Ünnepi plusz fejezet, avagy hogy is néz ki Petra karácsonya

Sziasztok!
Készültem nektek egy kis karácsonyi különkiadással, remélem tetszeni fog! Az egész Petra szemszögéből mutatja be, hogy milyen is nála a karácsony. Ez egyáltalán nem passzol bele a történetbe, szóval igyekszem majd a rendes szálhoz is a folytatással, és valamikor Patriciához is hozok egy ilyen plusz fejezetet. :)
Jó olvasást, és Boldog Karácsonyt Mindenkinek! :))

December 24. Az a bizonyos kritikus nap, amikor semmi nem maradhat épen.

Nem tudnám szavakba önteni, hogy milyen szokott lenni a karácsonyom. Azt egyszerűen látni kéne, mert hogy a mi családunk nem képes ezt normálisan ünnepelni, az száz! Eddig minden évben otthon, Németországban ünnepeltünk, de folyton közbejött valami baki: vagy a komplett vacsora égett oda, vagy a bátyám eltörte a lábát, és ehhez hasonló finomságok. A lényeg, hogy az idei évben sem számítok sok jóra.

A mostani csupán csak két dologban különbözik a többitől: a bátyám már nem lesz velünk, és hogy az egész család Spanyolországba jön, hogy nálam töltse az ünnepeket. Ez több okból kifolyólag is érdekes lesz, hiszen jön anyu, apu, anyu húga, az ő férje, és a két gyerekük. Annyi szerencsém van, hogy csak anyuékat kell elszállásolnom, a nagynénémék egy szállodában fognak lakni erre az időre. Hála az égnek!

- Négy körül jönnek át, szóval addig még el tudunk menni valamerre, persze. Oké, majd ott találkozunk, de nekem nehogy megint azzal a puccos kocsival gyere, mert megverlek! – azzal mosolyogva leraktam a telefont, és a hálószobába mentem. Éppen Mesuttal dumáltam le, hogy még elmegyünk egyet a plázába, ami legnagyobb szerencsénkre még ilyenkor is nyitva van, hogy legalább még most ki tudjuk élvezni a nyugton lét utolsó perceit. Illetve csak én, mivel ő nem nagyon ünnepli a karácsonyt, általában olyankor ellátogat Törökországba a családjához.

- Sietek haza. – simogattam meg a cicám fejét, majd felkaptam a táskámat, és már el is indultam. Nekem szerencsére nem volt olyan messze az a pláza, Mes meg majd autókázik egy kicsit, de remélem valami visszafogottabb kocsival. A múltkor is elég feltűnőek voltunk a Ferrarival, szóval most ezért tiltottam meg neki, hogy valami luxus verdával jöjjön. Nem akarok az újságok címlapján szerepelni, bár fogalmam sincs, hogy van-e neki biciklije mondjuk…

Persze, hogy én érkeztem előbb a megbeszélt találkahelyre, így csak türelmesen leültem egy padra, és a mobilomat birizgáltam.

- Fel fogsz fázni, aztán majd lesheted, hogy valaha is gyereked legyen. – felhúzott szemöldökkel néztem fel, előttem pedig Özil toporgott kezeit egymáshoz dörzsölve.

- Neked is üdv! – álltam fel, és direkt nem köszöntöttem a szokásos két puszival. Tudok én magamra vigyázni, különben is elég hosszú a kabátom, így azon ültem, és nem is a padon!

- Csak nem akarom, hogy bajod legyen. – vonta meg a vállát, majd befelé vettük az irányt, ahol azért jóval melegebb volt, mint odakint, így le is vettem a kabátomat – Hol kezdjünk? – nézett rám, mert tudta, hogy itt úgy is én fogom őt húzni a boltokba, és nem fordítva.

- Ott! – azzal már rántottam is magammal be egyenesen egy ruhaboltba. És hogy mi volt a fellángolás oka? A kirakatban megláttam egy olyan koktélruhát, ami szinte már ordítozott utánam, hogy azonnal próbáljam fel. Az összes cuccomat Mesut kezébe nyomtam, és már mentem is be a próbafülkébe.

- Na? – léptem ki, mikor rajtam volt a gyönyörűség, Mes meg addig a fülkével szemben leült, de mikor meglátott pislogott párat.

- Hű… - csak ennyit tudott kinyögni, én pedig elégedetten vigyorogtam. Ilyen egy tökéletes visszajelzés.

- Egyébként hogy néz ki az ünnepi menetrended? – kérdeztem, miközben magamat lesegettem a tükörben, hogy mindenhol passzentos-e a ruha.

- Holnap utazok el a repülővel, aztán majd négy nap múlva jövök haza. – magyarázta, s láttam, hogy szemét le sem vette rólam.

- Szóval akkor még ma este itthon vagy. – vontam le a következtetést, majd eszembe jutott valami – Tudom, hogy nálatok nem szokás nagyon karácsonyozni, de nincs kedved este átjönni vacsira? Apa biztos örülne neked, anya meg még inkább. – fordultam ismét feléje hatalmas mosollyal az arcomon, mire elgondolkozott.

- Oké, benne vagyok. És a ruha jó lesz, vagy még egy kicsit illegeted magad benne? – vigyorodott el ő is, én pedig végignéztem magamon.

- Jónak jó, csak azt hiszem, ez marad a boltban. Mondhatni szép kis ára van. – húztam el a számat, így letörten vonultam vissza a fülkébe, hogy átöltözzek. Hát igen, nekem erre most nem nagyon volt keretem, így is a fizetésem háromnegyede elment az ajándékokra, plusz a rezsire. A többiből meg ugye meg kellett valósítanom a ma esti vacsorát, amit nem mellesleg még el sem kezdtem csinálni. Illetve csak annyit, amennyit előre meg lehet tenni.

A ruha végül tényleg ott maradt a boltban, pedig rendesen fájt is érte a szívem, de ha egyszer így jött ki a lépés, akkor nem lehet mit tenni. Ehelyett inkább meghívtam magam egy jó kis kávéra, és Özilt is meghívtam volna, de ő nem különösebben akarta engedni. Arra hivatkozott, hogy akkor nem lenne igazán férfias, én meg csak jól kiröhögtem. Ennek hatására persze besértődött, így kezdhettem a vigasztalást, s a vásárlásból nem is lett olyan nagy dolog, mert az egész azzal ment el, hogyan vigasztaljam meg Mest.

A végére már kijelentettem, hogy én akkor most otthagyom, mert főznöm kell, aztán kisvártatva bejelentette, hogy átjön segíteni, mert attól fél, hogy felrobbantom a konyhát. Na, erre föl én sértődtem be, szóval jól elvoltunk, és ígéretéhez híven tényleg be is állított hozzám fél háromkor.

- Szerintem anyuék ellettek volna ajándék nélkül is. – pillantottam le mosolyogva a kezében lévő dobozra, de csak megrázta a fejét.

- Ezt neked hoztam. Nézd meg, addig én meg birtokba veszem a konyhádat. – vigyorgott sejtelmesen, és izgatottan engedelmeskedtem neki. Leültem a kanapémra kibontani a csomagot, s mikor megláttam, mi van benne, majdnem felsikítottam, ugyanis az a ruha volt az, amit én visszaraktam üzletben, hogy túl drága.

- Ezt te sem gondolhattad komolyan! – csóváltam hitetlenül a fejemet, és komolyan nem voltam képes feldolgozni a tényt, hogy ez a lökött megvette nekem.

- Boldog karácsonyt! – vigyorgott ki rám a konyhából, én meg felpattantam, és odarohantam hozzá.

- Köszönööööm! – azzal átöleltem, és nyomtam egy puszit az arcára.

- Gyerekek! – nem kicsit rezzentem össze, s oldalra fordulva meglepődve vettem észre, hogy az ajtóban ott állnak anyuék.

- Öhm… nektek nem később kellett volna érkeznetek? Meg hogy jöttetek be? – pislogtam nagyokat még mindig Mesut nyakát szorongatva. Még köszönni is elfelejtettem a saját szüleimnek, de hát mit várnak, ha ilyen hamar rontanak be hozzám. És ha mondjuk most nem Mesut lenne itt, nem is felöltözve? Akkor mi lett volna? Mi van, ha van magánéletem?

- El tudtunk jönni egy korábbi géppel, így gondoltuk, meglepünk. – lépett közelebb anya, mire észbe kaptam, és lemásztam Mesről, hogy megöleljem.

- Az ajtód pedig nyitva volt. Tudod milyen veszélyes az ilyen? – apára csak pislogtam párat, majd hitetlenül megráztam a fejemet.

- Itthon vagyok. Itt van Mesut is. Ezek után szerinted ki tudnának rabolni? – tártam szét a karom, mire elkezdett még valamit magyarázni, de inkább csak őt is megöleltem, mielőtt még komoly fejtegetésbe kezd, hogy mennyire nem biztonságos a nem kulcsra zárt ajtó. Persze Özil csak ott vigyorgott a tűzhely fölött. Gonosz!

Ezek után a török-német srácot is üdvözölték anyáék, és eléggé örültek neki, hogy ő is velünk vacsorázik, de szerintem titokban annak örültek, hogy nem én főzök. Tudom, hogy erre gondoltak, láttam a szemükben.

Miközben Mesut a konyhában tevékenykedett, addig mi leültünk a nappaliba, ahol ki lettem kérdezve az életem minden egyes percéről, aztán meg én kérdeztem, hogy hol vannak a nagynénémék, mire kiderült, hogy még lepakoltak a szállodában, és ők valóban csak négykor jönnek át.

Aztán fél ötkor meg is érkeztek. Igen, ez jellemző volt rájuk, hogy ilyen pontossággal toppanjanak be, én pedig ott virítottam a vadonatúj ruhámban.

- Nagyon csinos vagy! – üdvözölt Linda, mögötte pedig ott jöttek a többiek.

- Kivel feküdtél le? – Felixtől, az unokatesómtól jött ez a kedves kérdés, és mindegyikünk igencsak meglepődve nézett rá, mire föl ő csak unottan beljebb sétált, mintha semmi rosszat nem mondott volna.

- Bocsánat, mostanában néha teljesen kezelhetetlen. Tizenhét éves, nem tudom, mikor fog kinőni ebből. – magyarázta Linda, de én csak legyintettem. Eddig mindig jól kijöttem Felixel, szóval biztos, feloldódik majd.

- Petra, segítened kéne, amíg átöltözök öltönybe! – szólt ki a konyhából Mesut, mire bólintottam, és már indultam volna, de valaki megrángatta a szoknyámat.

- Bemutatsz a pasidnak? – a hét éves Elena meresztett rám hatalmas szemeket, mire elmosolyodtam, és odavezettem a Real tízeséhez.

- Elena, ő itt Mesut, aki csak egy barátom. Mesut, ő itt Elena, az unokatesóm. – mutattam be őket egymásnak, és Elena talpraesett lány révén egyből lespanolt Özillel. A végén már ott tartott, hogy megy vele átöltözni, amiről persze a srác vörösödve próbálta meg lebeszélni.

Kint, a nappaliban nagyban ment a sztorizgatás, Elena pedig már azon pattogott, hogy milyen ajándék van a fa alatt, így mikor Mes kijött a szobából ezúttal már felöltözve, elkezdtük az ajándékozást. Mivel a kaja még nem volt készen, de elvileg nyugodtan otthagyhattam, ezért én is kivonultam, és mosolyogva néztem, ahogyan a srácok bontják a csomagolópapírt.

- Boldog karácsonyt! – anya és apa álltak elém, és én egy kicsit meglepődve néztem a kezükben lévő dolgot.

- Azt hittem, arról volt szó, hogy csak a gyerekeknek veszünk ajándékot. – pislogtam meglepetten, de ők csak mosolyogtak.

- Te is gyerek vagy. A miénk. És egyébként ezt a bátyád szánta neked, csak sosem tudta odaadni. – arcomról lefagyott a mosoly, és nagyot nyelve néztem le az ajándékra, de azért elfogadtam, és leültem egy székre. Egy darabig csak forgattam a kezemben, mialatt Mesut összevont szemöldökkel figyelt, s mikor eljutottam odáig, hogy akkor most kibontom, hirtelen egy dobhártyaszaggató sikítás harsant fel.

- De én nem ilyen színűt akartam! – Elena toporzékolt kezében egy pónival, ami kék volt – Nekem rózsaszínű kell, ez ocsmány!

Mindenki elhűlve nézte a kislány kiakadását, egyedül csak Felix röhögött a sarokban, s közben az új mobiljával videózta a húgát, aki a földhöz csapta a pónit. Mesut is csak lesett, de láttam, hogy alig bírja visszatartani a röhögést ő is. Gondolom ilyet még nem látott, de hát igen, azt nem említettem, hogy Elena elég erőszakos tud lenni, ha nem azt kapja, amit akar.

- Ugye, hogy megmondtam, hogy nem ezt a színt kellett volna megvennünk! – csattant fel Theodor, Linda férje, csakhogy azzal nem számolt, hogy Elena pont ekkor nem sikítozik, így könnyen meghallhatja, amit mond. De meghallotta, így hatalmas szemekkel nézett fel szüleire.

- Ti vesztitek az ajándékot? Nem is a Mikulás hozza? – néma csend lett a szobában, senki sem tudta, hogy erre mit mondjon, így Elenának elég ideje volt végiggondolni az egészet – Eddig hazudtatok nekem! – könnyek gyűltek a szemébe, azzal elfutott a hálószobámba, és magára zárta az ajtót. A bátyja még mindig röhögve videózott, a szülei pedig először egymásra néztek, majd egyszerre rohantak oda a másik szoba ajtajához, és szerettek volna bebocsájtást nyerni. Nem ment.

- Mi ez a füst? – nézett hirtelen körbe anya, mire én sápadtam le, és rohantam be a konyhába. Igen, időközben a tűzhelyen hagyott kaja nem hogy odaégett, de szabályosan kigyulladt, így ott lángolt a lábosban.

- Úristen! – kiáltottam, mögöttem pedig mindenki egyből megtorpant.

- Én szóltam, hogy fel tudod robbantani a konyhát. – suttogta Mes, mire nem enyhén rosszalló pillantást kapott tőlem.

- Vigyázat! – abban a pillanatban apa lökött félre mindenkit kezében egy poroltóval, és annak teljes tartalmát a tűzhelyre, és az ott lévő lángoló ételre fújta. A sírás szélén álltam, amint ott pislogtunk a fehérbe öltözött ünnepi vacsorára, Felix pedig ezt is lefotózta.

- Honnét szedted azt? – suttogtam lesütött szemmel.

- A lépcsőházban találtam. – magyarázta apa, és én azt hittem, hogy már túl vagyunk a nehezén, ám ekkor ismét a nappali lett a csatatér színhelye.

Az időközben teljesen elhanyagolt Hugo úgy döntött, hogy ő most akarja kamatoztatni a fáramászási képességét, így megpróbálkozott a karácsonyfával, ami azonban nem bírta a macska kis súlyát sem, így egy hangos reccsenés közepette oldalra vette az irányt.

- Ezt komolyan nem hiszem el! – csóváltam a fejemet, aztán csak levágódtam a kanapéra. Tudtam, hogy nem lett volna szabad iderendelni a családot, mert abból jó nem sülhet ki, de anyáék erősködtek, hogy ők ide szeretnének jönni, így engedtem nekik. Nem lett volna szabad.

- Nyugi, ennél rosszabb is lehetne. – ült le mellém Felix, mire felhúzott szemöldökkel fordultam felé.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan. – csóváltam a fejemet. Teljesen elveszettnek éreztem magamat.

- Dehogynem. Rosszabb lehetne, ha ilyenkor nem lehetne kaját rendelni, így már csak háromnegyedóra és megérkezik a pulykás pizzánk. Ünnepi kaja kicsit másként. – vigyorodott el, mire én is elmosolyodtam egy kicsit. Ez aranyos volt tőle.

Háromnegyed óra múlva tényleg csengettek, és megjött a kilenc darab pizza, ami miatt a futár igencsak furcsán méregetett, de mikor odaadtam neki a borravalót, azonnal más kifejezést öltött az arca.

Addigra már Lindáéknak is sikerült Elenával lerendezni a dolgokat, a hó is esni kezdett kint, és végül is a karácsonyfám sem mutatott olyan rosszul ferdén. Új dizájnt teremtettünk…

Nagynénémék fél kilenc fele hagyták el a lakásomat, anyuék pedig ezek után vonultak el lefeküdni, így végül már csak Mesuttal maradtunk ketten a nappali kanapéján.

- Jól szórakoztál? – kérdeztem félig felhúzott szemöldökkel, és ő is elvigyorodott.

- Hiba lett volna kihagyni. De amúgy ezt még nem bontottad ki. – nyújtott felém egy dobozt becsomagolva, és azonnal rájöttem, hogy ez az az ajándék, amit a bátyám szánt nekem még annak idején. Vettem egy mély lélegzetet, és kibontottam, de mikor megláttam, mi az, teljesen elállt a lélegzetem. Egy gyönyörűszép nyaklánc volt az, egy gyémántokkal kirakott medúza medállal. Elmosolyodtam, hiszen tudtam, miért kaptam ezt tőle. A kedvenc állata, de az öröm mellé mégis társult egy kis szomorúság is, így óvatosan visszatettem a dobozba, és eldőltem Mesut ölébe.

- Hiányzik? – kérdezte halkan, mire csak szótlanul bólintottam, és egy könnycsepp gördült le az arcomon. Mes végigsimított a hajamon, és ott aludtunk el mindketten. Ő a kanapé háttámlájára döntve a fejét, én pedig az ölében fekve, miközben kint a hó hatalmas pelyhekben fehérbe borította a karácsonyi tájat.