Helyzetjelentés

Múlt héten elfelejtettem kiírni, hogy egészen máig Spanyolországba helyeztem át a telephelyemet, szóval az új részre megint várni kell egy kicsit, és ezúton is bocsánat ezért! Holnaptól elkezdem bepótolni a díj átadását, meg minden mást is, úgyhogy még egyszer bocsi! :)

Dear Diary - 24. fejezet

Bocsi, bocsi a késésért, kicsit nehézkesen akart megíródni ez a rész, de most itt van, meghoztam... Jó olvasást! ;) :))

„Olyan rég játszottam bújócskát. Oké, tizennyolc évesen ez hülye kijelentés, de akkor is! Egyszer szívesen játszanék megint, elbújni úgy szeretek. Sokkal jobb, mintha én lennék a hunyó, mert így meg lehet szívatni őt. Csak hát Sergio szerintem elvinne a pszichiátriára, ha ehhez hasonló felvetésekkel állnék elé. De egyszer akkor is játszani fogok, ha más nem, akkor majd a gyerekeimmel!”

Mirjam

Az utolsó előtti gyerekmentes esténk. Kíváncsi leszek, milyen lesz, ha majd itt játszanak Torres gyerekei, Nora és Leo, de én addig is élvezni akarom a kellemes egyedüllétet. Még ha ez a kellemes egyedüllét valóban egyedüllét is, mivel Fernando a csapattal van, de ha ma este hazaér, akkor biztos kihasználjuk az utolsó, csendes alkalmak egyikét…

Úgy is kimegyek majd érte a buszhoz, biztos örülni fog nekem. A tárgyalás után is csak egy gyors puszira ugrott fel, aztán már ment is a reptérre a többiek után, mert nem akarta lekésni a gépet. Bár szerintem úgy is megvárták volna.

Szóval ebben a két napban egyedül kellett itthon tartózkodnom, ami valljuk be: elég unalmas Nina nélkül, plusz a barátnőim is mind elfoglaltak, Daniel meg ki tudja, merre kódorog. Elég rég beszéltem vele, igazából mióta Nandoval vagyok ő nem igazán keres. Csak azt nem tudom, mi baja van Fernandoval, elvégre tudtommal semmi rosszat nem tett ellene. De mindegy is, mert ha nem tudja elfogadni, hogy vele járok, akkor nekünk nincs több dolgunk egymással. Akkor ez nem mondható barátságnak a részünkről.

A laptopon böngészve a képernyő jobb sarkában lévő kis órára pillantottam. Még volt egy kis időm, mielőtt még indultam volna Nando elé, ezért felnéztem Facebookra, hátha van fent valami érdekes, vagy esetleg találok valakit chaten. Hát ott nem igazán találtam semmit ellentétben a Twitterrel, ugyanis Arbeloa nem hagyhatta ki az órás helyzetjelentést, és éppen egy fényképet postolt ki, amin Sergio a riporter csajjal cseverészik, szövegként pedig azt írta: „Alakul a románc.”. 

Elmosolyodva vettem tudomásul, hogy Sergi hagyta azt a másik idegesítő libát, és Laraval van elfoglalva, és már épp írtam volna egy kommentet is, amikor is csöngettek. Fogalmam sem volt róla, hogy ki a fene lehet az, szóval gyorsan felpattantam.

- Egy pillanat! – kiabáltam ki, majd gyorsan magamra kaptam egy nadrágot, mert egészen odáig csak egy szál bugyiban ücsörögtem, aztán rohantam ajtót nyitni, s nem kicsit lepődtem meg. Velem szemben ugyanis egy rendőr állt. Kíváncsi tekintettel méregetett, és nem tudtam nem észrevenni, ahogy finoman végigmért. Hát igen, férfi volt.

De ezek után az én figyelmemet más terelte el, s lehetőségek futottak át az agyamon, hogy miért is lehet itt. Sajnos csak a legrosszabb eshetőségekre bírtam gondolni, de gyorsan meg is próbáltam kiűzni ezeket a fejemből, és csak a jó dolgokra akartam koncentrálni.

- Mirjam Contrerashoz van szerencsém? – kérdezte hivatalosan, de szája szegletében apró mosoly bujkált, én pedig bólintottam, de mondani nem nagyon tudtam semmit. – Benito Martinez vagyok a rendőrségtől. Nina ügyében jöttem, velem tudna jönni, kérem?

- Persze. – nyögtem, majd már nyúltam is a kulcsom felé, és mielőtt a kocsihoz mentük volna, bezártam az ajtót, pedig kis híján elfelejtettem azt is. A pulzusomat a fülemben hallottam lüktetni, gombóc keletkezett a torkomban, a térdem meg-megrogyott. Alig tudtam bedugni a kulcsot a zárba, a kezem úgy remegett, és igazán örültem, hogy pont a ház előtt parkolt le a férfi, mert simán összeestem volna, ha egy kicsit is gyalogolnom kellett volna még.

- Még elmegyünk Sergio Ramos házához, mert Nina gyámjaként neki is velünk kell jönnie. – közölte velem, de én előre dőltem hozzá a hátsó ülésről némi habozás után. Azt hittem mond némi információt arról, hogy mégis mi a fenéért kell vele mennünk, és a várakozás szinte felemésztett. Nem bírtam magammal.

- Ő most nincs otthon. Fél óra múlva érkezik meg a Bernabeu stadionhoz. – szünetet tartottam – Egyébként tudnak valamit Nináról? Vagy miért kell jönnünk? Ugye nincs baja?! – hangom enyhén hisztérikusan csengett, de tisztán hallható volt benne a kétségbeesés. Nem bírtam ezt a bizonytalanságot, ami körülvett, egyszerűen beleőrültem. Ebben a három hónapban sikerült megbirkóznom a helyzettel, persze nem úgy, hogy feladtam, de próbáltam barátkozni a gondolattal, hogy talán soha többé nem látom viszont a húgomat. Nem volt egyszerű, de ismerős volt az érzés, csak a különbség az volt, hogy ezúttal nem én tűntem el. Hanem ő. És még csak nem is önszántából tette ezt.

- Kérem, nyugodjon meg! Azt az utasítást kaptam, hogy inkább akkor mondjak el mindent, ha már mindketten velem lesznek. Szóval én ehhez tartom magam, és Ön is tartsa ezt szem előtt, kérem. – teljesen olyan volt, mint aki nem érzi át a helyzetem, és ez talán így is volt. Hiszen ő hányszor találkozhatott már ilyen esettel, szóval valószínűleg már teljesen közömbössé vált az érintettek irányába. Az ő részéről ez jó, mert így el tudja viselni a munkáját, viszont az én részemről ez már nem annyira kellemes. Mert amíg Ramos is csatlakozik hozzánk, én ötször fogok szívinfarktust kapni, ha nem többször. Szóval jobb lesz, ha gyorsan idetolja a seggét!

Mint egy kisgyerek, durcásan dőltem hátra az ülésemen, és a továbbiakban csak az ablakon nézegettem kifelé. Csak remélni tudtam, hogy jó hírt akarnak közölni velünk, és nem pedig fordítva. Nem maradt másom jelen pillanatban csak a remény, és a vezetőülésen ülő személy nem akart semmivel sem megnyugtatni. Gonosz alak.

Egyedül csak az járt a fejemben, hogy Nina nem halhatott meg, életben kell lennie, mert ha bármi történt vele, akkor abba szerintem én belehalok. Már most is nehéz beletörődni abba a tudatba, hogy csak is miattam került ebbe a helyzetbe. Ha én nem jöttem volna vissza, akkor ez az egész nem történt volna meg, szóval az én ostobaságom miatt ki tudja, jól van-e. Csakhogy a múltat már nem tudom megváltoztatni. Hibáztam, de ez a hiba akár végzetes is lehet a húgom számára.

Megállt a rendőrautó. A Bernabeu stadion teljes sötétségbe burkolózott, mintha gyászolna. Nem sugallt sok jót a számomra. A gyomrom görcsbe rándult, újból rám tört a hányinger. Az a rohadt stadion nem gyászolhatja Ninát! Különben is, van, ahol a fekete szín jelképezi a boldogságot!
A rendőr magára hagyva engem az autóban, kiszállt. Várta a buszt, amin ott ül Sergio mit sem sejtve a dolgokról, jelen pillanatban talán Larával mulatja az időt. Boldogan, megfeledkezve húgáról. Ám mikor megjönnek, őt is villámcsapásként fogja érni a rendőrautó jelenléte, és rájön, hogy nem biztos, hogy minden rendben van. Talán Mesut az egyetlen, aki nem képes bízni. Rajta egész idő alatt látszott, hogy nem képes reménykedni. Feladta. Túl könnyen feladta, de talán pont neki van igaza? A nyomorult stadionnal egyetemben? Ó Sergio gyere már!

Idegesen doboltam a combjaimon, s szemeimbe valamelyest élet költözött, mikor megláttam a Real Madrid buszát, majd Sergiot, amint Benitoval beszél. Elindult felénk, s beszállva mellém, egy halvány mosoly kíséretében köszöntem neki.

- Szia!

- Hali! – összevont szemöldökkel vizslatott, talán megpróbálta leszűrni az én falfehér képemből, hogy miért kell neki is itt lennie – Tudsz valamit? – kérdezte pár másodpercnyi csend után, de csak a fejemet ráztam. Beletörődve nézett hát előre, ahova beszállt a rendőr, s elindultunk. Egyikünk sem tudta, hova, egyikünk sem tudta, miért. Nekem baljós sejtelmeim voltak, Sergionak nem tudom, mi járhatott a fejében. Féltem. Rettegtem, hogy mit fognak nekünk mondani, de az út csak csendben telt. Akkor nyeltem egy nagyot, amikor a kórház parkolójába kanyarodtunk be. Csak az járt a fejemben, hogy ugye nem a hullaházba visznek minket, ugye nem azért kellünk, hogy azonosítsuk a húgom holttestét.

Serginek kellett támogatnia, amikor bementünk a nagy, fehét épületbe, egyenesen az egyik irodába. Ott már várt ránk egy orvos, ám a rendőr is jött velünk. Leültetett, de egyedül csak én foglaltam helyet, Ramos állva maradt, ahogy a zsaru is. Szinte már nem vettem levegőt, a kezeim remegtek. Mintha csak órák teltek volna el addig, mire megszólalt Benito, az orvos pedig csak hátulról figyelt összefont karokkal.

- Elnézést, hogy eddig kellett várniuk, mire bármit is hallanak, de ugye azt az utasítást kaptam, hogy ne mondjak még semmit, mivel semmi sem biztos. Nem szabad, hogy fölöslegesen tegyük ki önöket feszültségnek, mert az senkinek sem lenne jó. De most elmondom a dolgokat. – nyeltem egyet, Sergio pedig megszorította a vállamat, amolyan bíztató jellegűen – Most kimegyünk szépen az irodából, és én egy elkülönített részhez fogom vinni önöket, szintén egy elkülönített kórterembe. Maguknak csak annyi feladatuk lesz, hogy azonosítsák az ott lévő lányt. – megdobbant a szívem, már majdnem hangos zokogásban törtem ki, de a rendőr fojtatta – Aki természetesen életben van. Figyelmeztetem önöket, nincs túl jó állapotban, különböző sérülések borítják a testét, ami feltételezhetően a fogvatartóitól származhat, és elég sokkos állapotban van. Alig hajlandó beszélni, de kérem, ne nagyon ijesszenek rá. Az elsőszámú cél, hogy megállapítsák, ő-e Nina. – közölte hivatalos hangon, én pedig reményteli szemmel néztem rá. Nem tudtam elhinni, hogy a húgom lehet, hogy ott van bent. Lehet, hogy életben van.

Sergioval mindketten bólintottunk, hogy értettük a feladatunkat, és ezek után valóban elindultunk. Mindketten izgultunk, de egyelőre még egyikünk sem volt képes felfogni, hogy tulajdonképpen mi is történik. Aztán bekanyarodtunk arra a bizonyos folyosóra. Megálltunk. Egy ablak nyílt a teremre, de a redőny le volt eresztve.

- Felkészültek? – kérdezte a rendőr, mire bólintottunk, Sergio pedig átkarolt. Éreztem, hogy remeg.

Abban a pillanatban felhúzódott a redőny, az én szemem pedig megtelt könnyel. Olyan mértékű megkönnyebbültség lett úrrá rajtam, hogy azt képtelenség leírni.

- Ő… ő az! Igen, ez Nina! – hangom rekedtes volt az izgalomtól, de ezt a rendőrrel mindenképpen tudatni akartam. Nina ott ült bent, egy takaróval a hátán, összegörnyedve. Arca beesett volt, és a szokottnál is soványabbnak tűnt, arcát horzsolások borították. Összeszorult a gyomrom, hogy ez mind miattam van, de jelen pillanatban a boldogság erősebb volt mindennemű érzelemnél. Nina él! És itt van!

- Bemehetek hozzá? Kérem! – könyörgően pislogtam a rendőrre, szemem ide-oda járkált közötte és az orvos között. Egymásra néztek. Majd újra rám. Az orvos szólalt meg.

- Egy rövidke időre. Nem szabad leterhelnünk, a gyógyulása hosszú folyamat lesz. És nem biztos, hogy könnyű. – bólintottam, hiszen tisztában voltam, mekkora trauma lehetett ez neki, majd ezek után beengedtek. Sergio kint maradt, azt mondta, ő még nem készült fel erre. Fel kell dolgoznia az egészet, amit meg is értettem, de én nem tudtam kint maradni.

- Nina. – suttogtam közeledve a húgomhoz, aki neve hallatán összerezdült, majd bágyadtan rám nézett. Először azt hittem, nem fogja fel, hogy mi történik, aztán halvány mosolyra húzódott a szája.

- Mindig is újra bújócskázni akartam. De nem ilyen formában. – alig hallhatóan beszélt, hangja elhaló volt, én pedig csak könnybe lábadt szemmel hallgattam. Megcsóváltam a fejemet, és a nyakába borultam.

- Annyira sajnálom! – zokogtam, ő pedig erőtlenül viszonozta az ölelésemet. Furcsa volt a viselkedése, de ez azt hiszem természetes mindezek után. Már csak abban kell bíznom, hogy rendbe fog jönni. Márpedig rendbe kell jönnie!

„Sosem gondoltam még arra, hogy milyen lehetett a nővéremnek, miután eltűnt. Csak arra gondoltam, hogy nekem milyen volt az ő eltűnése. Már nem tudom felidézni az akkori érzéseimet, de tény, hogy elkeseredett voltam. A remény elhagyott, s miután már anyáék sem voltak velem, tényleg azt hittem vége a világnak. De aztán megtapasztaltam, hogy soha nem szabad feladni, hiszen Mirjam visszatért. Épségben, és csak ez a fontos. És ezért kell a végsőkig bízni!”