Dear Diary - 5. fejezet

„Na jó, az előző kijelentésemet talán kicsit enyhítem, de az biztos, hogy most egy jó ideig rá se nézek, főleg, hogy Sergio sem hiszem, hogy engedne. Tegnap tényleg nagyon elvetettem a sulykot, szóval meg is érteném, ha haragszik rám, de ma még nem beszéltünk. Tulajdonképpen most keltem fel, úgyhogy meglátjuk, milyen lesz a kedve a tegnap után. A lényeg, hogy durva este volt.

április 17.”

Sergio

Mint valami idegbeteg, úgy rohantam az öltözőbe, így majdnem elsodortam Mirjamot, aki a folyosón jött velem szemben. Szokatlan volt őt látni, még mindig nem bírtam megemészteni, hogy jól van, és él, és most itt van.

- Bocsánat! – vetettem gyorsan oda, majd bementem átöltözni, de ő jött utánam, hiszen ő is a csapatnál dolgozott, így beengedték.

- Mi történt? – kérdezte megállva az ajtóban, én meg a felsőmet vettem át ép, de egy pillanatra megálltam, és mélyen a szemébe néztem.

- El sem tudod képzelni, hogy te és a húgod milyen problémásak vagytok. Nina jelen pillanatban az enyhén tapló pasijánál rosszulléteset játszik, miközben én megtiltottam neki, hogy bárhova is elmenjen. – dühösen mondtam, de valójában sokkal jobban aggódtam. Nem akartam, hogy bármi is történjen Ninával, azt nem tudtam volna elviselni.

Láttam, hogy Mirjamnak sok volt ez így egyszerre, s döbbenten állt az ajtóban, így kicsit megenyhült az arcom.

- Ne haragudj! Csak kicsit ideges vagyok miatta. – mondtam sajnálkozón, majd a nadrágomat is felhúztam, így szinte már teljesen elkészültem.

- Kicsit. – húzta el a száját – Mehetnék veled? – kérdezte a kezét tördelve, és olyan eszméletlenül aranyosan festett, ahogyan ott a kezét tördelte, hogy bólintottam, így ketten indultunk el a kocsimhoz, és egyenesen Reyes, vagy hogy is hívják házához mentünk. Bele sem gondoltam, hogy Mirinek talán nemet kellett volna mondanom, hiszen nem ez a legideálisabb alkalom talán a kettejük találkozására, de szükségem volt valakire, aki figyel rám, nehogy lesodródjak az útról, vagy talán megüssem az egyik gyereket.

A házhoz érve egy csaj nyitott ajtót, ami talán annak volt köszönhető, hogy beljebb érve jó pár részeg fiatalt pillantottunk meg, s úgy tűnt, ő a legjózanabb.

- Jó, hogy jöttek. Nina a folyosó végén jobbra van a szobában, de nagyon rosszul van. Nem tudjuk, mi lehet vele. – mondta, miközben odavezetett a szobához.

Ahogy beléptünk, én egy pillanatra megtorpantam, míg Mirjam azonnal kapcsolt, és odarohant segíteni. Én nem tudtam megmozdulni, a húgomat még soha nem kellett így látnom, és ez most egyszerűen lesokkolt. Az ágy mellett kuporgott egy szél fehérneműben, mellette egy tál, amit képzelem mire használhat, sápadt arcán pedig könnyen folytak végig. A „hű de menő vagyok” pasija most csak tehetetlenül állt mellette, és ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Nem sok kellett ahhoz, hogy ne menjek oda, és üssem meg.

Mirjam letérdelt Nina mellé, majd magához húzta, hogy lenyugtassa.

- Nincs baj! – csitította, a húga pedig szerintem fel sem fogta, hogy ki az – Hozzatok neki egy takarót, ne fehérneműben üldögéljen itt! – nézett rám, és Reyesre, így mindketten fogtuk magunkat, s kimentünk. Én csak követtem a srácot, mivel nem ismertem ki magam itt, de mikor visszaértünk egy pokróccal, a két testvér még mindig ugyanúgy volt, ahogy az előbb.

- Tessék. – adta oda Reyes a takarónak valót, amit Mirjam rögtön Ninára terített. A fiatalabbik Contreras erre felnézett könnyes arccal.

- Köszönöm! – és ami ezek után történt, bizonyíték arra, hogy talán mégsem kellett volna Mirjamnak idejönni, mivel Nina nem volt olyan állapotban, hogy fel bírja fogni a helyzetet – Te Sergio barátnője vagy? Úgy nézel ki, mint a nővérem. – jelentette ki egy mosoly kíséretében, mire Miri egy pillanatig csak a szemébe nézett, majd hátra rám, én meg sóhajtottam egy nagyot.

- Szerintem most ne. – bólintott, aztán visszafordult, és szorosan magához ölelte a húgát. Csak néztem őket, a két testvért, és akaratlanul is elmosolyodtam, hiszen két év óta először találkoztak, igaz a valódi nagy találkozás még hátra volt, mivel az egyikújük holnapra az egészet elfelejti.

Még jó háromnegyed órát maradtunk ott, hiszen Ninának még párszor használnia kellett a mellette levő edényt, de amikor már huzamosabb ideig nem történt semmi, összeszedtük a ruháit, és egy kis segítséggel, de felöltözött, majd Mirjam kíséretével beült a kocsiba. Én az ajtóban még hátrafordultam egy pillanatra, de látva Reyes, és az ajtót nyitó lány arcát, csak sóhajtottam, majd kimentem. Ez kell ahhoz, hogy végre felnőjenek? Mert most, hogy elmentünk, tisztán le tudtam olvasni róluk a megbánást. Tényleg történnie kell valami rossznak ahhoz, hogy kicsit komolyabban viselkedjenek? Ezt nem bírom felfogni!

Csendben szálltam be a kocsiba, a lányok hátul ültek, s az út is ilyen csendben telt, amíg meg nem szólalt Mirjam telefonja.

- Igen? ... Ne haragudj Fernando, csak eljöttem Sergioval, mert a húgom nagyon rossz állapotban van. Majd máskor tudunk beszélni? ... Rendben, köszi, és még egyszer bocsánat! – lerakta, én pedig a visszapillantón keresztül ránéztem kicsit összevont szemöldökkel. Pár másodpercig nem szóltam semmit, de nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem.

- Ti most akkor Torresszel együtt vagytok? – bár barátom nem mondott erről semmit, elképzelhetőnek tartottam, hogy hátha csak azért, mert még túl friss az egész.

- Mi?! Öhm nem, dehogyis, csak mellé osztott be a vezetőség. – ismét a visszapillantóba nézve láttam, hogy elpirult, de ha ezt mondja, akkor biztos így van. De szerintem kettejük között több is lesz.

Hazaérve én nem kísértem fel Ninát a szobájába, inkább csak leültem az ebédlőasztalhoz, és Mirjamra hagytam a dolgot, hogy lefektesse. Felelősnek éreztem magam a történtek miatt, talán ha előtte nem lettem volna olyan szigorú vele, akkor ez most nem történt volna meg. Talán nem kellett volna szobafogságra ítélnem, és akkor nem viselkedik így.

- Nem a te hibád. – az ajtóban Miri állt, és halványan elmosolyodott – Ez része a felnőtté válásának, ki kell tapasztalnia, hogy mi jó, és mi rossz. – jött beljebb, és átkarolta a vállamat.

- Nem is tudtam, hogy gondolatolvasó is vagy. – fordítottam oldalra a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni, de ő csak felnevetett.

- Bocs, eddig titkoltam. De annyit jegyezz meg, te máris jobb testvér vagy neki, mint én voltam. – nem tudtam eldönteni, hogy ennek most örülnöm kéne-e, vagy inkább átgondolni, hogy ez azért kicsit erős kifejezés, mindenesetre nekem máson járt az agyam.

- Ezt így nem merném kijelenteni. Viszont most, hogy csak ketten vagyunk, elárulnád, hogy mégis hova lettél te két éve? – kérdeztem, mire az arca elkomorult egy pillanatra, s felegyenesedett.

- Mondtam, hogy veled is beszélni akarok majd, de nem most. Mindent a maga idejében. – titokzatosan elmosolyodott, majd felemelte a kezét, és intett – Most mennem kell, majd beszélünk. Vigyázz Ninára! – mondta, majd kisétált a helyiségből, végül pedig a bejárati ajtó csukódását hallhattam. Csend telepedett a házra. Egyedül maradtam, vagyis inkább csak ezt gondoltam, ugyanis hirtelen Nina bukkant fel már hálóingben, hozzám battyogott, majd semmit nem szólva leült az ölembe. Kicsit meglepődtem, hiszen azt hittem, hogy már rég alszik.

- Mérges vagy? – kérdezte ártatlanul felnézve rám, én pedig nem voltam képes azt mondani neki, hogy igen. Igen, mérges voltam, hiszen ebből nagyobb gond is lehetett volna, de ahogy angyalian felnézett rám, nem tudtam neki azt mondani, hogy haragszom rá.

- Nem, nem vagyok az, de legközelebb ne csinálj ilyet! Megijesztettél. – simogattam meg a fejét, mire arcát a pólómba temette, és megmarkolta a felsőmet.

- Sajnálom Sergio! Ne haragudj! Én, tényleg... csak... sajnálom! – elsírta magát, és szinte már nekem volt bűntudatom, pedig nem volt nagyon okom rá.

- Ssh! Nincs baj, nem haragszom! – csitítottam továbbra is a fejét simogatva. Hiába közelített már a tizennyolchoz, ilyenkor teljesen olyan volt, mint egy védtelen kislány.

- Biztos?

- Biztos.

- Akkor jó! – szorosan átöleltem, ő pedig megint a mellkasomba bújt, de pár perc múlva már el is aludt. Elmosolyodtam, majd óvatosan a karomba vettem, és felvittem az emeletre. Furcsa, pár évvel ezelőtt biztos nem gondoltam volna, hogy valaha is a húgomnak fogom őt nevezni, de mára már tényleg olyan, mintha valóban a rokonom lenne. És ezért is védem őt annyira, de holnapra az alkohol hatására az egészet el fogja felejteni, és az én feladatom lesz, hogy elmagyarázzam neki a helyzetet, kezdve azzal, hogy Mirjam valóban itt tartózkodik a városban.

Nina

Azon gondolkodtam, hogy talán le kéne mennem az alsó szintre. Egyrészt bocsánatot kérni Sergiotól, másrészt pedig borzasztóan hasogatott a fejem. A gyomrom még mindig kétes állapotban volt, ráadásul a konyhából a reggeli illata beszivárgott a szobámban így inkább kiültem a tetőre a friss levegőre. Nem tudtam mit mondhatnék a tegnapi után Serginek, ráadásul csak bizonyos részletek derengtek, de a legtöbb információt kiszortírozta az agyam, és talán jobb is. Nem biztos, hogy emlékezni akarok a történtekre.

- Mit mondjak neki? – hajtottam le a fejemet, miközben beletúrtam a hajamba. Szégyelltem magam nagyon, de jobb lett volna minél előbb túlesni a dolgon, szóval visszajöttem a tetőről, és lefelé indultam meg. Előtte azért még belenéztem a tükörbe, de nem nyújtottam valami szép látványt, szóval inkább elsiettem, mielőtt még összeestem volna a tükörképemtől.

- ’Reggelt! – óvatosan intettem, mikor az étkezőbe értem, Sergi pedig felnézett a tányérjából, amin már csak a meghagyott maradékok voltak, teljes pusztítást végzett a bátyám, én viszont majdnem a mosdó felé vettem az irányt.

- Nem is tudtam, hogy egy zombi is velünk lakik. Vagy lehet, hogy ez valaki, akit a szekrényben felejtettem? – vigyorgott Sergio, de én cseppet sem találtam viccesnek. A fejemet fogva leültem inkább a helyemre, ahol már vért rám a gyógyszer és egy pohár víz. Aranyos, hogy gondoltak rám.

- Nem vagy vicces. – közöltem szárazon, és bevettem a gyógyszert.

- De az vagyok, mert nem én vagyok a szenvedő fél. – erre csak vágtam egy grimaszt, mire felemelt maga mellől egy tányért, amiről még nem ettek le semmit, és az orrom alá dugta,

- Éhes vagy?

- Sergio fejezd be! – löktem el a kezét, mielőtt még odahánytam volna. Furcsa, egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki haragszik, de azért jobbnak láttam bocsánatot kérni.

- Ne haragudj a tegnapiért! Gondolom most elveszed a mobilomat, vagy megint szobafogság? – nagyokat pislogva nézett rám, s már kezdtem azt hinni, hogy valami hülyeséget mondtam, amikor felnevetett. Ettől még jobban nem értettem a helyzetet.

- Tegnap vagy tízszer bocsánatot kértél. És nem terveztem semmit ilyet, csak egyet kérek: legközelebb gondold meg, mit teszel! Nem az volt a fő baj, hogy elmentél, hanem az, hogy felelőtlen voltál, és nem győzöm hangsúlyozni, mennyire megijesztettél. – lehajtottam a fejemet.

- Bocsánat! – mondtam még egyszer, mikor megköszörülte a torkát, így felnéztem, s az arca kicsit komolyabb lett – Mielőtt még bármit mondasz, tegnap az tényleg a barátnőd volt? – kérdeztem.

- Pont erről akarok beszélni veled, szóval most figyelj jól!

„Erre tényleg nem számítottam, de azt hiszem a Sors akarta így. Azt hiszem, megérdemeltem. Bár ez persze nem feltétlenül rossz dolog, vagyis nem kéne annak vennem, de igazából még nem tudom eldönteni, mit érzek. Ez most hirtelen jött. Nagyon hirtelen.” 

Dear Diary - 4. fejezet

„Még mindig nem enged ki Sergi. Átváltott a „kemény báty leszek, és megbüntetlek” üzemmódba. De ma este úgy is meccs lesz, és ha azt hiszi, hogy jó kislány módjára itt maradok... hát, nem jól teszi. Vannak terveim az estével kapcsolatban, de ha ezt megtudná, akkor örökéletemre szobafogságra ítélne. Így meg majd igyekszem hazaérni éjfél előtt, mielőtt ő érkezne meg. Ez azt hiszem, úgy is menni fog. Na, megyek készülődni.

Csók!

április 16.

- Na, mentem! Majd este jövök. – intett be a szobámba Sergio, mire én is intettem, azzal el is ment. Hallottam, ahogyan lerobog a lépcsőn, s a nyitott ablakomnak hála a bejárati ajtó, s a felzúgó motor hangja is tökéletesen hallható volt nálam. Amint teljesen elhalkult az autó hangja, én felkeltem a helyemről, majd a szekrényemhez siettem. Fejben már nagyjából elképzeltem, hogy mit fogok felvenni, így céltudatosan választottam ki egy ujjatlant, hozzá egy miniszoknyát és egy magassarkút. A tükrömben még megigazítottam a hajamat, majd a táskámat felvéve lementem az alsó szintre, miközben taxit hívtam.

Nem kellett sokat várnom, mire megérkezett, és egyenesen Reyesék házához vitettem magamat. Én voltam az utolsó, aki megérkezett, mivel a többiek előbb jöttek, hiszen én Sergio miatt késtem. Reyes szülei jelen pillanatban valahol Brazíliában tartózkodtak, így semmi akadálya sem volt a házibulinak, és ezt ő ki is használta.

- Szia, cica! – köszöntött Reyes, mikor ajtót nyitott, majd a derekamnál fogva magához húzott, és megcsókolt.

- Áh, Nina! Te is megjöttél? – lépett mellénk vigyorogva Reyes legjobb haverja, Ric, így elhúzódtunk egymástól, és rámosolyogtam a másik srácra.

- Kicsit késve, de itt vagyok.

Ezek után bevonultunk, és nagyjából egy óra múlva a többiek, Reyes vezetésével, kitalálták, hogy játszunk valamit. A társaság egyértelműen igennel szavazott, így a srácok kihoztak egy játéktáblát, meg kis poharakat piás üvegekkel, és letették az asztalra. A legtöbben csak néztek rájuk, hogy ez most mi, de én nagyon is jól tudtam a lényegét, így előre mosolyogtam.

- A lényeg: ki nevet a végén? Itt is négy bábuja van mindenkinek, de ha leütnek, a bábuból, azaz a pohárból meg kell innod a piát, és ez minden egyes alkalommal így van, amikor kiütnek. – mindenki arcára kiült a vigyor, de ekkor Reyes még folytatta – De, a mi szabályaink szerint játszunk, így két teljes kört kell megtenni, mielőtt a házba mehetsz. – gonoszan somolygott, s egy pillanatig mindenki csak pislogott, majd mikor felfogták a lényeget, nekiálltunk játszani.

Fernando

Egész délután próbáltam elérni Mirjamot, de mindig csak hangpostára váltott. Tudom, hogy reggel elküldött, de nem akartam annyiban hagyni a dolgot, mert ki kellett derítenem, hogy mi ez az egész. Elhatároztam, hogy kiszedem belőle, mi baja van, mert valamit titkol, tudom. Csak ahogy eddig kiderült, nem igazán hajlik arra, hogy elmondja, pedig én tényleg próbálom vele éreztetni, hogy bennem megbízhat. Pont emiatt nem is hajtottam még rá, hiszen más esetben már rég megtettem volna (nem vagyok annyira félénk típus), de nála érzem, hogy ehhez idő kell. Igaz, nem ismerem olyan régóta, de ennyi idő alatt bőven rájöttem, hogy mit lehet, és mit nem.

Mivel a délután folyamán a meccsre készültem, ezért felhagytam a milliónyi „Vedd már fel, vagy válaszolj legalább!” üzenetek hagyásával. Bár ez sem sokat segített. Testben ott voltam a csapattal, de fejben teljesen máshol jártam, és leginkább Mirjam körül forogtak a gondolataim. Ráadásul az is bántott, hogy nem jött a hotelbe sem, pedig ugye az lenne a feladata, hogy ilyenkor is elkísérjen, bár fogalmam sincs, ennek mi értelme van. Annyi biztos, hogy akkor reklamáltam is volna, ha valami elmebeteg, időpont függő csávót kaptam volna magam mellé, de így tökéletes, még ha nem is megy minden olyan simán. Meg fogjuk tudni oldani, az biztos.

- Fernando! Figyelsz rám egyáltalán? – rángatta a vállamat a mellettem ülő Sergio olyan arccal, mintha valami fogyatékossal beszélne, így lassan ráemeltem a tekintetemet.

- Bocs, csak Mirjamon jár az agyam. – vakartam meg a fejemet, mire Iker lépett be a szobába.

- Hát, rajta járhat is, ugyanis vendéged van. De ha lehet, akkor legyetek gyorsak, mivel Mou nem biztos, hogy díjazná ezt, főleg, hogy nem sokára indulunk. – magyarázta, s mögüle hirtelen egy fej kukucskált ki, én pedig meglepetten néztem, csakúgy, mint Sergi, akinek az arca ezek után kissé elkomorult.

- Majd veled is szeretnék beszélni, ha hajlandó vagy rá, de Torresszel sürgősebb. – szólalt meg Mirjam, mire Ramos bólintott, majd Casillasszal együtt elhagyták a szobát, becsukva maguk mögött az ajtót. Én is felálltam, és kíváncsian néztem rá a lányra, aki a kezét tördelve a padlót bámulta.

- Minden rendben? – léptem egy lépsét közelebb, s erre riadtan felnézett egy pillanatra, de aztán megenyhült a tekintete, és halványan mosolyogva bólintott.

- Igen, csak szerettem volna bocsánatot kérni a reggeliekért, és azt szeretném kérdezni, hogy meccs után esetleg tudnánk-e bővebben is beszélni? Mert most már nincsen arra időnk, hogy az egészet elmondjam. – magyarázta.

- Persze, de akkor csak annyit mondj, hogy mi a baj.

- Majd este elmondok mindent. Az öltöző előtt találkozunk, jó? – bólintottam, így nem is maradt tovább ezek után, mosolyogva elköszönt, azzal már el is ment mondván, van még pár elintéznivalója. De legalább mondott valamit, és bocsánatot kért, ráadásul meccs után elmeséli, hogy mi a probléma, így nem is kell rajta rágódnom, hogy mit rontottam el.

Ezek tudatában megkönnyebbülten mentem ki a csapat többi tagjához, és már a meccsre tudtam fordítani a teljes figyelmemet.

Nina

A játék nagy sikert aratott az biztos, senki nem kímélt senkit, de végül nekem mégiscsak sikerült beérnem a célba, fogalmam sincs, hogyan. A lényeg, hogy addigra már én sem voltam teljesen józan, így mikor az utolsó bábum is beért, sikítva pattantam fel az egyik piásüveggel a kezemben.

- Ennyik vagytok! Én győztem! – mondtam nevetve, majd lehúztam az üvegben lévő maradékot. Ezek után Reyes is felállt (hozzáteszem, ő sem volt teljesen tiszta elméjű, sőt!), majd kikapta a kezemből az üveget, és ő is meghúzta, de aztán csalódottan nézett rám.

- Megittad az összeset. Gonosz vagy! – azzal szoknyám zsebébe beakasztotta az ujját, magához húzott, és megcsókolt. Mikor már nem volt levegőnk elfordította a fejét, hogy lássa, a többiek mit csinálnak, aztán mosolyogva lenézett rám, kézen fogott, és a szobája felé húzott. Kicsit kábán követtem, dolgozott rendesen az alkohol, és igen, olyankor gyakran nem tudok uralkodni magamon, mert más esetben már lehet, hogy megálljt parancsoltam volna, de akkor nem tettem.

Reyes becsukta az ajtót, és a kulcsot is elfordította a zárban, hogy még véletlenül se jöhessen be más rajtunk kívül. Én addig körbe tudtam nézni, de csak egy pillanatig, ugyanis nem sokkal a zár kattanása után Reyes félrehúzta a hajamat, árkarolt hátulról, majd a top által szabadon hagyott területeket súrolta az ajkaival. Meleg borzongás futott végig rajtam, így mosolyogva megfordultam, és újból megcsókoltam, miközben lassú léptekkel az ágya felé hátráltam, ezzel eltávolodva tőle. Kihívóan rámosolyogtam, s addig mentem, amíg lábammal nem értem hozzá az ágyhoz. Ilyen állapotban nem voltam túl gátlásos, egy laza mozdulattal megszabadultam a pólómtól, majd ugyanilyen könnyedséggel vettem le a szoknyámat, s úgy dőltem hanyatt az ágyon. Reyes követve példámat lehúzta felsőjét, s elindult felém. Az ágy szélénél ő is megállt, nadrágját ugyanoda hajította, mint én a szoknyámat, majd fölém hajolt, adott egy csókot, aztán már a nyakamat kényeztette apró csókokkal. Végigsimítottam izmos felsőtestén, és játékosan beleharaptam a fülcimpájába, amikor elkezdett megszabadítani a további „felesleges” ruhadarabjaimtól.

- Mit művelsz? – kérdeztem, mire egy kaján vigyort kaptam válaszul.

- Hidd el, tetszeni fog! – azzal megcsókolta a nyakamat, aztán a kulcscsontomat, és ahogy egyre lejjebb és lejjebb merészkedett, beleharaptam alsó ajkamba, de nem tudtam teljesen átadni magam az élvezetnek. A gyomrom égett belül.

Sergio

Kicsit felkavart Mirjam látogatása a hotelben, hiszen már hány éve nem láttam, ráadásul mindezidáig halottnak hittem, így nem csoda, hogy kicsit kibuktam a dolgon. Ráadásul Toresszel akart először beszélni, ami némiképp rosszul is esett, hiszen mennyi ideje ismeri Fert? Egy hónapja se? Plusz itt vagyok én, a volt pasija, akinek szintén nem szólt a távozásáról, és aki most a húgát neveli, mert Ninának nem maradt senkije. Igen, így van, Mirjam és én egy darabig együtt voltunk, de aztán közös döntés alapján külön váltak útjaink, igaz, ezek után is rendszeresen jártunk össze, hiszen a barátság megmaradt közöttünk. Mondhatni én a legjobb barátaim között tartottam számon, hiszen hiába volt az exem, neki bármiről tudtam beszélni, és ő megértett, ráadásul nagyon jó tanácsokat adott. Aztán ugye összejött a hogy is hívják gyerekkel, nem jut eszembe a neve, akivel egészen addig együtt volt, amíg el nem tűnt. Neki sem mondott semmit. Kíváncsi lennék arra, hogy ő egyáltalán tudja-e, hogy Miri itt van Madridban, vagy esetleg neki is úgy kell-e majd megtudnia, mint nekem. Mindegy, nem is érdekel különösképpen, de azért majd rákérdezek nála, amikor tudok beszélni vele.

A meccsen kezdőként kaptam szerepet, s próbáltam a lehető legjobbat nyújtani, így ki is ment a fejemből mind a Mirjamos dolog, mind az, hogy Nina egyedül van otthon, büntetésben. Ezekkel nem is törődtem egészen addig, amíg a félidő után nem sokkal Mourinho lehozatott a pályáról. Furcsálltam a dolgot, hiszen volt, aki jobban el volt fáradva, mint én, ráadásul kivételesen nem is szedtem össze egy sárgát se, de ettől függetlenül mást állított be helyettem, így kérdőn néztem rá, mikor odaértem mellé.

- Ezt most miért? – tártam szét a karom, de tekintete komor volt.

- Menj, gyorsan zuhanyozz le, aztán itt egy cím, ezt most kaptam – átnyújtott egy papírt -, menj oda, mert valami Reyes Serra nevű gyerek hívott Nina telefonjáról, hogy a húgod nagyon rossz állapotban van, és azonnal menj oda! – adta ki a parancsot, nekem meg kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy mit kéne tennem, és így azt is cselekedtem, amit mondott, de rengeteg dolog volt, amit ezzel kapcsolatban nem értettem. Mi ez az egész?!

„Soha többé nem iszok alkoholt! SOHA! SOHA! SOHA!”

                          

Dear Diary - 3. fejezet

„Tényleg beszélni akar velem. Amúgy bocsi, tudom, ma már sokadszor írok, de egész jó dolog ez a naplóírás. Kiadhatom magamból a feszültséget legalább. Azt mondtam neki, mindjárt megyek. Azt hiszem már a kaja is kész van, szóval közben tudunk beszélgetni. Csak bele ne fujtsam a spagettibe. Az illatból legalábbis azt szűrtem le, hogy spagetti lesz. Eleanoré isteni finom, mint a valódi olasz tészta. Bár, talán ezt azért van, mert ő olasz. Jó, oké, szőke vagyok, de csak kívülről.

Viszont most megyek, mert már utánam üvöltöznek. Szerintem azt hiszik, kimásztam az ablakon. Pedig az emeleten vagyok, de Sergio egyszer azt hitte. Bár meg is volt rá az oka, mivel oda szoktam kiülni, amikor magányra vágyok. És tulajdonképpen most másztam vissza onnan. Néha még Mesut szokott kijönni ide velem, amikor másik bátyám kiakaszt, aztán olyankor neki panaszkodok, és végül kiderül, hogy Sergio is neki panaszkodik. Ilyenkor azt mondja, hogy tényleg olyan, mintha valódi testvérek lennénk.

Na, most már tényleg megyek, mert jönnek fel. Ma többet úgysem írok.

Puszi

április 15.”

- Megyek már! – kiabáltam, miközben kinyitottam az ajtómat, s szinte beleütköztem Eleanorba.

- Bocsánat! – szabadkozott, de én csak leintettem, hogy nem kell ezért bocsánatot kérnie, mert az én hibám, majd együtt levonultunk az étkezőbe, ahol már várt rám egy nagy adag tészta. Megnyaltam a számat.

Eleanor egyébként egy 32 éves, olasz nő volt, aki itt élt Madridban a fiával. Először nem akart nálunk dolgozni, mivel a munka mellett nem lett volna ideje a fiára, de Sergio megengedte neki, hogy a kissrácot elhozza hozzánk, amikor úgy van. Szóval így elvállalta, s azóta nálunk dolgozik.

Carlo most is itt volt, az asztalnál ült Sergio társaságában, s ketten együtt jól elvoltak, de amikor Sergi meglátott engem, elhallgatott.

- Jó étvágyat! – ültem le vele szemben a szokásos helyemre. Egy pillanatra ránéztem, de inkább csak a tányérját bámulta, szóval nekiálltam enni.

- Nina, nézd mit rajzoltam! – nyújtott felém egy lapot Carlo, én pedig leraktam a villámat, s mosolyogva elvettem tőle. Egy autót ábrázolt, ha jól vettem ki Sergio autóját, mellette pedig maga Sergi állt Eleanorral és velem. Carlo imádta az autókat, és tulajdonképpen ő rá is testvérként tekintettem. Szinte teljes család voltunk. Eleanor volt az, aki gondoskodott rólunk, mit az anyánk, Sergio volt a legidősebb testvér, Mesut a fiatalabb bátyám, és Carlo, a kisöcsénk. Apánk meg hát lehetne Mourinho, hiszen engem is szívesen lát, ha épp a fiúkkal vagyok.

- Nagyon szép! – nyújtottam vissza neki. Újból vetettem egy pillantást Sergire, de csak evett, így én is visszatértem a tésztához, de azért megköszörültem a torkomat. Rám nézett felvont szemöldökkel. Szóra nyitotta a száját, de nem mondott semmit, inkább csak farkasszemet nézett velem.

- Nem szeretnél mondani valamit? – kérdeztem bájosan mosolyogva, mire úgy tett mintha félrenyelt volna.

- Azzal szerintem nem vagy teljesen tisztában, hogy ki tartozik kinek mondanivalóval. – tette le az evőeszközt. Legalább sikerült szóra bírnom, de ekkor Eleanor lépett oda mellénk.

- Már megint mi történt? – sóhajtotta, de én nem az ő kérdésével foglalkoztam.

- Én nem szoktam belerúgni a nőcskéidbe, ha jól emlékszem! – csattantam fel, mire a bejárónőnk elhűlve meredt hol Sergiora, hol rám.

- Hogy ki rúgott bele kibe? – hüledezett.

- Talán, mert a gyerek egy tetű. És be sem mutattad, ráadásul lógtál is. – kontrázott Sergio, és nem kis csetepaté alakult ki az étkezőben.

- Pont ezért nem mutattam be! És nem merd így nevezni! Én szeretem őt, a te véleményed érdekel a legkevésbé ebben az ügyben! – részemről lezártnak tekintettem a témát, de bátyám nem így gondolta.

- Pedig érdekelhetne. Vagy ha nem hiszel nekem, kérdezd meg a nővéredet tanács ügyben, hiszen ma úgy is láttam a városban. – vágta hozzám, mire felpattantam, és kisiettem a helyiségből a tányérommal együtt. Elment az étvágyam. Sergiotól ez egy nagyon rossz poén volt, és el nem tudja képzelni, hogy mennyire sértő ez. Látta a nővéremet, mi?! Forduljon fel az ilyen vicceivel együtt!

Épp az ablak előtti pultra raktam le a tésztát, mikor megláttam Mesutot, amint épp egy lánytól búcsúzkodik, aki aztán beült a taxiba, és elment. Elhúztam a számat ezt látva.

Özil ekkor felém fordult, és a fejével intett, hogy menjek ki, én meg bólintottam, s átvágtattam az étkezőn, egyenesen az előszobába.

- Hová készülsz? – jött utánam Eleanor aggódó arckifejezéssel.

- El. Majd jövök. – nem mondtam többet, csak felvettem a kabátomat, hiszen azért este már nincs túl meleg, aztán kinyitottam az ajtót, s kimentem Mesuthoz. Ő még mindig ugyanott állt, ahol az előbb.

- Ki volt az az előbb? – kérdezte, mikor még oda sem értem, ő pedig felnevetett. Összehúztam magamon a kabátot.

- Csak nem féltékeny vagy? – karolt át, de én durcásan elhúzódtam tőle.

- De. – jelentettem ki – Aranyos lány? – néztem rá, miközben elindultunk, s ő zsebre dugta a kezét.

- Gondolod, hogy akkor találkozgatnék vele? – elmosolyodott, én pedig csak megvontam a vállamat, de nem szóltam semmit – De most beszéljük inkább rólatok. Még itt kint is hallani lehetett a veszekedéseteket. – ismét elhúztam a számat. Ez kicsit égő is volt azért, hiszen a jelek szerint az egész utca minket hallgatott, de most mit lehetne tenni? Nincs hangszigetelt szobánk, hogy odavonuljunk, ráadásul nem is lenne jó ötlet ilyenkor összezárni minket. Szerintem lazán kikészítenénk egymást. Na, nem mintha most nem ezt tennénk.

- Nem volt hajlandó bocsánatot kérni, amiért belerúgott Reyesbe, ráadásul leszemetezte a szó szoros értelmében. Ja, és azt is mondta, hogy egy tetű a srác, mire közöltem vele, hogy az ő véleménye érdekel a legkevésbé. De komolyan néha nem gondolkozik? Majdnem eltörte Reyes lábát! – ezt mind egy szuszra hadartam el, közben pedig a kezeimmel hadonásztam. Mesut csak az utat bámulta elgondolkodó arckifejezéssel.

- Részben van csak igazad. – jelentette ki, mire felvontam a szemöldökömet – Az igaz, hogy tényleg nem így kellett volna viselkednie, de azért olyan szinten te is bűnös vagy a dologban, hogy nem szóltál neki a srácról, ráadásul lógtál az iskolából is, azért, hogy ezzel a gyerekkel edzésen nyomjátok le a nyelveteket a másik torkán. Mert ti konkrétan ezt csináltátok. Plusz nekem sem mondtál semmit az egészről. – sóhajtottam egyet, hiszen ebben volt valami, és egy kis lelkiismeret-furdalásom is volt amiatt, hogy Mesnek sem szóltam, pedig én meg elvárom tőle, hogy beszéljen a csajáról. Kicsit igazságtalan a részemről.

- Jó, oké, elismerem, hogy hibáztam, de ez őt még nem jogosítja fel arra, hogy olyannal viccelődjön, amivel nem kéne. – duzzogtam.

- Mert mit mondott?

- Azt, hogy látta ma Mirjamot. – Özil hirtelen megtorpant, és rám nézett aggódó arccal, így én is lelassítottam egy méterrel előtte, s visszafordultam.

- Lehet, hogy a lehető legrosszabb pillanatban mondta, de Nina, Sergio nem viccelt. – jelentette ki, én meg egy pillanatig csak bámultam rá, majd felcsattantam.

- Ne csináld ezt velem! Mesut, legalább te ne! Azt hittem, legalább te nem kezdesz rá erre a hülyeségre, de úgy tűnik, tévedtem. És tudod mit? Menjetek a francba a hülye vicceitekkel! – ordibáltam az utca kellős közepén, s könnyek szöktek a szemembe – Idióta barmok! – azzal rohanni kezdtem, s Mes még a kezem után kapott, de én kitéptem karomat a szorításából, és ott hagytam, utánam kiáltozva.

Mirjam

Elég rosszul aludtam az éjjel. A tegnapi nap folyamán történtek eléggé megviseltek, hiszen Sergio meglátott, a tetejében pedig kiderült, hogy a húgomat ő neveli, ráadásul látszólag kicsit érdekesen, mivel Ninának véleményem szerint iskolában kellett volna lennie akkor, és nem a lelátón. De pont én beszélek? Én, aki csak úgy eltűnt, semmi nyomot sem hagyva maga után, és még akkor sem tértem haza, amikor a szüleink meghaltak? Bizony, tudtam róla, hiszen Spanyolországban még a legkisebb falu újságja is erről szólt egy hónapig. Írtak ezek mindenfélét, hogy mi történt, így nem egészen tudom a részleteket, de ennyi bőven elég volt arra, hogy tudomásul vegyem: ők nincsenek többé. És akkor most jöhetnének a vádló kérdések, hogy miért nem tértem haza a húgomhoz, csakhogy abban az időben túlságosan is lefoglalt a saját problémám, s a gyász mellett nekem sok lett volna az, hogy Nina épségére ügyeljek, miközben megvolt a magam gondja. Nem. Ez így sokkal jobb volt, és bár nem a legmegfelelőbb ember vette magához, de tudom, hogy Sergio a lehető legjobban próbálja meg teljesíteni azt a feladatot, amiben én elbuktam akkor, amikor eltűntem.

Nem terveztem úgy, hogy korán kelek, csakhogy valaki már hétkor ráfeküdt a csengőmre, így muszáj volt egy szál hálóingben kislattyognom a bejárati ajtóhoz.

- Jó reggelt! – köszöntem kómás fejjel a szomszédasszonynak.

- Jó reggelt! Csak azért zavarom, mivel két hónap múlva ugye felújítják a lépcsőházat, és hogy tud-e róla? – csacsogta, mire sóhajtottam egy nagyot.

- Igen, tudok, de ezt miért pont ilyen korán kell megbeszélni?

- Ó bocsánat! Tudja, én ilyenkor már rég talpon vagyok. De csak ennyit akartam. Köszönöm! – mire egyet pislogtam, már el is tűnt, így fájdalmas arccal becsuktam az ajtót, aztán ledőltem a kanapéra, ahol ismét elnyomott az álom.

- Nem akarsz felkelni? – ért hozzá valaki a vállamhoz, szemeim pedig azonnal kipattantak. Nem tudtam, hol lehet az illető, de ahogy fordultam hátra már lendítettem is a kezem, így telibe találtam a mögöttem lévő alakot. Gyorsan felültem, nem enyhén dobogó szívvel, hogy lássam egy betörővel állok-e szemben, de csak egy megilletődött Torrest pillantottam meg.

- Fernando? A frászt hozod rám! – sipákoltam miközben mély levegőket vettem, hogy lenyugodjak, meg a hálóingemet húzkodtam, nehogy túl sokat mutasson.

- Vettem észre. – dörzsölte az orrát durcásan, de én csak megvontam a vállam.

- Nem kéne ijesztgetned. De mit keresel itt, vagy honnan tudod a címem? – tudakoltam, mert érdekelt a dolog.

- Beszélni akartam veled. Egyébként a vezetőségtől kikuncsorogtam. – felelte, s helyet foglalt a karfán.

- És hogy jutottál be? – ez volt az utolsó kérdésem azon kívül, hogy miről akart velem beszélni.

- Nyitva hagytad az ajtót. – vigyorgott, én meg kissé álmosan bólintottam. Pár másodpercig csak néztem a padlót, majd felkeltem, hogy főzzek magamnak kávét, Nando pedig követett, mint valami kiskutya.

- Kérsz te is? – fordultam felé, de csak megrázta a fejét, így visszafordultam, és csináltam tovább a dolgomat.

- Miért nem mondtad el? – kérdezte hirtelen, s a kezem megállt a kávé kevergetése közben.

- Mit? – nem néztem hátra, csak erősen koncentráltam az előttem lévő pultra. Tudtam hogy kitartóan engem bámul, s tudja nagyon jól, hogy tisztában vagyok a dolgokkal, de reménykedtem, hogy hátha kikerülhetjük ezt a beszélgetést.

- Hogy te vagy Nina nővére. Hogy nem haltál meg, és élsz. Én meg nagyban meséltem neked a dolgokat, mintha egy kívülálló lennél, aki csak ártatlanul érdeklődik, miközben nagyon is jól tudtál mindent. – vetette a szememet, s bár teljesen nyugodt hangnemben, én hátrafordultam.

- Miért kellett volna elmondanom? Nem is ismersz! Azt sem tudod, hogy mi miért tettem!

- Pontosan ezért. Mert ha elmondtad volna, akkor talán segíthetnék. És akkor nem Sergiotól kéne hallanom a dolgokat, miközben ő fel sem bírja fogni, hogy látott téged. – magyarázta még mindig nyugodt hangon, és pont ez a nyugodtság makacsolt meg engem.

- Nem kell a segítséged! Senkié nem kell! A saját véleményem a fontos, és kész! – zártam le a témát, de Fernando nem engedett.

- De hát… - félbeszakítottam, mert már kezdett elegem lenni ebből az egészből.

- Azt hiszem, most jobb, hogyha mész. – közöltem jegesen, mire egy szomorú pillantást vetett rám, aztán megfordult, és kiment. Nem akartam őt megbántani, de csak ezzel tudtam elérni, hogy ne akarjon többet tudni a múltbéli dolgok felől. Elég, ha csak én tudom azokat.

„A tegnapi nap után Sergio nem enged ki a szobámból, szóval most csak feszek, és bámulom a tévét, ahol amúgy semmi érdekes nem megy. A vicces az, hogy én kaptam büntetést azért, mert eltűntem, és Reyesnél aludtam, amikor ő volt olyan tapló, hogy azt mondja, látta a nővéremet. Oké, hogy vissza akart vágni, de ez akkor is undorító vicc. Mindegy. Szerintem erről akar velem beszélni akkor, amikor hazajön meccsről.

Ma valószínűleg úgy is sokat fogok írogatni, mert jobb dolgom úgy sincs. Legfeljebb Claudia hív majd fel egyszer-kétszer beszélgetni, hogy ne unjam magam halálra.

április 16.”