Dear Diary - 29. fejezet

Hali!
Elérkeztem arra a pontra, amikor azt kell mondanom (engem is meglepett, hogy már itt tartok), hogy ez az utolsó előtti fejezet. Köszönöm mindenkinek, aki eddig olvasta a történetet, természetesen ezutánra is van már egy ötletem, de előtte még kirakok egy szavazást, hogy kiket látnátok szívesen a következő történetben. Úgy gondoltam, hogy az ott felsoroltak kisebb szerepet így is úgy is kapnának, a szavazatok igazából arról döntenének, hogy kik legyenek a főbb szereplők, és mivel a mostani történet focistái is a szívemhez nőttek, ezért rájuk is lehet szavazni.
De előtte még itt a 29. fejezet. Jó olvasást!:))

„Ma megint vizsgálatra kell mennem. Annyira utálom, főleg az orvosokat. Soha nem tudnak semmi normálisat mondani, csak hebegnek valamit erről meg arról, aztán egyszer csak előállnak azzal, hogy mennyi idő van még hátra. Már komolyan várom, hogy mikor hozzák fel ezt nekem. De ha egyszer ez bekövetkezik, akkor nem tudom, el fogom-e mondani Sergionak. Lehet, hogy csak megtartom magamnak, ez egyedül legyen csak az én gondom. Már így is elég nyűg lehetek neki.”

- Nina! Nina, kelj fel! – meleg kéz simított végig az arcomon, én pedig kinyitottam a szememet. Szédültem, a mellkasom szúrt, de valahogy mégsem bírtam felfogni a helyzetet, csak annyit tudtam, hogy Özil karjaiban vagyok.

Pislogtam párat, felültem, és csak akkor néztem szembe Mes riadt tekintetével, s az ajtóban álló bátyámmal.

- Jól vagy? Mi történt? – bombázott a kérdéseivel Mesut, de én csak Sergit néztem, aki megcsóválta a fejét, és összefont karokkal állt.

- Azt hiszem, sok mindenről beszélnetek kell. Addig én hívok egy orvost.

- Ne! – szaladt ki a számon kissé hisztérikusan – Nem kell orvos, jól vagyok.

- Szerintem meg de. Egyáltalán mi történt? Nem szeded a gyógyszeredet? – Sergio arcáról is az őszinte aggodalom tükröződött, de másfelől viszont higgadt volt, és talán kicsit mérges. Mérges, mert azt hitte, nem szedem a gyógyszereket, és mérges, mert Mesutnak semmit nem szóltam az egész betegségről.

- De szedem. – hajtottam le a fejemet, Öz pedig továbbra is engem pásztázott.

- Mi ez az egész? – tette fel azt a kérdést, amire csak a fejemet ráztam, és könnyek gyűltek a szemembe. Képtelen voltam elmondani.

- Én… én.. ne haragudj! – azzal felálltam, és Sergio mellett kirohantam a szobából majdnem fellökve a többieket, akik jöttek fel a lépcsőn, hogy megnézzék, mi a gond. Én viszont nem álltam meg. Átfutottam az úton, be Mesut házába, s a hálóban az ágyra ledőlve sírni kezdtem. Fogalmam sem volt róla, hogy Mes mit reagál erre az egészre, de én nem akartam, hogy megtudja! Egyáltalán! Mert így most nem tudom, mit szól hozzá mit fog tenni. Biztos azt hiszi, hogy nem bízok benne eléggé, és ezért nem mondtam el neki.

Levegő után kapkodva szorítottam a párnát, mikor lépéseket hallottam, így a fal felé fordultam, háttal Mesutnak, aki leült az ágy szélére. Percekig csak néma csendben engem nézett, talán épp azon gondolkozott, hogy elküld a fenébe. Őszintén? Meg is érteném.

- Sergio mindent elmondott. – szólalt meg pár perc után mikor látta, hogy nem fogok megmukkanni.

- Akkor miért nem csomagolsz? – kitartóan bámultam a falat, viszont Mes hangja értetlenül csengett.

- Miért kéne csomagolnom?

- Hogy összerakd a cuccaimat, és elküldj. Mert te nem ezt akarod. Mert a barátnőd csak gyógyszerekkel képes életben maradni, és még így is bármelyik pillanatban összeeshet. – mondtam ki a legnagyobb félelmemet sírós hangon, de  csak csendben nézett rám, míg én makacsul a hátamat mutattam neki, aztán az ágy mozgásából ítélve közelebb jött. Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam, ugyanis a mellkasom ismét szorítani kezdett, de abban a pillanatban Mesut átkarolt hátulról és magához húzott.

- Soha nem tennék ilyet. – suttogta a hajamba, nekem pedig újból könnyek gyűltek a szemembe ezeket a szavakat hallva – És azt akarom, hogy tudd, bármi is lesz, én mindig melletted leszek, csak kérlek, menjünk be a kórházba! – lassan megfordultam, így most már vele szemben feküdtem az oldalamon, az ő karjai pedig újból szorosan körém fonódtak.

- Ígéred, hogy nem lesz semmi? – néztem mélyen a szemébe.

- Ígérem. – azzal megcsókolt, s én lehunytam a szemeimet, miközben kezeim mellkasán nyugodtak. Ezek után halványan rám mosolygott, és percekig csak néma csendben feküdtem a karjaiban, amikor is vett egy nagy levegőt, így felnéztem rá, hogy mit akar mondani.

- Egyedül csak azt nem értem, hogy miért nem mondtad. – nyeltem egyet, mert már el is felejtettem, hogy ezt még tisztáznunk kéne, de már nem akartam többet halogatni, így szólásra nyitottam a számat.

- Mert utálom ezt az egészet! Soha nem szerettem híresztelni, hogy milyen gyenge vagyok. Mert ez gyengeség, hiszen a szervezetem nem elég erős. Utálom ezt az érzést, utálom azt a tudatot, hogy én valószínűleg nem érhetem meg azt a bizonyos „boldog öregkort”.

- Na jó, most figyelj ide! Nem vagy gyenge! Erős vagy, mert nap mint nap elviseled ezt az egészet, és nem adtad fel, azt meg pláne nem akarom meghallani, hogy nem éred meg az öregkort. Meg fogod! Értve vagyok? – nagyokat pislogva bólintottam – Most pedig bemegyünk a kórházba, mert ez így nem oké. – ismét csak bólintottam, s bár nem akartam elmenni tőle, muszáj volt felülnöm, és összeszednem magam.

- Mehetünk. – jelentettem ki határozottan. Elmosolyodott, és ő is felkelt, majd együtt mentünk le a kocsihoz, ahol Sergio már ott állt. Felnéztem Mesutra, de ő csak sunyin vigyorgott. – Gonosz vagy! Megbeszéltétek, igaz? – dugtam ki a nyelvem, de csak megvonták a vállukat, majd betuszkoltak az autóba.

Sértődötten ültem a hátsóülésen, Özil meg bepattant a kormány mögé, Sergio pedig az anyósülésre. Mint a szülők, akik oltásra viszik a gyereküket, vagy nem is tudom.

- Tudod, nagyon csúnyán rászedtél. – hajoltam be középre, amikor még nem indultunk el. Mes csak felém fordította a fejét, aztán felemelte a kezét, és visszanyomott a helyemre. Pislogtam párat.

- Vagy hagysz vezetni, és bekötöd magad, vagy én kötlek oda. – még mindig nem bírtam megszólalni a stílusát hallva, de engedelmeskedtem, és bekötöttem magam, ám valahogy mégsem tudtam szó nélkül elmenni a hirtelen váltás mellett.

- Most meg mi bajod van? – kérdeztem ártatlanul, és Sergio is kérdőn nézett Mesutra, aki csak megrázta a fejét.

- Semmi. Bocs! – még láttam, ahogy elrakja a mobilját, utána már csak a vezetésre koncentrált.

- És amúgy mióta van ez az egész? Hogy rosszul vagy? – kérdezte a bátyám az út felénél, én meg elgondolkodtam.

- Pár hete kezdődött el. De nem értem, miért, hiszen sosem hagytam ki a gyógyszereket. – Sergi bólintott, majd lassan odaértünk a kórházhoz, s bementünk.

- Mi a gond? – néztem fel Mesutra, amikor Sergio elment a recepcióhoz, mert ő még mindig el volt merülve a gondolataiban.

- Velem ne foglalkozz. Csak a szüleim most írtak, hogy idejönnének meglátogatni, de ez most nem épp a legmegfelelőbb alkalom. Most te vagy itt az első. – magyarázta.

- Van egy jó hírem! Azonnal mehetünk az orvoshoz! – tért vissza Sergi boldogan, így már nem is tudtam semmit sem reagálni, mert már mentünk is a dokihoz.

Odaérve bekopogtunk, és mikor kikiáltottak, hogy szabad, a fiúk is jöttek volna be velem, de én megállítottam őket.

- Nem haragudnátok, ha egyedül mennék be? Már elég nagylány vagyok. – mosolyogtam, ők pedig összenéztek, és ismét rám.

- Oké. Mi itt leszünk. – bólintott a bátyám, s hálásan néztem rájuk, utána pedig bementem.

Több, mint három óráig voltam el, az orvos különböző vizsgálatokat végzett el rajtam, Mesut és Sergio pedig szinte már elfolytak a székükben, mire kiértem. Mind a ketten a telefonjukat birizgálták, Sergio pont akkor ásított egy nagyot.

- Köszönök mindent! Viszlát! – köszöntem el a dokitól, a fiúk pedig felálltak, hogy „Na mi van?”.

- Minden rendben lesz. Fel van írva most egy erősebb gyógyszer, azt kell majd szednem. – néztem le a kezemben lévő receptre, Mes viszont teljesen magán kívül volt.

- Ez nagyszerű! Mondtam, hogy minden rendben lesz! – azzal átölelt.

- Igen, mondtad. – keserű mosollyal arcomon kaptam el az orvos pillantását, aki még mindig az ajtóban állt, s engem vizslatott, de én azonnal máshova néztem, és szorosan öleltem Mesutot. Sergio is csak mosolygott, s ekkor megszólalt a mobilom a kijelzőn Mirjam nevével.

Mirjam

- Most komolyan, gondoltad volna három hónapja, hogy még ebben az évben meg lesz tartva az esküvőd? – nevettem fel, miközben Lara haját csináltam meg. Nem kellett nekünk fodrász, elég voltam én, kiskorunkban is mindig én csináltam meg Nina frizuráját.

- Őszintén szólva abban sem reménykedtem, hogy valaha is megkérdezi. – gondolkozott el Lara, míg Nina csokit tömve magába a fejét csóválta.

- Biztos, jól átgondoltad? Sergio? Nincs más? Most még lemondhatod! – felhúzott szemöldökkel néztem rá, de csak pimaszul megvonta a vállát – Együtt éltem vele több, mint három évig. Nem akarod tudni, mi vár rád.

- Nyugi, tudom, mire vállalkozom. És biztos, hogy ezt akarom. – a második mondatot már teljes komolysággal mondta, s alig észrevehetően végigsimított növekvő pocakján. Én csupán csak mosolyogtam, s egy újabb hajcsatot tűztem a hajába.

A tükörből óvatosan Ninára sandítottam, aki még továbbra is a csokival volt elfoglalva. Nem tehettem róla, a három hónappal ezelőtti dolgok miatt folyamatosan figyeltem rá. Persze előtte is tudtam a dologról, hiszen anyuék annak idején nekem is elmondták, de arról fogalmam sem volt, hogy ennyire súlyos a helyzet. Amikor felhívtam, hogy mit mondott az orvos, éppen Fernando karjaiban voltam, mert önmagamtól nem voltam képes talpon maradni. Elaludni nem tudtam, csak ideges voltam, hogy vajon mi lehet vele. Még soha egyszer sem fordult elő, hogy emiatt összeesett volna, ez alól ugye kivétel a legelső eset, amikor kiderült a betegsége, de azon kívül semmi. Most meg hirtelen ilyen rossz lett a helyzet? Bár azóta nem voltak újabb ahhoz hasonló dolgok, de azért mégiscsak féltettem, hiszen a húgom, és nem akartam elveszíteni.

- Na, kész vagy, a fiúk pedig tökéletesen időzítettek, mert most csörgött Nando, hogy mehetek le segíteni. – csaptam össze a kezemet, és teljesen elégedett voltam a munkámmal, s úgy tűnt, Lara is teljesen odavan érte.

Ezek után én lesiettem a parkolóba, ahol Fernando már várt, Mesut, Sami és Sergio pedig épp pakoltak ki a többi csapattárssal együtt.

- Minden megvan, Tüsi? – kérdeztem mosolyogva, Nando pedig átkarolta a derekam és megcsókolt.

- Tudomásom szerint igen. Nem kell aggódni. És hé, mi ez a becenév?

- Semmi. Csak tetszik a hajad. - vontam meg mosolyogva a vállam.

- Hé, tényleg nem haragudnék meg, ha esetleg segítenétek valamit cipelni, vagy legalább megmondani, hova pakoljam. – közeledett Mesut egy dobozt cipelve, mellette pedig Sami sétálgatott vidáman üres kézzel. Mögöttük Sergio is elindult, csakhogy egyszer csak felkiáltott.

- Uh, elfelejtettem valamit! Add a kocsikulcsot! – szólt oda Özilnek, aki előhalászta a zsebéből a kulcsot, és odaadta neki. Ezek után Sergio visszament a kocsihoz, de én összevont szemöldökkel néztem.

- Mit is csinál?

- Nyilván a kocsiban hagyott valamit, ami még kellhet. – vonta meg a vállát Mes, de én megcsóváltam a fejemet.

- És ahhoz ki kell tolatnia a parkolóból? – Khedira és Mesut azonnal megfordultak, de már csak azt láthatták, ahogyan Sergio elhagyja a terültet, Torres pedig mellettem csak oldalra biccentett fejjel nézett utána.

- Szerintem az öltönyt hagyta otthon. – jelentette ki, én meg már indultam keresni egy falat, amibe beleverhetem a fejemet. Idióta!

„Holnap lesz Sergiék esküvője. De fura ezt kimondani. A bátyámnak esküvője lesz, hihi. Olyan gyorsan felnőnek, pár hónap múlva már nagynéni leszek. Ó te jó ég! Akkor már Leo és Nora mellé ott lesz egy harmadik kisbaba is, akit szintén agyonszeretgethetek! Bocsi, kicsit feldobódtam, tudom. Csak annyira várom már, mi, lányok elkészülünk, a fiúk meghozzák a cuccokat, amik még kellenek, ők is elkészülnek, és délután kezdődhet a ceremónia. Komolyan, már alig várom, igaz, elég sok ember lesz ott, szóval már begyakoroltam a bájmosolyt. Na megyek tovább próbálkozni vele. Pá!”