14. fejezet - Hideg zuhany

Sziasztok! Meghoztam az új részt, és várom a véleményeteket róla, kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá. (:

Tami

Boldogan mentem át Sergiohoz, aki a nappalijában már odakészített magának egy nagy tál kukoricát. Vigyorogva ültem le mellé és belemarkoltam.

- Hé!- tiltakozott, de én továbbra is fülig érő szájjal megvontam a vállam- Téged meg mi lelt?- nézett rám értetlenül.

- Csak érzem, hogy ma győzni fogunk.- pillantottam én is rá, de ekkor a tévében a kommentátor megszólalt és a fiúk is elhelyezkedtek a kezdéshez, így Segioval mi is kényelembe helyeztük magunkat. Hát azt hiszem, vele sem nézek többet meccset. Folyton kommentálta a dolgokat, hogy ezt így meg úgy kellett volna csinálni, meg „Ó ez de szép volt!” és hasonlók. Komolyan ott tartottam, hogy mindjárt betömöm a száját.

Nagyjából a hatvannyolcadik percben telt be nálam a pohár, amikor már három-nullra vezetett a csapat.

- Figyelj, a kommentálás a kommentátor dolga és lehet, hogy nem mindig pontos amit mond, de könyörgöm fogd már be!- tártam szét a karom hitetlenkedve. Ő csak hatalmas szemekkel nézett rám, így csak sóhajtottam egy nagyot.

- Add ide azt! Mindjárt jövök.- azzal kezemben az üres kukoricás tállal a konyhába indultam, ahol a pulton már ott volt a következő tasak, így csak beraktam a mikróba és vártam, hogy elkészüljön, de hirtelen Segio üvöltött fel a kommentátorral egyetemben.

- Mi történt?- futottam be és csak azt láttam, hogy valaki a földön van a fejét fogva, többen ott állnak egy másik játékost letámadva, a bíró meg kioszt egy piros lapot.

- Lemaradtál egy csúnya fejberúgásról.- mondta, de a szemét nem vette le a képernyőről, így én is odanéztem. A látványtól muszáj volt leülnöm, ugyanis visszajátszották az előbbi jelenetet, az én szívem meg hevesebben kezdett verni. Mesutnak érkezett volna a labda felülről, csakhogy az ellenfél egyik játékosa is meg akarta szerezni a játékszert, de nem belefejelve, hanem lábbal levéve. Viszont célt tévesztett, aminek következtében Özil fájdalmas arccal esett a földre, s ez után jött az a jelenet, amit már láttam. Az orvosok azonnal odarohantak, de ha jól láttam csak egy kicsit vérzett Mesut homloka, így ettől egy fokkal nyugodtabb lettem. Pár perc múlva pedig egy ragtapasszal a homlokán a fejét fogva sétált a pálya szélén és úgy tűnt, hogy hagyják visszamenni a játékba. Komolyan nem hittem a szememnek, szerintem egy ilyen rúgás után hiába nincs külső sérülése, azért mégiscsak meg kéne vizsgálni. De nem ezt tették. Ráadásul ez a hülye is képes volt visszaállni, de én láttam rajta, hogy nincs minden rendben.

Egy percig néztem még a dolgokat, de miután semmi különös nem történt és úgy tűnt, hogy csak én vagyok túl paranoiás felálltam, hogy kimenjek a közben elkészült kukoricáért. Persze, hogy ekkor kellett a kommentátornak is ismételten felüvöltenie és Sergio is halkan hozzám szólt.

- Szerintem ezt látnod kéne.

- Egy Real Madrid játékos a földre zuhant! Te jó ég! Mesut Özil eszméletlenül fekszik a pályán!- megfagyott bennem a vér ezeket a szavakat hallva és nem akartam megfordulni. Nem voltam biztos benne, hogy fel vagyok készülve a látványra.

Egy pillanatnyi habozás után lassan megfordultam, mire a tévében megpillantottam Mesutot, ahogy ott fekszik a gyepen mellette guggolva apám és még jó néhányan a csapatból, míg volt, aki kicsivel arrébb nézte a történéseket. Az orvosok is azonnal megérkeztek egy hordággyal, majd egy gyors pulzusvizsgálat után ráemelték Özilt a hordágyra és levitték. Pislogás nélkül meredtem a képernyőre, nem voltam képes felfogni, hogy mi történik, csak akkor eszméltem, amikor Sergio együttérzően a vállamra tette a kezét.

- Sergio, kell a kocsid! Most!- fordultam hirtelen felé határozottan. Azzal nyugtattam magam, hogy ez csak egy enyhe agyrázkódás biztos, de semmi komoly- Dönthetsz, vagy itthon maradsz egyedül, vagy jössz velem.- néztem a szemeibe. Egy pillanatig habozott, majd az egyik szekrényre mutatott, én meg felpattantam.

- Én is megyek.- azzal felállt, és próbálta tartani az iramot, de a sérült bokája miatt ez nehezebben ment- Megvárnál? Hadi rokkant van a színen!- integetett, mire hátrafordultam, de csak megráztam a fejemet és beültem a kocsiba. Ujjaimmal a kormányon doboltam, s alig vártam meg, hogy Sergio beszálljon, azonnal tövig nyomtam a gázt.

- Hívd fel apámat és kérdezd meg, hogy hova vitték Mesutot!- dobtam oda neki a mobilomat.

- Oké.- azzal nyomogatni kezdte a telefonom, majd a füléhez emelte- Nem Tami vagyok, Sergio…. Épp eszeveszettül száguldozik, és azt kérdezi, hogy hova szállították Mesutot…. Rendben, akkor odamegyünk.- azzal lerakta és elmondta a kórház nevét, és hogy az épületen belül hova kell menni.

A húsz perces útból lett tíz perces, kész csoda, hogy egy rendőr sem kapott el, bár azok sem érdekeltek volna, nekem most a kórházba kellett mennem.

- Azt hittem meghalok!- szállt ki remegő térddel Sergi, de én csak megragadtam a karjánál fogva és beráncigáltam.

A recepción már ott volt apám, mellette Xabi, Ronaldo, Coentrao, Torres és Casillas, így Sergioval odasiettünk én az ő kérdése rögtön az volt, hogy a többiek is itt vannak-e. Xabi csak a büfé felé mutatott, Sergi meg bólintott.

- Hol van Mesut?- néztem rá apámra türelmetlenül, s hangom elhalóban volt. Mélyen a szemeibe néztem és aggódást véltem felfedezni bennük.

- Útban a műtőbe.- felelte halkan én pedig döbbentem álltam előtte.

- De miért? Azt hittem, hogy csak agyrázkódást kapott.

- De, agyrázkódása van, csakhogy ez rá sokkal veszélyesebb, mint bárki másra egy gyerekkori balesete miatt.- riadtan pillantottam apámra, és könnyek kezdtek gyűlni a szemembe. Erről én miért nem tudtam?

- És..- nyeltem egy nagyot- mennyivel veszélyesebb?- tudnom kellett a választ, tudnom kellett, hogy mire számítsak. A helyzet már így is közeledett a mélypont felé.

- Akár bele is halhat.- közölte apa a földet nézve, én pedig éreztem, ahogy megfordul velem a világ. Ráadásul megint előjött ez a nyomorult hányinger is!

Megrogyott a térdem, és ha Fernando nem kap el, akkor valószínűleg összeestem volna, de így csak szédülve próbáltam újra talpra állni. Nem igazán voltam a helyzet magaslatán.

- Jól vagy?- kérdezték tőlem egyszerre hárman, mire csak bólintottam és elkezdtek folyni a könnyeim. Hogy történhetett meg mindez? És miért pont velünk?

- Igen, de most azt hiszem, elmegyek a büfébe.- azzal elindultam, de apám karolt át nehogy újra gondom támadjon a talpon maradással, így együtt mentünk át a másik helyiségbe.

A csapat többi része a büfében volt, de mindegyikükön látszott, hogy mennyire megviselte őket is a baleset. Csendben leültem Samiék asztalához, miközben apa elment kávét venni magának, nekem pedig egy ásványvizet.

- Te hogy bírsz ilyenkor enni?- fintorogtam látva, ahogy Khedira tömi magába a sonkás szendvicset. Személy szerint az én gyomromnak nem kellett sok, hogy el ne hányjam magam.

- Ideges vagyok. És muszáj ennem.- magyarázta és egy nagyot harapott a zsemléből.

- Tessék.- apa rakott le elém egy poharat egy üveg ásványvízzel, miközben leült a kávéját kevergetve. Köszönetképpen csak bólintottam, majd töltöttem a poharamba.

- Felhívtam Mesut szüleit, gondoltam jó lenne, ha tudnának arról, hogy mi van a fiúkkal.- közölte Khedira apámmal- Szóval most ideutaznak.

- Rendben.- azzal belekortyolt a kávéjába, én pedig sóhajtottam egy nagyot. Valahogy nem így képzeltem el az első találkozást Özil szüleivel. Egy kórházban, miközben ő a műtőben van, vagy addigra már talán a kórteremben lesz, de akkor sem ilyen körülmények között.

Valamivel később Xabiék léptek be az ajtón, s velük egy orvos is felénk tartott.

- Jó napot!- köszöntem a dokinak, aki csak biccentett, bár nekem ez cseppet sem volt jó nap.

- Ön a húga lenne?- kérdezte, mire megütődve néztem rá. Úgy nézek én ki?!

- Nem igazán. A menyasszonya vagyok.- az orvos csak kínosan bólintott, de utána eszébe jutott, hogy miért is jött és azonnal elkomorult az arca. Megijedtem az ábrázatától, és a szívem egyre hevesebben vert. Ennyi idő alatt biztos, hogy nem végezhettek, viszont akkor miért jött?

- A műtét közben komplikáció lépett fel, és kollégáim jelenleg is az életéért küzdenek. Igyekszünk mindent megtenni, de kérem, addig legyenek türelemmel, orvosaink kitűnő szaktudással rendelkeznek.- azzal már meg is fordult, ami azt jelentette, hogy nem kívánja meghallgatni az esetleges kérdéseinket, ráadásul ez nem volt valami megnyugtató, sőt miféle magyarázat volt ez? Tudni akarom, hogy mi történt ott bent!

- Nem, nem, nem. Ugye ez csak egy álom?- suttogtam magamnak utat engedve a könnyeimnek. Hirtelen alig kaptam levegőt és a pánik is kezdett eluralkodni rajtam.

- Sssh. Minden rendben lesz.- ölelt magához apa, de én csak még jobban sírni kezdtem.

- Nem veszíthetem el! Szeretem őt és nem hagyhat itt!

- Tudom kicsim, tudom. Csak nyugodj meg!- csitított, s a srácok is csak lehajtott fejjel ültek vagy álltak körülöttünk. Senki nem akarta, hogy ez történjen, senki nem volt felkészülve erre, hogy Mesut akár meg is halhat. Még Fernando is szomorúan hallgatott, bármennyire is nem bírták egymást Özillel.

Néma csendben ültünk, miközben én halkan zokogtam, majd hirtelen felálltam és kirohantam, a többiek pedig csak néztek utánam. Muszáj volt kimennem a friss levegőre és a hűvös idő ellenére is leültem egy padra.  Lábaimat felhúzva karoltam át a térdemet, a próbáltam legyűrni a hányingert, ami kezdetektől fogva kínzott, ráadásul csak jobban erősödött az orvos közleményétől.

Ha meghal nem tudom, mi lesz velem. De tényleg. Nem tudom képes lennék-e rá, hogy túllépjek rajta, és az sem biztos, hogy az jó kihatással lenne a terhességemre. Tényleg, mi lesz akkor a kicsivel? Nem hiszem, hogy fel tudnám nevelni egyedül. Persze ott lenne nekem a családom, akik mindenben segítenek, de a babának az igazi apjára van szüksége. Arra, akinek az életéért épp most küzdenek az orvosok.

Ismét könnyek szöktek a szemembe, majd egyszer csak azt éreztem, hogy valaki átkarol.

- Gyere be! Meg fogsz fázni idekint.- nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam ki az, de meg se moccantam. Csak üresen bámultam magam elé, bár nem láttam semmit a könnyeimtől.

- Ne kéresd magad, vagy én foglak behurcolni!- pirított rám, de én szinte meg sem hallottam, csak a saját gondolataimmal voltam elfoglalva.

- Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velünk. És őszintén szólva ez nagyon szar érzés.- mondtam gondolkodás nélkül, s én csupán csak az érzéseimet mondtam el tömören.

- Senki nem gondolta volna, sőt nem is kívánta. De bízzunk a legjobbakban és most gyere be!- felelte, mire csak bólintottam és felálltam. Átkarolt, majd úgy sétáltunk a bejárat felé.

- Tudod, vicces, hogy mindig pont te vigasztalsz meg.- mondtam elgondolkodva, s Torres halványan elmosolyodott. Csendben leültünk a többiekhez, akik semmit sem kérdezve tovább hallgattak, s ez így is maradt két órán át keresztül, amikor újra megjelent az orvos a büfé ajtajában.