27. fejezet - Egy régi ismerős

Özil

- Tudod még mire jó, ha van egy aranyos lányod? – húzogatta a szemöldökét Ronaldo, mire kérdőn néztem, csakúgy, mint a többiek, Sergio, Khedira, Benzema és Sahon. Így hatan voltunk összesen Benzema lakásán egy kis esti összejövetelre, hogy kipihenjük egy kis lazulással a délutáni edzés fáradalmait.

- A legjobb dologra: csajozás. – tárta szét a karját, mintha ez olyan egyértelmű lenne – Én a helyedben legalábbis ezt tenném. A csajok buknak az ilyesmire. Tuti siker. – magyarázta, és mindenki rám nézett. Én már sejtettem, hogy ennek mi lesz a vége, és már felkészültem a kérdések elhárítására.

- Figyelj, nem akarod, mondjuk valamelyik nap kölcsönadni? Csak egy-két órára. – vigyorgott rám Sergio, de én csak a fejemet csóváltam. Sahin is megpróbált poénkodni a dologgal, de továbbra sem engedtem nekik. Liani nem erre való.

- Bocs, srácok! Ha Liani nálam van, akkor nem szeretném erre elpazarolni a vele töltött időmet. A csajozás marad a többi napra. – feleltem, miközben vettem egy marékkal a chipsből. Persze elég egyértelműen kifejezték nemtetszésüket, de hát most mit csináljak? Nekik nem merném odaadni a lányomat még egy órára sem. Szerintem képesek lennének öt perc alatt elhagyni Lianit.

- Amúgy azóta nem is beszéltetek Tamival? – nézett rám Benzema, én meg elhúztam a számat. Nem arról volt szó, hogy nem beszéltem vele, hanem azért mégis csak három hete mondtuk véglegesen, hogy vége, és cseppet se kellemes érzéssel tölt ez el. Liani miatt persze sokszor beszélünk, mert ő sem akarja, hogy kimaradjak a saját lányom életéből, csakhogy azóta elég könnyen képes felkapni a vizet nagyjából bármin. Ez már csak azért is furcsa tőle, hiszen eddig soha nem volt ilyen, és hasonló apró, dolgokon régen soha nem akadt fent.

- De, beszéltünk. Liani miatt három-négynaponta vagy ő, vagy én telefonálunk a másiknak. – magyaráztam, majd fogtam a poharamat, és lehúztam annak tartalmát. Szükségem volt erre.

- Ahogy elnézlek érzékeny témára tapintottunk. – vizsgálgatott Ronaldo, majd a többiek felé fordult – Akkor ezt nem hagyhatjuk annyiban! – vigyorodott el, én meg sóhajtottam. Hirtelen felemelkedtem, felkaptam a kabátomat, majd intettem nekik.

- Én most azt hiszem, megyek. Sziasztok! – vigyorogtam ugyan, de el akartam menni.

- Jaj, ne menekülj már! Légy férfi, és tűrd a faggatózást! – kiabáltak utánam, de én meg sem fordultam.

- Nem menekülök, csak van egy kis dolgom még. – azzal ott hagytam őket. Valóban menekültem, mert semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy válaszoljak a Tamival kapcsolatos kérdéseikre. Ha ennyire kíváncsiak rá, miért nem kérdezik meg Matildet magát? Nincs megtiltva, hogy beszéljenek vele.

Gyalog indultam haza, hiszen nem kocsival jöttem, mivel nem éppen kellemes helyzetet szült volna az, ha én most autóba ülök, és a rendőrök mondjuk, leállítanak. Úgyhogy zsebre dugtam a kezemet, és nem túl gyors léptekkel elindultam, hogy hazasétáljak. Nem kis gyalogtúra várt rám.

- És hova raktad a vékonyabbik pulóverét? … Talán mert nincsen se tél, se hó, meleg van, a gyerek meg besül a vastag pulcsijába. – a vállammal próbáltam tartani a telefont, miközben Liani lábára próbáltam meg felhúzni a cipőt, ám kislányom nem igazán szeretett nyugton lenni huzamosabb ideig. Huzamosabb idő alatt értem az egy percnél tovább tartó dolgokat.

- Jól van, köszi! Szia! – azzal leraktam, és megkerestem a pulóvert. Eközben Liani elkapta szerencsétlen Cirot, aki türelmesen várta, míg én megmentem, ami el is jött, mikor öltöztettem tovább lányomat. A macska persze azonnal menekülésbe fogott, közben pedig egy hangos nyávogással köszönetet nyilvánított.

- Na, gyere! Megyünk a játszótérre. – fogtam meg Liani kezét, aki boldogan sétált velem a kocsiig, ahol beültettem a gyerekülésbe, majd beülve a volán mögé elautóztam a város egyik legnépszerűbb játszóteréhez, mivel Liani kedvenc helye is az volt.

Kicsit fárasztó a játszóteres dolog, de ha az összes olyan dolgotól megfosztanám a lányomat, ami számomra túl fárasztó, vagy nincs kedvem hozzá, akkor nem maradna semmi más szórakozás neki. És nem azért van az embernek gyereke, hogy a lehető legtöbb dolgot ne tegye meg neki, és csak „legyen”. Meg végül is rám is rám fér egy kis levegő, mostanában edzéseken kívül nem nagyon mozdultam ki otthonról.

- Oda! – mutatott Liani a hintára, miközben már húzott is arrafele, én pedig mosolyogva csak a fejemet ráztam. Javíthatatlanul ez volt a kedvenc játéka, komolyan a végén még egy repülőn fog kikötni, mert imádja, ha magasra megy.

Beraktam a kisgyerekeknek kialakított hintába, Liani pedig már előre nevetett. Továbbra is mosolyogva mögé álltam, majd lökni kezdtem, amikor valaki hirtelen megszólított.

- Nocsak, de jó látni, hogy még a híres focisták is így törődnek a családjukkal. – az ismerős hangra felkaptam a fejemet, majd mikor a hinta másik oldalán állva megpillantottam a hang forrását, boldogan elmosolyodtam.

- Elena! De rég láttalak! – léptem előre úgy, hogy ott is tudjam még lökni Lianit.

- Bizony, négy év hosszú idő. – mosolygott a lány is. Elenát még Madridba érkezésemkor ismertem meg, ő volt az, akit kirendeltek mellém, hogy mutassa meg a várost, és segítsen addig, amíg nem boldogulok itt egyedül, az új környezetben. Sajnos, amikor máshol volt szükség rá megszakadt a kapcsolat vele, amit igazán sajnáltam. Elena nagyon jó fej csaj, tényleg mindenben segített, ha bármi gond volt, nyugodtan fordulhattam hozzá, mindig segítőkész volt. Szóval most örültem, hogy újra összefutottunk.

- És hol van az anyuka? – kérdezte hirtelen, mire kicsit zavarba jöttem.

- Honnét veszed, hogy az enyém a gyerek? – próbáltam elviccelni a dolgot, hogy oldjam a bennem keletkezett feszültséget. Elena erre csak a fejét csóválta.

- Te nem sokat változtál, de azért felsorolom az okokat. Először is, ha nem a tied lenne, biztos, hogy nem így viselkednél vele, hidd el, tapasztalatból mondom. Kettő, én is olvasok ám újságot, három, ott a jegygyűrű az ujjadon. – a mondat utolsó felére ijedten néztem le a kezemre, és valóban. Még mindig nem vettem le.

- Ó, hát ez, már nem érdekes. Csupán feledékenység és megszokás miatt van még rajtam. – magyaráztam, mire Elena nem kicsit lepődött meg.

- Ezt most kifejtenéd bővebben?

- Persze, csak üljünk le. – mutattam egy pad felé, majd kivettem Lianit a hintából, és helyet foglaltunk. Ezek után nagy vonalakban vázoltam neki a helyzetet. Gátlások nélkül tudtam neki beszélni, mivel az alatt az idő alatt, mikor nekem segített, nagyon jóban lettünk, és egy kis lelkiismeret furdalásom is van pont ezért, amiért nem kerestem ez alatt a négy év alatt egyszer sem.

- Hát… sajnálom! Viszont az kellemes csalódás, hogy te még ezek után is ennyire ragaszkodsz a lányodhoz, és nem hanyagolod el. – nézett rám csillogó szemekkel, miközben az ölében lévő Lianival ismerkedett, mivel időközben átvette. Erre én is csak szótlanul bólintottam, s a játszótéren lévő gyerekeket kezdtem nézni, meg a szüleiket. Legtöbbjüknek ott volt mindkettő, közösen felügyeltek a kicsire, miközben ők jót beszélgettek. Azon gondolkodtam, hogy vajon velem is lehet-e ilyen, vagy életem végéig mindig lesz egy egy-két hónapos kapcsolatom, de olyan, amilyen Matildeval lehetett volna, soha.

- Hali! – az álmodozásból egy újabb ismeretlen hang szakított ki, de mire észbekaptam volna, Ramona már tovább is robogott, így csak intettem neki, mikor még mosolyogva hátrafordult, de már rohant is tovább. Ekkor rápillantottam az órámra, és sóhajtva vettem tudomásul, hogy az idő milyen hamar elment.

- Bocsi, de nekünk most mennünk kell, viszont holnap lenne egy rendezvény a csapatnál, és öhm… lenne kedved eljönni velem? – vakartam a fejemet, de próbáltam bíztatóan mosolyogni. Elena csak felnevetett.

- Mint mondtam, semmit sem változtál, de ez jó. Persze, hogy elmegyek veled, nagyon szívesen. – adta vissza közben Lianit, így mindketten felálltunk.

- Szuper! Szabad tudnom, hol is laksz? – kérdeztem, mire elővett egy papírt, és leírta a címét.

- Mert gondolom úgy is elfelejtenéd. – vigyorgott rám, és erre én nevettem fel.

- Köszi! Este hétre ott vagyok érted. – intettem neki, azzal Lianit kézen fogva elindultam.

Másnap délután Khedira még átjött a rendezvény előtt, holott akkor én még csak egy szál ingben rohangáltam fel-alá, azt hajtogatva, hogy el fogok késni.

- Hol a nadrágom? Hol a nadrágom? – fogtam a fejemet, mire Sami unottan felemelt valamit maga mellől.

- Itt van. – kikaptam a kezéből, és már húztam is fel, amikor megszólalt a telefonom. Sóhajtva vettem fel.

- Igen? … Oh, Tami! … Hogy én?! Csajozni Lianival? Honnét veszed ezt? … Új barátnő? Ugyan már! Mióta hiszel az újságoknak? Ő csupán egy régi ismerősöm, és tegnap találkoztunk négy év után. – magyarázkodtam a telefonba, megválaszolva Tami kérdéseit – Viszont most készülnöm kell, bocs. Szia! – azzal leraktam, és a nyakkendőmet próbáltam meg rendesen megkötni.

- Mi volt ez az egész? – nézett rám kíváncsian Sami, én meg szemforgatva válaszoltam neki.

- Matilde látott ma egy cikket az egyik újságban az „új barátnőmről”, Lianiról, meg rólam, és azon volt kibukva, hogy én miért próbálom meg Lianit barátnőszerzésre használni. Nem tudom, mi van vele, mostanság ilyen apró dolgokon is képes kiakadni. – húztam el a számat, majd leültem Khedira mellé, hogy bekössem a cipőmet.

- Szerintem csak így próbálja meg elérni, hogy kicsit jobban eltávolodjon tőled, mert még mindig szeret, vagy valami hasonló.

- Gondolod? – bólintott, ezek után viszont tapsolt kettőt, hogy tényleg készüljek, mert mindketten el fogunk késni, így hát gyorsan felvettem az öltönyömet, és már indultam is kifelé.

- Akkor ott találkozunk. – intett, majd beszállt a saját kocsijába.

- Akkor ott. – azzal én is elindultam egyenesen Elena házához. Legnagyobb meglepetésemre nem kellett rá fél órát várnom, sőt, mikor megérkeztem már ott állt a ház előtt rám várva.

- Hű, de jól nézel ki! Sokat kellett kint állnod? – kérdeztem, mikor mosolyogva beszállt az anyósülésre.

- Köszönöm! Amúgy nem igazán. Nem rég jöttem ki, csak gondoltam, meg ne ijedj, hogy rossz helyen jársz. – gonoszul rám villantott egy mosolyt, majd elindultunk. Nem lakott olyan messze a helyszíntől, így viszonylag hamar odaértünk, s nem sokkal ez után el is kezdődött az ünnepség, amit persze egy hosszadalmas nyitóbeszéddel kezdtek. Már azt hittem, hogy elunom magam, amikor végre vége lett, és a beszéd helyét a zene vette át, Elena pedig azonnal felrángatott, hogy táncoljunk. Vonakodva ugyan, de belementem.

- Nem is nézném ki belőled, hogy tudsz táncolni. – nézett fel rám az egyik lassú szám közben.

- Hát, ez igazán kedves.

- Tudod, hogy nem azért mondtam! – nevetett, mire szorosabban átkaroltam. Egy darabog még így táncoltunk, csakhogy ezt egy hang félbeszakította mellettünk.

- Bocsánat, de lekérhetném a partneredet? – először nem fogtam fel a kérdést, csak akkor döbbentem rá, hogy ez nem nekem szól, amikor észrevettem, hogy a hang forrása Elenára néz.

Elena