9. fejezet - Félreértések miatt gyakran követünk el hibákat

Tami

Kisebb szívrohamot kapva fordultam hátra, de ahogy megtorpantam azonnal megnyugodtam, mert szerelmem ajkait éreztem enyéimen. Levegő híján kicsit hátraléptem, és mosolyogva, de mégis számon kérően néztem rá.

- Miért nem vetted fel a telefont? És hol voltál eddig?

- Ne haragudj! Elfelejtettem bekapcsolni a mobilom és előtte még volt egy kis dolgom.- mondta, majd közelebb húzott magához- De most már itt vagyok.- mosolygott.

- Valóban. Már itt vagy.- állapítottam meg halkan, mert az még mindig nem árulta el, hogy miféle dolga volt. Mi ez a titkolózás?

- Úgyhogy ezt meg is ünnepelhetnénk.- azzal megcsókolt és hanyatt döntött a kanapén, bár nekem ehhez nem volt túl sok kedvem. Valahogy aggasztott a viselkedése.

- Milyen volt Németországban?- kérdeztem két csók között, lenézve a cucctáskájára. Ki akartam deríteni, hogy vajon mi történhetett, mert nekem nagyon nem tetszett ez az egész. De az is lehet, hogy csak én vagyok paranoiás.

- Ezt muszáj most? Nem lehetne esetleg később?- nézett rám kiskutya szemekkel, én meg kitartóan álltam tekintetét, mire megadva magát mesélni kedzett- Jó. Nyertünk a válogatottal, rúgtam két gólt, meglátogattam a szüleimet szóval csodás volt. Legközelebb pedig te is velem jössz és bemutatlak nekik.- mosolyodott el, én pedig úgy döntöttem, hogy akkor épp ideje előállni a saját tervemmel.

- Tökéletes. De előtte még apámékkal kell közölnünk a dolgot.- arcáról hirtelen lefagyott a mosoly és felült, én pedig szintén felemelkedtem a kanapéról. Mélyen a szemébe néztem, de semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Valami gond van talán?- kérdeztem, de sejtettem a választ, csak kíváncsi voltam, hogy be is vallja-e.

- Hát, tulajdonképpen csak az, hogy szerintem várnunk kéne még vele.- nyelt egy nagyot, de ő nem nézett a szemembe, ami még inkább zavart. Ez már nem az első alkalom volt, hogy kitért a téma elöl.

- Mégis meddig várjunk? Folyton csak halogatjuk, de én nem akarok a végtelenségig titkolózni!- csattantam fel, majd felálltam.

- Hát, tudod, még mielőtt összejöttünk volna apád megtiltotta, hogy a közeledbe menjek, szóval nem tudom, mit szólna hozzá.- mondta, de engem ez sem hatott meg.

- És kit érdekel! Szeretjük egymást, ez a lényeg, az meg nem fontos, hogy mit mondanak rá, csak már ideje lenne elmondani nekik!

- De mi van, ha ez miatt kirak a csapatból? Vagy csak simán nem nevez meccsekre, vagy bármi?- ha ezt nem mondja, akkor talán ez a vita elcsendesülhetett volna, de ezzel a mondatával kiverte nálam a biztosítékot.

- Értem.- válaszoltam higgadtan, ami nem sok jót sejtetett- Ha neked fontosabb a foci, akkor nem is zavarok tovább, nehogy miattam ne tudj koncentrálni. Az itt maradt cuccaimért pedig meg majd jövök.- azzal megkerestem a táskámat és a bejárati ajtó felé vettem az irányt.

- Nem így értettem! Várj!- kiáltott utánam Mesut megragadva a csuklómat. Megtorpantam, és ismét a barna íriszekbe néztem.

- Akkor áruld el nekem, miért késtél!- ezt amolyan utolsó mentsvárnak szántam, és mélyen legbelül reménykedtem, hogy nem kell itt hagynom.

- Azt nem lehet.- nézett le a padlóra.

- Miért? Egy másik csaj van a dologban?- fájt kimondani, de ez is benne volt a pakliban. Ettől tartottam a legjobban.

- Nem, dehogyis!- kétségbeesetten tekintett rám. Nem tudtam mit higgyek, nem tudtam miért nem mond semmit. Féltem attól, hogy esetleg már nem kellek neki.

- Hát akkor?- hangom könyörgővé vált, s szemeimben is a remény utolsó szikrája ragyogott.

- Hát… izé…- nyöszörgött, én meg lehunytam a szemem. Ez nem lehet igaz! Nem és nem!

- Rendben. Akkor viszlát!- azzal kitéptem a kezemet szorításából, és rácsaptam az ajtót. Düh és szomorúság keveredett bennem, de nem sírtam. Visszafojtottam az előtörő zokogást, és inkább csak hallgatagon sétáltam azt sem tudva, hogy hova menjek. Szükségem volt egy emberre, aki meghallgatta a gondjaimat, és akinél most menedéket találhattam, de jelen pillanatban sem a családom, sem Ramona nem volt alkalmas számomra. Csak egy ember társasága kellett nekem.

Egy idő után egy hatalmas ház kapujánál álltam, és egy mély levegőt véve becsöngettem. Pár pillanat múlva egy alak jelent meg, aki döbbenten nyitott nekem ajtót, de halványan mégis elmosolyodott.

- Matilde?- lepődött meg, én meg nemes egyszerűséggel a nyakába borultam.

- Mond, hogy te még szeretsz!- azzal előtört belőlem a sírás, eddig tudtam csak visszatartani, ő meg csak értetlenül ölelt át, azután pedig szótlanul bekísért a házba.

Még soha nem jártam nála, csak a szállodában, ahol annak idején kivett egy szobát arra a pár napra, amikor azon a találkozón kellett részt venni, szóval ismeretlenül kullogtam mellette, majd Fernando bevezetett azt hiszem a nappalijába és leültetett a kanapéra. Ő is leült mellém, majd átkarolt. Két hónapja még nem hozzá fordultam volna, de azután nem sokkal személyesen bocsánatot kért, s utána csak mint barát, úgy viselkedett velem. Abban a pillanatban pont ezért volt ő az egyetlen ember, akinek a társaságát kerestem.

- Nyugodj meg! Mi történt?- kérdezte a hátamat simogatva, miközben állát fejemre támasztotta.

- Nem akarok róla beszélni.- mintha csak 17 lettem volna. Annyira hasonlított az egész a két évvel ezelőtt történtekre. Most is ugyanolyan állapotban voltam, mint akkor, most is hozzá futottam elsőként, s a vége is szinte ugyanaz lett.

- Sssh.- csitított Nando, miközben szorosan ölelt, és én nem tudom milyen okból kifolyólag, de felnéztem rá, majd megcsókoltam. Nem ellenkezett, sőt…

Egyáltalán nem volt helyes, amit tettem, de egyszerűen annyira el voltam keseredve, Fernando pedig nem küldött el és nekem szükségem volt egy támaszra. Egy támaszra, aki éreztette velem, hogy még van, aki szeret. És ez az ember abban a pillanatban Torres volt. A szívem mélyén valahogy még mindig szerettem őt is, és szeretni is fogom örökké, de a kettőnk kapcsolata nem működne. Ezt ő is nagyon jól tudja, pont ezért használta ki akkor azt az alkalmat, hiszen én kezdeményeztem.

És hogy ez megcsalásnak számít-e? Nem tudom. Mert fogalmam sem volt arról, hogy akkor mi most szakítottunk-e vagy sem. Néhány holmim még nála volt, de nem igazán akartam odamenni újra, amíg nem voltam biztos semmiben.

Özil

- Mesut, könyörgöm, csinálj már valamit magaddal, mert ennyi erővel az anyósomat is behívhattam volna helyetted!- üvöltött rám Mourinho, én meg élettelenül kocogni kezdtem. Nem tehettem róla, amióta Tami elment elszállt minden erőm. Hiányzott és én nem akartam, hogy vége legyen, mert szerettem. Csakhogy a mobilja ki volt nyomva, így elérni sem tudtam, ráadásul a cuccaiért sem jött még. Nem pakoltam össze neki és nem is cipeltem el hozzá a holmijait, mert abban bíztam, hogy majd eljön értük, és akkor tisztázhatunk mindent. Az volt a legnagyobb gond, hogy azt hitte, egy másik lány van a dologban, miközben nem azért nem mentem előbb haza. Sőt, pont hogy ellenkező szándékok vezéreltek, mivel azt terveztem, hogy megkérem a kezét. Tudom, hogy még korai lenne, és hogy még csak két hónapja vagyunk együtt, de mindennél jobban szeretem, és mással nem is tudnám elképzelni a jövőm.

- Mesut!- kiáltott hirtelen valaki, majd a labda teljes erőből a fejemnek csapódott, aminek következtében a földön kötöttem ki vérző orral és enyhén szédülve. Nem volt túl sok erőm, úgyhogy csak feküdtem a gyepen, miközben Khedira hajolt fölém.

- Miért nem figyeltél? Amúgy meg bocs, nem akartam.- mondta, s nyújtotta a kezét, de csak a fejemet ráztam. Ekkor jelent meg Mourinho is, de nem igazán törődtem vele.

- Azt hiszem, neked mára vége van az edzésnek. Nincs szükségem egy olyan játékosra, aki még a halottaknál is kisebb intenzivitást mutat.- hangtalanul, komótosan feltápászkodtam, majd besétáltam az öltözőbe, ahol a falnak dőlve lehunytam a szememet. Mit kéne tennem?

Csendben üldögéltem, és még akkor sem nyitottam ki a szemem, amikor azt hallottam, hogy valaki bejön, majd leül mellém.

- Mourinho küldött be, hogy beszéljek veled, mert ő most nem ér rá, szóval mesélj!- Sami hangját bármikor megismertem volna, de még mindig nem néztem rá, csak a plafont kezdtem bámulni. Nem szóltam egy szót se.

- Fáradt vagy?- kérdezte, de én csak megráztam a fejemet- Matilde?- rátapintott a lényegre, mire fájdalmas arcot vágtam. A csapattársak tudtak kettőnkről, és szerencsére egyikőjük sem kotyogta el Mounak.

Khedira kérdezett volna tovább, ám én magamtól regélni kezdtem.

- Összevesztünk és azt hiszi, hogy megcsaltam, miközben azért nem értem haza előbb, mert eljegyzési gyűrűt kerestem. Ráadásul Mourinhonak is el kellene mondani, de így azt sem tudom, hogy lesz-e tovább.- panaszoltam, s megtöröltem a mezemmel az orromat, csak azt felejtettem el, hogy az csupa vér.

- Hát öregem, én azt mondom, hogy szerintem először az edző bával kéne ezt közölnöd, és akkor Tami látná, hogy komolyan gondolod ezt. Viszont, hogy ezt hogy oldod meg, az már a te reszortod.

- Lehet, hogy igazad van.- gondolkoztam el.

- Nekem legtöbbször igazam van.- vigyorodott el Sami, mire nevetve oldalba böktem a könyökömmel. Neki sikerült egy kis életet lehelnie belém.

Mourinho

Nem tetszett neki játékosa viselkedése, ezért amint egy kis időhöz jutott, ő is bement utána az öltözőbe. Kicsit ideges volt amiatt, hogy ennyire rossz teljesítményt nyújtott a pályán, és ennek okát mihamarabb ki akarta deríteni, ám amikor az ajtóhoz ért, megtorpant. A fal mellé lapulva hallgatta a helyiségből kiszűrődő beszélgetést.

- Összevesztünk és azt hiszi, hogy megcsaltam, miközben azért nem értem haza előbb, mert eljegyzési gyűrűt kerestem. Ráadásul Mourinhonak is el kellene mondani, de így azt sem tudom, hogy lesz-e tovább.- Mourinho összevont szemöldökkel figyelt, mert nem értette a dolgokat, ám a következő mondatokból hamar kiderült a lényeg.

Hümmögött egy sort, s magában somolyogva csak ennyit mondott:

- Hát, majd meglátjuk, hogy oldod meg.

8. fejezet - Everything is good if the end is good.... or not?

José

Két óra körül értem haza, egészen addig Estherrel és a srácokkal lógtam. Bíztam benne, hogy addigra már mindenki eltűnt a házból, mert nem akartam folytatást a reggeli eseményekhez.

Belépve a házba kellemes illat csapott meg, s levéve cipőmet a konyha felé vettem a z irányt, ám az ajtóban meg is torpantam, mert különös eseménynek lehettem szemtanúja.

- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.

- Most annak kéne jönnie, hogy akkor sok mindent nem tudsz rólam?- Mesut vigyorgott rá nővéremre, miközben valamit nagyon kevert a tálban, s mellette Tami hajolt oda egy csókért. Meglepődve figyeltem őket, és önkéntelenül is elmosolyodtam rajtuk, főleg, hogy Matildeból csak úgy sugárzott a boldogság és egész kipihentnek tűnt a korábbiakhoz képest. Rögtön lejött a dolog, nem vagyok ám hülye, hogy azt higgyem egész végig csak kártyáztak, bár az homályos volt, hogy vajon mi lett Torressel. Igaz, nem is érdekelt.

- Sziasztok!- köszöntem rájuk a megfelelő pillanatot kivárva, mire úgy rebbentek széjjel, mint az ijedt madarak- Bocs, nem akartam zavarni.- vigyorogtam szemtelenül, és muszáj volt elnevetnem magam Tami vörösödő képén.

- Szia! Mindjárt kész az ebéd, szóval ne menj messze.- úgy beszélt, mint anya, és ez kicsit idegesítő volt, de hát nem tudtam mit tenni, ebben az egy hétben ő volt az úr a házban.

- Oké.- rántottam meg a vállam, majd a nappali felé indultam, amit csak egy pult választott el a konyhától.

- Esther hogy van?- kérdezte hirtelen Matilde, és tudtam, hogy ott vigyorog most magának, Özil meg csak csendben csinálja, amit csinál.

- Öhm, ki mondta, hogy vele voltam?- kérdeztem, s bár próbáltam lazának tűnni, ez a kérdés kicsit feszélyezett.

- Ne nézz már hülyének! Tudom, hogy minden egyes nap vele találkozgatsz.- hátrafordult és kidugta rám a nyelvét, én meg csak grimaszoltam egyet.

- Mesut, nem akarsz kiállni ellenem egy FIFA-ban?- tereltem, Özil pedig Matildera nézett. Na, akkor nem csak én tartozom az uralma alá.

Tami bólintott, így a srác átjött a nappaliba, majd ledobta magát mellém a kanapéra. Bekapcsoltam az Xboxot, adtam neki egy kontrollert és el is kezdtük a játékot. Egész jó volt benne, alig bírtam el vele, pedig elég sokat szoktam játszani, ráadásul még arra is ráért, hogy két perc után beszélgetni kezdjen.

- Ki ez az Esther?- kérdezte, miközben ügyesen cselezgetett. Vicces volt, ahogy saját magát és Ronaldoékat irányította.

- Csak egy lány.- vontam meg a vállam, majd elvettem tőle a labdát mielőtt még gólt rúgott volna nekem.

- Csak egy lány, vagy egy bizonyos lány?- kérdezte kissé mosolyogva, de szemét nem vette le a képernyőről, én meg bevágtam neki egy gólt, és Casillas bánatosan fogta a fejét.

- Egy bizonyos lány, de nekem most ne gyere azzal, hogy így meg úgy kéne csinálnom, mert Esther nem Matilde típusú lány.- elképedve meredt rám, én meg elvigyorodtam- De be kell vallanom, valamit nagyon jól csinálhatsz, ha már ilyen hamar beadta a derekát.- hát, ez a mondatom megtette a hatását, mert Özil feje lángolni kezdett, én meg csak nevettem. Így kell elhallgattatni egy focistát.

- Krhm… inkább a játékra figyelj, mert egy-egy.- bökött a képernyő felé, miközben zavartan mosolygott.

A továbbiakban inkább nem kérdezgetett Esther felől, de a végére ismét sikerült feloldódnia és egész jól elszórakoztunk, majd Matilde tökéletes időzítéssel, pont a második félidő végén hívott minket asztalhoz.

- Ez jól néz ki.- néztem rá a tányéromra, amin salátaágyra volt ráfektetve jó pár csirkemell csík, és még valami fűszeres szószt is ráöntöttek. Nagyon jó illata volt, úgyhogy gyorsan kezembe vettem a villát meg a kést és nekiláttam.

- Ráadásul még finom is!- nevettem teli szájjal, mire Tami megrúgott az asztal alatt- Aú! Ezt most miért?

- Úgy csinálsz, mintha én mindig olyan rosszul főznék.- meredt rám mérgesen, én meg elröhögtem magamat.

- Talán, mert így is van?- kérdeztem vissza és hátratoltam a székemet kikerülve ezzel a következő rúgást. Mesut csak lehajtott fejjel mosolygott, amikor Matilde őt is megtaláltam, mire ijedten pillantott nővéremre.

- Te meg mit somolyogsz?

- Csak, hogy a mai ebédet, azt én csináltam.- nem mert Tamira nézni és a hangja is egész halk volt, én meg szinte megfulladtam a válaszától. Inkább gyorsan enni kezdett, ahogy én is, mert attól tartottam, hogy nővérem bármelyik pillanatban a nyakamba boríthatja az asztalt és akkor huss finom ebéd.

- Ó, szóval így állunk? Akkor fulladjatok bele a kajátokba!- azzal fogta magát és átvonult a kanapéra, majd bekapcsolta a tévét.

Mesuttal tehetetlenül néztünk egymásra.

- Mész te?- kérdezte.

- Nem, menj te! Te vagy a pasija.

- Te meg az öccse.

- Kő-papír-olló?- kérdeztem, mire csak bólintott, de be kellett látnia, hogy ez nem volt túl jó döntés, mivel ő veszített. Sóhajtva felállt, majd a kanapé támlájához sétálva hátulról átölelte Tamit. Én a pulthoz álltam (persze kajával a kezemben) és úgy figyeltem őket magamban kuncogva.

- Szeretünk ám.- motyogta neki és adott egy puszit az arcára.

- Nem érdekeltek!- na, Matildera rájött az öt perc. Ilyenkor nem nagyon lehet vele értelmesen kommunikálni, legalábbis nekem eddig sosem sikerült.

- De hát nem mondtam semmi rosszat.- szabadkozott Özil- Meg ha valóban olyan rosszul főzöl, akkor ígérem, majd megtanítalak. Csak ne haraguuudj!- alig sikerült visszafognom magam, hogy ne röhögjek fel hangosan. Azért Mesut elég meggyőző volt, de ez a nőuralom… nem kicsit gyenge.

- Te mit csinálsz ott? Nem vagy te ló, hogy állva egyél!- Tami szakított ki a gondolatmenetemből és kissé megijedtem, amikor velem szemben állva meredt rám a pult túloldaláról.

Morogva ültem vissza a helyemre, de végül is egész jól megvoltunk, bár megint volt egy kisebb besértődés, amikor az került szóba, hogy vajon milyen lesz az edzés holnap, ha Matilde fogja tartani. Ezúttal persze nekem kellett megvigasztalni, de nem jártam sok sikerrel, mivel khm.. Özilnek a módszerei meggyőzőbbek. De örülök, hogy Tami végre egy normális pasit talált.

2 hónappal később

Tami

„Szia Szívem! Nem tudom, mikor érsz haza, de majd ha leszállt a repülő kérlek, hívj fel! Szeretlek.”

Nem tudom hányadik üzenetet hagyhattam már Mesutnak, de kezdtem ideges lenni, mert eddig nem kaptam egyetlen választ sem és ez nagyon aggasztott. Jó, tudom, hogy csak késő este kellene megérkeznie, de az nem jelenti azt, hogy addig nem is kell semmi jelet adnia magáról.

Mobilomat magam mellé ledobva sóhajtottam egy nagyot, és a plafont kezdtem bámulni. Mesut házában voltam, ugyanis apámék még mindig nem tudtak kettőnkről, így kaptam egy kulcsot a lakásához, hogy bármikor bemehessek. Szinte már olyan, mintha együtt laknánk.

Bár az az igazság, hogy én már szerettem volna közölni a szüleimmel, hogy szeretjük egymást és nem érdekel, mit mondanak erre. A lényeg, hogy tudják és ne kelljen titkolóznom.

Hirtelen eszembe jutott valami. Magamhoz vettem a mobilom és megkerestem benne Khedira nevét. Néhány csörgés után fel is vette.

- Hali Sami! Itt Matilde. Nem tudnád megmondani, hogy mikor ér be a gép, csak mert Mesutot nem érem el.- örültem neki, hogy legalább egy valaki akadt, aki reagált a hívásomra.

- Szia Tami! Hát, tudod, az a helyzet, hogy már két órája beért a gép.- mondta én meg kicsit elképedtem, de azért megköszöntem és letettem a telefont.

Gondolkozni kezdtem, hogy akkor most mit csináljak, vagy miért nem hívott még Özil, amikor hirtelen valaki átkarolt hátulról.

7. fejezet - Végre együtt

Tami

Egyáltalán nem voltam könnyű helyzetben, és miután Ramitól is elbúcsúztam, nehézkesen lépdeltem be a nappaliba, ahol Fernando várt rám.

- Kérsz kávét?- kérdeztem, de csak megrázta a fejét. Furcsa volt, most egész nyugodtan viselkedett, úgy tűnt csak Özil jelenléte hatott rá úgy. Leültem a kanapéra kicsit távolabb tőle, amikor José ordibált, hogy elment, majd csend telepedett a házra.

- Szóval?- várakozón tekintettem Nandora.

- Szóval. Mennyire komoly köztetek ez?- kérdezte, én meg nem értettem a kérdését.

- Kivel? Vagy mi van?- értetlenkedtem. Reggel volt még, na.

- Özillel.- válaszolta. Ekkor esett le a dolog, csak azt nem értettem, hogy miért kérdezgetnek egymás felől. Mármint ez oké, de miért lényeges a másik fél, mert szerintem a dolog nagyon is tőlem függ.

Mélyen a szemébe néztem, és nem tudtam mit válaszolni. Egyrészt mert még magam sem voltam tisztában azzal, hogy mennyire komoly, másrészt pedig egy bizonyos fokig még Fernando is érdekelt. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tennem.

- Őszintén fogok válaszolni. Szeretem.- szomorúan nézett le, s egészen meglepődtem még saját magamon is, de azután folytattam- De még téged sem tudtalak kiverni a fejemből.- erre felkapta a fejét, és reménykedve tekintett rám, miközben a kezemet tördeltem. Na, ezt szépen megcsináltam magamnak, de egyszerűen nem voltam képes értelmes választ adni, annyira össze voltam zavarodva.

Nando ekkor egy pillanatra eltekintett a hátam mögé, majd ismét felém nézve közelebb jött.

- Akkor had legyek csak én a fejedben.- azzal megcsókolt. Egy másodpercig nem ellenkeztem, de aztán Özil jutott eszembe, és hirtelen semmit nem éreztem Fernando iránt, így elhúzódtam.

- Ne... ne haragudj, de ez így nem..- nyökögtem, s felálltam volna, de karomnál fogva visszarántott.

- Tudom, hogy szeretsz! Miért tagadod?- majd ismét megpróbálkozott, de én ellöktem magamtól, de ő erősebb volt nálam. Nem tudtam, mit csináljak, de abban a pillanatban a semmiből bukkant fel Mesut, és felrántotta Torrest.

- Ha azt mondja, hogy nem, akkor az azt jelenti, hogy nem.- rángatta és Fernando próbálta magáról leszedni, de Özil nem eresztette.

- Neked mi közöd van ehhez?- még sosem láttam ilyennek Fert, de megijedtem, sőt szinte sokkot kaptam ettől az agressziótól.

- Elég sok. És ha most nem takarodsz el innen, akkor nem csak a szád fog felszakadni!- erőteljesen meglökte az ajtó irányába, majd kikísérte, és Ramona szaladt oda hozzám, majd átölelt. Ekkor már nem bírtam és egy könnycsepp gördült le az arcomon. Mérhetetlenül nagyot csalódtam Fernandoban, ráadásul a viselkedése is ijesztő volt.

Csak csendben szorítottam Ramit, amikor az ajtó becsukódott és Özil lépdelt be a szobába, de vérzett az orra.

- Úristen!- álltam fel és odaszaladtam hozzá.

- Á semmiség. Az a lényeg, hogy te jól vagy-e?- húzott magához, én meg szorosan átöleltem. Olyan biztonságérzetem lett ettől, hogy legszívesebben el sem engedtem volna.

- Most már igen.- mondtam a vállába, majd eszembe jutott valami- De ti hogy hogy itt vagytok?- néztem fel rá, és halványan elmosolyodott.

- Ramona itt hagyott valami, ami félúton jutott eszébe, így visszajöttünk, csakhogy megláttunk titeket Fernandoval.- Nando nevét enyhe utálattal ejtette ki, de ezt persze teljes mértékben meg is értem.

- Értem. És, köszönöm.- ismét a vállába temetkeztem, és kezdtem megnyugodni. Szívesen úgy maradtam volna, ám Ramona kezdett el köhécselni mögöttem.

- Én igazán nem akarok zavarni, de haza szeretnék menni.- állt ott ölbe tett kézzel, én meg Mesuttal egyetemben tanácstalanul, kissé kérlelőn néztem rá. Hát, vette is a lapot.

- Jól van, megértettem. Majd felhívom Sergit, hogy vigyen haza.- forgatta a szemét, majd felkapta a táskáját, megölelt és Özilre nézett- Te meg vigyázz rá! Nem akarok rosszat hallani rólad!- vigyorgott rá, mire Mesut is vigyorogva bólogatni kezdett- Na páás!...... Sergiii.- hallottuk a hangját egészen addig, amíg be nem zárult a bejárati ajtó és végül kettesben nem maradtunk.

Özil felé fordultam, de mielőtt még bármit is csinálhatott volna, a fürdőbe rángattam, majd elővettem egy törölközőt, bevizeztem és az orrához nyomtam. Felszisszent ugyan, de hagyta, hogy csináljam.

- Azt hiszem nem tört el, és a vérzés is elállt.- vettem el onnan a vörössé vált anyagot, hogy újra bevizezzem, de Mesut megállított.

- Akkor ezzel nem is kell törődni. Viszont, ennek már épp ideje volt.- azzal óvatosan az állam alá nyúlt, és megcsókolt. A törölköző kiesett a kezemből, de abban a pillanatban ez nem is nagyon foglalkoztatott. Visszacsókoltam, s mikor Özil elhúzódott volna én visszahúztam, amit egy mosollyal kommentált. A kezdeti lágy csók fokozatosan egyre forróbbá vált, majd nyakamon éreztem ajkai finom érintését. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és úgy élveztem a kényeztetést.

- José szerinted mikor ér haza?- kérdezte hirtelen Özil, én meg meglepődötten néztem rá. Hogy jön ez ide?

- Ő, szerintem kettőig biztos nem látjuk itthon, ugyanis mindig ezt csinálja.- válaszoltam értetlenül, mire Mesut felkapott az ölébe- Úristen!- sikoltottam fel, de a srác csak nevetett rajtam, én meg erősen kapaszkodtam átkarolva a nyakát.

- Merre is van a szobád?- kérdezte sunyi mosollyal. Egy „ó”-t formáltam a számmal, majd beleharapva alsó ajkamba én is mosolyogni – na meg vörösödni – kezdtem és mutattam neki az utat. Mikor odaértünk lábával belökte az ajtót biztos, ami biztos alapon, majd leszálltam a földre, mert még mindig az estélyimben voltam, ami kicsit nehezebben volt leszedhető rólam. Hát igen, még átöltözni sem volt időm tegnap óta.

Özil szavak nélkül is megértett, amikor hátat fordítva neki megfogtam a hajam, és a ruhám cipzárját mutattam felé. Óvatosan lehúzta, én pedig kibújtam belőle, majd mire megfordultam ő is megszabadult a felsőjétől. Ravasz pillantást vetettem felé, hátralöktem, s az ágyamon landolt, én pedig ráültem. Arcához hajoltam, ajkaink szinte már összeértek, de ekkor egy gonosz mosollyal arcomon a fülébe súgtam:

- Erre talán már emlékezni fogsz. Vagy mégsem, ha én nem engedem.- azzal gyorsan leszálltam róla, s mivel hogy ott feküdt fel sem fogva, mi van, az ajtó felé indultam meg.

- Hé! Nem hagyhatsz itt… pont most!- húzta el a száját egy pillanatra, majd egy másodperc múlva felült, én meg menekülni kezdtem, de ujjak fonódtak a derekamra, aminek következtében nevetve huppantam le Mesut ölébe.  Belepuszilt a nyakamba, és még jobban nevetni kezdtem, majd mire észbe kaptam az ágyon találtam magam leszorítva

- Oké, oké, te győztél.- kuncogtam, ő meg csak vigyorgott.

- Ezt már jobban szeretem hallani!

- De, ez nem fog zavarni?- vágtam ártatlan képet, miközben lepillantottam a nadrágjára, amit még mindig nem vett le.

- Hát, de igen.- zavarodottan ült fel az ágy szélére, ám ezúttal én a helyemen maradtam, és pár másodperc múlva Özil ajkait érzetem újra az enyéimen.

- Szóval, hol is tartottunk?

- Ott, hogy én most elmegyek ebédet csinálni.- felkeltem, vagyis csak próbáltam, mert Mesut jóval erősebb volt nálam, így lent tartott az ágyon.

- Na azt már nem! Innen már nem szabadulsz.

- Mégis mit tervezel? Megerőszakolsz?- nevettem.

- Hm… mondhatjuk.- széles vigyor ült ki arcomra, és bár megfordult a fejemben, hogy gonoszkodok megint, és tényleges lemegyek ebédet főzni, végül ezt nem tettem, inkább engedtem a csábításnak.

6. fejezet - Nehéz helyzet...

Tami

- Mit csinálsz te itt? Már azt hittem leugrottál.- fél órát lehettem egyedül. Ennyi időbe telt, mire Torres rám akadt az erkély legszélén üldögélve.

- Eszembe jutott ez a lehetőség is.- erre kaptam egy taslit- Egyébként máson gondolkoztam el.- néztem kitartóan a város fényeit.

- Micsodán?- ült le mellém, de ezúttal nem karolt át vagy ilyesmi, tartotta a távolságot.

- A múltbéli dolgokon.

- Aha.- bólintott, majd ő is a várost kezdte pásztázni. Gyönyörű volt így éjszaka, onnan fentről, a harmadik emeletről. Még szerencse, hogy nem volt tériszonyom.

Csendben ültünk egymás mellett, s a régi idők jutottak erről eszembe, ám Ramona megzavarta a pillanatot.

- Tami, itt vagy?- kiáltozott, s Fernandoval egyszerre álltunk fel, mire Rami csodálkozón nézett ránk.

- Majd elmagyarázom.- mondtam, majd megkérdeztem, hogy miért keres, amire igen csak érdekes választ kaptam.

- Özil barátunk épp most vedelte fel az ünnepség összes alkohol tartalmú italát, ami mögött nem hiszem, hogy a kis vörös állna, szóval jó lenne, ha bemennél és leállítanád, még mielőtt apád, vagy bármelyik másik fejes ezt meglátná.- elképedve meredtem barátnőmre, majd Torressel mögöttem a bárpult felé indultam, s ott hagyva őket, hogy foglalkozzanak Mesuttal én apámékhoz siettem. Tisztában voltam azzal, hogy az ünnepség után ők már rögtön utaznak is el, így szerencsére volt egy ok, amiért elküldhettem őket.

- Apa!- kezdtem, mire anyuval mindketten felém fordultak- Nektek nem kéne indulnotok? Csak azért kérdezem, mert késő van már, nektek meg ki kéne pihennetek magatokat holnapig.- hadonásztam, s úgy tűnt meggyőzőképességem ismét hatásosnak bizonyult, mert összeszedték magukat, és beültek a kocsiba, hogy a reptérre hajtsanak (persze anyu vezetett, mert hát izé… apám nem sajnálta azért az alkoholt).

Egy gond megoldva, már csak Özilt kellett levadásznom, csakhogy, mikor a bárpulthoz értem igen különös történésnek lettem szemtanúja.

- Te csak ne nyugizzál itt nekem! Különben is, neked van még egy tartozásom.- azzal az amúgy nyugodt természetű Mesut behúzott egyet Nandonak, aki ettől a nem várt ütéstől a földre zuhant. A körülöttük álló focisták is csak tehetetlenül nézték a jelenetet.

- Fernando!- szaladtam oda hozzá – már amennyiben magassarkúban szaladni lehet – s észrevettem, hogy a szája felszakadt. Szerencsére neki volt annyi esze, hogy ne álljon bosszút ezért, vagy csak épp nem előttem akarta ezt véghezvinni. Felsegítettem, majd lassú léptekkel odasétáltam Özilhez, akit időközben Coentraoék próbáltak meg lefogni és lekevertem neki egy hatalmasat, amit mindenki meglepődve fogadott.

- Most pedig eresszétek el, hazaviszem, én még úgy sem ittam.- mondtam a többieknek, akik átadták nekem a pofont szinte fel sem fogó Özilt, én meg a csuklójánál fogva kihúztam a teremből, ott hagyva szegény Fernandot. Útközben még összefutottam Lolával, aki elég lestrapáltan nézett ki.

- Matilde? Itt van a kocsi kulcsa, azt hiszem nekem már nincs közöm hozzá. A kaputól balra a harmadik autó.- nyomta a kezembe az Audi kulcsát, majd eltipegett. Hát ez furcsa volt, de így Ramonához fordultam, aki egész idáig segített támogatni Mesutot.

- Ha vége a bulinak hozd haza Josét!- adtam oda neki a saját kocsim kulcsát, mert öcsém még mindig a partin bóklászott valamerre, csak azt nem tudtam, merre. Szóval Ramona így elment megkeresni, én meg tovább mentem Özillel, aki az autójához érve be akart szállni a vezető ülésre.

- A-a! Meg vagy te veszve?! Ennyi pia után neked még az anyós ülés is veszélyes!- parancsoltam rá, és duzzogva átkászálódott a másik oldalra, semmiképp sem akart hátra beülni. Így végre elindulhattunk, de nem a saját házához vittem, nem akartam kockáztatni, hogy valami hülyeséget csináljon, így mi felénk kanyarodtam el, majd a ház előtt leállítottam a motort.

- Megjöttünk.- jelentettem ki, de Özil csak bambán nézegette a helyet, majd megszólalt.

- Ejnye Matilde! Nem szép dolog kihasználni, ha az ember részeg állapotban könnyebben megy bele bármibe is, de én rajtam ne múljon, benne vagyok.- vigyorgott, de én csak a fejemet fogtam. Én tényleg ebbe az emberbe szerettem bele? Nem. Én a józan Mesutba szerettem bele.

- Ha nem fejezed ezt be esküszöm tökön rúglak.- fenyegetőztem, s erre befogta, ám ez nem tartott sokáig, ugyanis amikor a vendégszobában le akartam fektetni, újra rákezdett a hülyeségeire.

- Tudod, én szeretlek. Komolyan. Egyedül csak te kellesz nekem.- azzal letepert az ágyon. Túl szorosan fogott, és túl nehéz volt ahhoz, hogy le tudjam lökni magamról, így csak tehetetlenül pislogtam rá.

- Özil, kérlek, ezt ne most beszéljük meg!- próbálkoztam, de ekkor teljes súlyával rám nehezedett, majd belepuszilt a nyakamba. Csiklandósan húztam össze magamat, ám a következő pillanatban halk szuszogásra lettem figyelmes, vagyis Özil bealudt. Ennek egyébként örültem volna, mert végre befogta, csakhogy nem tudtam megmozdulni tőle, mivel szorosan átölelt, ráadásul rajtam feküdt, mind a hetven kilójával.

Egy pillanatra behunytam a szememet, hogy átgondoljam, mégis mit csináljak, de túl fáradt voltam bármihez is, így Özil alatt nyomott el az álom.

Özil

A reggel nem az otthonomban ért, s egy pillanatra ijedten néztem körbe, de azonnal megnyugodtam, amikor észrevettem Tamit. Vagyis amint rápillantottam azonnal beugrott néhány kép az előző estéről, és égő fejjel másztam le róla, ugyanis még mindig rajta feküdtem. Kiszálltam az ágyból, majd végignéztem az alvó lányon és azon tűnődtem, hogy mit kéne tennem. Csak úgy nem léphetek le, ráadásul bocsánatot is kéne kérnem tőle, de mi van, ha az apjáék itthon vannak? Akkor nekem végem van.

Halkan kimentem a szobából, majd az ablakhoz mentem, s megnyugodva vettem tudomásul, hogy csak az én kocsim, és Matilde kocsija áll a feljárón. Tehát Mourinhoék már elutaztak.

Hirtelen lépéseket hallottam meg a hátam mögül, és mosolyogva fordultam meg, de nem az állt ott, akit vártam volna.

- Öhm.. José.- zavartan pillantottam a srácra, aki ugyanolyan értetlen képpel meredt rám.

- Özil? Tee, akkor most a nővéremmel voltál?- kérdezte, én meg kis híján félrenyeltem. Hát nem kertel a gyerek, az biztos.

- Dehogyis! Csak tegnap kissé elborult az agyam, és ide hozott. Bent alszik az egyik szobában… persze ruhában.- tettem hozzá, mert José igencsak furcsa fejet vágott, az én fejem pedig lángokban állt. Egy percig álltunk ott néma csendben, amit Tami öccse tört meg.

- Miért húztál be Torresnek?- kérdezte, s a szemöldököm az egekbe szökött.

- Hogy micsoda?- nem értettem miről beszél.

- Ramonával nekünk kellett kórházba vinni, hogy összevarrják a száját.- magyarázta, és ekkor ugrott be a tegnap este kimaradt része.

- Ja az! Megcsókolta Matildet, én meg az alkohol hatására bemostam neki.- ezt úgy mondtam, mintha nem lenne gond, s valójában tényleg nem bántam az egészet- De ők most együtt vannak, vagy mi?

- Nem hiszem. Legalábbis én azt sem tudtam, hogy ismerik egymást, és tudtommal Tami másra hajt.- vigyorodott el, mire én is elmosolyodtam halványan. Ez jól esett, csakhogy most itt volt ez a Torreses dolog is, na meg persze Mourinho fenyegetéséről se feledkezzünk meg.

- Özil! Azt hittem, hogy elmentél.- sietett oda hozzám egy álmos fejű Tami, majd átölelt, de gyorsan el is húzódott, és zavartan a haját kezdte el igazgatni. José csak fejcsóválva nézte a nővérét.

- Nem akartam elmenni anélkül, hogy nem kértem bocsánatot.- néztem mélyen a szemébe, de ekkor valaki az ajtón kopogtatott. Mindannyian a hang irányába fordultunk, végül pedig José vállalta magára a feladatot.

- Majd én kinyitom.- azzal eltűnt, én pedig visszafordultam Matildehez.

- Ne haragudj a tegnapiért, csak elborult az agyam, miután megcsókolt Fernando, de tényleg nem szoktam ilyen lenni, és bármi olyat is mondtam, nem gondoltam komolyan.- léptem hozzá közelebb és megfogtam a kezét.

- Tőlem nem kell bocsánatod kérned. Nem nekem húztál be, és ha már itt tartunk én is bocsánatot kérek a pofonért.- mélyen a szemembe nézett, s én elveszve a kék szempárban elmosolyodtam.

- Ha nem mondod, be sem ugrott volna. Egyébként megbocsátok.- az utolsó szavakat szinte már ajkaiba mondtam és meg is csókoltam volna, ám közbezavartak.

- Krhm..krhm..- azonnal elhúzódtunk egymástól, de amint megláttam, hogy ki érkezett, elszállt a jó kedvem.

- Miért kell neked mindig megjelenned?- kérdeztem unottan.

- Gondoltam megnézem, hogy nem tettél-e kárt Matildeban.- vigyorgott gonoszan, és én olyan szívesen behúztam volna neki még egyszer- És ahogy elnézem szerencse, hogy itt vagyok, mert elvetted az eszét.- ezúttal józan voltam, de mégis megindultam felé, ám Tami megragadta a karom és visszahúzott maga mellé.

- Fernando, fejezd ezt be!- sziszegte Matilde a fogai közt- Mond már miért jöttél valójában!

- Beszélni szeretnék veled.- vele már kedvesebben beszélt, és pont emiatt nem akartam, hogy kettesben maradjanak, meg a tegnapi dolog is rátett egy lapáttal.

- Mi ez a hangzavar?- sétált be a konyhába Ramona, álmosan a szemét dörzsölgetve.

- Hányan vagytok még?- tárta szét a karját José, aki az egész jelenetet a háttérből nézte.

- Oh, Ramona, te itt aludtál?- lepődött meg Tami, meg úgy tulajdonképpen az egész bagázs.

- Ugye nem gondolod, hogy hajnali háromkor majd hazagyalogolok?- csattant fel- Különben is, te miattad, meg a drága pasijaid miatt nem tudtam hazamenni, mert Fernandot a kórházba kellett cipelnem, mivel Özil miatt felszakadt a szája.

- Mi van?- kérdeztük egyszerre Torressel, és valószínűleg mindketten a hibáztatáson akadtunk fent, plusz én a „pasijaid” kifejezésen. Ramona csak kinyújtotta a nyelvét, Matilde meg az orrát kezdte masszírozni.

- Oké, oké, elég legyen! Kezdjük azzal, hogy én négyszemközt beszélek Fernandoval.- nem tetszett nekem ez az ötlet- Özil, te vidd haza Ramit, José, te meg csinálhatsz azt, amit akarsz.- a srác boldogan vonult el, mert úgy döntött, hogy ő nem marad itthon, én meg kelletlenül vártam Ramonát, amíg összeszedte magát. Matilde Torrest ott hagyta a nappaliban és kijött elbúcsúzni tőlem. Én csak idegesen álltam ott az ajtóban, nem tetszett nekem az egész. Kicsit tartottam attól, hogy Matilde Fernandot választja.

- Ne haragudj! Majd hívlak, ha ezt az egészet elrendeztem, és akkor majd beszélünk.- némi szomorúságot véltem megcsillanni a szemében, amihez tanácstalanság is társult.

- Szereted őt, igaz?- kérdeztem halkan, mire csak bánatosan felnézett rám.

- Talán. Nem tudom igazából, olyan rég láttam már, most meg hirtelen felbukkant. Csak.. csak adj egy kis időt, kérlek!- elhúztam a számat, de bólintottam. Ekkor jelent meg Ramona, így én hátrafordulva kiléptem az ajtón, majd beszálltam az autómba.