Dear Diary - 5. fejezet

„Na jó, az előző kijelentésemet talán kicsit enyhítem, de az biztos, hogy most egy jó ideig rá se nézek, főleg, hogy Sergio sem hiszem, hogy engedne. Tegnap tényleg nagyon elvetettem a sulykot, szóval meg is érteném, ha haragszik rám, de ma még nem beszéltünk. Tulajdonképpen most keltem fel, úgyhogy meglátjuk, milyen lesz a kedve a tegnap után. A lényeg, hogy durva este volt.

április 17.”

Sergio

Mint valami idegbeteg, úgy rohantam az öltözőbe, így majdnem elsodortam Mirjamot, aki a folyosón jött velem szemben. Szokatlan volt őt látni, még mindig nem bírtam megemészteni, hogy jól van, és él, és most itt van.

- Bocsánat! – vetettem gyorsan oda, majd bementem átöltözni, de ő jött utánam, hiszen ő is a csapatnál dolgozott, így beengedték.

- Mi történt? – kérdezte megállva az ajtóban, én meg a felsőmet vettem át ép, de egy pillanatra megálltam, és mélyen a szemébe néztem.

- El sem tudod képzelni, hogy te és a húgod milyen problémásak vagytok. Nina jelen pillanatban az enyhén tapló pasijánál rosszulléteset játszik, miközben én megtiltottam neki, hogy bárhova is elmenjen. – dühösen mondtam, de valójában sokkal jobban aggódtam. Nem akartam, hogy bármi is történjen Ninával, azt nem tudtam volna elviselni.

Láttam, hogy Mirjamnak sok volt ez így egyszerre, s döbbenten állt az ajtóban, így kicsit megenyhült az arcom.

- Ne haragudj! Csak kicsit ideges vagyok miatta. – mondtam sajnálkozón, majd a nadrágomat is felhúztam, így szinte már teljesen elkészültem.

- Kicsit. – húzta el a száját – Mehetnék veled? – kérdezte a kezét tördelve, és olyan eszméletlenül aranyosan festett, ahogyan ott a kezét tördelte, hogy bólintottam, így ketten indultunk el a kocsimhoz, és egyenesen Reyes, vagy hogy is hívják házához mentünk. Bele sem gondoltam, hogy Mirinek talán nemet kellett volna mondanom, hiszen nem ez a legideálisabb alkalom talán a kettejük találkozására, de szükségem volt valakire, aki figyel rám, nehogy lesodródjak az útról, vagy talán megüssem az egyik gyereket.

A házhoz érve egy csaj nyitott ajtót, ami talán annak volt köszönhető, hogy beljebb érve jó pár részeg fiatalt pillantottunk meg, s úgy tűnt, ő a legjózanabb.

- Jó, hogy jöttek. Nina a folyosó végén jobbra van a szobában, de nagyon rosszul van. Nem tudjuk, mi lehet vele. – mondta, miközben odavezetett a szobához.

Ahogy beléptünk, én egy pillanatra megtorpantam, míg Mirjam azonnal kapcsolt, és odarohant segíteni. Én nem tudtam megmozdulni, a húgomat még soha nem kellett így látnom, és ez most egyszerűen lesokkolt. Az ágy mellett kuporgott egy szél fehérneműben, mellette egy tál, amit képzelem mire használhat, sápadt arcán pedig könnyen folytak végig. A „hű de menő vagyok” pasija most csak tehetetlenül állt mellette, és ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Nem sok kellett ahhoz, hogy ne menjek oda, és üssem meg.

Mirjam letérdelt Nina mellé, majd magához húzta, hogy lenyugtassa.

- Nincs baj! – csitította, a húga pedig szerintem fel sem fogta, hogy ki az – Hozzatok neki egy takarót, ne fehérneműben üldögéljen itt! – nézett rám, és Reyesre, így mindketten fogtuk magunkat, s kimentünk. Én csak követtem a srácot, mivel nem ismertem ki magam itt, de mikor visszaértünk egy pokróccal, a két testvér még mindig ugyanúgy volt, ahogy az előbb.

- Tessék. – adta oda Reyes a takarónak valót, amit Mirjam rögtön Ninára terített. A fiatalabbik Contreras erre felnézett könnyes arccal.

- Köszönöm! – és ami ezek után történt, bizonyíték arra, hogy talán mégsem kellett volna Mirjamnak idejönni, mivel Nina nem volt olyan állapotban, hogy fel bírja fogni a helyzetet – Te Sergio barátnője vagy? Úgy nézel ki, mint a nővérem. – jelentette ki egy mosoly kíséretében, mire Miri egy pillanatig csak a szemébe nézett, majd hátra rám, én meg sóhajtottam egy nagyot.

- Szerintem most ne. – bólintott, aztán visszafordult, és szorosan magához ölelte a húgát. Csak néztem őket, a két testvért, és akaratlanul is elmosolyodtam, hiszen két év óta először találkoztak, igaz a valódi nagy találkozás még hátra volt, mivel az egyikújük holnapra az egészet elfelejti.

Még jó háromnegyed órát maradtunk ott, hiszen Ninának még párszor használnia kellett a mellette levő edényt, de amikor már huzamosabb ideig nem történt semmi, összeszedtük a ruháit, és egy kis segítséggel, de felöltözött, majd Mirjam kíséretével beült a kocsiba. Én az ajtóban még hátrafordultam egy pillanatra, de látva Reyes, és az ajtót nyitó lány arcát, csak sóhajtottam, majd kimentem. Ez kell ahhoz, hogy végre felnőjenek? Mert most, hogy elmentünk, tisztán le tudtam olvasni róluk a megbánást. Tényleg történnie kell valami rossznak ahhoz, hogy kicsit komolyabban viselkedjenek? Ezt nem bírom felfogni!

Csendben szálltam be a kocsiba, a lányok hátul ültek, s az út is ilyen csendben telt, amíg meg nem szólalt Mirjam telefonja.

- Igen? ... Ne haragudj Fernando, csak eljöttem Sergioval, mert a húgom nagyon rossz állapotban van. Majd máskor tudunk beszélni? ... Rendben, köszi, és még egyszer bocsánat! – lerakta, én pedig a visszapillantón keresztül ránéztem kicsit összevont szemöldökkel. Pár másodpercig nem szóltam semmit, de nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem.

- Ti most akkor Torresszel együtt vagytok? – bár barátom nem mondott erről semmit, elképzelhetőnek tartottam, hogy hátha csak azért, mert még túl friss az egész.

- Mi?! Öhm nem, dehogyis, csak mellé osztott be a vezetőség. – ismét a visszapillantóba nézve láttam, hogy elpirult, de ha ezt mondja, akkor biztos így van. De szerintem kettejük között több is lesz.

Hazaérve én nem kísértem fel Ninát a szobájába, inkább csak leültem az ebédlőasztalhoz, és Mirjamra hagytam a dolgot, hogy lefektesse. Felelősnek éreztem magam a történtek miatt, talán ha előtte nem lettem volna olyan szigorú vele, akkor ez most nem történt volna meg. Talán nem kellett volna szobafogságra ítélnem, és akkor nem viselkedik így.

- Nem a te hibád. – az ajtóban Miri állt, és halványan elmosolyodott – Ez része a felnőtté válásának, ki kell tapasztalnia, hogy mi jó, és mi rossz. – jött beljebb, és átkarolta a vállamat.

- Nem is tudtam, hogy gondolatolvasó is vagy. – fordítottam oldalra a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni, de ő csak felnevetett.

- Bocs, eddig titkoltam. De annyit jegyezz meg, te máris jobb testvér vagy neki, mint én voltam. – nem tudtam eldönteni, hogy ennek most örülnöm kéne-e, vagy inkább átgondolni, hogy ez azért kicsit erős kifejezés, mindenesetre nekem máson járt az agyam.

- Ezt így nem merném kijelenteni. Viszont most, hogy csak ketten vagyunk, elárulnád, hogy mégis hova lettél te két éve? – kérdeztem, mire az arca elkomorult egy pillanatra, s felegyenesedett.

- Mondtam, hogy veled is beszélni akarok majd, de nem most. Mindent a maga idejében. – titokzatosan elmosolyodott, majd felemelte a kezét, és intett – Most mennem kell, majd beszélünk. Vigyázz Ninára! – mondta, majd kisétált a helyiségből, végül pedig a bejárati ajtó csukódását hallhattam. Csend telepedett a házra. Egyedül maradtam, vagyis inkább csak ezt gondoltam, ugyanis hirtelen Nina bukkant fel már hálóingben, hozzám battyogott, majd semmit nem szólva leült az ölembe. Kicsit meglepődtem, hiszen azt hittem, hogy már rég alszik.

- Mérges vagy? – kérdezte ártatlanul felnézve rám, én pedig nem voltam képes azt mondani neki, hogy igen. Igen, mérges voltam, hiszen ebből nagyobb gond is lehetett volna, de ahogy angyalian felnézett rám, nem tudtam neki azt mondani, hogy haragszom rá.

- Nem, nem vagyok az, de legközelebb ne csinálj ilyet! Megijesztettél. – simogattam meg a fejét, mire arcát a pólómba temette, és megmarkolta a felsőmet.

- Sajnálom Sergio! Ne haragudj! Én, tényleg... csak... sajnálom! – elsírta magát, és szinte már nekem volt bűntudatom, pedig nem volt nagyon okom rá.

- Ssh! Nincs baj, nem haragszom! – csitítottam továbbra is a fejét simogatva. Hiába közelített már a tizennyolchoz, ilyenkor teljesen olyan volt, mint egy védtelen kislány.

- Biztos?

- Biztos.

- Akkor jó! – szorosan átöleltem, ő pedig megint a mellkasomba bújt, de pár perc múlva már el is aludt. Elmosolyodtam, majd óvatosan a karomba vettem, és felvittem az emeletre. Furcsa, pár évvel ezelőtt biztos nem gondoltam volna, hogy valaha is a húgomnak fogom őt nevezni, de mára már tényleg olyan, mintha valóban a rokonom lenne. És ezért is védem őt annyira, de holnapra az alkohol hatására az egészet el fogja felejteni, és az én feladatom lesz, hogy elmagyarázzam neki a helyzetet, kezdve azzal, hogy Mirjam valóban itt tartózkodik a városban.

Nina

Azon gondolkodtam, hogy talán le kéne mennem az alsó szintre. Egyrészt bocsánatot kérni Sergiotól, másrészt pedig borzasztóan hasogatott a fejem. A gyomrom még mindig kétes állapotban volt, ráadásul a konyhából a reggeli illata beszivárgott a szobámban így inkább kiültem a tetőre a friss levegőre. Nem tudtam mit mondhatnék a tegnapi után Serginek, ráadásul csak bizonyos részletek derengtek, de a legtöbb információt kiszortírozta az agyam, és talán jobb is. Nem biztos, hogy emlékezni akarok a történtekre.

- Mit mondjak neki? – hajtottam le a fejemet, miközben beletúrtam a hajamba. Szégyelltem magam nagyon, de jobb lett volna minél előbb túlesni a dolgon, szóval visszajöttem a tetőről, és lefelé indultam meg. Előtte azért még belenéztem a tükörbe, de nem nyújtottam valami szép látványt, szóval inkább elsiettem, mielőtt még összeestem volna a tükörképemtől.

- ’Reggelt! – óvatosan intettem, mikor az étkezőbe értem, Sergi pedig felnézett a tányérjából, amin már csak a meghagyott maradékok voltak, teljes pusztítást végzett a bátyám, én viszont majdnem a mosdó felé vettem az irányt.

- Nem is tudtam, hogy egy zombi is velünk lakik. Vagy lehet, hogy ez valaki, akit a szekrényben felejtettem? – vigyorgott Sergio, de én cseppet sem találtam viccesnek. A fejemet fogva leültem inkább a helyemre, ahol már vért rám a gyógyszer és egy pohár víz. Aranyos, hogy gondoltak rám.

- Nem vagy vicces. – közöltem szárazon, és bevettem a gyógyszert.

- De az vagyok, mert nem én vagyok a szenvedő fél. – erre csak vágtam egy grimaszt, mire felemelt maga mellől egy tányért, amiről még nem ettek le semmit, és az orrom alá dugta,

- Éhes vagy?

- Sergio fejezd be! – löktem el a kezét, mielőtt még odahánytam volna. Furcsa, egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki haragszik, de azért jobbnak láttam bocsánatot kérni.

- Ne haragudj a tegnapiért! Gondolom most elveszed a mobilomat, vagy megint szobafogság? – nagyokat pislogva nézett rám, s már kezdtem azt hinni, hogy valami hülyeséget mondtam, amikor felnevetett. Ettől még jobban nem értettem a helyzetet.

- Tegnap vagy tízszer bocsánatot kértél. És nem terveztem semmit ilyet, csak egyet kérek: legközelebb gondold meg, mit teszel! Nem az volt a fő baj, hogy elmentél, hanem az, hogy felelőtlen voltál, és nem győzöm hangsúlyozni, mennyire megijesztettél. – lehajtottam a fejemet.

- Bocsánat! – mondtam még egyszer, mikor megköszörülte a torkát, így felnéztem, s az arca kicsit komolyabb lett – Mielőtt még bármit mondasz, tegnap az tényleg a barátnőd volt? – kérdeztem.

- Pont erről akarok beszélni veled, szóval most figyelj jól!

„Erre tényleg nem számítottam, de azt hiszem a Sors akarta így. Azt hiszem, megérdemeltem. Bár ez persze nem feltétlenül rossz dolog, vagyis nem kéne annak vennem, de igazából még nem tudom eldönteni, mit érzek. Ez most hirtelen jött. Nagyon hirtelen.”