Dear Diary - 1. fejezet

Nos hát megjöttem az első fejezettel, remélem tetszeni fog. ;) Jó olvasást! :)

„Hát üdv!

Igazából még sosem írtam naplót, szóval nem mondom azt, hogy túl élvezetes lesz, csupán Claudia nyaggatott, hogy márpedig ez milyen jó dolog, mert ezt csak én olvashatom, és a jó emlékek is örökre megmaradhatnak, stb. Még most sem tartom egészen jó ötletnek, de hát miért ne próbálnám meg? Bár, nem túl gyerekes ez? Úgy értem, nem a kis iskolások szoktak naplót vezetni? Én meg már tizenhét vagyok, sőt pár hónap múlva betöltöm a tizennyolcat. Nekem már azzal kéne törődnöm, hogy mit kezdjek magammal suli után, de szerencsére ezzel nem különösebben kell foglalkoznom. Hogy miért? Mindjárt kifejtem bővebben, csak hozok valami nasit mert éhes vagyok, kaja meg nincs itthon. A bejárónőnk ma szabadságon van.

Na, szóval itt vagyok. A nevemet még nem is mondtam, Nina Contreras vagyok, a teljes nevem pedig Nina Felicia Contreras Alfaro, és hát cseppet sincs közönséges életem. Minden kezdődött azzal, hogy a nővérem két évvel ezelőtt csak úgy felszívódott, és azóta sem hallottunk róla semmit. Fogalmunk sem volt arról, hogy hova tűnhetett, miért ment el, semmilyen nem hagyott hátra, úgyhogy rejtély az egész. Ennek hatására persze eléggé összetörtem, de a még nagyobb sokk csak ez után következett be. Szüleim autóbalesetet szenvedtek és meghaltak. Teljesen egyedül maradtam, de a teljes depressziótól, és az öngyilkossági kísérlettől megmentett egy bizonyos ember, akinek a mai napig hálás vagyok ezért. Ez az ember pedig nem volt más, mint Sergio Ramos. Igen, a spanyol válogatott és a Real Madrid focistája. Ő volt az, aki ezek után a szerencsétlenségek után magához vett, hogy majd ő lesz a gyámom, mivel nővérem által a család jó barátja volt. Úgyhogy két éve nála lakok, a szomszédunk pedig szintén egy Real játékos, Mesut Özil. Sokszor jön át hozzánk, mert vagy Sergioval, és a többi játékossal lazulnak, vagy csak szimplán engem ellenőrizget, holott már nem vagyok kislány, három hónap és betöltöm a tizennyolcat! De őt ez nem érdekli, Sergioval egyetemben óvnak mindentől tulajdonképpen két éve kaptam két bátyust így bónuszban. Tök szuper! Az egyetlen gond csupán az, hogy utálom, ha megmondják, mit csináljak, nem különösebben szeretem a szabályokat, ami olykor-olykor nem a legelőnyösebb dolog, ha az ember olyan suliba jár, mint én. Az elején azért mondtam azt, hogy nem nagyon kell törődnöm a pályaválasztással, mivel egy elit suliba járok, ahol főként a modellkedés van a középpontban. Nekem pedig különösen jó tehetségem van ehhez. Na, nem mintha olyan egoista lennék, de azért jó az, ha az ember tisztában van a képességeivel, nem?

Na, mindegy, most úgy is megyek, megjött Sergio, talán hozott valami kaját, ha már egyszer főzni nem tud. Ciao!

április 14.”

- Sergiii! – ugrottam bátyám nyakába, aki erre csak egy fájdalmas nyögést hallatott – Igen, én is örülök neked. – léptem pár lépést hátrébb, aztán kikaptam a kezéből a két pizzás dobozt, és elrohantam vele. Iszonyat éhes voltam, azt a két pizzáz is be tudtam volna nyomni, de azért azt nem lehetett, hiszen a modellkedés miatt ügyelnem kell arra, hogy mit eszek. De azért néha-néha belefér egy ilyen.

- Hé! Nem megenni! Én is ugyanúgy megéheztem, ráadásul, amíg te itthon tunyultál, addig én keményen edzettem! – jött ki Sergio is a konyhába, miután lepakolt, és levett két tányért, majd elém nyújtotta az egyiket, én pedig ráraktam egy vékony szeletet. Sergi erre felvonta a szemöldökét, de én csak mosolyogva vállat vontam.

- Formában kell tartanod magad.

- Ja, mert pont te beszélsz. – nyújtotta ki rám a nyelvét, de aztán csak leült az asztalhoz, hogy elfogyassza azt a csekély pizzaszeletet, amit adtam neki. Nem sokkal később én is csatlakoztam hozzá, csakhogy az én tányéromon egy hatalmas nagy szelet ékeskedett, amibe boldogan haraptam bele. Én nem azok közé a lányok közé tartoztam, akik hánytatják magukat, hogy ne hízzanak el, sőt, én magam imádok enni, nem hiába, jó kis géneket örököltem, hiszen emiatt nem is szoktam hízni.

Egy darabig csak csendben eszegettünk, de ezt a hallgatagságot Sergio törte meg.

- Milyen napod volt ma? – kérdezte, és közben elment, hogy idehozza az egész doboz pizzát. Csak megvontam a vállam.

- Hosszú és érdektelen. Mint ahogy a holnapi is az lesz, alig van kedvem bemenni. Ja, meg Claudiával elmentünk, hogy vegyünk nekem valami „cuki kis naplót”. – utánoztam Claut, aztán a pfefferónit kezdtem el leszedegetni a kajámról.

- Te naplót írsz?! Hány éves vagy? Hat? - röhögött fel Sergio, de rácsaptam a fejére.

- Ez nem vicces! Oda leírhatom a gondolataimat, és senki nem röhög ki. – magyaráztam, s magam sem hittem el, hogy én mondtam ezeket. Elég furán hangzott.

- És mit irkálsz a naplódba? – az utolsó szót persze direkt máshogy ejtette ki, de csak a szememet forgattam. Nem is tudom ki az idősebb, ő vagy én.

Már épp vágtam volna neki vissza, amikor valaki az étkező ajtófélfáján kopogott.

- Kopp-kopp. Jól érzem, hogy valaki pizzát eszik? – a hangra felélénkülve kaptam fel a fejemet, majd hátrafordultam, és azonnal rohantam is oda.

- Mesut! Jaj, de jó, hogy itt vagy! Végre egy értelmes személy! – öleltem át másik „bátyámat”, aki szintén mosolyogva üdvözölt.

- Nem garantálom, hogy túlságosan is kellemes társaság leszek, mivel éhen halok. – vigyorgott, én meg azonnal vettem a lapot, így eltávolodtam tőle, és leültem a helyemre.

- Hát, maradt még egy kis pizza, nem tudom, mit csináljunk vele, szerintem ki kell dobni. – csavargattam a hajamat, de Özilnek nem kellett ezt ecsetelni, már ott is termett mellettünk szépen nézve.

- Ezek szerint ma is elfelejtettél bevásárolni. – sóhajtott Sergio, de azért Mes elé tolta a dobozt. Egy kis „családi” vacsora.

Fernando

Őszintén szólva hiányzott már Madrid. Persze Angliát is szerettem, de Spanyolországhoz semmi sem fogható, és én idetartozom. Ez a valódi otthonom.

Viszonylag korán felébredtem, de nem keltem ki rögtön az ágyból, inkább csak feküdtem, és a plafont bámultam. Azon gondolkoztam, hogy vajon mennyi lehet az idő, s próbáltam kitalálni. Unaloműzésre pont megfelel.

A tippem fél kilenc volt, aztán ránéztem a velem szemben lévő faliórára, s mosolyogva vettem tudomásul, hogy majdnem eltaláltam, csupán tíz percet tévedtem. Így hát lassan kimásztam az ágyból, hogy lezuhanyozzak, még mielőtt Mirjam ideér. Mirjam Contrerast az új csapatom vezetősége rendelte ki mellém, mint amolyan asszisztensfélét, és az volt a feladata, hogy a lehető legtöbb helyre elkísérjen, és ott legyen velem. Pár napja ismertük még csak meg egymást, de az eddigiek alapján viszonylag normális lánynak tűnik, bár van egy kis távolságtartása az irányomba úgy érzem.

Kicsit talán elnéztem azt, hogy Mirjam érkezése előtt le tudok zuhanyozni időben, mivel nagyban álltam a zuhany alatt, amikor hallottam, hogy csöngetnek. Gyorsan magamra tekertem egy törülközőt, hogy azért mégse teljesen meztelenül nyissak ajtót, aztán kisiettem. A küszöbön valóban Mirjam ácsorgott, s mikor meghallotta, hogy ajtót nyitok kattanását, óvatosan felnézett rám, majd elmosolyodott. Eszméletlenül aranyosan festett, s azok a kék szemek…

- Mi van, felöltözni már túl udvarias lett volna? – pimaszul belebokszolt a vállamba, miközben beljebb sétált. Ez volt az első alkalom, hogy hozzám mert érni. Mármint most ez elég hülyén hangzik, tudom, de eddig mintha direkt figyelt volna arra, hogy még csak a kisujja se találkozzon velem, legalább fél méterrel arrébb tartózkodjon tőlem, ami némileg furcsa volt számomra.

- Bocs, csak épp zuhanyoztam. – csuktam be az ajtót, s miközben előttem haladt, végigmértem hátulról. Jó, hát én is pasiból vagyok, na, és amióta elváltam Olallától, azóta nyugodt szívvel csinálhatok ilyeneket.

Mit ne mondjak nem volt rossz a kilátás, de aztán hirtelen hátrafordult, én pedig meglepődötten próbáltam úgy tenni, mintha valami teljesen mást csinálnék.

- Reggeliztél már? – kérdezte.

- Még nem igazán. – ráztam meg a fejemet, amiből még csöpögött a víz, s kisöpörtem egy tincset a szememből.

- Akkor elviszlek a kedvenc helyemre, mielőtt belefognánk a teendőinkbe. – továbbra is csak mosolygott én pedig nem is tudtam másra koncentrálni. Egyszerűen odavoltam ezért a lányért, mióta megláttam, csak eddig még nem láttam túl megfelelőnek a helyzetet, hogy lépjek. Meg még nem is ismertem annyira, szóval nem kell ezt elkapkodni.

- Szuper! – tértem vissza a valóságba, aztán pedig elmentem, hogy rendesen megtörölközzek, majd felöltöztem.

- És hova megyünk? – jöttem ki a fürdőből kezemben egy pólóval, miközben a farmerom cipzárjával bíbelődtem. Mirjam csak összevont szemöldökkel figyelte, mit művelek, majd felállt, és a szemembe nézett gonoszan.

- Az legyen meglepetés. – azzal kiment a szobából, hogy akkor indulhatunk is. Gyirsan felhúztam a pólómat, majd a lány után indultam.

- Mivel jöttél? – kérdeztem.

- Busszal. Láttál már olyat? Nagyon hasznos dolog. – bólogatott fapofával, mire nevetve megráztam a fejemet.

- Hm, lássuk csak… azt hiszem még nem. Hogy is néz ki?

- Négy kereke van, nagyobb mint a kocsid, sok ember ül rajta és nem képes 300-al repeszteni az utakon. – magyarázta, miközben odaértünk a kocsimhoz.

- Akkor maradjunk most az autónál. Na, szállj be! – utasítottam, majd mindketten beültünk. Ezek után elnavigált egy aranyos kis kávézóba, ahol megreggeliztünk, aztán pedig elmentünk a pályára, ugyanis ma edzettem először a többi csapattárssal. A baj csupán az volt, hogy ő végig ott maradt, így elvonta a figyelmemet, de azért remélem nem teljesítettem olyan szörnyűen az első napomon.

„Jó, hát akkor a bemutatkozós rész után ez lesz az első beszámolóm a napról. Tulajdonképpen semmi extra, a suli dög unalmas volt, mivel most nincsen semmilyen feladatunk, és rendesen is tanulni kell. De annyira meg nincs sok kedvem ehhez, szóval holnap szerintem meglátogatom Sergit az edzésen. Bár erről ő még nem tud, szóval… lehet, hogy ki fog akadni. Na mindegy.

Egyébként Özil ma kilencig volt nálunk, és a másik pizza háromnegyedét ő tolta be, nekünk meg maradt két vékony szelet két emberre. Nagyon rendes, tényleg. De hogy felejthet el valaki bevásárolni??? Komolyan nem bírom ezt felfogni. Igaz, így jobban belegondolva, ha nem lenne bejárónőnk, akkor valószínűleg Sergioval mi is minden áldott nap instant kaján élnénk. Fúj!

Na, megyek zuhanyozni. Pá!
                                                                                                                                                április 14.”

Új történet hírek :)

Sziasztok!

Először is kezdeném azzal, hogy amint láthatjátok, lezártam a közvélemény-kutatást, és a győztes nem kis fölénnyel Sergio Ramos lett. :) Nos hát, mivel nagyon a többiektől sem volt szívem megszabadulni, ezért némelyikőjüket szintén főbb szerepekben láthatjátok majd, de van, aki mondjuk kevesebb szerepet kap, bár ez még a jövő zenéje. :D

A másik hír pedig az, hogy elkészült a történet ismertetője, ezt pedig a baloldalon tekinthetitek meg. Az első fejezet hamarosan érkezik, már folyamatban van az írása. :)

A kérésem csak annyi lenne, hogy akár chatben, akár kommentben kaphatnék-e visszajelzést, így az ismertető alapján, hogy hogy tetszik a történet első ránézésre. Nagyon megköszönném, fontos a véleményetek. :)

Sok puszi: Eni 

30. fejezet - The End

Na, szóval itt van az utolsó fejezet, remélem tetszeni fog nektek. :) A következő történetet még nem tudom, mikor fogom hozni, de majd igyekszem minél előbb, és megpróbállak majd tájékoztatni titeket is, hogy mikorra várható. :)

Addig is jó olvasást! :D

Khedira

- Igen, tessék? … Hogy mi?! … Igen, tudtam róla, de… Rendben köszönöm, hogy szólt! – leraktam a telefont, és idegesen tördelni kezdtem a kezemet. Ez nem lehet igaz! Nem, nem és nem! Hülye idióta! Ő is és én is! Miért nem állítottam meg, amikor elvitte a kocsimat?! Ó, én barom!

- Mi történt, Sami? – lépett mellém Benzema aggódó arckifejezéssel, én pedig ugyanolyan aggodalmasan ránéztem.

- Azt hiszem, rohadt nagy gond van, srácok. – feszült csönd lett a szobában, én pedig lesütöttem a szememet – Most hívtak, hogy a kocsimmal balesetet szenvedtek. Egy autó nem túl szabályosan előzött, és azzal találkozott az én kocsim. A sérültekről még nem tudnak pontos információkat, de ha bármit megtudnak, azonnal hívnak. – idegesen beletúrtam a hajamba, majd leültem a kanapéra, és lehúztam az első pohár tartalmát, amit találtam. Basszus, basszus, basszus!

Senki nem szólt semmit, csak bámultunk magunk elé azon tűnődve, hogy vajon mi van Mesuttal. Él-e még egyáltalán, és ugye nincs semmi baja? Őt ilyen könnyen nem lehet elintézni.

Nagyjából háromnegyed óráig üldögéltünk úgy, hiszen semmit sem tehettünk, de akkor megszólalt a telefonom. Remegő kézzel nyúltam utána, a kijelzőn egy ismeretlen szám volt, vagyis nem ismeretlen, hanem a kórház száma. Összeugrott a gyomrom.

- Halló? – szóltam bele félve, s megpróbáltam felkészülni bármire, amit mondanak.

Tami

Legszívesebben felhívtam volna Mesutot, hogy velük mi újság, de Ramona kikapta a kezemből a telefont, és eldugta, hogy most nem ez a legfontosabb. Durcásan levágtam magam az egyik székre, mire majdnem leordították a fejemet.

- Vigyázz a ruhádra! Mit művelsz?! – rángatott fel Sara, én meg unottan felálltam. Az volt az érdekes, hogy tulajdonképpen ők sokkal jobban izgultak, mint én. Én magam teljesen nyugodt voltam, csupán az egyetlen dolog, ami miatt kicsit jobban aggódtam, az volt, hogy vajon mi van a srácokkal, készülnek-e normálisan és hasonlók. Remélem semmi hülyeséget nem csináltak.

- Kicsim van itthon valami ital? – kiabált anyu a konyha irányából, én pedig kissé furcsállva, de válaszoltam.

- Persze. A szokásos helyen a hűtőben megtalálod. – feleltem.

- De nem olyan kell! – kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy mit is akar pontosan, de amikor végre leesett, kiszaladtam a konyhába.

- Itt vannak, de ugye nem most akarod leinni magad? – adtam oda neki egy üveget, miközben gondosan ügyeltem arra, hogy a ruhámnak semmi baja ne legyen.

- Nem csak nekem kell. – azzal kezembe nyomott egy teli poharat, a többit meg kivitte. Egy darabig csak bámultam a kezemben lévő italt, majd vállat vontam, hogy ennyi úgy sem árthat, és lehúztam. A nappaliba lépve megpillantottam az egész csapatot összegyűlve, Sara Dominicával cseverészett, a sminkessel, miközben anyám körbekínálta a piát, a fodrász, Adriana pedig Lianival és Ciroval játszott. Már éppen leültem volna közéjük én is lazítani, amikor kintről valaki dudálni kezdett. Döbbenten néztem az órára, és meglepődtem, mikor kiderült, hogy már negyed négy van, úgyhogy ideje indulnunk, mert a helyszínen, már ott kell lennünk fél négyre, mert még én is le akarom ellenőrizni a dolgokat.

Még mielőtt kiszálltunk volna a kocsiból, Sara fordult felém.

- Apádat már láttad sírni? – kérdezte, én meg felvont szemöldökkel megcsóváltam a fejemet.

- Még nem igazán.

- Akkor azt hiszem, most fogod. – vigyorgott, én pedig szintén elmosolyodtam, és kiszálltunk. Apu már tényleg ott várt minket, s mikor meglátott teljesen elképedt. Lassan odasétáltam hozzá, nyomtam egy puszit az arcára, de alig tudott megszólalni.

- Gyönyörű vagy! – ölelt meg, és valóban, a szeme csillogott egy kicsit, de ezt próbálta elrejteni.

- Köszönöm! Amúgy Mesut itt van már? – kérdeztem hirtelen. Tudom, hogy nem szabad találkoznunk már, de azért mégis csak érdekelt, hogy vajon rendesen ideértek-e.

- Nem igazán. – rázta meg a fejét, mire nem kissé kezdtem aggódni. Hol lehetnek? Hiszen mi is késtünk azért, tehát itt kellene lenniük, fél négy már elmúlt!

- Érdekes. – tűnődtem el, de ebben a pillanatban megjelent Ramona, és rángatni kezdett.

- Gyere, ezt látnod kell! – azzal már el is vonszolt ki a tengerpartra, ahol másfél óra múlva már nem kevés ember fog helyet foglalni, és mi ketten ott állunk majd az oltárnál.

A homokban levettem a cipőmet, és akkor ugrott be az ötlet, hogy akkor már magán a ceremónián is így leszek, kit érdekel.

Ahogy ott sétáltunk mezítláb a parton, hirtelen tényleg elfogott az izgatottság, hogy hamarosan hozzámegyek a világ legcsodálatosabb emberéhez. Annyi mindenen mentünk már keresztül, hogy furcsa érzés fogott el, de nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e, vagy rossz.

- Tényleg csodálatos. – suttogtam a szavakat tulajdonképpen saját magamnak, amikor mögülem meghallottam egy hangot, így mosolyogva hátrafordultam.

- Anya! – Liani azzal megindult felém, de aztán véletlenül elesett a homokban, így odamentem hozzá, és felkaptam.

- Na, gyere! Bemegyünk a házba. – azzal a hatalmas épület felé vettem az irányt. Anyáméknak volt egy irtó nagy villájuk a tengerparton, és felajánlották, hogy tarthatjuk itt az esküvőt.

Bent a házban aztán az egyik olyan pillanatban, amikor senki nem legyeskedett körülöttem, fogtam az egyik telefont, és tárcsáztam Khedira számát, mert ők még mindig sehol nem voltak.

- Sami? Hol a fenében vagytok? … Mi az, hogy Sergio mindjárt itt van? Mi folyik itt? … Le ne merd rakni, nem hallod?! Sami! – de már letette, én meg idegesen markoltam a telefont.

Abban a pillanatban hirtelen meghallottam Ramos hangját, így azonnal rohantam le a földszintre valamiféle magyarázatot várva, s lent valóban Sergi konzultált az egyik koszorús lánnyal.

- Sergio! – szólítottam meg, mire cseppet sem kellemes ábrázattal megfordult - Sergio, mi a franc történt?

Özil

- De higgye el nekem, hogy nem kell semmilyen vizsgálat, teljesen jól vagyok! – próbáltam meggyőzni az egyik mentőst, miközben a mentőautóba tuszkoltak befelé.

- Lehet, hogy ön úgy érzi, jól van, de akkor is be kell vinnünk megvizsgálni, hogy nincs-e belső vérzése, vagy hasonlók. – közölte fapofával a másik, majd becsukták a kocsi ajtaját. De én tényleg jól voltam. Nem tudom hogyan, de sikerült úgy elrántanom a kormányt, hogy igaz, az út mellett kötöttem ki, de csupán a fejemet vertem be nagyon kicsit, mert a két kocsi minimális területen, de találkozott. Meg talán a csuklóm ment ki, de biztos nem tört el.

Amíg a kórházhoz nem értünk idegesen doboltam a jobbik kezem ujjaival. Négy lesz öt perc múlva. Már rég a parton kéne lennem öltönyben készülődni, de még mielőtt erőszakkal betuszkoltak volna a mentőautóba, el kellett magyaráznom a rendőröknek, hogy mi történt. Azt hiszem a másik sofőrnek sem lett komolyabb baja, szóval nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni, csak had mehessek el az esküvőmre!

Bent a kórházban megröntgenezték a kezemet, majd bekötötték, csakúgy, mint ahogyan a fejemen lévő kisebb sérülést is ellátták, aztán meg ott hagytak az egyik szobában, nehogy elmenjek. Egy kis ideig valóban nyugton maradtam, de amikor megláttam, hogy most múlik fél öt, felpattantam a helyemről, és az asztalon lévő telefonhoz mentem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felhívjam Tamit, de ezt az ötletet inkább elvetettem, mert biztos, hogy ott helyben kapna szívrohamot, így a másik számot tárcsáztam, amit fejből tudtam.

- Igen, tessék? – Sami hangja árulkodó volt, valószínűleg már értesítették arról, hogy valaki idióta a kocsijával balesetet szenvedett.

- Én vagyok. – suttogva beszéltem, nehogy meghallja valamelyik orvos, hogy épp szökési akciót próbálok leszervezni, mert akkor végleg itt maradok.

- Mesut, hála az égnek! Jól vagy? Mit műveltél, te hülye barom?! – igen, ez a három státusz jellemző volt rá. Megkönnyebbülés, aggódás, és végül a számonkérés.

- Jól vagyok, a részleteket meg később, de nem érdekel hogyan, valahogy juss el a kórházhoz, hozd az öltönyöm, és vigyél ki! Itt vagyok a földszinti folyosó utolsó szobájában. Siess! – kértem, Sami pedig azonnal keresett valakit az ott levők közül, akinek van kocsija, csak a gond az volt, hogy már mindenki ivott.

- Akkor szerezz egy taxit, nem érdekel! Csak segíts!

Tami

Nem tudtam eldönteni, hogy mire gondoljak, vagy mi történt, ugyanis Sergio nem volt hajlandó semmit sem mondani, az idő pedig egyre csak telt. Megsértődve ültem az egyik fotelben, már az sem érdekelt, hogy a ruhának valami baja esik, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és egy szőke fej lesett be rajta, amin nem kicsit lepődtem meg.

- Bejöhetek? – kérdezte Fernando, mire bólintottam.

- A vőlegényem jelen pillanatban azt sem tudom, hol tartózkodik, szóval igen, gyere. – feleltem, mire beljebb lépdelt.

- Biztos nyomós oka van rá. – vonta meg a vállát, miközben zsebre dugta a kezét, és megállt előttem. Már öltönyben volt, szóval már nem nagy valószínűséggel fog elmenni.

- Szerinted lelépett? – kérdeztem a padlót bámulva magam előtt, s ő halkan felnevetett.

- Gondolod, hogy akkor Sergiot ideküldték volna? – nézett rám felvonva az egyik szemöldökét, én pedig a kezemet tördelve bólintottam.

- Igaz. – ezek után leült a fotelem karfájára, és felemelte a fejemet az állam alá nyúlva. Szemeim kicsit csillogtak, mivel hiába Torres nyugtató beszéde, akkor is aggódtam a dolgok miatt. Fogalmam sem volt arról, hogy Mesut abban a pillanatban hol járhatott, egyedül Sergio tudta, de ő meg semmit nem mondott, és ez nagyon nem tetszett.

- Legyen egy kis jó kedved! Ma van az esküvőd! – mosolygott rám – Egyébként csodaszép vagy. Ugye tudod, mennyire irigylem most Özilt? – nézett mélyen a szemembe, mire felnevettem.

- Sejtem, de ez ellen nem tudsz semmit tenni, és nem is csinálsz semmi hülyeséget, szóval… - ezzel próbáltam arra utalni, hogy eszébe se jusson semmi olyan, amit később megbánhat, de erre föl csak kinevetett.

- Matilde, tudom, mit tettem régen, de hidd el, az idő megtette a hatását. – biztosított, s abban a pillanatban Sergio rontott be.

- Tami, készülj úgy, hogy nem sokára jelenésed van! – erre azonnal felugrottam, és hozzászaladtam.

- Miért, megjött Mesut? – a szívem majd’ kiugrott a helyéről, de akkor estem össze szinte, amikor Sergio válaszolt.

- Nem. De készülj fel lelkiekben, Mou mindjárt itt lesz, és intéz téged. Fernando jössz? – Fer még elbúcsúzott tőlem, sok sikert kívánt, aztán kiment a vigyorgó Ramosszal. Nem tudtam pontosan, hogy örülhetek-e neki, de ha jól vettem ki, akkor ez azt jelentette, hogy Mesut mindjárt itt van.

Özil

- Miért pont ilyenkor a legnagyobb a forgalom?! – csapkodtam össze-vissza, a taxis meg leállított, hogy ezt talán nem kéne. Ránéztem a műszerfalra, és az óra sajnos a pontos időt mutatta. Tíz perc múlva hat. Pedig már csak öt percre vagyunk a helyszíntől, nem igaz, hogy pont most kell elakadnunk! Azok után, amit végrehajtottunk…

Először is Sami nagyon ügyesen beosont a kórházba, igaz, fogalmam sincs, hogy csinálta ezt egy öltönnyel a kezében, aztán én átöltöztem a szobában, ahol maradásra kényszerítettek. Ezek után jött ugye a nehezebb dolog, miszerint nekem is ki kellett jutnom az épületből. Kb mint James Bond, úgy nézhettem ki öltönyben lopakodva a folyosón, és már-már éppen sikerrel jártunk volna, amikor az egyik szünetet tartó mentős csávó elkapott minket. Szerencsére pár perces győzködés után hamar rá tudtuk venni arra, hogy ha már nem enged el engem egyedül, akkor jöjjön el velünk, hogy ellenőrizni tudjon, és ha bármi olyat tapasztal, akkor ott van, és el tud látni.

Úgyhogy ismét taxiba ültünk, hogy egyenesen partra menjünk, csakhogy belekeveredtünk egy elég nagy dugóba, ahol már húsz perce dekkolunk minimum.

- Hogy bírod a futást? – fordult Sami a mentős gyerekhez, aki csak furcsán pislogott.

- Viszonylag jól, miért? – Khedira bólintott, pénzt adott a taxisnak, aztán kinyitotta az ajtót.

- Mert most rohanni fogunk. Viszlát! – azzal kiszállt, megvárta, amíg én is kikászálódok, és rohanni kezdtünk. Közben ő még értesítette Sergiot, hogy készülhetnek, aztán még nagyobb tempóra kapcsoltunk, így hat előtt pár perccel be is estünk lihegve, én bekötött kézzel, fejjel. A parton már vártak minket nem kicsit aggódó ábrázattal.

- Te meg hol a fészkes fenében voltál? – támadott le Ramona, de csak legyintettem.

- Ezt majd később, most inkább kezdjünk. – ezzel mindenki egyetértett.

- Várj! – Sami még megigazította a gallérom, majd én a helyemre fáradtam nem kicsit dobogó szívvel, ami nem csak a futásnak volt köszönhető.

Nem kellett túl sok idő, mire a tömeg teljesen elhalkult, a zene megszólalt, és Mourinho kíséretében Matilde is megjelent. Amikor először meglátott, magasba szökött a szemöldöke, de aztán próbált felszabadultnak látszani, és mosolyogni kezdett. Elképesztően gyönyörű volt, csak erre tudtam gondolni, még az is kiment a fejemből, hogy rám bizony vár még egy beszélgetés apámmal, mert ezt sem mehet örökké így.

Mély levegőt vettem, mikor mellém ért leendő feleségem, aztán elkezdődött a szöveg.

- Mégis hol voltál? – suttogta alig hallhatóan.

- Az most nem lényeges.

- Aha. Akkor csak annyit árulj el, hogy miért van kötés a fejeden, a kezeden, és miért áll oldalt egy mentős! – óvatosan elmosolyodtam, de nem feleltem, így amíg meg nem kellett szólalnunk, teljes csendben voltunk.

- Akarod-e az itt jelenlévő Matilde Faria Mourinho Félixet feleségül venni? – tették fel a mindent eldöntő kérdést, amire természetesen egy magabiztos felelet volt a válaszom.

- Akarom. – ezek után Tami jött.

- Akarsz-e az itt jelenlévő Mesut Özilhez feleségül menni?

- Akarok. – a szívemről hatalmas kő esett le, bár nem mintha kételkedtem volna efelől a válasz felől, de azért mégis.

- Akkor tehát a rám ruházott hatalommal élve férjnek és feleségnek nyilvánítalak titeket. Megcsókolhatjátok egymást. – mondta ki a végszót, én pedig Tami felé fordultam, óvatosan az álla alá nyúltam, és az egészet megpecsételtük egy csókkal, a háttérben pedig felhangzott az éljenző tömeg hangja.

VÉGE

Tami ruhája

29. fejezet - A Nagy Nap

Sziasztok! A mai az utolsó előtti fejezet lesz, de készülök majd egy új történettel, szóval holnap kirakok majd egy szavazást, hogy kit szeretnétek benne látni. Addig is jó olvasást, remélem tetszeni fog^^

Fél évvel később

Tami

- Jó reggelt! – ugrottam rá egy halom takaróra, mire a kupac megmozdult, de csak egy halk nyöszörgést hallatott – Ne kéresd már magad, egy csomó dolgunk van ma! – vigyorogtam, s Mesut végre hajlandó volt a hátára fordulni, de még mindig nem kelt fel, így én meg ráültem. Nem terveztem egyhamar felállni róla, kivéve, ha végre sikerül kirángatnom az ágyból.

- Nem lehetne, hogy még egy kicsit…? – nézett rám könyörgően, miközben kezeit derekamra helyezte, de én csak a fejemet csóváltam.

- A reggelid is készen van már, és mint már mondtam, ma nagyon sok a dolgunk. Szóval kifelé! – hajoltam le egy csókért, de hirtelen az ágyon találtam magam leteperve. Belenevettem a csókba, majd hirtelen kiszabadultam Özil karjai közül, és felálltam. Elindultam a konyha irányába, de aztán visszafordultam a hangra.

- Naaa! – vőlegényem azzal visszatemetkezett a párnába. Nagyot sóhajtottam, de még mindig nem adtam fel.

- Nem ér visszafeküdni, vagy durvább módszerekhez folyamodok! – erre csak intett, én pedig elégedetten kifáradtam a szobából, mivel tudtam, hogy egy-két percen belül úgy is jönni fog. Egyrészt, mert biztos nem szeretné, ha anyámék így találnák itthon, másrészt, mert ez a nap neki is ugyanolyan fontos volt, mint nekem. Az esküvőnk napja. Úgy tűnik, hogy végre összejön az egész, senki nem veszett össze senkivel, senki nem „halt” meg, szóval minden tökéletes.

Miközben a konyha felé haladtam Liani szobájának irányába néztem, de egyelőre semmi mozgás nem volt onnan, tehát még biztos aludt. Bár nem csodálom, hiszen még elég korán volt ahhoz, hogy felébredjen, csupán nekünk kellett hamar elkezdeni készülődni.

Miközben kint a konyhában kávét készítettem, hirtelen valaki átkarolt hátulról, és belecsókolt a nyakamba.

- Van fejfájás csillapítónk? – vigyorgott Mes, miközben állát a vállamra támasztotta. Nagyot sóhajtottam, majd az asztal felé intettem a fejemmel.

- Sejtettem, hogy kelleni fog, szóval ott van a reggelid mellett.

- Imádlak! – csókolt meg, s már ment is volna el, amikor megfordultam, és karjaimat nyakába akasztottam.

- Én is, de jó lenne, ha felvennél esetleg majd valamit, mert hiába jó a látvány, de azért anyámékat nem alsógatyában kéne várnod. – vigyorodtam el, majd egy gyors puszit nyomtam a szájára, aztán visszafordultam a kávémért. Úgy éreztem, hogy erre igazán nagy szükségem lesz ma, főleg, hogyha Mesut ezen a napon továbbra is ekkora aktivitást mutat. Nem mesélt róla ugyan, de anélkül is tudtam, hogy a tegnapi este nem tartozott a legenyhébb szórakozások közé, főleg, hogy a német csapat is Madridban tartózkodott már, így a társaság a duplájára nőtt, Mesutot meg könnyen rá lehet venni bármire ilyenkor. Néha olyan, mint egy kisgyerek, aki a nagyoknak mindent elhisz naivan.

Vőlegényem leült az asztalhoz, és nagy bőszen a reggelijét kezdte fogyasztani, én meg addig valami elfogadható ruhát kerestem szüleim, meg a többiek fogadására, amikor hirtelen csengettek. Ismét nagyot sóhajtottam, hiszen mondtam nekik, hogy ne csengessenek, Liani had aludjon.

Gyorsan ajtót nyitottam, és hirtelen Ramona, mint a hurrikán, úgy vágtatott be a házba, mialatt anyámék csak diszkréten üdvözöltek, és velem együtt jöttek beljebb. Az étkezőbe érve érdekes látványnak lehettünk szemtanúi, hiszen Mes még mindig alsónadrágban ülve ette komótosan a reggelijét, Rami pedig fejcsóválva magyarázott neki.

- Ember, ébredj már fel, ma van a nagy nap, szóval kapd össze magad, húzz el, hogy mi had csináljuk a dolgunkat! De nekem el ne szúrd az esküvőt, mert kivégezlek! – Özil szótlanul felállt, majd a mosogatógépbe kivitte a tányérját, aztán elvonult felöltözni. Apámék döbbenten álltak, és egészen addig nem tértek magukhoz, amíg Mesut vissza nem jött.

- Úgy látom, téged alaposan helyre kell majd pofoznunk. – szólalt meg apu elgondolkodva, de ekkor ismét Ramona ragadta magához a szót, és intézkedni kezdett.

- Na, gyors csók, puszi, búcsúzkodás, mit tudom én, mert legközelebb már csak az oltár előtt láthatjátok egymást! Szóval egy-kettő, rengeteg dolgunk van még! – kezdte el kifelé lökdösni Mesutot, de én mosolyogva elkaptam a karját.

- Rami! Ne pörögj! Minden rendben lesz, hidd el! Csak nyugi! – erre leengedte a kezét, és nagyot sóhajtott, én pedig Mes elé sétáltam – Akkor hatkor találkozunk. – még utoljára megcsókoltuk egymást, aztán apu kikísérte Özilt, hogy a város túl felére vigye, ahol már várta őket Sami, Sergio és a többiek. Bár nem értem, hogy miért kell neki ekkora gardedám, hiszen ha úgy vesszük, ő pár perc alatt elkészülne, mert nem kell neki se smink, se fodrász, csupán a ruháját kell felvennie, aztán ennyi. Csak abban bízok, hogy ezek a hülyék nem találnak ki még valami plusz programot neki, mielőtt végleg elkötelezné magát. Attól tartok, hogy annak nem lenne túl jó vége.

Amíg Mesutnak szinte egy egész focicsapat kell az öltönye felsegítéséhez, addig én csak pár embert kértem meg, hogy jöjjenek segíteni. Az első és legfontosabb persze anyu volt, aztán még ott van Ramona, Sara, Iker barátnője, a fodrász és a sminkes. Ennyi nekem bőven elég volt. Anyám nagyjából mindenben segített, Rami feladata Liani lekötése volt, meg majd a helyszíni dolgok felügyelése, például az, hogy elkészült-e a torta, vagy hogy rendben megy-e ott is a készülődés, úgyhogy ő kicsit később itt is hagy minket. Sarára a ruha lett kiosztva, szóval ezért is érkezik ő később, de ha jól számoltam, akkor hamarosan neki is be kellene futnia, csak úgy, mint a fodrásznak, és a sminkesnek.

- Izgulsz már? – lépett mellém anyu. A nap végére már ő sem lesz ilyen nyugodt, addig még tuti ötször el fog érzékenyülni, és ebbe még nem számítottam bele magát a ceremóniát. Az csak egy kör ugyan, de az nagyon hosszú.

- Még nem igazán. Mert tudom, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, amíg ti itt vagytok, és segítetek nekem. – mosolyodtam el, majd megöleltem, ám ekkor ismét csöngettek. A másik szobában abban a pillanatban Liani hangját hallottam meg, így azt sem tudtam, hova kapjam a fejemet, de Ramona már nyargalt is a gyerekszoba felé.

- Nyisd csak ki az ajtót, Lianit meg csak bízd rám! – szót fogadtam neki, így hát ajtót nyitottam az érkezőnek.

- Hola, drágám! – üdvözölt jó kedvűen Sara, kezében a ruhával, én pedig beljebb hívtam. Kezd teljes lenni a csapat. – Amíg nem ér ide a fodrász, és a sminkes, addig hoztam valamit. – emelt fel egy szatyrot, amiből aztán kivett egy DVDt, meg egy nagydoboz csokit, és még pár cuccot.

- Mi lesz, ha ez miatt nem jön rám a ruha? – kérdeztem, de csak legyintett.

- Ugyan már, annyit nem hízhatsz ettől, vagy akkor te nem kapsz. – egy pillanatra elgondolkodtam, aztán hirtelen kikaptam a kezéből a dobozt.

- Na, ide vele!

Özil

- Sápadtnak tűnsz. – nézett rám Mourinho vezetés közben, én pedig csak megráztam a fejemet.

- Jól vagyok. Csak remélem, minden rendben lesz. – magyaráztam, miközben az utat figyeltem. Persze nem arról volt szó, hogy nem bíztam a dolgok jól alakulásában, de azért nem akartam túlságosan is elbízni magamat, nehogy pofára essek.

- Nem lesz gond. Te inkább próbálj meg most lazítani egy kicsit. – vigyorodott el Mou, és ez némileg engem is megnyugtatott. Mourinho szinte olyan, mint az apám, bár a valódi apámon tényleg nem nehéz felülkerekedni. De ő valahogy nem tud érdekelni. Nálam egy életre elvágta magát, többet már nem tud érdekelni.

Khedira lakásához mentünk, nála volt az öltönyöm, meg úgy nagyjából mindenki nála gyülekezett. Mourinho leparkolt a kocsival, de nem szállt ki, mivel ezek után ő egyenesen a helyszínre ment, hogy majd Ramonával együtt felügyelje az ott folyó utolsó előkészületeket.

- Szóval ne feledd: fél négyre legyetek ott, gyűrűket kérd számon Samitól, és csak semmi hülyeség, különben kitekerem a nyakadat, hogyha elszúrod! Értve vagyok? – ezt persze nem gondolta komolyan, de azért benne volt, hogyha bármi olyan van, valóban képes lesz megölni engem.

- Értettem. – vigyorodtam el, azzal kiszálltam, és bementem Khedirához, ahol a többiek már ott vártak.

- Na, végre, hogy te is megjöttél. Komolyan azt hittük, hogy elmenekültél. – köszöntött Segio, én meg ledobtam magam a kanapéra Benzema mellé. Ronaldo ekkor elővett nekem is egy poharat, lerakta elém az asztalra, majd töltött valami piát.

- Ennyi nem árt meg, hatra pedig teljesen ki is száll belőled. – mondta, még mielőtt elkezdhettem volna tiltakozni. Az idegesség még mindig nem húzta el a csíkot, szóval tényleg rám fért volna nem hogy egy pohár, egy egész üveg bőven, de én csak egyet belekortyoltam, majd leraktam a poharamat vissza az asztalra, és Khedirához fordultam.

- Gyűrűk megvannak? – csak meg akartam bizonyosodni afelől, hogy minden a legnagyobb rendben.

- Pillanat és nézem. – azzal el is tűnt, majd pár perccel később vissza is tért, csakhogy üres kézzel. Összevont szemöldökkel vizsgálgattam, a gyomrom kezdett diónyi méretűre zsugorodni, főleg, amikor megláttam Sami ábrázatát.

- Van egy kis gond. Úgy emlékeztem, sőt ez biztos is, hogy elraktam az előszobai fiókba, de most nem találom. – azt hiszem, a szívem megállt egy pillanatra, és kezdtem lesápadni, amikor hirtelen a másik oldalról villant egy vaku, és odakapva fejemet a vigyorgó Marcelo kezében egy fényképezőgépet pillantottam meg, mire lehunytam a szememet.

- Jaj, te kis buta! Persze, hogy megvan, tökfej, de ezt nem szabadott kihagynunk! – röhögött Sami, meg nagyjából mindenki, de én ezt cseppet sem találtam viccesnek, ám nem tudtam hangot adni ennek, mivel csöngettek. Meglepődötten néztem körbe, hogy várunk-e még valakit, de senki nem szólt semmit egészen addig a pillanatig, amikor is apám lépett be a szobába. Döbbenten meredtem rá, mintha csak szellemet látnék, és nem bírtam felfogni, hogy mit keres itt, vagy ki hívta meg.

- Már nem is üdvözölsz? – tárta szét a karját, de engem ez nem hatott meg.

- Ünneprontónak jöttél? – kérdeztem mogorván, rezzenéstelen arccal. A többiek csak feszölten figyeltek.

- Nem lehetek ott a fiam esküvőjén? – egy pillanatig nem feleltem, majd felálltam, s mélyen a szemébe néztem.

- Nincs szükségem rád. – azzal kisétáltam a szobából, megkerestem Sami kocsikulcsát, mivel tudtam, hol van, és kiléptem az ajtón, egyenesen az autóhoz. Azt hiszi, hogy majd csak úgy beállít, és minden meg lesz oldva? Azt hiszi, hogy amit tett, ilyen könnyen el lehet felejteni? Hát nem.

Nem mentem olyan gyorsan, csupán idegességemben 70-el, de nagyon ügyeltem mindenre, és azon az útszakaszon lehetett is annyival menni, csakhogy velem ellentétben a szembejövő sávban valaki már nem volt túl figyelmes, így egy kamion mögül hirtelen felbukkant egy kocsi, mert azt hitte, nyugodtan előzhet.

- Basszus! – majd már csak egy hatalmas csattanás.