16. fejezet

Éééés itt is van a kövi rész, de címet nem igazán tudtam adni neki, szóval, ha valakinek van valami ötlete, azt szívesen várom. :D :)

Tami

Mesut apjával szinte egyszerre kezdtük el mondani a magunkét. Sami azt sem tudta, hogy hova kapja a fejét, a srácok mögötte meg vagy röhögtek, vagy csodálkozva figyeltek. Ennek végül az Özil szobájából kilépő orvos vetett véget.

- Ha megkérhetném, akkor ne ordibáljanak már, egyrészt, mert a fiatalember pihenésére vonatkozó dolgok ide is érvényesek, másrészt pedig a többi beteget is kéretik figyelembe venni!- meredt ránk szigorú tekintettel, mi meg azonnal elhallgattunk és sűrű bocsánatkérések közepette néztük a hátát, amint elmegy.

- Egyszerre csak egyikőtök beszéljen! Tami, kezd te!- utasított Khedira, a többiek meg pletykára éhesen körénk gyűltek, mint valami vénasszonyok.

- Szóval, alighogy Mesut felébredt, az apja berontott és miután nem épp a legjobb módon megtudta, hogy én a fia menyasszonya vagyok, közölte, hogy pár nap múlva Özilt átviteti Németországba. Nekem pedig nem tetszett ez az ötlet.- magyaráztam, s reméltem, hogy Samiék is nekem adnak igazat.

- Aha.- bólintottak, majd Mesut apjához fordultak- Tényleg így volt?

- Nagyjából.- vonta meg a vállát- De magyarázd már el neki kérlek, hogy Németországban jobb helye lenne!- kérlelte Samit, és vele valamivel kedvesebb módon beszélt. Khedira egy pillanatig habozva rám nézett, mire felvontam a szemöldököm, majd ismét a férfire pillantott és megrázta a fejét.

- Sajnálom, de Matildeval kell egyetértenem, jobb, ha Mesut itt marad.- látszott, hogy Özil apja nem ezt a választ várta volna, s pár pillanat múlva elviharzott. Valahogy az volt az érzésem, hogy még nem fejezte be a ténykedését. Furcsa, mert általában a filmekben is úgy van, hogy az anyós nem csípi a gyereke partnerét, de jelen esetben pont, hogy az apósom ilyen khrm… seggfej.

- Fú, ne haragudjatok, de én leülök.- közöltem velük, mert a hányinger nem akart megszűnni, ám amint leültem a gyomrom is megmordult. Tegnap óta nem ettem, de így, hogy tudtam, nem igazán maradna meg bennem, nem is terveztem.

- Gyere, elmegyünk harapni valamit a büfébe!- húzott volna fel mosolyogva Higuain, de én csak a fejemet ráztam.

- Köszi, nem, most nem kívánok semmi kaját.- utasítottam vissza, de még egy darabig próbáltak elráncigálni, ám én nem hagytam magam, így végül vállvonogatva elkullogtak a büfébe.

Nagyot sóhajtottam, amikor végre egyedül maradtam és a falnak döntve fejemet lehunytam a szemem. Mikor fogom én mindenkinek bejelenteni a nagy hírt? Bár az első dolgunk legyen az, hogy Mesut felépüljön, és minden rendben menjen.

Nem sokáig élvezhettem a magány csendes perceit, mert hirtelen valaki leült mellém. Ijedten néztem fel, de azonnal megnyugodtam, mert Fernando mosolygott vissza rám.

- Szia!- köszönt én pedig viszonoztam ezt szintén egy mosollyal- Hogy van Özil?- érdeklődött, bár az volt az érzésem, hogy ez érdekli a legkevésbé és nem is Mesut miatt jött.

- Viszonylag jól, bár az elmúlt húsz perc az hosszú történet, a lényeg, hogy hagyni kell pihenni.- magyaráztam, ám a rosszullét még mindig nem szűnt meg. Lassan ideje lenne, ha teljesen eltűnne már, mert ez így nagyon nem lesz jó.

- De te jól vagy? Elég sápadtnak tűnsz.- vizslatott összehúzott szemekkel, de én csak legyintettem. Ekkor visszaértek a többiek is egy halom kajával, amiknek már a látványától is lesápadtam, ám amikor Sergio az orrom alá dugott egy sonkás szendvicset, hogy egyem meg, a szám elé kapva kezemet rohantam a mosdóba.

Nagyjából tíz perc múlva voltam úgy, hogy újabb akció nélkül el tudtam szakadni a mosdó helyiségétől és meglepésemre Fernando várt előtte összefont karral, majd mikor meglátott, megállított a karomnál fogva.

- Aú! Ez fáj!- szisszentem fel, de nem eresztett.

- Elárulnád, hogy mi van veled? És ne hazudj a szemembe, hogy minden oké!- lesütöttem a szemem, s nem válaszoltam. Nem éreztem fair dolognak, hogy ő előbb tudja meg, mint maga Mesut. De ő nem hagyta annyiban.

- Komoly?- aggodalmaskodott, majd egy pillanat múlva feleszmélt- Várjunk csak.. te terhes vagy, igaz?- kicsit ledöbbentem, hogy rájött, de úgy döntöttem, nem fogok hazudni, ha már egyszer ráhibázott.

- Ne olyan hangosan!- szóltam rá, mert nem akartam, hogy bárki is meghallja- De miből jöttél rá?

- Ugyan már, két gyerekem van, Matilde, szerinted miből jöttem rá?- enyhült meg a szorítása, végül pedig elengedett.

- Jól van, na. De kérlek, ne mond el senkinek! Még Ramonának se!- néztem rá, majd abban a pillanatban a folyosó legvégén megpillantottam mosolyogva felénk közeledni az imént említett személyt.

- Oké.- bólintott Torres, majd elmosolyodott, mert Rami odaért hozzánk.

- Sziasztok!- ugrott Fer nyakába, majd egy gyors csók után felém fordult, miközben belekarolt Fernandoba.

- Szia! Hát te?- kérdeztem kedvesen.

- Fernando mesélte, hogy mi történt, és úgy döntöttem, hogy akkor már nem unatkozok, hanem meglátogatom a csapat kórházi különítményét, ami tegnap óta itt tanyázik. Egyébként miről ment a diskurálás?

- Semmi érdekesről.- vágtuk rá egyszerre Torresszel, mire Ramona furcsán méregetni kezdett, de aztán csak egy vállrándítással elintézte és visszaindultunk a kórterem felé a többiekhez. Mikor odaértünk Sergio azonnal felpattant a székéről, hogy én leülhessek, majd bűnbánó arccal rám nézett.

- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy nem szereted a sonkás szendvicset.- ezen a kijelentésen felnevettem, ő meg nem tudta, hogy most mi van.

- Nincs semmi gond, de amúgy a sonkás szendviccsel nincs semmi bajom.- mosolyogtam. Ezek után még egy kis ideig elbeszélgettünk, majd engem hazaküldtek a többiek, mert tegnap óta nem voltam otthon és rám is rám fér a pihenés. Mellesleg pedig Ciro is otthon éhezik teljesen egyedül a lakásban. Így hát én hazaindultam Sergioval, mert neki valami más programja akadt, de előtte még elvitt kocsival.

Özil

Egy nővér tevékenykedésére ébredtem, majd automatikusan a fejemhez nyúltam. Még mindig be volt kötve. Milyen meglepő…

Körbenéztem a szobában, de csalódva kellett tudomásul vennem, hogy Matilde ezúttal nincs bent, sőt a nővéren kívül egyáltalán nincs bent senki.

- Mennyi az idő?- kérdeztem hirtelen, miközben próbáltam felülni, a nő meg csaknem szívrohamot kapott, de azonnal vissza is nyomott.

- Ne mozogjon! Még nem szabad! Amúgy pedig negyed négy.- közölte, azzal pedig ki is ment.

Úgy tűnt, unatkozhatok egy jót most, de legnagyobb szerencsémre Ronaldo lépett be az ajtón, miközben még beszélt hozzá a nővér.

- De ne nagyon terhelje még le!- Roni hevesen bólogatott, de miközben még beszélt a nő, bevágta az ajtót unottan.

- Mennyire óvnak itt téged. Saját testőrséged nincs?- jött oda hozzám, én pedig elvigyorodtam.

- Itt tudják, hogy ki a fő ember.- nevettem el magam, Ronaldo meg a fejét csóválta.

- Csodálom, hogy még nem szálltál el kilométerekre a földtől. Vagy Tami még képes lent tartani?- kérdezte gúnyosan, miközben én kiöltöttem rá a nyelvem. Elég kényelmetlen volt az az ágy, meg az is, hogy feküdnöm kellett.

- Tényleg, ő merre van?- jutott eszembe hirtelen, mert látni szerettem volna, meg persze az apámmal történteket is meg akartam beszélni vele. Ahogy ismerem, biztos kicsit bántja a dolog, meg persze azt is el kell magyaráznom, hogy apám alapjában nem ilyen, csak hajlamos beleavatkozni az életembe, és túllihegni a dolgokat.

- Mi van, én már nem is vagyok jó neked?- tárta szét a karját Ronaldo csalódott arccal. Tiszta hülye ez az ember.

- Nem akarom megbántani az érzéseidet, de sajnos azt kell mondjam, hogy jobban vonzódom a másik nem képviselőihez és azon belül is egy konkrét emberhez. De tudok ajánlani pár helyet, ahol kiélheted magad.- kacsintottam rá, mire ugyan megindult felém, de aztán megtorpant.

- Ó, ha most nem a kórházban feküdnél… amúgy meg hazament, viszont szerintem jobb lenne, ha figyelnél rá, amikor itt van, mert kissé furcsák ezek a rosszullétek.- azonnal elkomorult az arcom és eszembe jutottak azok az esetek, amik még a balesetem előtt történtek. Szóval még mindig nem szűntek meg, Kezdett megrémíteni a dolog, és talán én jobban is aggódtam, mint Tami, de nem tetszett nekem ez az egész. Azért remélem semmi komoly baja nincs.

- Oké, kösz, hogy szóltál.- néztem hálásan Ronira, aki csak bólintott amolyan „Ez csak természetes” arccal.

- Na, még boldogítsalak, te jómadár, vagy húzzak ki és hagyjalak pihenni?- vigyorgott rám Ronaldo, én pedig kétségbeesetten könyörögtem.

- Ne hogy itt hagyj! Könyörgöm ne, itt még csak TV sincs, hogy a hírekben megnézhessem a tegnapi esetet azzal a vadbarommal együtt, amelyik fejberúgott.- persze én nem haragudtam arra a játékosra, na de azért mégis, ha magas a labda, akkor inkább a fejemmel próbálom meg elérni!

- Te akartad. De ezek után nem küldhetsz el, ha idegesítelek!- húzott oda magának egy széket, leült rá, majd rákezdett a hülyeségeire. Végül is, elszórakoztatott

2 héttel később

- Akkor hazamehet. csomagoljon össze és elhagyhatja a kórházat.- közölte az orvos, majd kiment. Tami a falnál állt és boldogan nézett rám, én pedig felkeltem az ágyról, ahol egész idáig ültem.

- Siess! Nem akarok több időt eltölteni itt!- csukta be az ajtót, én pedig öltözni kezdtem. Nagyon hosszúnak tűnt ez a két hét és örültem, hogy végre kiszabadulhatok innen. Matilde is hiányzott már, hiszen igaz, hogy minden nap meglátogatott, de az nem ugyanaz, mint mikor mindig ott van mellettem, bármikor átölelhetem. Úgy is ez az idő csak arra volt jó, hogy figyeljem, mennyire van jól, de nem említettem meg neki, mert úgy tűnt, hogy a rosszullétek megszűntek.

Épp a farmeromat húztam fel, amikor Tami odajött hozzám és átölelt.

- Úgy örülök, hogy hazajössz. Szeretlek.- azzal megcsókolt, én pedig ledöntöttem magunkat az ágyra, pontosabban Matilde kezdett arra felé terelgetni.

- Hm kórházi ágyon  még úgy sem csináltam.- vigyorogtam rá, mire ő is elmosolyodott, de megrázta a fejét.

- Bocs, de nem lehet.- továbbra is csak mosolygott, én pedig értetlenül néztem rá.

- Elárulod miért, vagy inkább kikényszerítsem belőled?

- Nem kell, de készülj fel rá.- mondta, én pedig felálltam az ágyról és kérdőn néztem rá. Ő is leszállt róla, elém sétált, s miközben én átkaroltam mélyen a szemembe nézett.

- Az az igazság, hogy apa leszel.- bökte ki, én meg egy pillanatra lesokkolódtam, de miután feleszméltem elmosolyodtam.

- Ez komoly?- kérdeztem hitetlenkedve, mire félénken bólintott, én pedig megcsókoltam. A kórházi kiszabadulásom már nem is érdekelt, hiszen épp most közölte velem Tami, hogy kisbabánk lesz!

- Azta.- hallatszott egy megdöbbent hang a hátunk mögül, mire mindketten meglepődve néztünk hátra, és az ajtóban Ramona állt, de nem sokáig, mert megragadta Matilde kezét, kiráncigálta és becsukta az ajtót.

- Ezt azonnal el kell mesélned!- hallatszódott kintről a hang.

- Nem gondolod, hogy ezt talán előbb Mesuttal kéne megbeszélnem?- Tami próbált meg bejönni, de nem járt sikerrel, így én még mindig enyhén sokkos állapotban pakoltam tovább, mert tudtam, hogy Ramona úgy sem ereszti.

Pár pillanatig elvoltam, de azután valami megütötte a fülemet, így kicsit közelebb sétáltam az ajtóhoz.

- És hány hetes terhes vagy?- ez Ramona hangja volt.

- Tizenegy.

- Húú.. várjál, nem tizenegy hete volt, amikor Torresszel…- felvontam a szemöldökömet, mert nem értettem pontosan, hogy mi ez az egész- Úristen, ugye nem feküdtél le vele?!

- Meg vagy te veszve?! Gyere már arrébb innen, azt az esetet még nem is említettem Mesutnak!- azzal többet nem is hallottam, mert félrevonultak, viszont én értetlenül álltam ott a szoba közepén. Lehetséges lenne ez, Tami megcsalt engem?

15. fejezet - Kórházi zűrzavar

Tami

Kisírt szemekkel néztem fel a közeledő orvosra, akinek az arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Beleharaptam az alsó ajkamba és apához bújtam, mintha csak egy kislány lennék, miközben gyomrom mogyorónyi méretűre zsugorodott össze. Úgy tettem, ahogy Fernando mondta, a legjobbakban bíztam.

- Na?- kérdezte Ronaldo, mikor még alig ért oda hozzánk a doki, így kapott egy rosszalló pillantást, majd belekezdett a mondanivalójába.

- A műtét során fellépő komplikációt sikeresen megoldottuk, a fiatalember állapotát is stabilizáltuk, szóval a műtét sikerült.- hatalmas kő esett le a szívemről, nem sok kellett ahhoz, hogy újra elsírjam magam, de azok már örömkönnyek lettek volna, ám sikerült visszatartanom az előtörő könnyeket. Mára már elég volt a sírásból.

- Bemehetek hozzá?- kérdeztem csillogó tekintettel, mire az orvos csak bólintott, én meg már fel is pattantam, csakhogy megállított.

- Ma még nem hiszem, hogy fel fog ébredni, így kérem, csak egy ember menjen be hozzá.

- Rendben.- azzal már indultam volna, de ekkor apám tartott még vissza. Sóhajtva fordultam hátra és türelmetlenül néztem rá.

- Mivel csak egy ember mehet be, ezért mi inkább hazamegyünk, gondolom, te úgy is maradsz. Anyád már amúgy is szívrohamot kaphatott a műtétet illetően.- azzal nyomott egy puszit a homlokomra, a csapat tagjai pedig egyenként átöleltek, majd elmentek. Amikor teljesen egyedül maradt, akkor indultam meg Özil szobájának irányába. Halkan nyitottam be, s egy kicsit meglepődtem, amikor egy nővért találtam bent, így megilletődötten köszöntem.

- Jó estét!- köszönt vissza kedvesen mosolyogva, majd folytatta ténykedését, én meg csak álltam az ajtóban- Jaj, nyugodtan jöjjön be, már csak ez van hátra és már itt sem vagyok.- mutatott az infúzióra, én pedig bátortalanul beljebb lépdeltem. A falnak támaszkodva jobban szemügyre vettem a nővért. Alacsony termetű nő volt, olyan harminc év körüli, fakó szőke hajjal és szürkéskék szemekkel. Készségesen tevékenykedett, látszólag élvezte a munkáját és végül is egész ügyesen kötötte be az infúziót, már amennyire ügyesen lehet bekötni az ilyet.

- Ön a menyasszonya, igaz?- térített vissza a valóságba és azt vettem észre, hogy pár méterrel előttem áll.

- Igen. De miből gondolta?- kérdeztem vissza, mert ez így váratlanul ért.

- A gyűrűjéből és, hogy nem igazán hasonlítanak egymásra, így nem hittem, hogy testvérek lennének.- mosolyodott el, én pedig csak bólintottam szintén mosolyogva. Mivel mellettem volt az ajtó a nő megindult arra, majd mielőtt még kiment volna, a vállamra helyezte a kezét.

- Ne aggódjon, most már rendben lesz.- bíztatóan nézett a szemembe, mire hálásan pillantottam rá, végül pedig elhagyta a kórtermet.

Miután becsukta az ajtót, leraktam a táskámat, majd Mesut ágya mellé húztam egy széket és leültem. Egy darabig csak némán bámultam rá, azután keserű mosolyra húzódott a szám.

- Nem tartottad be az ígéreted. Nem jöttél haza meccs után.- megfogtam a kezét, bár tudtam, hogy úgy sem hall, de muszáj volt kiöntenem neki a lelkemet- Pedig vártalak volna egy jó hírrel is. Képzeld, apa leszel!- egy könnycsepp gördült le az arcomon, de nem voltam szomorú, hiszen ezek után minden már csak jól alakulhat. Özil felépül, majd újra focizhat, közben pedig megszületik a kisbabánk is.

- És mégis mit gondoltál, te itt majd meghalsz, mi meg egyedül maradunk?! Tudod, hogy megijesztettél? Többet ilyet ne csinálj!- borultam az ágy szélére, miközben könnyeimet törölgettem. Pedig megfogadtam, hogy többet nem sírok ma. Nem szabad, hiszen Mesut mrg fog gyógyulni.

Özil

Lüktető fejjel ébredtem, s mikor odanyúltam a fájó ponthoz csodálkozva vettem észre, hogy be van kötve a fejem. Ekkor döbbentem rá, hogy a kórházban vagyok, és hogy Tami van ráborulva az ágyam szélére. Hirtelen beugrott, hogy mi történt a fejberúgástól kezdve, majd a következő emlékem már csak az, hogy a mentőben fekszek.

Halványan elmosolyodtam Matilden, majd óvatosan végigsimítottam az arcán, mire ébredezni kezdett. Álmosan felemelte a fejét, rám nézett, én pedig halványan elmosolyodtam, mire azonnal felélénkült és ő is mosolyogni kezdett.

- Hogy vagy?- kérdezte halkan, miközben én még mindig az arcát cirógattam.

- Csak a fejem hasogat, de azon kívül azt hiszem jól a körülményekhez képest.- vigyorodtam el, s Matilde szóra nyitotta a száját, de ekkor hirtelen kivágódott az ajtó és kintről egy női hang hallatszódott.

- Uram, oda nem mehet be, legfeljebb csak egy ember tartózkodhat bent!- de úgy tűnt hiába a kiabálás és a tiltás, apám állt az ajtóban, én pedig döbbenten néztem rá, ám ő még hátrafelé fordulva veszekedett a nővérrel.

- Mert mégis ki a fene lehetne bent a fiamnál?- azután megfordult és megütődve megtorpant, ugyanis észrevette Tamit. Matilde is hátranézett és jó pár percig bámultak egymásra, mire apám cseppet sem kedves módon megszólalt.

- Szabad tudnom, Ön kicsoda és mit keres a fiamnál?- Tami kérdőn rám nézett, s egy pillanatra elgondolkoztam, hogy biztos ez a legmegfelelőbb alkalom-e, amikor közölni kéne az eljegyzést, ám végül csak bólintottam, de én kezdtem beszélni.

- Ő a menyasszonyom apa. Ja és egyébként én is örülök, hogy látlak, és igen jól vagyok, csupán a műtét során majdnem meghaltam.- feleltem gúnyosan és láttam apámon, hogy nem igazán tetszik neki, amit hall. De nem érdekelt. Ki tudja, mióta nem láttuk egymást, erre az az első kérdése semmi köszönés nélkül, hogy ki az ott az ágyam mellett. Amióta átvette a menedzserem szerepét, azóta folyton csak uralkodni akar rajtam, és ez már kezdett az idegeimre menni. 23 éves vagyok, tudom irányítani a dolgaimat!

- Most nincs helye a viccnek Mesut! És ezt a hangnemet kikérem magamnak!- Tami csak nagyokat pislogva nézett hol apámra, hol rám, én meg csak kitartóan álltam apám dühös tekintetét. Betelt a pohár és igaz, hogy nem nagyon akartam Matilde előtt veszekedni, de még így, lüktető fejjel sem tudtam elfojtani a dolgot.

- Nem vicceltem, komolyan mondtam. Ő itt Mourinho lánya, Matilde a menyasszonyom. És úgy beszélek veled, ahogy akarok, mert nem szabhatod meg, hogy mit csináljak!- határozottan néztem rá, ő pedig ismételten csak megütődve bámult vissza rám.

- Szerintem jobb lenne, ha én most kimennék.- állt fel Tami felvéve a táskáját és már indult is kifelé. Apám mellett szó nélkül haladt el, de persze neki muszáj volt közbeszólnia.

- Jól van. Menj csak, de majd gyere vissza elbúcsúzni Mesuttól, mert holnapután átszállítják Németországba.- Matilde hirtelen megtorpant, majd lassan, kérdő tekintetten megfordult. Ekkor jött el a pillanat, hogy én befogjam, mert Tami még a végén még engem is felnyársal a tekintetével, de én is hangot adtam még a meglepődöttségemnek.

- Hogy mi?- döbbentem le vele együtt.

- Elintéztem, hogy Németországban kezeljék tovább.- húzta ki magát apám.

- Már pedig ez nem fog megtörténni!- jelentette ki határozottan Matilde, s apám felhúzott szemöldökkel pillantott rá- Mesut beleegyezett? Nem. Márpedig akkor itt marad, mert itt is tökéletes a kezelés, és nem hiszem, hogy Önhöz akar közelebb lenni, mint hozzám. Nincs joga ahhoz, hogy megmondja, melyik kórházban tartózkodhat a fia!- szám sarkában apró mosoly bujkált ezt az érvelést hallva, viszont apámnak ez már a legkevésbé sem tetszett.

- Miféle csitrit szedtél te össze?- fordult felém, Tami szemöldöke pedig az egekbe szökött és tudtam, hogy most jött el a kitörésének ideje. Ő nem az a fajta lány, aki szó nélkül tűri a sértegetést.

Tami

Mi az, hogy átviteti Németországba?! Kinek képzeli ez magát? Meg mi az, hogy csitri? Valahogy nem hittem, hogy Mesut apjával kiabálással indul majd a kapcsolatunk. De nagyon nincs igaza és nem érdekel, ha megutál, de nem fogom engedni, hogy Özilt elvigyék innen!

- Oké. Nevezhet csitrinek, nem érdekel, de akkor sem szállíttathatja ár másik kórházba, csak azért, mert Ön gondolt egyet és „Áh, neki jobb lesz ott!”- eltökélten néztem leendő apósom szemébe és talán ezzel mindent elrontottam a jövőbeli kapcsolatunkat illetően, de nem különösebben érdekelt, én kiálltam az igazamért.

Mesut apja szóra nyitotta volna a száját nem éppen kedves ábrázattal, de ekkor másra terelődött a figyelmünk. Özil a fejéhez kapott, majd keze lehullott, ő maga pedig elvesztette az eszméletét. Ijedten rohantam oda hozzá, miközben az apja orvosért ment, és nem sokkal később vissza is tért eggyel az oldalán.

- Mi történt?- kérdezte, miközben odament Mesuthoz megvizsgálni.

- Egyszer csak elvesztette az eszméletét.- magyaráztam a szám szélét rágva. Csendben álltunk ezek után, majd pár perc múlva az orvos hozzánk fordult.

- Nincs komoly baja, csak pihennie kell a felépülésének sikeressége érdekében, szóval most megkérem Önöket, hogy fáradjanak ki!- tessékelt ki minket, Özil apja meg csak pufogott, én meg hirtelen beleütköztem valakibe.

- Bocsánat!- néztem fel, mire meglepődötten vettem észre, hogy egy mosolygó Khedirával karamboloztam.

- Semmi gond.- vigyorgott rám, a háta mögül pedig többen köszöntöttek, mert a csapattagok egy része is eljött- Na, mi újság?

- Nem sok minden. Felébredt, aztán tíz perc után elvesztette az eszméletét.- magyaráztam, mintha ez olyan természetes lenne. A srácok egy pillanatig pislogtam rám, majd Sergio szólalt meg.

- Azért az nem semmi, hogy neked tíz perc is elég arra, hogy kikészítsd. Nekem ehhez egy óra kell.- röhögött és a többiek is vele együtt nevettek, de én csak a szemöldökömet ráncoltam.

- Nem én voltam az.- vontam meg a vállam, majd hátranézve megpillantottam Özil apját, ahogy felénk tartott.

- Hali!- köszönt neki Khedira mosolyogva, de még csak rá sem hederített.

- Ne add itt az ártatlant és nehogy azt mondd, hogy az én hibám! Te vagy rossz hatással a fiamra! Nem is értem, hogy miért kellesz neki!- elképedve meredtem a férfire, de nem csak én, tulajdonképpen Ronaldo, Higuain, Arbeloa, Khedira és Sergio is döbbenten álltak előttünk. Nyeltem egy nagyot, de még mielőtt nekikezdhettem volna az ordibálásnak ott a kórház folyosóján, Khedira állított meg.

- Hé,hé, megállni! Nem itt kell egymásnak esni! Szóval mi történt?- kérdezte nyugodt hangon, én pedig csak nagyot sóhajtottam. Miért nem lehet valami kedves ember a leendő apósom? 

14. fejezet - Hideg zuhany

Sziasztok! Meghoztam az új részt, és várom a véleményeteket róla, kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá. (:

Tami

Boldogan mentem át Sergiohoz, aki a nappalijában már odakészített magának egy nagy tál kukoricát. Vigyorogva ültem le mellé és belemarkoltam.

- Hé!- tiltakozott, de én továbbra is fülig érő szájjal megvontam a vállam- Téged meg mi lelt?- nézett rám értetlenül.

- Csak érzem, hogy ma győzni fogunk.- pillantottam én is rá, de ekkor a tévében a kommentátor megszólalt és a fiúk is elhelyezkedtek a kezdéshez, így Segioval mi is kényelembe helyeztük magunkat. Hát azt hiszem, vele sem nézek többet meccset. Folyton kommentálta a dolgokat, hogy ezt így meg úgy kellett volna csinálni, meg „Ó ez de szép volt!” és hasonlók. Komolyan ott tartottam, hogy mindjárt betömöm a száját.

Nagyjából a hatvannyolcadik percben telt be nálam a pohár, amikor már három-nullra vezetett a csapat.

- Figyelj, a kommentálás a kommentátor dolga és lehet, hogy nem mindig pontos amit mond, de könyörgöm fogd már be!- tártam szét a karom hitetlenkedve. Ő csak hatalmas szemekkel nézett rám, így csak sóhajtottam egy nagyot.

- Add ide azt! Mindjárt jövök.- azzal kezemben az üres kukoricás tállal a konyhába indultam, ahol a pulton már ott volt a következő tasak, így csak beraktam a mikróba és vártam, hogy elkészüljön, de hirtelen Segio üvöltött fel a kommentátorral egyetemben.

- Mi történt?- futottam be és csak azt láttam, hogy valaki a földön van a fejét fogva, többen ott állnak egy másik játékost letámadva, a bíró meg kioszt egy piros lapot.

- Lemaradtál egy csúnya fejberúgásról.- mondta, de a szemét nem vette le a képernyőről, így én is odanéztem. A látványtól muszáj volt leülnöm, ugyanis visszajátszották az előbbi jelenetet, az én szívem meg hevesebben kezdett verni. Mesutnak érkezett volna a labda felülről, csakhogy az ellenfél egyik játékosa is meg akarta szerezni a játékszert, de nem belefejelve, hanem lábbal levéve. Viszont célt tévesztett, aminek következtében Özil fájdalmas arccal esett a földre, s ez után jött az a jelenet, amit már láttam. Az orvosok azonnal odarohantak, de ha jól láttam csak egy kicsit vérzett Mesut homloka, így ettől egy fokkal nyugodtabb lettem. Pár perc múlva pedig egy ragtapasszal a homlokán a fejét fogva sétált a pálya szélén és úgy tűnt, hogy hagyják visszamenni a játékba. Komolyan nem hittem a szememnek, szerintem egy ilyen rúgás után hiába nincs külső sérülése, azért mégiscsak meg kéne vizsgálni. De nem ezt tették. Ráadásul ez a hülye is képes volt visszaállni, de én láttam rajta, hogy nincs minden rendben.

Egy percig néztem még a dolgokat, de miután semmi különös nem történt és úgy tűnt, hogy csak én vagyok túl paranoiás felálltam, hogy kimenjek a közben elkészült kukoricáért. Persze, hogy ekkor kellett a kommentátornak is ismételten felüvöltenie és Sergio is halkan hozzám szólt.

- Szerintem ezt látnod kéne.

- Egy Real Madrid játékos a földre zuhant! Te jó ég! Mesut Özil eszméletlenül fekszik a pályán!- megfagyott bennem a vér ezeket a szavakat hallva és nem akartam megfordulni. Nem voltam biztos benne, hogy fel vagyok készülve a látványra.

Egy pillanatnyi habozás után lassan megfordultam, mire a tévében megpillantottam Mesutot, ahogy ott fekszik a gyepen mellette guggolva apám és még jó néhányan a csapatból, míg volt, aki kicsivel arrébb nézte a történéseket. Az orvosok is azonnal megérkeztek egy hordággyal, majd egy gyors pulzusvizsgálat után ráemelték Özilt a hordágyra és levitték. Pislogás nélkül meredtem a képernyőre, nem voltam képes felfogni, hogy mi történik, csak akkor eszméltem, amikor Sergio együttérzően a vállamra tette a kezét.

- Sergio, kell a kocsid! Most!- fordultam hirtelen felé határozottan. Azzal nyugtattam magam, hogy ez csak egy enyhe agyrázkódás biztos, de semmi komoly- Dönthetsz, vagy itthon maradsz egyedül, vagy jössz velem.- néztem a szemeibe. Egy pillanatig habozott, majd az egyik szekrényre mutatott, én meg felpattantam.

- Én is megyek.- azzal felállt, és próbálta tartani az iramot, de a sérült bokája miatt ez nehezebben ment- Megvárnál? Hadi rokkant van a színen!- integetett, mire hátrafordultam, de csak megráztam a fejemet és beültem a kocsiba. Ujjaimmal a kormányon doboltam, s alig vártam meg, hogy Sergio beszálljon, azonnal tövig nyomtam a gázt.

- Hívd fel apámat és kérdezd meg, hogy hova vitték Mesutot!- dobtam oda neki a mobilomat.

- Oké.- azzal nyomogatni kezdte a telefonom, majd a füléhez emelte- Nem Tami vagyok, Sergio…. Épp eszeveszettül száguldozik, és azt kérdezi, hogy hova szállították Mesutot…. Rendben, akkor odamegyünk.- azzal lerakta és elmondta a kórház nevét, és hogy az épületen belül hova kell menni.

A húsz perces útból lett tíz perces, kész csoda, hogy egy rendőr sem kapott el, bár azok sem érdekeltek volna, nekem most a kórházba kellett mennem.

- Azt hittem meghalok!- szállt ki remegő térddel Sergi, de én csak megragadtam a karjánál fogva és beráncigáltam.

A recepción már ott volt apám, mellette Xabi, Ronaldo, Coentrao, Torres és Casillas, így Sergioval odasiettünk én az ő kérdése rögtön az volt, hogy a többiek is itt vannak-e. Xabi csak a büfé felé mutatott, Sergi meg bólintott.

- Hol van Mesut?- néztem rá apámra türelmetlenül, s hangom elhalóban volt. Mélyen a szemeibe néztem és aggódást véltem felfedezni bennük.

- Útban a műtőbe.- felelte halkan én pedig döbbentem álltam előtte.

- De miért? Azt hittem, hogy csak agyrázkódást kapott.

- De, agyrázkódása van, csakhogy ez rá sokkal veszélyesebb, mint bárki másra egy gyerekkori balesete miatt.- riadtan pillantottam apámra, és könnyek kezdtek gyűlni a szemembe. Erről én miért nem tudtam?

- És..- nyeltem egy nagyot- mennyivel veszélyesebb?- tudnom kellett a választ, tudnom kellett, hogy mire számítsak. A helyzet már így is közeledett a mélypont felé.

- Akár bele is halhat.- közölte apa a földet nézve, én pedig éreztem, ahogy megfordul velem a világ. Ráadásul megint előjött ez a nyomorult hányinger is!

Megrogyott a térdem, és ha Fernando nem kap el, akkor valószínűleg összeestem volna, de így csak szédülve próbáltam újra talpra állni. Nem igazán voltam a helyzet magaslatán.

- Jól vagy?- kérdezték tőlem egyszerre hárman, mire csak bólintottam és elkezdtek folyni a könnyeim. Hogy történhetett meg mindez? És miért pont velünk?

- Igen, de most azt hiszem, elmegyek a büfébe.- azzal elindultam, de apám karolt át nehogy újra gondom támadjon a talpon maradással, így együtt mentünk át a másik helyiségbe.

A csapat többi része a büfében volt, de mindegyikükön látszott, hogy mennyire megviselte őket is a baleset. Csendben leültem Samiék asztalához, miközben apa elment kávét venni magának, nekem pedig egy ásványvizet.

- Te hogy bírsz ilyenkor enni?- fintorogtam látva, ahogy Khedira tömi magába a sonkás szendvicset. Személy szerint az én gyomromnak nem kellett sok, hogy el ne hányjam magam.

- Ideges vagyok. És muszáj ennem.- magyarázta és egy nagyot harapott a zsemléből.

- Tessék.- apa rakott le elém egy poharat egy üveg ásványvízzel, miközben leült a kávéját kevergetve. Köszönetképpen csak bólintottam, majd töltöttem a poharamba.

- Felhívtam Mesut szüleit, gondoltam jó lenne, ha tudnának arról, hogy mi van a fiúkkal.- közölte Khedira apámmal- Szóval most ideutaznak.

- Rendben.- azzal belekortyolt a kávéjába, én pedig sóhajtottam egy nagyot. Valahogy nem így képzeltem el az első találkozást Özil szüleivel. Egy kórházban, miközben ő a műtőben van, vagy addigra már talán a kórteremben lesz, de akkor sem ilyen körülmények között.

Valamivel később Xabiék léptek be az ajtón, s velük egy orvos is felénk tartott.

- Jó napot!- köszöntem a dokinak, aki csak biccentett, bár nekem ez cseppet sem volt jó nap.

- Ön a húga lenne?- kérdezte, mire megütődve néztem rá. Úgy nézek én ki?!

- Nem igazán. A menyasszonya vagyok.- az orvos csak kínosan bólintott, de utána eszébe jutott, hogy miért is jött és azonnal elkomorult az arca. Megijedtem az ábrázatától, és a szívem egyre hevesebben vert. Ennyi idő alatt biztos, hogy nem végezhettek, viszont akkor miért jött?

- A műtét közben komplikáció lépett fel, és kollégáim jelenleg is az életéért küzdenek. Igyekszünk mindent megtenni, de kérem, addig legyenek türelemmel, orvosaink kitűnő szaktudással rendelkeznek.- azzal már meg is fordult, ami azt jelentette, hogy nem kívánja meghallgatni az esetleges kérdéseinket, ráadásul ez nem volt valami megnyugtató, sőt miféle magyarázat volt ez? Tudni akarom, hogy mi történt ott bent!

- Nem, nem, nem. Ugye ez csak egy álom?- suttogtam magamnak utat engedve a könnyeimnek. Hirtelen alig kaptam levegőt és a pánik is kezdett eluralkodni rajtam.

- Sssh. Minden rendben lesz.- ölelt magához apa, de én csak még jobban sírni kezdtem.

- Nem veszíthetem el! Szeretem őt és nem hagyhat itt!

- Tudom kicsim, tudom. Csak nyugodj meg!- csitított, s a srácok is csak lehajtott fejjel ültek vagy álltak körülöttünk. Senki nem akarta, hogy ez történjen, senki nem volt felkészülve erre, hogy Mesut akár meg is halhat. Még Fernando is szomorúan hallgatott, bármennyire is nem bírták egymást Özillel.

Néma csendben ültünk, miközben én halkan zokogtam, majd hirtelen felálltam és kirohantam, a többiek pedig csak néztek utánam. Muszáj volt kimennem a friss levegőre és a hűvös idő ellenére is leültem egy padra.  Lábaimat felhúzva karoltam át a térdemet, a próbáltam legyűrni a hányingert, ami kezdetektől fogva kínzott, ráadásul csak jobban erősödött az orvos közleményétől.

Ha meghal nem tudom, mi lesz velem. De tényleg. Nem tudom képes lennék-e rá, hogy túllépjek rajta, és az sem biztos, hogy az jó kihatással lenne a terhességemre. Tényleg, mi lesz akkor a kicsivel? Nem hiszem, hogy fel tudnám nevelni egyedül. Persze ott lenne nekem a családom, akik mindenben segítenek, de a babának az igazi apjára van szüksége. Arra, akinek az életéért épp most küzdenek az orvosok.

Ismét könnyek szöktek a szemembe, majd egyszer csak azt éreztem, hogy valaki átkarol.

- Gyere be! Meg fogsz fázni idekint.- nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam ki az, de meg se moccantam. Csak üresen bámultam magam elé, bár nem láttam semmit a könnyeimtől.

- Ne kéresd magad, vagy én foglak behurcolni!- pirított rám, de én szinte meg sem hallottam, csak a saját gondolataimmal voltam elfoglalva.

- Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velünk. És őszintén szólva ez nagyon szar érzés.- mondtam gondolkodás nélkül, s én csupán csak az érzéseimet mondtam el tömören.

- Senki nem gondolta volna, sőt nem is kívánta. De bízzunk a legjobbakban és most gyere be!- felelte, mire csak bólintottam és felálltam. Átkarolt, majd úgy sétáltunk a bejárat felé.

- Tudod, vicces, hogy mindig pont te vigasztalsz meg.- mondtam elgondolkodva, s Torres halványan elmosolyodott. Csendben leültünk a többiekhez, akik semmit sem kérdezve tovább hallgattak, s ez így is maradt két órán át keresztül, amikor újra megjelent az orvos a büfé ajtajában.