Dear Diary - 10. fejezet

Sziasztok!
Most egy kis köszönet nyilvánítás fog következni a fejezet előtt, ne haragudjatok, ilyen hangulatom van most, és úgy érzem muszáj leírnom.
Elsősorban köszönöm babunak alias Esztinek, hogy rávett a történetírásra, mert egyáltalán nem bántam meg, és amúgy is szeretek írni. Köszönök mindent Deveczkének és Viinek, akiknek a kommentjeiktől mindig egyből jó kedvem lesz, komolyan, nagyon jól esnek ezek a visszajelzések, és végül köszönet mindenkinek, aki olvassa a történetet, remélem továbbra is velem maradtok! :):):)
És akkor most jöjjön a fejezet:

„A mai este folyamán talán választ kaphatok mindenre, és végre eldönthetem, hogy mit is érzek. Mert már most kikészülök ettől a kétes dologtól. Bízok a legjobbakban.”

Mirjam

- Mi szólnál, ha ma este főznék valamit, te meg eljönnél? – tartottam a fülemhez a telefont, miközben a konyhaszekrényben kutattam, hogy milyen hozzávalók vannak itthon.

- Hm, nem hangzik rosszul. Mikor menjek?

- A hét óra megteszi. – ezzel le is beszéltük a dolgot, én meg felírtam pár dolgot a bevásárló listára. Egy barátomat hívtam át, akit már kisiskolás korom óta ismertem, és mindig is a legjobb barátom volt. Különleges kapcsolat volt közöttünk, hiszen ha bárki látott volna, azt hihetné, hogy együtt vagyunk, de ez még soha egyikünknek még csak eszébe sem jutott. Csupán jól elvagyunk.

Jó kedvem volt, hiszen Nina szülinapja egész jól sikerült, és amióta elmentem, ez volt az első alkalom, amikor ismét igazi, normális családnak tűntünk. Már amennyire normális az, hogy Sergio először tortával eteti az újdonsült kutyát, aztán amikor Rame belepisil a cipőjébe, sőt még bele is öklendezik, akkor már meg akarja fojtani, és kitömni lábtörlőnek. Persze sikeresen megvédtük a kutyust, és szerintem Sergi is meg fogja szeretni, de azért mondtam Ninának, hogy az első napokban különösen ügyeljen erre.

Gyorsan lefutottam a boltba, vettem néhány dolgot, majd mikor hazaértem elkezdtem összeütni a vacsorát. Tényleg nem egoizmusból, de szerintem egész jól főzök, vagyis nekem ízlik, mások meg eddig nem panaszkodtak. Szóval vagy ízlik nekik is, vagy otthon gyomorrontást kaptak, de szerintem inkább az első. Vagyis remélem.

Hét előtt három perccel el is készültem, pont időben, ugyanis Daniel abban a pillanatban csöngetett is.

- Szia! – üdvözöltem a nyakába ugorva, majd adtam neki két puszit.

- Hogy jobban csússzon a kaja. – emelt fel vigyorogva egy üveg vörösbort, miközben beljebb mentünk, én pedig mosolyogva átvettem tőle – És mi újság? – kérdezte, majd leült az asztalhoz, én meg kitöltöttem két pohár bort.

- Élek, amint látod. Ma volt Nina szülinapja, szerintem szuperül sikerült, és lassan már mindenki kezdi megszokni, hogy itt vagyok. Bár ez három hónap után már természetes szerintem. – ültem le én is mosolyogva, aztán neki álltunk enni. Egész jó hangulatban telt az este, jó volt megint beszélgetni Daniellel, bár ő is az elsők között volt, aki megtudta, hogy visszatértem, de akkor is. Kaja után átültünk a nappaliba, és ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Nagyon jól elvoltunk, de aztán hirtelen csöngetett valaki, így felpattantam. Az ajtóhoz siettem, majd nem kicsit lepődtem meg.

- Öhm, szia, Fer! – köszöntöttem Nandot meglepődötten. Nem is számítottam rá, hogy idejön.

- Hola! Bocsánat a zavarásért, csak nálam maradt a... – kezdte zavartan, aztán megakadt, és tekintete mögém vándorolt, én pedig egy kezet éreztem a derekamon.

- Ki az Mirjam? Áh, te biztosan Torres vagy, ugye? – Daniel egy mosolyt küldött Fernando felé, de a focista pillantása lejjebb siklott a derekamon pihenő kézre, és alig bírt megszólalni. Nekem némileg égett a fejem, mert már sejtettem, hogy ezt nem úgy fogja érteni, ahogy az valójában van.

- Hello! – rázott kezet Daniellel, majd felém fordult – Szóval csak ezt akartam odaadni, de már megyek is, nem zavarok. – azzal kezembe nyomta a mappámat, amiben az ő menetrendjét írtam fel, hogy mikor, hova satöbbi, aztán megfordult, és elment.

- Fernando! – kiáltottam utána, de vagy nem hallotta, vagy nem is akarta meghallani, a lényeg, hogy nem nézett vissza. Kicsit megtörve álltam az ajtóban, de aztán becsuktam, és Danielre néztem, aki kérdő tekintettel vizslatott.

- A pasid nem igazán bír engem. – mondta, és a szemébe néztem.

- Nem a pasim. És nem is lesz az valószínűleg. - tettem hozzá még magamban, és eléggé elkenődöttnek nézhetett ki az arcom.

- Na, gyere! Hallani akarok erről a Torres gyerekről, meg rólad. – húzott vissza a nappaliba, én meg nem ellenkeztem. Örültem, hogy végre valakinek beszélhetek erről, bár ahogy észrevettem Nina amúgy is tudott valamit, de vele akkor sem vitattam meg a dolgot.

Nina

- Hova megyünk? – kérdeztem a kocsiban ülve.

- Az titok. – jelentette ki Reyes, én meg mosolyogva ücsörögtem tovább mellette. Fogalmam sem volt arról, hogy hova visz, de már nagyon izgultam.

Némileg zavart az ez után beálló csend, ezért gondoltam elkezdek mesélni.

- Képzeld, Sergiotól kocsit kaptam. Annyira jól megy az a BMW, és most már végre én is használhatom a jogsimat. Jaj, Mirjam meg egy kiskutyát, Mesut meg egy nyakláncot adott. – áradoztam, s önkéntelenül is megérintettem a nyakamban lévő medált. Annyira tetszett, hogy szerintem nem nagyon fogom levenni ezentúl. Max alváskor és fürdéskor.

- Tök szuper. – nem nézett rám, csak az utat figyelte, gondolom, mert nem akart balesetet. Hát, őt nem lelkesítette annyira a dolog, mint engem.

- Hát ez nem tűnt valami örömteljesnek. – néztem ki az ablakon, de végül is nem sértődtem meg. Na jó, talán egy kicsit.

- Bocs. Akkor: Húú, de szipiszupi, mindjárt összepisilem magam, olyan izgi! – vékonyította el a hangját, én meg felnevettem.

- Jó-jó, értettem a célzást. De ugye szeretsz? – számára ez most nem tűnhetett valami komolynak, de nekem belül szükségem volt a válaszára. Nagyon.

- Persze. – azzal átkarolta a nyakamat, és odahúzott egy csókra, de amikor ajkaink összeértek, egy másik kép ugrott be elém, amitől összerezzentem. – Minden rendben? – nézett rám egy pillanatra összehúzott szemöldökkel, de aztán újra az útra figyelt.

- Aha, csak izgulok. – egy mosolyt erőltettem magamra, de valójában semmi sem volt rendben. Miért Mes jutott eszembe, mikor Reyes csókolt meg? Egyáltalán miért gondolok én rá, és arra, hogy mennyivel, de mennyivel édesebb volt az ő csókja?! Sürgősen ki kéne verni a fejemből, mert ez az érzés, ami bennem kavarog... ettől úgy érzem, mindjárt felrobbanok.

- Megjöttünk. – parkolt le Reyes, én meg feleszmélve vettem szemügyre a helyet.

- Öhm, egy bowling pálya? – fintorogtam, mert egyáltalán nem erre számítottam. Sőt, egyáltalán nem akartam a 18. születésnapomat egy bowling pályán tölteni, ahol kapunk egy pályát két órára, aztán érezzük jól magunkat a mellettünk lévő nyugdíjas klub tagjaival.

- Ja, de ne nézz már így, hidd el, meg fogsz lepődni. – nézett rám, majd kiszálltunk, és kézen fogva bevezetett. A legrosszabbra számítottam, de aztán a legjobbakat kaptam. Nem a nyugdíjas bowling klubot korlátozott használattal, nem. Hanem a barátaimat egy teljesen kibérelt bowling épülettel, kajával, zenével, és mindennel, amit csak egy szülinaphoz el lehet képzelni. Csodálatos érzés volt, hogy mind ott voltak, és gondoltak rám.

- Boldog szülinapot! – hangzott el, mikor megérkeztünk, én meg kis híján sírva fakadtam.

- Köszönöm! – hajtogattam a folyamatos, személyes gratulációk során, s miután mindenkitől kaptam legalább egy puszit, elkezdtünk játszani.

Naná, hogy az én csapatom volt a legjobb, bár azért egy jó két óra múlva már vesztettünk a teljesítményünkből, hiszen az italok nagy része alkoholból állt, így a fele társaság már a buli felénél leitta magát. Hozzáteszem, én nem. Jó, azért én is ittam, elvégre betöltöttem a 18-at, de nem olyan mértékben, mint ők. Én még tudtam értelmesen gondolkodni, vagy legalábbis a többiekhez képest szinte józan voltam. Szinte.

- Hú, láttad ezt, Rey? – vigyorogtam egy tízes dobás után, de barátomat nem találtam sehol, így összehúzott szemöldökkel néztem körbe – Valaki nem látta Reyest? - mindenki a fejét csóválta, ezért gondoltam, megkeresem. Nélküle nem buli a dolog.

A pályák környékén nem igazán találtam, ezért kicsit otthagytam a jól szórakozó tömeget, és másfele mentem megkeresni. Útközben összefutottam az egyik évfolyamtársammal, akinek hirtelen nem is jutott eszembe a neve. Nem igazán szoktam vele beszélni, körülbelül csak látásból ismerem.

- Hali! Nem láttad véletlenül a pasimat? – kérdeztem tőle, mire a csaj kissé furán nézett rám.

- Őő, hát a mosdó felé láttam, azt hittem te vagy vele, de most már értem, miért akarta, hogy ezt adjam oda neked. – nyújtott oda egy ajándékszerű dolgot, nekem meg az égbe szaladt a szemöldököm, és az említett helyszínre siettem.  Ezt meg mégis hogy értette?

- Rey... – nyitottam be a mosdóba, de aztán hirtelen megtorpantam, mert olyat láttam, amit nem kellett volna, és az a kép a szívemig hatolt. Reyes a fal mellett állt, az egyik csaj szintén az évfolyamról pedig előtte térdelt... Egy pillanatig csak úgy meredtem rájuk, mintha szellemet látnék, de aztán kirohantam utat engedve a könnyeimnek. Nem a többiekhez mentem vissza, hanem a kijárat felé vettem az irányt, nem törődve senkivel és semmivel.

Fogalmam sem volt arról, hogy hova menjek, haza semmiképp nem akartam. Valahogy úgy éreztem, hogy nekem ott most nem lenne jó. Hiába kísértek el egésznap a délelőtti történések, hiába voltak kétes érzelmeim a Reyeshez és Mesuthoz fűződő viszonyomról, de egyszerűen ez most nagyon rosszul érintett. Mert azért egy bizonyos fokig még Reyt is szerettem, csak most nagyon össze voltam zavarodva, de azt hiszem ez az előbbi nyilvánvalóan megadta, hogy mi lesz most. És az fájt a legjobban, hogy ezt nem közölte velem, ahogy illett volna. Mert meg lehetne ezt mondani simán is, hogy nem kellek már neki, de ő inkább a rosszabb utat választotta.

El akartam hajítani a mobilomat, az egyetlen dolgot, ami most nálam maradt az ajándékon kívül, de aztán végül nem tettem meg, mert valami más jutott eszembe. Tudom, hogy ez annak a hatása, hogy én is ittam, pedig egyszer már megfogadtam, hogy soha többé alkohol, de megint csak az ital cselekedett helyettem.

Sergio, sajnálom! Azt hiszem, már túl sok gondot okoztam neked, és mindenkinek. Talán fel kéne szívódnom, és úgy jobb lenne. Én csak nyűg vagyok mindenkinek. Szóval ne haragudj! Szeretlek! És üzenem Mesutnak is, hogy őt is! És Mirjamot is, meg Eleonort, meg Carlot! Mondd meg nekik, hogy ők se haragudjanak, ezentúl nem okozok több gondot. De tényleg. Úgyhogy viszlát Sergi, köszönök mindent, hogy eddig kibírtál, és gondoskodtál rólam! Sosem fogom ezt elfelejteni!

Elküldtem az sms-t, majd a közelben lévő hídhoz mentem, és kiültem a korlátjára. Nem akartam semmi hülyeséget csinálni, csupán gondolkodtam, hogy most hova is menjek. Talán stoppolni fogok, vagy nem tudom. De majd megoldom.

Két perc múlva már folyamatosan csörgött a telefonom, Sergi hívott, de nem vettem fel. Jó kis szülinap, mi? Azt hiszem most jött ki az elmúlt két és fél év. Most fogtam fel, hogy mennyi minden történt miattam, és talán Reyesnek is ezért nem kellek, mert túl problémás vagyok. Hiszen, amikor anyuék meghaltak, akkor is a bemutatóra siettek. Szóval azt hiszem, az is az én hibám.

Megint csörgött a telefon, de ezúttal nem Sergio volt az. Hanem Mesut. Egy pillanatig tétováztam, hogy felvegyem-e, de aztán benyomtam a zöld gombot.

- Mesut. – suttogtam.

- Nina! Merre vagy? – kicsit ijedt volt a hangja, amit meg is értettem, s már épp válaszolni akartam, mikor kicsúszott a kezemből a telefon.

- Ne! – kaptam utána, de nem értem el, így az belecsobbant a vízbe. Hát, ez nagyszerű! És hogy Mesutnak miért válaszoltam? Nem tudom, de amit írtam Sergionak, hogy Özilt is szeretem, azt most teljesen máshogy értettem. Sokkal komolyabban.

Csak bámultam azt a helyet, ahol az előbb a mobilom volt, aztán eszembe jutott Reyes ajándéka. Kíváncsi voltam, hogy mi az, így hát kibontottam a papírból. Egy képet kaptam tőle, ahol ketten vagyunk. Csodálatos, de ez számomra most már elvesztette a hatását. Ez most már csak egy ócska kép, melyen két tinédzser boldognak tűnik, így hát fogtam, és ezt is belevágtam a vízbe. Nem sajnáltam, most már minek.

Fél órán át néztem a folyó lassú menetelését, közben pedig sok mindenen gondolkoztam, és rájöttem, hogy talán hülyeség volt az az sms. Talán kicsit felfújtam a dolgokat. Szóval épp le akartam volna szállni, mikor hirtelen valaki hátulról átkarolt, és a fülembe súgta:

- Ne tedd ezt!

„Talán sok embernek nincs olyan élete, mint nekem, de ez csak egy dolog miatt lehetséges: engem csodálatos emberek vesznek körül, akik valóban szeretnek, és sokaknak ez nem adatik meg. De én igazán szerencsés embernek érezhetem magam, hiszen ha valakik, hát ők biztos, hogy mindig mögöttem állnak, hogy megvédjenek.”

Dear Diary - 9. fejezet

Remélem örülni fogtok a következő résznek, szerintem egész jó lett, de ez csak egyéni vélemény. :D Szóval jó olvasást!:)

„Azt hiszem, most rendbe jött az életem. Legalábbis eddig úgy tűnik, mivel ez a három hónap arról szólt, hogy szokjam az új helyzetet, de semmi gond nem történt. Szóval Aaront letartóztatták, és mivel Mirjam feje is felrepedt, ráadásul Özil orra eltört, plusz még a két évvel ezelőtti, ezért bűnösnek találták. Bár az utóbbit nem tudom, hogy bizonyították rá. Mindegy. A lényeg, hogy most nincs mitől tartanunk, értem sem jött el senki, szóval csupa happy a dolog.

Egyébként Mirjammal is megbeszéltem a dolgokat. Egyáltalán nem haragszok rá, és most, hogy már tudok mindent, szinte én érzem magam rosszul, hogy vádaskodtam. Csak azért ment el, hogy engem megóvjon ettől a pszichopatától, és sikerült is neki. Ha belegondolok, hogy min kellett ezért keresztülmennie...

Amúgy szerintem közötte és Torres között van valami, csak eddig bénák voltak ehhez. De tuti, hogy egyszer még összejönnek, ha más nem, akkor majd én segítek. Jó vagyok az ilyenekben, de komolyan. Egyébként Özilnek nem jött be azzal a csajjal. Muhaha. Gonosz vagyok, tudom, de egyszerűen nem bírtam, ha azzal a nővel volt. Irritált, és nem is passzoltak össze. Mesuthoz más fajta csajok passzolnak szerintem.

Ha már szerelmi dolgok, akkor csak annyi, hogy Reyessel én még mindig jól megvagyok, szerintem készül ma estére valamivel. Nem árulta el miért, de azt mondta, fél hétre legyek kész, és ebből arra következtetek, hogy valamit tervez. És hogy miért gondolom ezt? Mert ma vagyok 18! Sergio már korán elment, de kaptam tőle egy sms-t, remélem hamar hazaér. Mesut gondolom, még úgy is alszik, de mindjárt felkeltem. Tudom, hol tartja a pótkulcsát, bár nem túl okos helyen. Idióta. Hihi.

Jaj, még nem is mondtam, hogy felhagytam a lógással. Három hónapja Sergi ugye eléggé kiakadt, és mivel fent állt a veszély, hogy soha többé nem csinálhatom azt, ami az életem szerves része, ezért elkezdtem bejárni órákra. Tök fura nem? Na jó, csak vicceltem, ez lenne a természetes. Mondjuk ez Reyesről már nem mondható el, de ő nem én vagyok, és hiába vagyunk együtt, én nem függök tőle. Még ha hülyének is néztek, mikor ezt bejelentettem nekik. De a lényeg, még mindig együtt vagyunk, s miden szuper.

Na, de megyek, felkeltem a szomszéd idiótát. Lehet, viszek valami dudát is.

Páá, majd még írok”

Gyorsan felkaptam magamra egy leggingset, meg egy bő pólót, mivel idáig hálóingben voltam, aztán belelépve a papucscipőmbe átslattyogtam Mesuthoz.

- Mindjárt jövök, de szerintem egy éhes focistával térek majd vissza. – szóltam Eleonornak, aki csak mosolyogva bólintott. Hát igen, ahogy ismerem Mesutot, tuti, hogy megint nem vásárolt be, mivel tegnap este meccs volt, a bejárónőjét meg megint nagyon kedvesen szabadságra küldte. Komolyan, szerintem túl sokszor engedi el, az a nő meg kihasználja ezt a naivságát.

Boldogan, szinte dalolva és ugrándozva mentem be a szomszéd kapun, majd a pótkulcsot elővéve a házba is bejutottam. Az egész csendes volt, pont, ahogy gondoltam. Tuti, hogy még mindig alszik, így levettem a cipőmet, majd halkan osonva a hálójához mentem. Gondolom, mivel nem számított senkire, ezért aludt nyitott ajtónál, így bekukucskáltam, s mosolyogva konstatáltam, hogy igazam volt. Csendben belopództam, majd az ágyához érve egy hirtelen pillanatban ráugrottam.

- Jó reggelt! – visítottam, ő meg szerintem szívrohamot kapott.

- Idióta vadbarom állat, mégis mit művelsz? – kelt fel, aztán arrébb lökött az ágyon, én meg csak röhögtem – Nem vicces! Mi van, ha leáll a szívem az ijedtségtől vagy valami?! – tárta szét a karját, de továbbra is csak nevettem. Annyira vicces volt a reakciója.

- Ugyan! Te annál sokkal erősebb szívvel rendelkezel. – kezdtem el körözgetni az ujjammal a mellkasán, majd ártatlan arccal felnéztem rá. Nem sok kellett az újabb röhögőgörcshöz.

- Persze, mert ki kell bírnom téged. – fogta meg a kezemet, hogy fejezzem be, és fél szemöldökét felhúzva nézett a szemembe. Egy pillanatig álltam a tekintetét, de aztán vörösödve elkaptam a kezem, és lekászálódva az ágyról átültem a mellette lévő fotelbe. Erre csak felnevetett. Gonosz!

- Éhes vagy? – tereltem, és megpróbáltam ismét vigyorogni.

- Őő, aha. – bólintott.

- Akkor öltözz, a szülinapos meghív egy reggelire. – a szám fülig ért, de a szülinapos kifejezésre nem reagált semmit. Elfelejtette volna?

- Nem akarsz addig kimenni? – nézett rám, mire pislogtam párat.

- Van rajtad alsónadrág? – bólintott, szóval nem mozdultam – Akkor nem. – azzal vigyorogva ránéztem. Egy darabig csak habozott, de aztán végül megvonta a vállát, és kikelt az ágyból. Hát, nem volt rossz a látvány, de amikor észrevette, hogy nézem, gyorsan megszólaltam.

- Ne mááár! Fekete boxer?! Azt hittem, legalább piros pöttyös, vagy szívecskés! – nyafogtam, mire a szemét forgatta, és inkább kiküldött. Sóhajtva ugyan, de kifáradtam, és elgondolkoztam, hogy mit is művelek tulajdonképpen. Nekem ott van Reyes, Özilt meg a bátyámnak tartom, de miért csinálom ezt akkor? Bár ami azt illeti, ő is tesz néha olyan dolgokat, amiket félre lehetne érteni, de nekem azonnal le kell állnom!

Pár perc múlva Mes már felöltözve jött ki, és egy kis dobozt tartott a kezében. Felcsillant a szemem.

- Most mit mosolyogsz? Ebben tartom az órámat. – vigyorodott el, mire belebokszoltam a vállába – Na jó, boldog szülinapot, Tökmag!

- Hé, már nem vagyok tökmag! – csattantam fel, mire összekócolta a hajam.

- Nem, nem, már nem vagy az. - azzal átnyújtottam a dobozkát, és adott két puszit. Ezek után én izgatottam nyitottam ki, s mikor megláttam, mi van benne, elakadt a lélegzetem.

- Úristen, ez de gyönyörű! – emeltem fel óvatosan a fehérarany nyakláncot. Valóban csodaszép volt, a medál pedig egy szív volt, mellette pedig egy kulcs lógott. Gyönyörű, és aranyos is egyben. A szívnek a széle apró gyémántkövekkel volt kirakva, a kulcs pedig úgyszintén. Hát erre tényleg nem számítottam tőle, de most már végképp nem tudtam levakarni a vigyort az arcomról.

- Segítsek felvenni? – kérdezte Mes óvatosan, mire válaszul megfogtam a hajam, és hátat fordítottam neki. Kivette a kezemből a láncot, majd felrakta a nyakamba, végül pedig megfordultam, hogy megmutassam neki.

- Üdv a felnőttek közt. – vigyorgott, miközben folyton a medált nézte – Nagyon jól áll. – mélyen a szemembe pillantott, az én szívem pedig dobbant egy nagyot. Enyhén elpirulva én is az ő szemébe néztem, aztán... aztán olyan történt, amire nem voltam felkészülve. Nem tudom, ki volt a hibás, mert szerintem egyszerre cselekedtünk, de én már csak akkor eszméltem fel, mikor ajkaink összeértek. Kellemes érzés futott végig rajtam, és valahogy nem ellenkeztem. Az agyam azt mondta, hagyjam abba, de a szívem az ellenkezőjét állította, és ő győzött. Visszacsókoltam lehunyt szemmel, ő pedig kezeit arcomra helyezte, de egy pillanatra sem távolodott el tőlem. Automatikusan beletúrtam a hajába, de nem tudtam parancsolni magamnak.  Nem tudom, mi történhetett abban a pillanatban, amikor ott álltunk a szoba kellős közepén egymás ajkait falva, de az tény, hogy ezt nem csak én akartam. Hanem ő is. Nem tudom azt sem, hogy ez meddig fajulhatott volna, ám a telefonom csörgése pár perc múlva félbeszakított, és talán ez jobb is így. Ez volt a helyes, hiszen nekem barátom volt, ő meg a fogadott bátyám.

- Sergi? – lepődtem meg, mikor másik bátyám szólt bele a telefonba – Ó, az szuper, akkor délben találkozunk. – azzal már le is raktam, mivel csak azt közölte, hogy ebédre hazaér. Félve néztem vissza Özil szemeibe, de ő is ugyanilyen pillantással tekintett rám. Tanácstalanok voltunk, hiszen az előbb történtekre még mi sem tudtuk a választ.

- Szerintem menjünk. Eleonor csinált palacsintát reggelire. – mondtam halkan, az ajtó irányába nézve, ő meg csendben bólintott. Hirtelen nem tudtam, mit érzek, és legszívesebben kifutottam volna a világból. Miért csináltuk ezt?!

Mesut

Normális vagyok én?! Komolyan, mit műveltem? Szerintem megőrültem, hiszen ezt nem szabadott volna. Nem csak azért, mert bátyjaként tekint rám, hanem mert van barátja, és... és megannyi dolog miatt nem. Ez az egyedüli dolog, amit nem szabad. Mi lesz, ha Sergio megtudja? Akkor nekem végem, kitekeri a nyakam. Ó te jó ég!

Szó nélkül követtem Ninát, és ahogy előttem ment, látszott, hogy az előbbiek feldolgozása még neki sem sikerült. Számon még éreztem a csók ízét, és ettől még inkább furcsa érzésem lett. De hiszen ő is akarta! Visszacsókolt, és nem lökött el, szóval ez jelent valamit, nem? Nem?!

Az a baj, hogy most is legszívesebben megragadtam volna, és megint magamhoz húztam volna, de ezt nem szabadott, de alig bírtam visszafogni magam. Az előbb, ott a szoba közepén szinte megállt az idő, és az a két-három perc legalább két-három órának tűnt. Szerencsére csörgött a telefon, mert ha az nem lépett volna közbe, akkor talán nem lettem volna képes lefékezni magam. Így legalább időben le tudtam állni, és ez jobb is, főleg az ő szempontjából. Ninának így a legjobb, és nem azt kell néznem, hogy nekem mi felel meg, itt nem én vagyok a fő szempont. Szóval jól van ez így, azt hiszem. Még ha kellemetlen is.

- Mi ez a nagy csönd? – kérdezte Eleonor, miközben elénk rakta a tányérokat. Én csak felnéztem, Nina meg magára öltött egy hatalmas vigyort.

- Nézd mit kaptam Mestől! – mutatta fel a láncot boldogan, ami nem tudom, hogy valódi öröm volt-e, vagy csak megjátszotta magát, hogy ne tűnjön fel semmi.

- Gyönyörű. – mosolygott a bejárónő, s rám nézett, én pedig megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, aztán visszatemetkeztem a reggelibe. Ekkor hirtelen kinyílt az étkező ajtaja, és két újabb ember lépett be rajta.

- Sergio, Mirjam! De hát azt mondtad, csak... – lepődött meg Nina.

- Meglepetés! – mosolyodott el Sergio, majd beljebb lépdelve megveregette a vállamat – Tudhattam volna, hogy itt leszel. Te, nem költözöl hozzánk? – röhögött, de én nem mertem felnézni rá. Túlságosan tartottam attól, hogy árulkodó lehet a tekintetem. Ezért nem is bántam, mikor Ninára terelődött ismét a szó, és Mirjamék kihívták a ház elé. Én már tudtam, mi ez az egész, így komótosan kifáradtam, de mire kiértem, Nina már ott visongott a BMW-je előtt, pedig még nem is látta az ülésen lévő kiskutyát. Aztán kinyitotta az ajtót. Ami ezek után következett, azt valószínűleg az egész utca hallotta. Óvatosan elmosolyodtam. Jó érzés töltött el, mikor boldognak láttam, s hiába volt egy részről még gyerek, másfelől már igazi nő volt, csak ez ilyenkor nem látszott.

- Köszönöm! – ugrott Sergio és Mirjam nyakába, hiszen a kocsit Sergiotól kapta, a kutyust meg Mirjamtól, de aztán még Sergi felé fordult – Nézd! – mutatta neki a nyakláncot, mire csapattársam hátrafordult.

- Wow. – nézett elismerően, aztán mindannyian azt néztük, ahogy Nina megpróbálja megmenteni a kocsi ülését a kutyustól való fenyegetettség elől. Kicsit eltűnődtem, hiszen a lakásomban lévő csóknak a képei újra és újra beúsztak a fejembe, s csak akkor eszméltem fel, mikor Nina az orrom alá dugta a golden retriver kölyköt.

- Kell neki név. Te mit adnál neki? – mosolygott rám, én meg csak a fejemet kapkodtam.

- Fogalmam sincs. A Kutya a legegyszerűbb. – vontam meg a vállam, de erre mindenki elhűlten meredt rám. Nem tudom, mi van, nem vagyok jó névadásban. A gyerekemet sem tudom, hogy fogom majd hívni.

- Haver, fel nem bírom fogni, hogy egy olyan ember, aki a pályán kreatív, hogy lehet az életben ilyen fantáziátlan. – csóválta a fejét Sergio, de Nina csak a kutyust bámulta.

- Szerintem legyen a neve Rame. – mondta, de most rá néztünk úgy, mintha hülye lenne, és a pillantásunk azt kérdezte, hogy „Ez meg honnan jött?” – Most mi van? Ra, mint Ramos, Me, mint Mesut. Az életem két létfontosságú személyének nevéből. Bocs, Miri, csak gondoltam, mivel fiú, ezért a srácok nevéből kreálok neki valamit. – Mirjam mosolyogva bólintott, de mi ketten Sergioval csöndben voltunk, főleg én, mikor a mondat második felénél rám nézett Nina. Csak nyeltem egy nagyot, és nem tudtam eldönteni, hogy most mi van, de nagyon örültem, mikor bementünk, merthogy torta is van.

„Úristen! Csak ezt tudom mondani az eddig történtekre. Annyira csodálatos eddig a szülinapom, és Reyes meg mindjárt itt van értem. Az ajándékaim meg... hú. A kocsi valami eszméletlen, torta után ki is próbáltuk, szuperül megy, a kutyus pedig, nos... most is itt ül az ölembe, pihizik. Nagyon kis édes, igaz Sergio cipőjébe már belepisilt, amiért kapott is volna, de én megvédtem. Meg Sergio amúgy sem lenne képes bántani.

A Mesuttól kapott nyaklánc meg valami csodaszép. Bár ami nála történt, azt nem tudom mire vélni, és elfelejteni. Annyira csodálatos volt, de tulajdonképpen nem tudom, mit érzek most, és ez így elég gáz. Azt hiszem ő több számomra, mint egy báty. De az lehetséges lenne, hogy szeretem? Mármint eddig is szerettem, de hogy ez más fajta lenne, mint a Sergi-féle szeretet? Egyáltalán ő mi akar tőlem? Semmit, csak szimplán lefektetni, vagy ezt ő is komolyan gondolta-e? Fogalmam sincs, de most megjött Reyes, szóval léptem.

Csá!”

Dear Diary - 8. fejezet

„Azt hiszem, különösen értek ahhoz, hogy mindent elrontsak. Komolyan, ezt tanítani kéne, vagy nem tudom. Alig egy-pár napja szereztem tudomást a nővéremről, erre most a saját hibámból adódóan el is veszíthetem. Hogy ez mennyire rossz érzés? Nagyon. Soha senkinek nem kívánom ezt a félelmet, de komolyan. Ha lehetne választani, akkor már inkább a halál. Nem viccelek.”

- Fernando, mi ez az egész? – ragadtam meg a karját, így megakadályoztam abban, hogy elsiessen. Nem érdekelt, hogy rohan, de tudni akartam, hogy mi folyik itt.

- Ezt majd később, legyen annyi elég, hogy annak a pasinak köze van ahhoz, hogy Mirjam elment két éve. – jelentette ki, én meg pislogás nélkül meredtem rá. Nem értettem, és tudni akartam a részleteket, mert kezdett minden nagyon zavarossá válni.

- Veled megyek. – jelentettem ki hirtelen, ellentmondást nem tűrő hangon, de sajnos Torres akarata érvényesült.

- Dehogy jössz! Elég, ha csak az egyikőtök van bajban. Mesut majd vigyáz rád, és inkább hívjátok oda a rendőrséget. – azzal már el is rohant, ott hagyva minket tök értetlenül. Azt hittem felrobbanok az idegességtől, de Mes már elő is vette a telefonját, hogy hívja a rendőröket. Egy pillanatig csak Fernando után meredtem, majd nem haboztam sokáig, hátrapillantottam a még mindig beszélő Özilre, aztán fogtam magam és beültem az első taxiba, ami jött. Gyorsan bemondtam a címet, majd még hátrapillantottam, s Mes értetlen tekintetére bocsánatkérően néztem, de aztán elhajtottunk.

Mirjam

Lefagyva álltam az ajtóban, majd az agyam hirtelen kapcsolt.

- Tűnj innen! – csaptam volna rá az ajtót, de megállította, ismét belökte, és lazán beljebb sétált. Ahogy közeledett felém, én egyre inkább hátráltam. Hirtelen felelevenítődtek bennem a régi emlékek, és nem sok kellett ahhoz, hogy könnyeimnek utat eresszek.

- Hát így kell üdvözölni a volt barátodat, akit csak úgy, minden ok nélkül itt hagytál két éve? – tárta szét a karját, folyamatosan közelítve felém eszelős tekintettel. Szememmel valami tárgyat kerestem, amit támadóeszközként használhatnék, de abban a pillanatban hirtelen megbotlottam, és nekiestem a falnak nem kicsit bevágva a fejemet. Szédölögve fogtam a fájó pontot, de enélkül is éreztem, ahogyan egy apró vérpatakocska folyt le a nyakamon. Sok időm viszont nem maradt összeszedni magam, mivel Aaron lehajolt, és felrángatott.

- Minek jöttél vissza? Nem megmondtam, hogy ne gyere vissza?! – rángatta a vállamat. Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de túl erős volt. Elveszettnek éreztem magam, és átkoztam az életemet, hogy nem vagyok képes megvédeni magamat.

Könnyes szemmel néztem rá, nyeltem egy nagyot, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem tudtam mit tehetnék, rettegtem, hogy mi lesz a következő lépése. Félve néztem a szemébe, de abban a pillanatban valaki berontott a lakásba.

- Mirjam? – Fernando hangjától megdobbant a szívem, és erre Aaron is hátrapillantott – Ereszd el őt! – sziszegte, s szemei szikrákat szórtak. Durva volt így látni, de jó érzés töltött el, hogy itt van. Aaron is meglepődött, de továbbra sem engedett el, inkább felém fordult.

- Nocsak, összeszedtél egy focista pasit? Neked csak a férfiak pénztárcája kell, mi?! Hülye ribanc! – azzal hiába próbáltam meg védekezni, lekevert nekem egy pofont, viszont Torresnek sem kellett több, azonnal nekiesett. Volna. Merthogy Aaron számított erre, így megfordult, és Fernando karjaiba lökött, ami végül is nem lenne rossz, csakhogy addig ő az ajtó felé rohant. Gyáva idióta!

Mire mi ketten felocsúdtunk a döbbenetből, ő már el is tűnt. Nando rám nézett, én bólintottam, így elengedett, és a lépcsőházba indult.

Nina

A taxi a háztól kicsit arrébb állt meg, így rohanva fordultam be a sarkon és a ház lépcsőházának az ajtaját szinte feltéptem. Hatalmas lépcsőház volt ez, az ajtótól egy hosszabb folyosó vezetett el a lépcsőhöz. Mirjam a másodikon lakott. A bejáratnál megálltam, mert mintha rohanó lábak hangját hallottam volna, de aztán elcsendesedett a terep, így futva megindultam. A lépcső aljánál azonban valaki megragadta a karomat és behúzott a sötét sarokba. Felsikoltottam volna, csakhogy betapasztotta a számat, majd a másik kezével hátulról átkarolva lefogott. Kényelmetlen volt ez így, szabadulni akartam, de nem tudtam.

- Nina. – szólt egy ismerős hang, mire ledermedtem – Tudod, a nővéred súlyos hibát követett el azzal, hogy idejött. Ennek meg is lesz a következménye. Méghozzá a te károdra. Azt akarom, hogy tudd, egy nap vagy én, vagy valaki más eljön érted. Nem így terveztem, de ez a nővéred hibája. Neki kell felrónod a következményeket. – suttogta a fülembe, mire a hideg futkosott a hátamon. Miről beszél Aaron?

- Nina! – visszhangzott a folyosó, és erre fogtam, majd megharaptam a kezét, így felordított.

- Mesut! Itt vagyok! – kiáltottam, így közeledő léptek hangja csapta meg a fülemet. Hirtelen megpillantottam Mes arcát, ám Aaron elengedett, és hogy menekülni tudjon meglepetésszerűen behúzott egyet Özilnek.

- Úristen! – sikítottam fel, viszont Aaron így elmenekült, de én nem vele foglalkoztam – Jól vagy? – siettem oda Meshez, mert a hirtelen ütés következtében a földre zuhant, és ott is maradt. Leguggoltam mellé, és aggódva figyeltem, ahogyan arca elé tartotta a kezét.

- A fontos az, hogy te jól vagy-e. – vette el a kezét, és megpillantottam, hogy csupa vér az arca, és egyre jobban folyik az orrából a piros folyadék.

- Idióta, én megvagyok. – mosolyogtam rá halványan, majd felpillantottam.

- Nina? Mesut? – Torres nézett le ránk a lépcsőről.

Fél órával később már a lakásban voltunk fent, és amíg az egyik szobában Mirjamot kérdezték ki a rendőrök, miközben ellátták a fejét, addig én a két focistával, meg két másik rendőrrel voltam kint a nappaliban. Minket is kihallgattak, de közben lemostam Mes arcát, majd hoztam jeget, és odanyomtam, mire felszisszent.

- Bocs! – mondtam halkan egyrészt, mert a rendőrök lepisszegtek bármilyen nemű beszédért, másrészt meg úgy gondoltam, hogy nekem ideje lenne meghúzódnom. Talán lakatot kéne tennem a számra, és ezentúl soha többet nem fogok senkinek semmit sem mondani. Akkor talán a mostani esetet is elkerülhettem volna.

Mi hárman elmeséltük, hogy mit tudunk, mi történt, de amikor én beszéltem, megszakította azt az egyik rendőr adóvevője.

- Elkaptuk a gyanúsítottat a háztól három utcányira. – szólt bele valaki, én meg megkönnyebbültem, így már nem is tartottam fontosnak, hogy elmondjam, engem is megfenyegetett Aaron. Így, hogy elkapták már nem tulajdonítottam ennek túl nagy veszélyhelyzetet. Ezek után a másik két zsaru is kifáradt a szobából, így elköszöntek tőlünk.

- Köszönjük az információkat, majd jelentkezünk a továbbiakban. – Fernando kikísérte őket, Miri meg még mindig nem jött ki. Vacilláltam, hogy bemenjek-e hozzá, de nem tudtam, hogy reagálna rám, elvégre ez az egész az én hibám.

- Hé! – húzott magához hirtelen Mesut – Ne szállj már ennyire magadba! Nem a te hibád, elkapták, szóval nincs mitől félni, és ha nem tőled, hát mástól megtudta volna. Ilyenek ezek a pszichopaták. – vonta meg a vállát lazán. Örülök, hogy ő ilyen könnyen veszi a dolgot, tényleg. Nem miatta lett hatalmas nagy baj.

- Persze, a pszichopaták tudják, milyen a pszichopaták. – öltöttem ki rá a nyelvem, de aztán elkomorult az arcom – De az én hibám. Mint ahogy az is, hogy eltört az orrod. – szorosan megöleltem, és ekkor Torres tért vissza közénk.

- Mirjam? – kérdezte csodálkozva, mire Mesuttal mindketten az ajtó irányába néztünk, de hirtelen felálltam.

- Most nekem kell vele beszélnem. – bólintottak, így lepkékkel a gyomromban lépkedtem az ajtó felé, mire az egyik srác utánam szólt.

- Sergionak szóltam, hamarosan itt lesz. – ezt tudomásul véve kopogtattam az amúgy is nyitva lévő ajtón, aztán beléptem. Mirjam az ágyán ült, és most vagy gondolkozott, vagy csak simán bámult maga elé. Vettem egy mély levegőt, és nem tudtam mit mondhatnék. Egyszerűen annyi minden volt, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem őt, és nem tudtam felfogni, hogy ez a valóság. Hogy ő itt van. És visszajött.

Csendben leültem mellé. A gyomrom kavargott, egy pillanatig én is csak a földet bámultam, de aztán felnézett, így én is felé fordultam. Ahogy a tekintetünk találkozott, hirtelen annyi emlék tódult a fejembe, és nem éreztem dühöt iránta. Egyáltalán.

- Hiányoztál. – csak ennyit tudtam mondani, mielőtt sírva a nyakába borultam volna. Soha nem hittem volna, hogy valaha is látom még, hogy valaha is itt lesz. De most itt van, és visszajött, és...

- Te is. – szorított meg, és szerintem ő is sírt. De ez természetes. Aki ilyet nem tapasztalt, az egyáltalán nem érezheti át azt a helyzetet. Nem tudja, milyen elveszíteni egy olyan személyt, aki a legközelebb állt a szívéhez, majd mikor már minden reményt feladott, akkor egyszer csak vége van a rémálomnak, és a tündérmese folytatódik. Legalábbis én így éreztem magam akkor. Lehet, hogy kellemetlen történések árán, de végül összehozott vele újra a sors, és ez a lényeg. Itt van, nekem pedig nem is kell több.

Hosszú percekig nem engedtük el egymást, de mikor ez megtörtént, végigmért.

- Atyám, hogy te mennyit változtál! És mennyi mindenről maradtam le. – elmosolyodott, de azért továbbra is folytak a könnyek az arcán.

- Te viszont nem sokat. – nevettem, majd hangokat hallottam meg kintről – Valamikor majd nyugodtabb körülmények között beszéljünk, ahogy hallom, megjött Sergio. – álltam fel, ahogy Mirjam is, aztán nem kellett sok idő, valaki, mint a villám, úgy suhant be a szobába.

- Lányok! Jaj, jól vagytok? – Sergi mindkettőnket átkarolt egyszerre, én meg kisebb sokkot kaptam a hirtelen támadástól. Ekkor Mes és Fernando is megjelentek az ajtóban, így teljes volt a csapat.

- Igen, most már minden rendben, csak engedj el! Megfojtasz! – próbáltam meg kiszabadulni, nem sok sikerrel. Még egy darabig rabságban tartott, aztán leültetett minket, hogy meséljünk el mindent, mert ő nem tudja a részleteket. Ez úgy beletelt tíz percbe, de a végén mosolyogva bejelentettem:
- De vége, és most minden lehet olyan, mint régen! Boldogan élünk, míg meg nem halunk. – elvigyorodtam, de persze a bátyámnak ünneprontónak kellett lennie.

- Nem olyan biztos az. Most jut eszem, hogy hívtak az iskolából. – komorodott el, mire az én arcomról is lefagyott a mosoly – Megint lógtál. Ahogy mostanában egyre többször, de az igazgató ezúttal kijelentett valamit. – feszült csend lett társaságban, én pedig pislogás nélkül meredtem Sergiora – Még egy ilyen, még egy rossz jegy, vagy panasz, és többet nem vehetsz részt a bemutatókon, és az iskola tanácsadójához kell járnod. Ha az nem segít, akkor pedig eltanácsolnak. Csak hogy tudd. Nagyot csalódtam benned. – ezt miért most kellett, amikor minden olyan jó volt?!

„Elfogták Aaront és ez jó. Nagyon jó. Hiszen többet nem kell félnie tőle Mirjamnak, és szerintem így már rám sem él a lépcsőházban tett kijelentése. Azt hiszem. Lehet, hogy szólnom kéne erről valakinek, de fogalmam sincs, kinek mondjam. Sergio kiakadna, Mirjamot most nem bombázhatom ezzel, Özil nem tudom, mit tudna kezdeni vele, Torrest meg vajon mennyire érdekelnék az én bajaim? Alig ismer.

Szóval ez van, és ráadásul Sergio eléggé berágott. De ezt miért most kellett felhoznia? Wááh, megőrülök!!!”

Elvan az ember, ha unatkozik^^