Dear Diary - +1 fejezet

Hali!
Megjöttem hát a +1 fejezettel, remélem tetszeni fog, és nem lett túl összecsapott! :)



„Tudod, Napló, utálok hazudni, de most mégis meg kellett tennem. Nem tudtam volna soha többé a szemükbe nézni, ha kiderült volna az igazság. Mert akkor már nem láthatnám a reményt a szemükben, nem mosolyognának rám ugyanolyan őszinteséggel, mint régen. És én ezt nem akarom.”

Mesut

Nina, Nina! Ne tedd ezt, ne csináld! Nem lehet!

A levegőt kapkodva ébredtem, s lüktető mellkassal ültem fel az ágyban.

- A fenébe! – suttogtam beletúrva a hajamba. Már másfél éve történt minden, de még mindig élénken éltek bennem a képek róla. Egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből Nina halálsápadt arcát, ahogy ott feküdt a karjaimban, én pedig kétségbeesetten hajtogattam a nevét, miközben mások segítséget hívtak. Talán nem is fogtam fel igazán, hogy mi is történik, hiszen Nina teljesen úgy nézett ki, mintha csak aludna. Csakhogy ez nem csak pár óráig tartott el. Ez elnyúlik az örökkévalóságba.

Halkan kikeltem az ágyból, és az ablakhoz sétáltam, ahonnan rálátásom volt Sergioék házára. Pár percig néma csendben álltam ott, bámulva az utca csendjét, mikor hátulról átöleltek.

- Megint nem tudsz aludni? – kérdezte Cornelia, s ahogy kezei mellkasomhoz értek, végigfutott rajtam a hideg.

Csak megráztam a fejemet. Lassan megfordultam, ujjaimmal pedig eljátszadoztam derekán, miközben lehajtottam a fejemet.

- Ne haragudj, csak… - Cornelia erre megfogta az arcomat, s mélyen a szemembe nézett.

- Csak Nina. – bólintott, én pedig ismét az ablakhoz mentem. A szomszéd házból éppen Sergio jött ki a kapun, mögötte pedig Lara kísérte ki a kis Lucasszal a kezében. Ramos mosolyogva odafordult, majd miután adott egy puszit a kicsinek, megcsókolta Larát. Halványan elmosolyodtam. Abban a pillanatban Sergio észrevett, és kérdőn nézett rám. Akkor kapcsoltam, hogy edzés van.

- Tényleg ne haragudj! – bűnbánóan pillantottam Corneliára, miközben a szekrényhez mentem felöltözni, s ahogy felhúztam egy pólót, elkaptam szomorkás mosolyát. Lassan odamentem hozzá, és álla alá nyúlva felemeltem a fejét.

- Szeretlek! Csak adj még egy kis időt!

- De mégis mennyit, Mesut? Én is szeretlek, de azt nem hagyod, hogy segítsek, viszont folyton arra kérsz, hogy várjak. Csakhogy meddig? Én ezt nem tudom az örökkévalóságig csinálni. Ismertem Ninát. És tudom, hogy ő sem akarná, hogy még másfél év után is ezen őrlődj. – rázta a fejét, én pedig leejtettem magam mellé a kezeimet.

- Edzésre kell mennem. – suttogtam, azzal pedig elfordultam tőle. Persze tudtam, hogy igaza van, de kimondva attól még ugyanúgy fájtak a szavai.

- Lehetetlen vagy. – vágta le magát az ágy szélére, s onnantól kezdve nem is szóltunk egymáshoz, míg el nem mentem. A kocsiban ülve végig a dolgokon gondolkoztam. Tudtam, hogy igaza van, tudtam, hogy túl kéne lépnem Nina halálán, de ez valahogy nem ment olyan könnyen. Mélyen legbelül, valahol azt érzem, hogy nem voltam elég jó hozzá, hiszen észre sem vettem a jeleket, hogy valami nincs rendben. Talán nem is figyeltem rá kellőképpen.

Miután itt hagyott, napokig ki sem mozdultam a házból. Önző voltam, hiszen minden fájdalmat magamnak akartam, amíg az egész temetést Sergionak és Mirjamnak kellett leszerveznie. Még most sem tudom kiverni a fejemből Mirjam kétségbeesett sikoltását, amikor meglátta a karjaim közt a húgát. Fernando sem tudta lenyugtatni, így csak leguggolva magához ölelte a két kisgyereket. Szörnyű volt.

Aztán csak telt az idő. Sergionak megszületett a kisfia, Mirjam kicsit hosszabb idő alatt, de túltette magát a dolgokon, hiszen rá szükség volt Nora és Leo körül, de én a mai napig nem voltam képes kimenni a temetőbe. Négy hónappal ezelőtt persze megismertem Corneliát. Fotósként dolgozik, így ismerte Ninát, én pedig az egyik reklám forgatásakor futottam össze vele. Utána többször találkozgattunk, és hát, összejöttünk. Nem mondom azt, hogy nem vagyok boldog mellette, csak valahogy újra és újra felbukkan az álmaimban az a bizonyos esküvő.

- Hé! – visszatérve a valóságba hirtelen tövig nyomtam a féket, mert ugyan megérkeztem Valdebebasba, csakhogy a parkolóban majdnem elgyalultam Ikert. Megint.

- Azt hittem, hogy ez alatt a pár év alatt erről sikerült már leszoknod. – méregetett összevont szemöldökkel, mikor kiszálltam.

- Bocs. Elbambultam. – indultunk meg befelé.

- Az oké, de az én szívemnek ez nem tesz jót. Egyébként mi a gond? – nézett rám őszinte kíváncsisággal, én pedig a földet bámultam.

- Cornelia megharagudott rám. Én meg még mindig magamat okolom. – meséltem, Casillas pedig csak megértően bólintott.

- Nos, én ebben nagyon sokat nem tudok segíteni, de talán beszélned kéne Sergioval. Ha neki sikerült, neked is fog! – veregette meg a vállam, s hálásan néztem a csapatkapitányomra, majd bevonultunk az öltözőbe.

Az edzés hamar elment, igaz a holnapi meccsen több, mint valószínű, hogy nem leszek kezdő, ugyanis Mou nem kevésszer akadt ki rám ma. A végén már megkaptam, hogy ha ez így megy tovább, akkor ki fog rakni a csapatból, mert még egy holdkóros medvével is többre menne. Szép hasonlat.

Edzés után viszont azonnal Sergiohoz mentem, hogy egy kicsit beszéljünk.

- Ha elmennénk valami kávéházba, tényleg olyanok lennénk, mint a csajok. Egy kis traccsparti, húú. – hülyéskedett, ami engem is megmosolyogtatott, de aztán megráztam a fejemet, és leültem az öltöző egyik padjára. – Mi a baj? – ült le mellém ő is, én meg csak a plafont bámultam.

- Cornelia már nem bírja sokáig, én meg nem vagyok képes megszabadulni a múlttól. Egyszerűen nem megy. Nem tudom Ninát elengedni. – sóhajtottam keserűen, Sergio arckifejezése pedig elkomorult. Hát igen, neki sem volt túl kedves ez a téma, de ő már akkor is jobban kezelte, mint én.

- Ó. – bólintott, és a padlót kezdte nézegetni – Nem tudom, mit mondhatnék. Igazság szerint az elején nekem se nagyon ment, de visszagondoltam Nina levelére, és be kell vallani, igaza van. Nem temetkezhetek bele a gyászba, nem hagyhatom el magam úgy, mintha ez az egész csak nekem fájna. Larának szüksége van rám, Corneliának pedig rád van szüksége. Szerintem ezt át kéne gondolnod. – mondta, én pedig hálásan bólintottam. Talán tényleg erre volt szükségem. Hogy valaki olyantól halljam a dolgokat, aki ugyanezen már átesett, ráadásul ugyanamiatt a személy miatt.

- Köszönöm!

- Semmiség! A barátom vagy. Viszont most menjünk, mert Larának el kell mennie, és a kicsi rám marad. – állt fel, én pedig követtem a példáját, majd miután külön kocsival hazamentünk, én leraktam a ház előtt az autót, és átmentem hozzájuk. Úgy is rég látogattam meg már Lucast is.

- Hali! – köszöntem mosolyogva, s legnagyobb meglepetésemre Mirjamot is ott találtam Leoval és Norával, így aztán elguggoltam, mert Nora szaladt oda hozzám.

- Meees!

- Sziaa, nagylány! – vettem fel, és beljebb sétáltam vele, majd leültem Mirjam mellé.

- De jó nektek, hogy még mindig ilyen könnyedén emelgetitek. – nevetett fel, de csak a fejemet csóváltam.

- Te jobb, ha már nem is emelgetsz semmit. – Ja igen, azt nem említettem, hogy úton van már a harmadik Torres-baba is, bár az még titok, hogy fiú lesz-e, vagy lány. Mindenesetre Nandoék nem tétlenkednek az biztos.

Egy laza órát voltam át a szomszédban, utána viszont hazamentem, mert arra számítottam, hogy Cornelia ott van esetleg. Hát nem volt, helyette csak egy cetli várt a hűtőn.

„Hazamentem. Ha végre lehet veled beszélni, akkor keress meg. Én tényleg csak azt szeretném, hogy ne emészd magad! Csók: C.”

Otthagytam a helyén a cetlit, majd a szobámba mentem, és az egyik fiók mélyéről előhúztam Nina levelét. Sergio akarta, hogy legyen nálam, Mirjam meg ugye végképp nem volt képes megtartani, így én raktam el. És úgy tűnik, ez most jól is jön.

Kezemben a levéllel, amit annak idején Nina a cuccai közt rejtegetett, leültem az ágy szélére, és beletúrtam a hajamba.

Elolvastam egyszer, akkor még összeszorult a gyomrom, így gondolkodás nélkül újból elolvastam. A második alkalom után már elkezdtem agyalni mindazon, amit leírt, és Sergio szavai is ott motoszkáltak a fejemben. Ezek után még párszor elismételgettem azt a műveletet, majd hanyatt dőltem az ágyon.

- Nehéz helyzetben hagytál, tudod-e? – sóhajtottam, majd a plafont bámulása közben elnyomott az álom, hiába volt még csak kora délután.

Négy óra körül a gyomrom reklamálására ébredtem, hiszen már elég rég nem ettem semmit, így kimentem a konyhába egy szendvicsért, s közben elhatároztam magam, hogy felkeresem Corneliát. Rájöttem, hogy igaza volt Ninának és Sergionak, túl kell tennem magam a gyászon, még ha nehéz is.

- Eljössz velem? – néztem rá Raméra, aki hűségesen csóválta mellettem a farkát. Az esküvő után hozzám került, mivel Sergioéknak kicsit sok lett volna a gyerek mellett, így Raméval közösen tengettük napjainkat.

Mivel a kutya felemelte a hátsóját, hogy akkor menjünk, ezért én is összekaptam magam, és elindultunk ezúttal gyalog. Jó, hát nem kis séta, de Cornelia úgy sem lakott a város túloldalán, plusz nekem volt egy tervem. Pont útba esett egy virágbolt, így Ramét kint hagyva bementem, és készíttettem egy hatalmas csokrot. A virágokkal a kezemben már csak tíz perc séta volt hátra a lány házáig, de persze nem tudtam feltűnésmentesen odajutni. Kicsit nagy dolognak számít az embereknek, ha a Real Madrid focistája pórázon sétáltat egy kutyát a másik kezében egy nagy csokor virággal.

Cornelia ajtajához érve becsöngettem, s mikor hallottam, hogy kinyitják, mosolyogva néztem ki a csokor mögül. A lány először persze meglepődve pillantott rám, de aztán ő is mosolyogni kezdett.

- Tudod, hogy nem tudok ellenállni a virágos fiúknak. – jött le hozzám a lépcsőről.

- Akkor most már tudom, hol keressem majd azt, akivel megcsalsz. – félig átkaroltam és odaadtam neki a csokrot – Ne haragudj! Hülye voltam, és azt hiszem sikerült túltennem magam rajta. A mélypontot magam mögött hagytam. – azzal megcsókoltam, ő pedig boldogan rám nézett.

- Nos, akkor ez esetben valamit meg kell tennünk. Várj meg itt. – majd fogta magát, és bement. Értetlenül álltam ott kint az utcán, de nem sokkal később Cornelia megjelent utcai ruhában, majd beparancsolt a kocsijába Raméval együtt.

- Hová megyünk? – érdeklődtem ártatlanul.

- Majd meglátod. – azzal beült a vezetőülésbe, és elindultunk. Kicsit feszélyezve éreztem magam, hogy nem én vezetek, hanem a barátnőm, de gondoltam, egyszer azért kibírom.

Nem is mentünk túl sokat, mikor elérkeztünk a temetőhöz.

- Kis sunyi. – szúrtam oda neki kedvesen, majd mindketten kiszálltunk, Raméra meg ráparancsoltunk, hogy maradjon a helyén. Szerencsére jó kutya volt, autóba soha nem piszkított még be, jól tanította meg Nina. Sergio cipője már más kérdés.

- Ennek azt hiszem, már rég itt volt az ideje. – mosolyodott el Cornelia, majd megfogta a karom, és behúzott, én pedig nem ellenkeztem. Ide már nagyon rég ki kellett volna jönnöm valóban, s mintha csak Nina is ezt akarta volna éreztetni, meg örült neki, hogy végre túl vagyok mindenen, a nap is egyszerre kisütött.

Mosolyogva követtem Corneliát, és valahogy már egyáltalán nem szorult össze a szívem, amikor ránéztem Nina sírjára. Boldog voltam, hogy vele lehettem azokban az időszakokban, de most már eljött egy másik élet kezdete. Pont, ahogy ő is megírta annak idején…

„Nem tudom mi lesz majd, ha én már nem leszek. Csak abban reménykedek, hogy Sergio és Mirjam is a családjával fog törődni, nem pedig velem, Mesut pedig hamar túlteszi magát rajtam. Megérdemli a boldogságot, megérdemel egy olyan lányt, aki a végsőkig vele marad, mert bár én is mindig ott leszek mellette, de csak, mint megfigyelő. Viszont neki az kell, hogy egyszer majd legyen családja, legyen, aki mellett megöregedhet. Szívből kívánom neki, hogy ez teljesüljön!”

Vége

Ahogy láthatjátok bal oldalt Sergio nyerte a szavazást, második helyen Mesut végzett, a harmadik dobogós pedig Iker lett, így hát ők kapnak fontosabb szerepet a következő történetben. Persze a többieket is beleveszem majd valahogy, de ők hárman lettek a győztesek, szóval ők lesznek a középpontban. Igyekszem majd az első fejezettel, remélem azt is olvasni fogjátok majd! :))
Puszi :)

Dear Diary - 30. fejezet

„Koszorúslány leszek! Vagy valami olyasmi. Szükség is lesz rám, vagyis Laranak nem hiszem, Sergionak viszont annál inkább, mert képes lesz valamit elszúrni, hiába van neki ott az egész csapat. Azt hiszem, a nyakkendőjét se tudja a mai napig bekötni, pedig már számtalanszor megmutattam neki. Lökött.

Nem akartak valami bazi nagy esküvőt rendezni, de aztán amikor a vendégekre terelődött a szó nem tudtak dönteni, hogy kit hívjanak meg, így maradt az újabb hatalmas „sztár-esküvő”, ahova minden fontos személy meg van hívva. Mindegy, én elleszek a csapattal, meg Mirjamékkal, a többi emberrel meg valahogy elboldogulok majd. Vagyis megpróbálok. Kívánj sok szerencsét!”

Mirjam

- Hogy lehet valaki ennyire feledékeny? Az öltönyét otthon hagyja? A saját esküvője előtt? Mit is vártam Sergiotól? – csóváltam a fejemet, miközben a fiúk már nem voltak ennyire kiakadva, és egy vállrendítés után felkapták a földre pakolt cuccot, majd befelé indultak meg. Fernando is rántott magával, mert amúgy képes lettem volna még a parkolóban állni egy jó félórát azon elmélkedve, hogy milyen módszerrel öljem meg azt az idiótát. Természetesen csak az esküvője után, vagy talán még megkapja a nászutat is. De utána meghal!

- Gyere már, majd később kiélheted a gyilkolási mániád. – ragadott meg a karomnál fogva Nando, s befelé húzott, de csak rá kellett pillantanom, hogy elengedjen – Jól van, jól van, de ne ácsorogj itt kint, szükségünk van rád bent is.

- Hát jó. – azzal én is megindultam befelé, csakhogy még az épület bejárata előtt, megtorpantam, és a földet kezdtem el bámulni.

- Minden oké? – fordult vissza Fer, és én felnéztem rá.

- Szerinted minden rendben lesz? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, mert valahogy nem volt túl jó érzésem azzal kapcsolatban, hogy Sergio épp az előbb furikázott el a gönceiért.

- Szerintem csak túl sokat aggódsz. Persze, hogy minden oké lesz. – jött oda hozzám, és az államnál fogva felemelte a fejemet. Mélyen a barna szempárba néztem, ő pedig bíztatóan rám mosolygott, majd hosszasan megcsókolt. A gyomromban hirtelen lepkék kezdtek el repdesni, mintha csak ez lenne az első alkalom, s miután eltávolodtam belenevettem a vállába.

- Mi az? – kérdezte ő is mosolyogva, miközben átkarolt.

- Semmi. Csak olyan jó most minden. Mármint ez az egész, hogy mindenki boldog. És nekem itt vagytok Ti. Amikor visszajöttem soha nem gondoltam volna, hogy nekem valaha is lehet újra normális életem. De most minden egyenesben van, és remélhetőleg Sergio sem csinál semmit azzal az öltönnyel.

Mesut

Idegesen doboltam a lábammal egy kanapén ülve, s egyfolytában tömtem magamba egy zacskó chipset, amit a szobában találtam még. Sami csak felvont szemöldökkel nézett engem.

- Ha valami baja lesz a kocsimnak, akkor megfojtom. De komolyan. Ha csak egy karcolás is lesz a Kicsikémen, akkor bosszút fogok állni! – azzal egy újabb hatalmas adag chipset tömtem magamba, és idegesen rágtam el.

- Most lebuktál. Mindig is tudtam, hogy tönkre kéne tennem azt a kocsit, mert kettőnk közé áll. – az ajtóban Nina állt összefont karokkal, majd elindult felém, és kivette a kezemből a zacskót – Az Noráé és Leoé lenne, különben is, mostanában túl sokat tömöd magad ilyen „szemetekkel”. A végén még elhízol. – azzal ledobta az asztalra.

- Hé, oda a stresszoldóm! Komolyan jobban izgulok, mint ő maga, igaz én a kocsim miatt. Amúgy meg most lelepleztél. Amikor te nem voltál otthon, akkor az az autó…

- Jó, én eddig hallgattam, többet nem akarok tudni! – szakított félbe Khedira, majd gyorsan kislisszolt a szobából, Nina meg felnevetett.

- Mindig is tudtam, hogy a kocsikra gerjedsz. – nézett rám pimaszul.

- Lebuktam. – húztam oda magamhoz, és beleborzoltam a hajába.

- Naaa!

- Mit akarsz, még úgy sem volt beállítva. Vagy igen? – sértődötten rám nézett, de én csak mosolyogtam, mire kicsit megenyhült, és fejét a vállamra döntötte. Egy darabig csak úgy voltunk, csendben, egyedül. Élveztük azt a kis nyugalmat, mert az utóbbi időben igen sok dolgunk volt, hiszen az esküvő szervezése minden időnket lekötötte. Alig maradt időnk bármi másra, vagy csak simán egymásra.

- Szeretlek! – nézett fel rám hirtelen Nina, én pedig felé fordítva a fejemet elvesztem a kék íriszekben.

- Én is! – azzal megcsókoltam.

Sergio

Basszus, basszus, az öltöny! Hogy hagyhattam otthon?! Lara tuti meg fog ölni, és ha ő nem is, akkor a többi lány közül valamelyik. Ezek úgy izgulnak az ÉN esküvőm miatt, mintha csak az övék volna. Bár mondjuk még most sem értem, hogy volt elég bátorságom megkérni Lara kezét, és az sem tiszta, hogy mi történt az utóbbi időben, hogy sikerült összehozni az egész ünnepséget. Ez a rész valahogy teljesen kiesett, csupán csak annyira emlékszem, hogy néha-néha rám ordibáltak a többiek, hogy én is csináljak valamit. De hát nem tehettem róla, ők túl gyorsak voltak hozzám képest! Különben is csak az számít, hogy Lara igent mondott, és ma összeházasodunk, és nem sokára megszületik a kisbabánk. Már azt is tudjuk, hogy kisfiú lesz! Bár ezt még nem mondtuk a többieknek, de én már alig várom, hogy közöljem, egy újabb kiváló focistával fog gazdagodni a világ. Mert remélem, hogy így lesz. Ifjabbik Sergio Ramos. Hm, nem is hangzana rosszul, de Lara úgy is más nevet szeretne majd neki. Mondjuk igaza van, belőlem elég egy is.

- Áh megvan! – kiáltottam fel, amikor megtaláltam a keresett ruhámat, Rame pedig végig ott csaholt mellettem. Bíztam benne, hogy semmi olyasmi nem jut eszébe, hogy esetleg játszani akarjon, és elvegye tőlem, mert akkor hiába Nina kiskedvence, kirakom a szűrét, és ezt a kutya is nagyon jól tudja. Főleg miután belepisilt a cipőmbe. Hülye kis dög!

Miután Ramét rábírtam, hogy továbbra is maradjon a házban, és ne jöjjön velem, bepattantam Mesut kocsijába. Igazán kedves volt tőle, hogy megengedte, hogy elhozzam. Vagy várjunk csak… ja, azt meg sem kérdeztem. Ez van.

Gyorsan visszamentem a helyszínre, majd az öltönnyel együtt bementem az egyik szobába, ahol hirtelen megpillantottam Mesutot és Ninát.

- Gyerekek, elég, inkább segítsetek felöltözni! – csuktam be az ajtót, mire elhúzódtak egymástól, és kérdőn felém néztek.

Torres

 Miután Mirjam elvitte Leot, hogy megmutassa neki, milyen szép a ruhája Larának, én Norával a kezemben kerestem a többieket, akiket meg is találtam az egyik szobában.

- Ugye nem lett baja a kocsimnak? – Mesut kérdésére léptem be, miközben Sergio épp öltözött. Gyorsan eltakartam kislányom szemét.

- Megrontod a gyereket. – közöltem, s lábammal belöktem az ajtót, majd letelepedtem Nina mellé, aki viszont mosolyogva átvette Norát, és egy chipses zacskót nyújtott felé. Nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy az a gyerekek lekötésére lett megvéve, egyedül csak azt nem értettem, hogy miért üres a fele.

- Nem, nincs baja. Vigyáztam rá. Norának meg előbb-utóbb meg kell szoknia ezt, még ha nem is az én látványomat. Majd megtudod, amikor egy pasival tér haza. – magyarázta Ramos, de én megcsóváltam a fejemet.

- Bocs, de nem akarom, hogy rémálmai legyenek. Különben is, még csak óvodás!!! – tártam szét a karom.

- Hidd el, gyorsan felnőnek. – erre vetett egy gyors pillantást Nina felé, aki erre csak elmosolyodott, majd abban a pillanatban ismét nyílt az ajtó, s Eleanor lépett be rajta.

- Oh, bocsánat, bocsánat, Sergio! – takarta el ő is a szemét, mire felnevettem, Ramos meg végre felhúzta a gatyáját – Csak szólni akartam, hogy negyed óra múlva jelenésed van már. – döbbenten nézett mindenki az órájára, mert egyszerűen nem hittük el, hogy ennyire elment az idő, Nina pedig visszapasszolva nekem Norát hisztérikusan pattant fel.

- De a hajam még kész sincs! – azzal kirohant, mi pedig lassan összeszedtük magunkat.

- Hát haver, sok sikert! – veregettem meg barátom vállát.

Nina

Izgultam Sergio miatt, izgultam, hogy minden jól menjen, de miután negyedóra alatt kész lett a hajam, és a bátyám is felöltözött, minden simán ment. Tényleg az egész olyan hamar lement, hogy észre sem vettem, s máris Mesut mellett álltam egy csapat másik emberrel körbevéve (vagyis a Real csapattagokkal), akik a török-némettel beszélgettek. Én csak simán elnézelődtem, mikor valaki megfogta a vállamat, és a fülembe suttogott.

- Akarod, hogy megszabadítsalak? – Mirjam volt az, aki eme kedves felajánlást tette, én pedig megragadtam a kezét, és óvatosan megszorítottam, ezzel felszólítva, hogy maradjon, mert kezdek kicsit unatkozni, miközben Mesuték a fociról beszélgettek már fél órája.

- És amúgy hol vannak a friss házasok? – kérdeztem.

- Azt hiszem épp valamelyikőjük szülei előtt tettetik a jógyereket. Szerintem rájuk jobban ráférne a felszabadítás, vagy ne hagyjalak itt? – elgondolkoztam, hogy vajon kinek lehet nagyobb szüksége a segítségre, aztán megvontam a vállam.

- Menjél. Úgy is itt állnak a közelben.

- De ha bármi van, szólj! – s már le is lépett, én pedig továbbra is ott maradtam Mesut mellett, aki épp azt ecsetelte, hogy a válogatottban mennyire élvezi a tizenegyes rúgást. Mert hogy ott ő rúghatja. Cris erre persze felhördült, hogy talán valami gondja van-e azzal, hogy a Madridnál ő rúgja, de Mes nevetve tiltakozott. Elmosolyodtam rajtuk. Itt a csapattársuk esküvője, és ők képesek lennének azon vitatkozni, hogy ki rúgja a tizenegyest. Lököttek. Már csak az kéne, hogy Mourinho is beszálljon ebbe az eszmecserébe. Tényleg, őt sem láttam még.

Újból körbefordultam, s akkor láttam hogy az edző Sergioékkal társalog, akik mellett még ott vannak Lara szülei is, akiket meg Mirjam köt le. Vicces volt, s már épp fordultam volna vissza, hogy ezt megmutassam a többieknek, mikor egy érzés futott át rajtam. Szomorúan néztem rá nővéremre, bátyámra, majd Torresre és a gyerekekre. Aztán már csak a földet pásztáztam, és az érzés újból rám tört.  Mesut felé fordultam, aki teljesen elmerült a Crisszel való eszmecserébe, lábujjhegyre álltam, és megpusziltam az arcát.

- Sajnálom! – keserű mosollyal arcomon suttogtam el azt az egy szót, aminek hatására értetlenül nézett rám, de lábaim akkor már nem tartottak meg, és én egyszerűen csak összecsuklottam. Csak az járt a fejemben, hogy lehetek ennyire önző, hogy elrontom az esküvőt, de akkor már minden forgott körülöttem, ám mielőtt még földet érhettem volna, Mes elkapott. A karjaiban tartott, de már nem hallottam semmit, a fülem sípolt. Egyre több ember gyűlt körém, köztük Sergio és Mirjam is, de már nem tudtam mondani semmit. Egyáltalán nem féltem, hiszen Mesut karjaiban voltam, s beletörődve átadtam magam az érzésnek, hogy itt most mindennek vége van.

Zene

„Kedves Sergio, Mirjam és Mesut!

Én tényleg nem akartam, hogy eljöjjön ez a pillanat. Hogy megtaláljátok ezt a levelet, mert én nem tudom már rejtegetni. De ez várható volt. Vagyis biztos, mert én tudtam róla. Tudtam, mert amikor az orvosnál jártam ő nem kertelt, a vizsgálatok végén egyszerűen csak közölte velem, hogy ez fog történni. Igen, hazudtam. De a Ti érdeketekben. Nem akartam, hogy ezen emésszétek magatokat, nem akartam, hogy emiatt rólam szóljon minden. Nem. Már így is elég sok problémát okoztam nektek, és nem akartam újból a nyakatokba akasztani egy ilyen méretű gondot. Elég szenvedés volt így is, hogy én tudtam, az pedig csak még nagyobb fájdalmat okozott volna nekem, ha Titeket is szenvedni látlak. Kérlek, bocsássatok meg! Én tényleg nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.

Sergio. Kérlek, vigyázz Larára és a picire! Remélem ő is ugyanolyan vidám és szeretnivaló gyerek lesz, mint az apja! Köszönök Neked mindent, amit tettél értem, köszönöm, hogy nem hagytál magamra, és mindig szerető báty voltál! Tudom, hogy amikor haragudtál rám, akkor nagyon is okot adtam rá, és ne haragudj utólag se ezek miatt! Talán sokszor úgy tűnt, hogy nem is értékeltem, milyen nagyszerű bátyám van, de hidd el, mindig szerettelek, és sohasem akartam, hogy miattam legyen rossz neked. Így van ez most is. Ne bánkódj miattam, a családodnak: Larának és a kicsinek, most sokkal nagyobb szüksége van a figyelmedre. Törődj velük, figyelni foglak ám!

Mirjam, tőled először bocsánatot szeretnék kérni. Amikor eltűntél haragudtam rád, s mikor visszajöttél, akkor sem tudtam eldönteni egy ideig, hogy látni akarlak-e még valaha. A távollétedben sokszor hibáztattalak apáék halála miatt, és azért, hogy egyedül maradtam, de akkor még nem tudtam, hogy mi volt ez az egész. Tényleg sajnálom, hogy valaha is felmerült bennem, hogy nem szeretsz! Mert tudom, hogy ez nem így van, és most már tudom, hogy rengeteg szörnyűségen kellett keresztülmenned és ezt mind értem tetted, hogy ne legyen bajom. Téged is csak arra kérlek, hogy ne bánkódj miattam, mert neked ott van Torres, Leo és Nora, remélem Nando mindig segíteni fog. Üzenem neki, hogyha nem így lesz, akkor kísérteni fogom álmaiban!

Mesut… nem tudom, mit mondhatnék. Tényleg sajnálom! Nagyon-nagyon, s még így utoljára szeretném elmondani, hogy szeretlek! Mindig szeretni foglak, és tudom, hogy te is, de az emlékem csak raktározd el valahova, s kezdj egy másik életet. Tudom, hogy menni fog, tudom, hogy van egy olyan lány a világban, aki sokkal jobban megérdemel Téged, és remélem, hogy egyszer meg fogod találni ezt a lányt, aki soha nem okoz neked fájdalmat, aki képes lesz elfeledtetni engem. Őszintén remélem. És hogy még Neked sem mondtam semmit? Ez így van jól, hidd el. Ha elmondtam volna, akkor neked minden egyes nap arról szólt volna, hogy minél többet foglalkozz velem, és magadra nem is figyeltél volna egyáltalán. Se senki másra. Ismerlek már annyira, hogy ezt tudjam, és tényleg nem tudod elképzelni, hogy éreztem magam, amikor boldogan átöleltél a kórházban, hogy minden rendben lesz. De nem mondhattam el, s azóta minden egyes nap lejátszottam magamban azt a jelenetet, és azon gondolkoztam, hogy ez vajon helyes volt-e. Így visszanézve már tudom, hogy az volt. Miért? Mert így még láthattalak önfeledten nevetni, láthattalak boldogan. És ez bármi másnál többet ért nekem. Köszönöm a boldog perceket, amiket melletted tölthettem, életem legszebb időszakai voltak!

Végezetül pedig nem arra kérlek titeket, hogy felejtsetek el. Nem. Emlékezzetek rám, de közben ne felejtsétek el élni az életeteket! Helyettem is.”

Vége

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta a történetet, tényleg sokat jelentettek a visszajelzések, kommentek a fejezetek végén! Remélem, nem haragszotok, hogy ez lett a vége, és bízok benne, hogy a következő történet is elnyeri majd a tetszéseteket! Egy hét múlva talán már jön az új fejezet!

Puszi <3