Just love me - 13. fejezet

Petra

Kicsit bűntudatom volt amiatt, mert Patri bejelentésére nem úgy reagáltam, ahogy illett volna. Mert mint legjobb barátnőjének, örülnöm kellett volna és mosolyogni és gratulálni. Ehelyett én csak csendben motyogtam valami „grat” félét, majd közöltem, hogy összejöttem Reusszal, ezzel teljes mértékben magamra terelve a szót, őt figyelmen kívül hagyva. Ismét bebizonyítottam, hogy szörnyű barátnő vagyok.

Viszont nem értem, miért kéne gondolkodnom. Ez az én döntésem volt, ha annyira nem akarnám, akkor nem tettem volna meg ezt a lépést. Nem fogok ezen agyalni többet, így akartam, így a legjobb, erre mindenki rá fog jönni vagy előbb, vagy később.

Reggeli közben figyelmen kívül hagytam Mesut hirtelen távozását, míg a többiek találgatásokba kezdtek az okot illetően. Egyedül Sami pillantását kaptam el, de nem foglalkoztam vele, ráhagytam, hogy majd ő is meg fogja érteni egyszer ezt a döntésemet.

Ezek után felmentem a szobába, hiszen a vizsgálatok előtt még volt egy kis időnk pihenni, így én ki is használtam az alkalmat. Először elmentem a fürdőszobába, s a tükörben egy kicsit rendbe szedtem magamat, mivel nem igazán tűntem úgy, mint aki teljesen rendben van. Mondjuk ennek lehet, hogy a kevés alvás volt az oka, de akkor sem akartam úgy kinézni, mint egy zombi. Ezzel úgy el is vacakoltam fél órát. Az eredmény? Nos, talán egy kicsivel jobb lett, de még így sem tökéletes, így hisztizve vetettem le magamat az ágyra, és azt terveztem, hogy én onnan fel sem kelek, hiába a vizsgálat.

Aztán egyszer csak kopogtak.

- Szabad! – kiáltottam ki, de felkelni nem keltem fel. Az illető majd beljebb jön, ha akar.

- Mizu? – Lépteket hallottam, majd az ágy megmozdult, és Marco arca úszott be elém. Elmosolyodtam, ő pedig megcsókolt.

- Semmi különös. Döglök – feleltem, miközben karjaimat nyakába akasztottam. Igazság szerint még mindig volt egy kis izomlázam a tegnapi ágytornától, de nem akartam felemlegetni ezt neki, mert a végén még túlságosan is elbízná magát. Helyette csak ismét lehúztam magamhoz, és most én csókoltam meg őt. Még hogy nem ez kell nekem, pff. Hadd tudjam már, mi jó és mi rossz a számomra!

- Ugye tudod, mekkora erőfeszítésbe fog kerülni, hogy a vizsgálaton visszafogjam magam? – vigyorodott el, én pedig felhúztam a szemöldökömet.

- Ugye tudod, hogy apám fog téged vizsgálni a reggeliek után? Én legfeljebb csak jegyzetelhetek nálad – nevettem el magam, Reus arcáról pedig lefagyott a mosoly, de egy pillanat múlva újból felélénkült.

- Csak nem fel akarsz térképezni? – húzogatta a szemöldökét, kezét pedig becsúsztatta a pólóm alá, így a hirtelen jött hideg érzéstől felsikkantottam. Komor arccal ránéztem, de nem lehetett rá haragudni, így vonásaim megenyhültek.

- Mert van olyan rész, amit tegnap este nem térképeztem még fel? – haraptam bele az alsó ajkamba.

- Te kis… - azzal rám vetette magát, majd belecsókolt a nyakamba. Ez még úgy kellemesebb érzés volt, csakhogy ezek után csikizni kezdett. Hangos visongásban törtem ki, mert nagyon is jól tudta, hogy mik a gyengepontjaim, s mikor már azt hittem, nincs menekvés a számomra, Hummels rontott ránk.

- Nekem ne most akard megerőszakolni Petrát! Valaki pihenni szeretne, nem pedig titeket hallgatni! – csóválta a fejét, mire Marco hátrafordította a fejét.

- Kopogni nem szokás? – nyújtotta ki a nyelvét, de kezeimet még mindig lefogta, így nem nagyon tudtam mozdulni. Helyette csak vörösödve feküdtem legyőzötten, és imádkoztam, hogy Mats minél előbb menjen ki, mert ez így nagyon kínos. Bár mondjuk előtte még megmenthetne…

- Ha vészhelyzet van nem. És én úgy ítéltem meg, hogy vészhelyzet van. Petra amúgy kell segítség? – nézett rám a védő, én meg egy pillanatra elgondolkoztam. Reus felhúzott szemöldökkel nézett rám tétovázásom láttán, végül csak megvontam a vállam, már amennyire lehetséges egy ilyen helyzetben.

- Azt hiszem, boldogulok egyedül is, kösz – mondtam, Hummels pedig bólintott, majd elhagyta a helyszínt. Marco erre már azt hitte, szabad a pálya, de ekkor ismét kicsapódott az ajtó, és Götze hangját hallhattuk meg.

- Szabad videózni? – röhögött, Reus pedig végleg lekászálódott rólam, majd unottan csapattársa felé nézett.

- Mit akarsz?

- Unatkozom. Társaságot – vonta meg a vállát Mario, s ezek után tényleg nem lehetett levakarni, így társaságot nyújtottunk számára, mert unatkozott. Ez egészen addig ment, amíg le nem kellett lépnem a vizsgálat miatt, ahová persze a fiúkat is vártuk. Csak előtte még fel kellett készülni apával.

Sajnos az egész elég hülye időpontban volt, ugyanis pont keresztezte az ebédet, így a fiúknak meg volt tiltva az evés, ezáltal totál nyűgösek voltak.

- Éhes vagyok! – nyivákolt Podolski, de csak a szememet forgattam.

- Értem én, és hidd el, én is, de ha nem maradsz nyugton, akkor még később végzünk! – magyaráztam, miközben apa meg az asztalnál ült, és épp egy méretes hamburgert tömött magába.

- Mmm.

- Nem vagy vicces! – förmedtem rá, de ő csak tovább vigyorgott, és folytatta a zabálást. Poldi kiskutya szemekkel nézett először rám, majd apára.

- Kegyetlen vagy, Thomas – jegyezte meg.

- Tudom – röhögött fel apa, de nem könyörült meg rajtunk.

Nagyjából ilyen hangulatban telt a vizsgálat, ám amikor Mesut következett, apám úgy döntött, hogy neki roppant fontos dolga akadt, így egyedül hagyott vele. Ha nem volt elég gondom addig, akkor aztán bejött a fő probléma.

Nem tudom, hogy direkt csinálta-e, vagy mi, de komolyan a legrosszabb időpontban döntött úgy, hogy a pici lányának már megy annyira az egész, hogy egyedül hagyja a focistákkal. Ráadásul éppen azzal, akivel eléggé hadilábon áll érzések terén.

Elég kínos volt a csend közöttünk, miközben ő levetkőzött, én a táskámban matattam, s egyikünk sem tervezte úgy, hogy megszólal, egészen addig, amíg csörögni nem kezdett Özil telefonja.

- Sergio az – jelentette ki, mintha ennek érdekelnie kéne engem, de csak a fejemet ráztam.

- Most nem érsz rá, szóval nehogy felvedd! – Persze, utasítás? Mit ér az neki, főleg ha tőlem jön. Naná, hogy semmit.

- Biztos nem ok nélkül keres – nyúlt a telefon után, de rácsaptam a kezére.

- Majd ha végeztünk. – Jelentőségteljes pillantást lövelltem felé, s kábé két másodpercig farkasszemet is néztünk egymással, de amíg én teljesen elmerültem a gondolataimban, addig ő cselesen kijátszott, kezét észrevétlenül a zsebébe csúsztatta, majd előrántotta a mobilt, és fapofával felvette.

- Cseszd meg – dünnyögtem a bajszom alatt, mialatt ő beszélni kezdett. Most minek kell ilyen seggfejül viselkednie? Én csak a munkámat akarom elvégezni, mert el nem hiszem, hogy neki nem lyukad ki a gyomra! Itt már mindenki éhen akar halni, és a csapatból senki más nem ehet addig, amíg mindenkivel nem végeztünk. Ezt akarja? Kicseszni velem, ezzel pedig az összes csapattársával? Arra játszik, hogy mindenki megutálja?

- Hali! Mi újság? – kezdett el úgy cseverészni, mintha csak valami kávézóban ülne, és én ott sem lennék, de aztán arcáról szép lassan leolvadt a felvett mosoly. Kíváncsi voltam, vajon mit mondhatott neki Sergio, de abban a pillanatban felém nyújtotta a telefont.

- Veled akar beszélni. Elvileg sürgős – nézett rám úgy, mintha az én hibám lenne, hogy Ramos az ő telefonját hívta, amikor velem akar megvitatni valamit. Azt hittem, talán Patrival kapcsolatban akar megtudni valamit. Tévedtem. Nekem kellett vele kapcsolatban megtudni valamit…

Mesut

Nem egészen értettem, hogyha Sergio Petrával akar beszélni, akkor miért pont az én számomat hívta. Valószínűleg csak Patriciáról akar elcseverészni, mert ahogy hallottam, az utóbbi időben eléggé összemelegedtek.

Petra értetlenül vette el tőlem a telefont, majd ugyanilyen ábrázattal emelte a füléhez, én meg unatkozva leültem a vizsgáló ágyra. Lábamat lóbálva nézelődtem, és azon járt az agyam, vajon hogy tudott ilyen gyorsan megromlani a viszonyunk? Vagyis, ha rajtam állna, nem így lenne, mert én tényleg szeretem őt, csupán csak dühös vagyok, mert elég aljas húzásnak találom, hogy hirtelen összejött Marcoval. Aki mellesleg semmit nem tud a kettőnk között uralkodó helyzetről, ő csupán csak egy áldozat, aki belecsöppent az egészbe. Szóval rá nem haragudhatok, nem szabad.

- Igen? – szólalt meg végre Petra. Nem nagyon hallottam, miről beszél Sergio, mert annyira azért nem volt hangos a telefonom (szerencsére), de annyit ki tudtam venni, hogy eléggé hadart, és még így is eléggé hosszúra sikeredett a monológja.

- Tessék? De jól van? – Petra arca fokozatosan egyre fehérebb lett, és bármennyire is haragudtam, felötlött bennem, hogy ugye nem fog összeesni. – Te jó ég! Én… igen… azt hiszem… oké – azzal lerakta, de keze annyira remegett, hogy pár pillanatig nem találta el a rendes gombot. Idegesen a hajába túrt, szája megremegett, én pedig egy pillanatig érdeklődve néztem, de amikor hirtelen megcsuklott a térde, azonnal felpattantam, és inkább leültettem. A francba! Ennyit a „dühös vagyok rád-tervemről”.

- Mi történt? – kérdeztem a haját simogatva, mert Petra egyre csak zokogott, én pedig nem tudtam, mit tehetnék. Az lenne szép, ha most nyitna be az apja. Nem tudom, mit gondolna.

- Patricia… - kezdte, de nem tudta folytatni, csak a vállamba temetkezett. Enyhén furcsa szituáció volt.

- Mi van vele?

- Leesett a lépcsőn, és most a kórházban van – megállt egy pillanatra. Ezen nem értettem, mi akkora probléma, de aztán folytatta. – Jelenleg a műtőben van, mert megsérült a feje, és nem tudni még, mi lesz vele… Az orvosok azon vannak, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek. – Így már egyből megértettem a helyzetet. Pár pillanatig hagytam, hadd sírjon, de aztán eltoltam magamtól, és a szemébe néztem.

- Szerintem oda kéne menned. Az most fontosabb. – Megrázta a fejét.

- Nem lehet. Apu direkt nekem intézte el, hogy eljöhessek most gyakorlatra, nem hagyhatom cserben.

- Meg fogja érteni. Majd elmagyarázom neki a helyzetet, ne aggódj! Pakolj össze, és az első géppel menj Madridba! – utasítottam sóhajtva, ő pedig némi tétovázás után bólintott, remegő kézzel összeszedte a cuccait, és kisietett az ajtón, ám még utoljára visszafordult.

- Köszönöm, Mesut! – halványan elmosolyodott, majd már el is tűnt, én pedig ott maradtam egyedül az orvosi szobában. Hogy én mekkora egy idióta vagyok!