenkedtem.

- A repülőtérre. – apám válasza cseppet sem nyugtatott meg, sőt, fogtam maga, és berontottam a hálóba. Teljesen üres volt, kivéve az én holmijaimat.

- Mit mondtál neki? – fordultam apám felé vádlón. Ha Matilde elment, annak csakis ő lehetett az oka, mert magától nem hagyott volna itt.

- Én? Semmit. – tiltakozott, de tudtam, hogy hazudik. Ismertem már annyira őt, hogy tudjam, mikor nem mond igazat, még ha mások el is hitték a szavát.

- Apa! Mi a francot műveltél? – dühösen néztem mélyen a szemébe, s a szavakat lassan, tagoltam ejtettem ki, hogy megértse, ez most nem egy olyan alkalom, amikor nyertes lehet. Pár pillanatig még tiltakozott, de mivel nem tágítottam, ezért feladta.

- Jól van. Mivel annyira hasonlít az írásunk, a te nevedben írtam neki egy levelet, aztán adtam két jegyet neki a németországi járatra. – elképedve meredtem rá. Hogy képes ilyet tenni az ember a saját fiával? Annyira tudtam, hogy ilyen hamar nem változtatná meg a véleményét, tudtam, hogy ez csak egy színjáték!

- Miért kell neked tönkretenned az életem?! – csattantam fel, azzal megfordultam, és a telefonomon Mourinhot kerestem – Nem érdekel! – emeltem fel a kezemet, mikor magyarázkodni akart, majd a mobilomra koncentráltam, mert Mou felvette – Szia! Azonnal gyere a reptérre, ott találkozunk, mert Matilde apám miatt valószínűleg épp most akar Németországba menni. – hadartam.

- Mi?! Oké. – azzal mindketten leraktuk. Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsomat, és kirohantam, apám viszont jött velem.

- Mit akarsz? – kérdeztem hűvösen, miközben a kocsihoz mentem.

- Ha már elrontottam, szeretnék segíteni visszacsinálni. – magyarázta, én pedig csak megvontam a vállamat, majd elindultunk, de többet már nem szóltam hozzá.

- Hogy történt mindez? – tudakolta Mourinho, miközben a reptéren rohantunk.

- Ezt majd később, most a lényeg, hogy megtaláljuk. – mondtam, majd az információs pultot meglátva megálltunk, s mivel José is jött, és ő volt a leghiggadtabb állapotban közülünk, ezért ő ment oda. Gyomorideggel ácsorogtunk, s ne sokkal később José vissza is jött, csakhogy szörnyű ábrázattal.

- Na? – ugrottunk rá mindannyian, de alig bírta elmondani.

- A járat Németországba már elindult… - közölte, én pedig lehunytam a szememet – és épp most jött a hír, hogy a gép lezuhant. – a világ hirtelen megfordult körülöttem, és nem kaptam levegőt.

- Ez biztos? Nem egy másik járatról van szó? – nyökögtem, mire összeszorított szájjal bólintott, én pedig térdre zuhantam. A lábaim nem tartottak meg, s nem bírtam felfogni. Ez nem lehet! Lehetetlen! Tami… Liani… nem lehet, hogy a gépük lezuhant!