Just love me - 14. fejezet

Jelszó: kétszer kattint. Alias még így a fejezet kezdete előtt szeretném elmondani, hogy hosszas próbálkozás után rájöttem, hogy ha egyszer rámegyek bármelyik véleményre, és frissítek, eltűnik a szavazat, így a második alkalommal működik csak. Tudom, biztos elegetek van már ebből a "hisztimből", de gondoltam megosztom ezt az észrevételt, mert mint kiderült nem csak én szenvedek ettől, hanem pl Nomi is. Tehát arra a következtetésre jutottam, hogy ha egy gépről próbálkozok többször bejelölni, akkor egyáltalán nem fogadja el a dolgot, ha pedig másik gépekről, akkor először kijelölöm az egyiket. Ráfrissítek, eltűnik a szavazat, így még egyszer rányomok, és a következő frissítéskor már ott van. Elvileg. Nekem egyelőre úgy tűnt, így működik a dolog, de már írtam egy probléma bejelentést, hogy ez így nem oké.

Most pedig miután eleget raboltam az időtöket (bocsiiiiiiii), itt van a fejezet! Jó olvasást! :)) 

Sergio

Megpusztultunk volna edzésen? Áh, az nem kifejezés. Mintha megdöglöttünk volna, majd ezek után még száz zsiráf keresztülrohant volna rajtunk. Hogy miért pont zsiráf? Nem tudom. Az olyan aranyos állat, ráadásul nem éppen könnyű, így ha áttipor rajtam, akkor garantált egy gerinctörés. De mindegy. A lényeg, hogy amíg a többiek hányingertől gyötrődve küszködtek edzésen, addig én fülig érő szájjal teljesítettem a feladatokat. Noha az edző többször is rám szólt, hogy ne örüljek már annyira a szálloda tönkretételének, én akkor sem fejeztem be. Mert Patrival összejöttünk, és ez csodálatos érzés volt.

Aztán hol kötött ki ez a boldogság? A kórházban. Egyik pillanatról a másikra. Mindenre emlékszem, de nem minden részlet tiszta, már ami az előzményeket illeti.  Egyik pillanatban még nagyban röhögtünk Villa ábrázatán az öltözőben, a másikban pedig Iker már azzal állított be, hogy hívjuk a mentőket. Akkor még fogalmunk sem volt, mi van, de megtettük. Aztán a kapitányunk közölte az eseményeket, én pedig azóta nem vagyok képes más tevékenységre, csak az aggódásra és a fal ütögetésére. Patricia leesett a lépcsőn, miután Ikerrel beszéltek. Hogy mit beszéltek? Casillas nem akarta elárulni, de elvileg barátok vagyunk, szóval ki fogom deríteni.

A lényeg, hogy Patrit megműtötték, az állapota elvileg stabilizálódott, a hajnali órákban pedig Petra is megérkezett halálra rémülten.

- De hogy történt? – kérdezte a szőke lány, mikor mindhárman leültünk a kórház büféjében. Iker azt mondta, marad, mert részben hibásnak érzi magát, Petra meg ugye a legjobb barátnője. Az én sztorimat meg tudjuk.

- Már mondtam. Kihívott, mert volt pár megbeszélni valónk, de amikor felért a lépcső tetejére, megcsúszott a lába és leesett. Én lent álltam, így semmit sem tudtam tenni – magyarázta Iker, de csak a fejemet csóváltam.

- De mit kellett megbeszélnetek? – tártam szét a karjaimat, ezzel majdnem megütve a büfés csajt, aki kihozta nekünk a kávéinkat. Elég durván csapkodta le az asztalra a csészéket, de gyanítottam, hogy nem csak én voltam ennek az oka, hanem az, hogy hajnali négykor neki ezt kellett csinálnia. Egész éjjel bent voltunk a műtét sikerességére, most pedig Patricia felébredésére várva.

- Az nem fontos, apróság. – Kikészültem a vállvonogatásától. Ezt csinálta akárhányszor feljött ez a téma, és ez marhára idegesített. Oké, elismerem, ő is nyúzott volt, hiszen megviselte ez az egész, de én láttam rajta, hogy van valami más is a háttérben. Csak nem akarta elmondani.

- Ő a barátnőm, Iker. Tudnom kell, mi van vele!

- Nyugi, Sergio. Egyelőre azt várjuk meg, hogy Patri jól legyen – nyugtatott Petra, így ránéztem, majd nagyot sóhajtva beleittam a kávémba.

Komolyan nem tudtam elhinni, hogy találtam egy lányt, akiért teljességgel odavagyok, akibe egy szempillantás alatt beleestem, ráadásul meg is kaptam a Sorstól, erre itt van ez az egész. Olyan jól alakult minden, most meg mi van? Arra várhatok, hogy a lány, aki még egy teljes napja sem a barátnőm, felépül-e. Komolyan ez minden férfi álma! A plusz röhej ebben az, hogy Casillas nem akar semmit sem mondani az előtte történt dolgokról, pedig ez fontos lenne. Ha nem is Patricia felépülésében, de nekem. Tudni szeretném, mi miatt volt olyan fontos az a beszélgetés, amiért le kellett esnie a lépcsőről. Jól indul ez a kapcsolat.

- Te jó ég – sóhajtott fel Petra, majd arcát kezeibe temette, és úgy könyökölt fel az asztalra. Ikerrel csak összenéztünk, majd a szőke lányra, és végül végigsimítottam a hátán.

- Nyugi, minden rendben lesz – mosolyogtam rá halványan, és részben próbáltam ezt magammal is elhitetni. Mert jelen állás szerint még én sem voltam biztos a dolgok jól alakulásában.

- Próbálom elhinni. De jelenleg a saját magánéletem is billeg a maga rozoga lábain, szóval már nem tudom, miben reménykedjek. – Olyan fájdalommal mondta ki ezeket, hogy hirtelen engem is elfogott a rosszullét, de abban a pillanatban megjelent mellettünk Patricia orvosa.

- Na?! – kérdeztük egyszerre hárman tőle, mire kissé megilletődötten tántorodott vissza.

- Nyugalom, kérem! – csitított minket, így befogtuk a szánkat, de reményteljes szemekkel néztünk fel rá. - Mint azt tudják a hölgy állapota stabilizálódott, és pár perce felébredt, így azóta ébren van. – Erre a kijelentésre egyszerre álltunk fel, de még visszatartott minket. – Nyugalom! Bemehetnek hozzá, de kérem, nyugodtan beszéljenek hozzá, mert nem szeretnénk, ha bármilyen hirtelen hatás miatt rosszabbodna a helyzet. Kövessenek! – intett, mi pedig bólintva mentünk utána. A minket körbelengő aurán azonnal érezni lehetett a változást, mindannyiunk fejében csak az járt, hogy Patricia jól van. Felébredt.

Amikor a kórterem ajtajához értünk, a doki még csendre intett minket, aztán beengedett. Mind benyomultunk az ajtón, az ágyról pedig Patri pislogott vissza ránk hatalmas szemekkel.

- Szia! – intettünk ketten Ikerrel, Petra pedig ma már sokadszorra felsóhajtott.

- Hála égnek jól vagy! – arcára pedig egy halvány mosoly ült ki, míg Patri szélesen elmosolyodott, de tekintete nem rám szegeződött. Hanem Ikerre.

- Miért vágtok ilyen fancsali képet? – kérdezte ártatlan arccal. Mintha nem egészen tudná a dolgokat.

- Nem mondta az orvos? Leestél a lépcsőn, és beütötted a fejed, így meg kellett műteni – magyaráztam neki, mire szemei tágra nyíltak. Kezdett furcsa lenni az egész, bennem pedig kezdte felütni fejét a nagyon-nagyon rossz érzés.

- Nem emlékszem ilyenre – csóválta a fejét, majd hirtelen eszébe jutott valami. – Úristen! De mi van a babával?! Ugye a baba jól van? – arca kétségbeesetté vált, Petra pedig felkapta erre a fejét, mi viszont egyszerre kérdeztünk vissza Ikerrel.

- Milyen baba?!

- Hát a gyerekünk, Iker. Terhes vagyok. Vagy ezt még nem mondtam? Jaj, tényleg, még nem. De nincs baja? Jaj, és mi van veled meg Mesuttal, Petra? Összejöttetek végre? És te nem Iker egyik csapattársa vagy? Mintha láttalak volna már valahol – hadovált össze-vissza. Hitetlenül csóváltam a fejemet, Casillas totálisan le volt sápadva, amíg Petra a kijárat felé indult meg.

- Azt hiszem, hívom az orvost.

Ezek után kitessékeltek minket a teremből, és megvizsgálták Patrit. Nekünk addig a folyosón kellett várakoznunk, amíg neki mindenféle kérdést tettek fel. Többek között velünk kapcsolatban is.

Én fel-le járkáltam, Iker a széken ült a kezét tördelve, amíg Petra mellette állt összefont karokkal.

- Milyen gyerekről beszélt? – néztem a csapatkapitányra, aki csak a fejét rázta.

- Szerintem ő sem tudott róla – próbálta meg menteni a szőke lány, de ekkor megszólalt a telefonja, így azt kellett felvennie. Kissé félrevonult, de még így is tökéletesen hallhattuk, mit beszél.

- Igen? Carlos, helló! …. Igen, jól tudod. …. Tudtommal nincs megtiltva, hogy ne legyen senkink! …. Mi?! Nem teheted ezt! Mit ártott neked? … Dögölj meg! – Petra arca teljesen lesápadt a beszélgetés alatt, de önző dög lévén, én ezt figyelmen kívül hagytam, és inkább Iker felé fordultam.

- Szóval? Milyen gyerek?

- Én is csak ma tudtam meg… azért hívott ki, hogy beszéljünk. Akkor mondta el, hogy van tőlem egy gyereke, akit annak idején örökbe adott. Mert tudod… mi jártunk – mondta, mire csak a fejemet csóváltam. Szép kis nap ez!

- Tudtam, igen. Részegen elmondta, csak nem emlékszik rá. Azt gondoltam, talán egyszer majd magától is elmeséli, de nem gondoltam volna, hogy ennyire bonyolult a helyzet! Komolyan nem hiszem el! – túrtam bele a hajamba. Igen! Sikerült megint kifognom a legrosszabb helyzetet! Ekkora szerencsém komolyan csak nekem lehet! – És miért lett ilyen fontos hirtelen, hogy ezt elmondja? – kérdeztem utoljára, de ekkor kinyílt a kórterem ajtaja, és az orvos lépett ki rajta.

- Végeztünk – közölte, így mindhárman köré gyűltünk. – Emlékezetkiesése van.

- De akkor miért volt képben azzal, hogy Mesut meg én…? – vágott közbe Petra, de az orvos leintette.

- Össze van zavarodva. A múlt és a jelen eseményei összekeveredtek az agyában, így azt hiszi, hogy terhes, és az úr a barátja, ám azzal is tisztában van, hogy önnel mik történtek mostanában – mutatott rá a szőkére.

- És mi van velem?! – kérdeztem hitetlenkedve.

- Önre úgy tűnik nem emlékszik. Az önnel töltött időszak teljesen kiesett az emlékezetéből.

Le kellett ülnöm. Csak a fejemet csóváltam, és nem voltam képes feldolgozni, hogy Patricia elfelejtett engem. Mert így volt. Nem emlékezett rám egyáltalán. És ez fájt.

- De ugye ez jobb lesz?

- Nem tudhatjuk. Egyelőre csak reménykedhetünk, hogy a kezelés, aminek elébe néz, hatásos lesz. Addig pedig megteszünk minden tőlünk telhetőt. – Persze, persze. Mindig ugyanaz a szöveg. – Addig viszont a türelmüket szeretném kérni, és amíg ilyen összezavarodott, jobb lenne nem szembesíteni a valósággal. Annak ki tudja, milyen következményei lennének. – Azt hittem, nem hiszek a fülemnek. Hogy azt higgye, Iker a pasija? Az teljességgel kizárt!

Az előbbi bejegyzéshez kapcsolódóan.

Szóval, tudom, hogy már jópáran szavaztatok, de a szavazatok folyton visszaugranak egy bizonyos számra. Ezt csak azért nem tartom korrektnek, mert így lehetetlen felmérni, hogy melyikre hányan klikkeltek valójában, ezért nem egy blogspotos, hanem egy külön beillesztős szavazást rakok ki, bízom benne, hogy az jó lesz.:)

Szóval a jelmondat újra: Szavazásra fel! :D

U.i.: Ne haragudjatok, nem tudom, mi van mostanság a felülettel. Először a vélemények eltűnése, most meg a szavazatok... :S

Helyzet=Szavazás again

Nos, még mindig nem fejezettel jelentkezek, de ígérem, nem sokára az is jön, viszont ez a bejegyzés is nektek szól. Nem tudom, mennyire lehet észrevenni, vagy sem, de valahogy ezt a történetet nem teljesen érzem magaménak. Nem tudom, mi az oka, vagy miért nem megy úgy, ahogy szeretném, de az tény, hogy eredetileg nem ilyennek szántam, csak aztán ez lett belőle. Nem tudom, nektek tetszik-e, de én nem vagyok megelégedve saját magammal, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy ehelyett a történet helyett már egy következőben gondolkodok, de ezt nem volt szívem eddig abbahagyni.

Tehát a követező ötlettel jönnék: a Just love me-hoz még jönne pár fejezet, hogy ne legyenek annyira félbehagyva a dolgok, ezek után pedig át lenne vezetve egy másik sztorira az egész, mivel Özilt úgy is megszavaztátok, hogy szeretnétek látni legközelebb is. Tehát egy teljesen új történet, de nem egészen. 

Noha új főhősnőt tervezek bevezetni, Petra is talán még néha-néha feltűnne majd, plusz a Sergio-Patricia-Iker hármasról is még jönnének információk mellékszálon, mivel az ő történetük sem ért véget. De már nem ők lennének teljesen a középpontban.

Nem tudom, mennyire tetszik nektek az ötlet, szóval egy újabb szavazást rakok ki, ahol eldönthetitek, hogy megpróbáljam-e még tovább vinni ezt a szálat (mert ha úgy akarjátok megpróbálhatom), vagy hozzak be egy teljesen újat. Szóval ismét rajtatok áll a döntés.:)

Várom a véleményeket: Eni:)

Probléma... vagy mi?

Sziasztok! Nem tudom, hogy ez most valós probléma-e, vagy ezt csak én hiszem annak, de azt vettem észre, hogy a legutóbbi fejezet alján a véleményekmár úgy 20-nál tartottak, amikor ez a szám egyszer csak visszaugrott vagy öttel egyik frissítés alkalmával egy pillanat alatt. Barátnőm is megpróbált bejelölni egy nagyon jót, de aztán a frissítéskor eltűnt a szavazata. Valaki tudna esetleg segíteni, hogy ez mi, vagy csak én problémázok ezen sokat.

Just love me - 13. fejezet

Petra

Kicsit bűntudatom volt amiatt, mert Patri bejelentésére nem úgy reagáltam, ahogy illett volna. Mert mint legjobb barátnőjének, örülnöm kellett volna és mosolyogni és gratulálni. Ehelyett én csak csendben motyogtam valami „grat” félét, majd közöltem, hogy összejöttem Reusszal, ezzel teljes mértékben magamra terelve a szót, őt figyelmen kívül hagyva. Ismét bebizonyítottam, hogy szörnyű barátnő vagyok.

Viszont nem értem, miért kéne gondolkodnom. Ez az én döntésem volt, ha annyira nem akarnám, akkor nem tettem volna meg ezt a lépést. Nem fogok ezen agyalni többet, így akartam, így a legjobb, erre mindenki rá fog jönni vagy előbb, vagy később.

Reggeli közben figyelmen kívül hagytam Mesut hirtelen távozását, míg a többiek találgatásokba kezdtek az okot illetően. Egyedül Sami pillantását kaptam el, de nem foglalkoztam vele, ráhagytam, hogy majd ő is meg fogja érteni egyszer ezt a döntésemet.

Ezek után felmentem a szobába, hiszen a vizsgálatok előtt még volt egy kis időnk pihenni, így én ki is használtam az alkalmat. Először elmentem a fürdőszobába, s a tükörben egy kicsit rendbe szedtem magamat, mivel nem igazán tűntem úgy, mint aki teljesen rendben van. Mondjuk ennek lehet, hogy a kevés alvás volt az oka, de akkor sem akartam úgy kinézni, mint egy zombi. Ezzel úgy el is vacakoltam fél órát. Az eredmény? Nos, talán egy kicsivel jobb lett, de még így sem tökéletes, így hisztizve vetettem le magamat az ágyra, és azt terveztem, hogy én onnan fel sem kelek, hiába a vizsgálat.

Aztán egyszer csak kopogtak.

- Szabad! – kiáltottam ki, de felkelni nem keltem fel. Az illető majd beljebb jön, ha akar.

- Mizu? – Lépteket hallottam, majd az ágy megmozdult, és Marco arca úszott be elém. Elmosolyodtam, ő pedig megcsókolt.

- Semmi különös. Döglök – feleltem, miközben karjaimat nyakába akasztottam. Igazság szerint még mindig volt egy kis izomlázam a tegnapi ágytornától, de nem akartam felemlegetni ezt neki, mert a végén még túlságosan is elbízná magát. Helyette csak ismét lehúztam magamhoz, és most én csókoltam meg őt. Még hogy nem ez kell nekem, pff. Hadd tudjam már, mi jó és mi rossz a számomra!

- Ugye tudod, mekkora erőfeszítésbe fog kerülni, hogy a vizsgálaton visszafogjam magam? – vigyorodott el, én pedig felhúztam a szemöldökömet.

- Ugye tudod, hogy apám fog téged vizsgálni a reggeliek után? Én legfeljebb csak jegyzetelhetek nálad – nevettem el magam, Reus arcáról pedig lefagyott a mosoly, de egy pillanat múlva újból felélénkült.

- Csak nem fel akarsz térképezni? – húzogatta a szemöldökét, kezét pedig becsúsztatta a pólóm alá, így a hirtelen jött hideg érzéstől felsikkantottam. Komor arccal ránéztem, de nem lehetett rá haragudni, így vonásaim megenyhültek.

- Mert van olyan rész, amit tegnap este nem térképeztem még fel? – haraptam bele az alsó ajkamba.

- Te kis… - azzal rám vetette magát, majd belecsókolt a nyakamba. Ez még úgy kellemesebb érzés volt, csakhogy ezek után csikizni kezdett. Hangos visongásban törtem ki, mert nagyon is jól tudta, hogy mik a gyengepontjaim, s mikor már azt hittem, nincs menekvés a számomra, Hummels rontott ránk.

- Nekem ne most akard megerőszakolni Petrát! Valaki pihenni szeretne, nem pedig titeket hallgatni! – csóválta a fejét, mire Marco hátrafordította a fejét.

- Kopogni nem szokás? – nyújtotta ki a nyelvét, de kezeimet még mindig lefogta, így nem nagyon tudtam mozdulni. Helyette csak vörösödve feküdtem legyőzötten, és imádkoztam, hogy Mats minél előbb menjen ki, mert ez így nagyon kínos. Bár mondjuk előtte még megmenthetne…

- Ha vészhelyzet van nem. És én úgy ítéltem meg, hogy vészhelyzet van. Petra amúgy kell segítség? – nézett rám a védő, én meg egy pillanatra elgondolkoztam. Reus felhúzott szemöldökkel nézett rám tétovázásom láttán, végül csak megvontam a vállam, már amennyire lehetséges egy ilyen helyzetben.

- Azt hiszem, boldogulok egyedül is, kösz – mondtam, Hummels pedig bólintott, majd elhagyta a helyszínt. Marco erre már azt hitte, szabad a pálya, de ekkor ismét kicsapódott az ajtó, és Götze hangját hallhattuk meg.

- Szabad videózni? – röhögött, Reus pedig végleg lekászálódott rólam, majd unottan csapattársa felé nézett.

- Mit akarsz?

- Unatkozom. Társaságot – vonta meg a vállát Mario, s ezek után tényleg nem lehetett levakarni, így társaságot nyújtottunk számára, mert unatkozott. Ez egészen addig ment, amíg le nem kellett lépnem a vizsgálat miatt, ahová persze a fiúkat is vártuk. Csak előtte még fel kellett készülni apával.

Sajnos az egész elég hülye időpontban volt, ugyanis pont keresztezte az ebédet, így a fiúknak meg volt tiltva az evés, ezáltal totál nyűgösek voltak.

- Éhes vagyok! – nyivákolt Podolski, de csak a szememet forgattam.

- Értem én, és hidd el, én is, de ha nem maradsz nyugton, akkor még később végzünk! – magyaráztam, miközben apa meg az asztalnál ült, és épp egy méretes hamburgert tömött magába.

- Mmm.

- Nem vagy vicces! – förmedtem rá, de ő csak tovább vigyorgott, és folytatta a zabálást. Poldi kiskutya szemekkel nézett először rám, majd apára.

- Kegyetlen vagy, Thomas – jegyezte meg.

- Tudom – röhögött fel apa, de nem könyörült meg rajtunk.

Nagyjából ilyen hangulatban telt a vizsgálat, ám amikor Mesut következett, apám úgy döntött, hogy neki roppant fontos dolga akadt, így egyedül hagyott vele. Ha nem volt elég gondom addig, akkor aztán bejött a fő probléma.

Nem tudom, hogy direkt csinálta-e, vagy mi, de komolyan a legrosszabb időpontban döntött úgy, hogy a pici lányának már megy annyira az egész, hogy egyedül hagyja a focistákkal. Ráadásul éppen azzal, akivel eléggé hadilábon áll érzések terén.

Elég kínos volt a csend közöttünk, miközben ő levetkőzött, én a táskámban matattam, s egyikünk sem tervezte úgy, hogy megszólal, egészen addig, amíg csörögni nem kezdett Özil telefonja.

- Sergio az – jelentette ki, mintha ennek érdekelnie kéne engem, de csak a fejemet ráztam.

- Most nem érsz rá, szóval nehogy felvedd! – Persze, utasítás? Mit ér az neki, főleg ha tőlem jön. Naná, hogy semmit.

- Biztos nem ok nélkül keres – nyúlt a telefon után, de rácsaptam a kezére.

- Majd ha végeztünk. – Jelentőségteljes pillantást lövelltem felé, s kábé két másodpercig farkasszemet is néztünk egymással, de amíg én teljesen elmerültem a gondolataimban, addig ő cselesen kijátszott, kezét észrevétlenül a zsebébe csúsztatta, majd előrántotta a mobilt, és fapofával felvette.

- Cseszd meg – dünnyögtem a bajszom alatt, mialatt ő beszélni kezdett. Most minek kell ilyen seggfejül viselkednie? Én csak a munkámat akarom elvégezni, mert el nem hiszem, hogy neki nem lyukad ki a gyomra! Itt már mindenki éhen akar halni, és a csapatból senki más nem ehet addig, amíg mindenkivel nem végeztünk. Ezt akarja? Kicseszni velem, ezzel pedig az összes csapattársával? Arra játszik, hogy mindenki megutálja?

- Hali! Mi újság? – kezdett el úgy cseverészni, mintha csak valami kávézóban ülne, és én ott sem lennék, de aztán arcáról szép lassan leolvadt a felvett mosoly. Kíváncsi voltam, vajon mit mondhatott neki Sergio, de abban a pillanatban felém nyújtotta a telefont.

- Veled akar beszélni. Elvileg sürgős – nézett rám úgy, mintha az én hibám lenne, hogy Ramos az ő telefonját hívta, amikor velem akar megvitatni valamit. Azt hittem, talán Patrival kapcsolatban akar megtudni valamit. Tévedtem. Nekem kellett vele kapcsolatban megtudni valamit…

Mesut

Nem egészen értettem, hogyha Sergio Petrával akar beszélni, akkor miért pont az én számomat hívta. Valószínűleg csak Patriciáról akar elcseverészni, mert ahogy hallottam, az utóbbi időben eléggé összemelegedtek.

Petra értetlenül vette el tőlem a telefont, majd ugyanilyen ábrázattal emelte a füléhez, én meg unatkozva leültem a vizsgáló ágyra. Lábamat lóbálva nézelődtem, és azon járt az agyam, vajon hogy tudott ilyen gyorsan megromlani a viszonyunk? Vagyis, ha rajtam állna, nem így lenne, mert én tényleg szeretem őt, csupán csak dühös vagyok, mert elég aljas húzásnak találom, hogy hirtelen összejött Marcoval. Aki mellesleg semmit nem tud a kettőnk között uralkodó helyzetről, ő csupán csak egy áldozat, aki belecsöppent az egészbe. Szóval rá nem haragudhatok, nem szabad.

- Igen? – szólalt meg végre Petra. Nem nagyon hallottam, miről beszél Sergio, mert annyira azért nem volt hangos a telefonom (szerencsére), de annyit ki tudtam venni, hogy eléggé hadart, és még így is eléggé hosszúra sikeredett a monológja.

- Tessék? De jól van? – Petra arca fokozatosan egyre fehérebb lett, és bármennyire is haragudtam, felötlött bennem, hogy ugye nem fog összeesni. – Te jó ég! Én… igen… azt hiszem… oké – azzal lerakta, de keze annyira remegett, hogy pár pillanatig nem találta el a rendes gombot. Idegesen a hajába túrt, szája megremegett, én pedig egy pillanatig érdeklődve néztem, de amikor hirtelen megcsuklott a térde, azonnal felpattantam, és inkább leültettem. A francba! Ennyit a „dühös vagyok rád-tervemről”.

- Mi történt? – kérdeztem a haját simogatva, mert Petra egyre csak zokogott, én pedig nem tudtam, mit tehetnék. Az lenne szép, ha most nyitna be az apja. Nem tudom, mit gondolna.

- Patricia… - kezdte, de nem tudta folytatni, csak a vállamba temetkezett. Enyhén furcsa szituáció volt.

- Mi van vele?

- Leesett a lépcsőn, és most a kórházban van – megállt egy pillanatra. Ezen nem értettem, mi akkora probléma, de aztán folytatta. – Jelenleg a műtőben van, mert megsérült a feje, és nem tudni még, mi lesz vele… Az orvosok azon vannak, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek. – Így már egyből megértettem a helyzetet. Pár pillanatig hagytam, hadd sírjon, de aztán eltoltam magamtól, és a szemébe néztem.

- Szerintem oda kéne menned. Az most fontosabb. – Megrázta a fejét.

- Nem lehet. Apu direkt nekem intézte el, hogy eljöhessek most gyakorlatra, nem hagyhatom cserben.

- Meg fogja érteni. Majd elmagyarázom neki a helyzetet, ne aggódj! Pakolj össze, és az első géppel menj Madridba! – utasítottam sóhajtva, ő pedig némi tétovázás után bólintott, remegő kézzel összeszedte a cuccait, és kisietett az ajtón, ám még utoljára visszafordult.

- Köszönöm, Mesut! – halványan elmosolyodott, majd már el is tűnt, én pedig ott maradtam egyedül az orvosi szobában. Hogy én mekkora egy idióta vagyok!