28. fejezet - Tisztázni kell a dolgokat

Özil

- Persze. – távolodott el Elena, majd az asztalunk felé mutatott, ahol a srácok ültek – Addig ismerkedek egy kicsit a társasággal.

Ezek után Elena elment, én meg értetlenül ugyan, de ott maradtam. Tami átvette előző partnerem helyét, én meg nem enyhén éreztem magam kellemetlenül. Mi akar ezzel elérni? Jól éreztem magam valakivel, akkor ez most őt miért zavarja? Komolyan nem értem őt.

- Csak egy régi ismerős, mi? – nézett fel rám számon kérően, de nyugodt maradtam. Semmi okom nem volt az aggódásra, mert egy: nem hazudtam neki, tényleg így volt, kettő: neki már nem sok köze volt a magánéletemhez. Vagyis hát akkor lenne, ha Lianit rábíznám az esetleges barátnőmre, és az mondjuk, alkoholista lenne vagy, nem bírná a gyerekeket, de ilyenről még csak szó sincs, szóval nincs beleszólása.

- Igen, egy régi ismerős. – feleltem, és nem kívántam többet hozzátenni. Nem tartoztam neki magyarázattal, és próbáltam magam teljesen elvonatkoztatni tőle. Nem volt szabad, hogy függjek tőle, én döntöttem úgy, hogy vége legyen, akkor ehhez is kell tartanom magam.

Éreztem, ahogyan válaszomra kicsit jobban megszorítja a vállam, de nem szóltam semmit érte, inkább más téma után néztem, mivel nem akartam teljes csöndben táncolni.

- Hol van Liani? – kérdeztem, miközben az asztalunknál lévő társaságot néztem, akik hirtelen felálltak, de Elena még intett a másik terem felé, hogy ott lesznek.

- José bevállalta, hogy ma este vigyáz rá. De nem ez a lényeg. Miért nem vagy képes az igazat mondani? - hátra nézett, majd vissza rám – Most is őt nézed. – lepillantottam rá, és rekedtesen felnevettem. Nem tudtam elhinni, hogy képes volt ismét egy kis apróságon kibukni. Nem tudna a saját dolgával törődni? Most miért nem tud Torres karjaiba omlani?

Csak a fejemet csóváltam.

- Ezt nem hiszem el! Te tényleg féltékeny vagy, igaz? – csattantam fel, de még mindig nem álltunk meg, miközben a lépésekre szinte nem is figyeltünk – Igen, egy régi ismerős, akivel talán most több is lehetne, mint sima ismertség. Valami kifogás ellene? – Tami hirtelen meg sem tudott szólalni, a szám pedig a végéhez közeledett, így nyelt egy nagyot.

- Nincs. – azzal a zene elhallgatott, ő pedig ott hagyott. Egy kis ideig csak bámultam utána, gondolkoztam az előbb történteken, majd lassan megfordultam, és Elenáék után indultam.

A másik terembe érve nem találtam ott a többieket, de elnézve az erkély felé elindultam, töltöttem magamnak valami italt, aztán én is csatlakoztam a srácokhoz.

- Mi újság? – karoltam át Elenát, ő pedig nem ellenkezett, így egy kicsit bátrabban húztam közelebb magamhoz. Nem volt lelkiismeret furdalásom, sem semmilyen egyéb érzésem, és ez így volt helyén. Ez nem csak az én véleményem volt, ez nem, csak arra ment ki, hogy hitegessem saját magamat azzal, hogy nem érdekel. Mert valóban nem érdekelt Matilde véleménye, csak és kizárólag az enyém. Ez az én életem, nem másé!

- Minden rendben? – nézett rám El, mire a többiek is felém fordultak.

- Mi? Persze! Minden oké. – mosolyodtam el, bár talán ez nem volt teljesen őszinte, de hátha nem veszik észre.

- Elég feldúltnak látszol. – vizsgálgatott Arbeloa, de csak legyintettem, és inkább másfelé tereltem a szót.

- Pedig nem. – zártam le végérvényesen is a témát – Szóval megismerkedtettek? – néztem körbe, amire mindenki csak bámult egy pillanatig, majd mintha mi sem történt volna, nevetve, egymás szavába vágva kezdtek regélni. Sergio lassan odaaraszolt hozzám, majd a fülemhez hajolt.

- A csaj kész főnyeremény. Humoros és csinos is. A helyedben nem szúrnám el. – felvont szemöldökkel fordultam felé, s már épp megszólaltam volna, amikor Elena megtette ezt helyettem is.

- Csak úgy szólok, hogy én is itt vagyok, de ettől függetlenül, köszi a bókot. – nyújtotta ki a nyelvét. Sergi erre csak hebegett valamit, aztán inkább csak elvigyorodott, és visszaaraszolt a partneréhez, aki cseppet sem nézett rá kedvesen, így Sergio elvonult hosszas bocsánatérések közepette.

- Szerinted megbocsát neki? – kérdezte tőlem Arbeloa, mire megvontam a vállam.

- Ha simán nem megy neki, akkor csak ígér valami extrát estére, és biztos siker. – magyaráztam, aztán mindketten elröhögtük magunkat. Ramos módszerei nem tartoztak a visszafogottabbak közé, mint például egy csokor rózsa egy „Bocsáss meg!” kártyával, vagy valami aranyos állat, esetleg plüss. Nem, neki megvoltak a saját módszerei, amik többnyire sikeresek is voltak. Szerintem lazán kiadhatott volna valami párkapcsolati könyvet, mert amennyire primitívnek tűnnek az ötletei, annyira hatásosak. Persze az is lehet, hogy ez emberfüggő is, hiszen függ attól, aki végrehajtja ezeket, és az ő sikerességétől, és függ a másik féltől is, hogy mennyire vevő a dologra.

- Szerintem lassan én is bemegyek, mert kicsit hűvös van. Nem jöttök? – indult meg befele Arbeloa, de én megráztam a fejemet. Nem akartam még bemenni, még egy kicsit kint akartam lenni ketetsben Elenával.

- Menj nyugodtan! Majd mi is megyünk később. – mondtam, mire Arbeloa vigyorogva bólintott, s mikor elhaladt mellettem, megveregette a vállam, miközben azt mondta:

- Hajrá! – én csak nevetve megcsóváltam a fejemet, majd mikor véglek elment, Elena felé fordultam.

- Ha fázol, bemehetünk ám.

- Nem. Jó ez így, legalább tudunk beszélgetni. – mosolyodott el, és az én szám is felfelé görbült ettől.

- És miről akarsz beszélgetni? – néztem mélyen a szemébe, miközben közelebb léptem. Körülöttünk senki nem volt, így hát meg sem vártam a választ, megcsókoltam. Elena először visszacsókolt, de aztán hirtelen elhúzódott, és csalódottan rám nézett.

- Pont erről. – azzal lassan odasétált az erkély korlátjához, és a kilátást csodálta. Nem teljesen értve a helyzetet, lassan én is mellé sétáltam, és rákönyököltem a párkányra.

- Mi a baj? – kérdeztem, s ránéztem, de ő kitartóan csak előre bámult. Kicsit emlékeztetett Tamira. Áh, miket beszélek én itt?!

Elena nem válaszolt, így én is előrefele fordultam, miközben nagyot sóhajtottam, és lehajtottam a fejemet.

. Azt hiszem értem. Nem akarsz semmit, igaz? Vagy van valaki más. – részben neki intéztem a szavaimat, részben saját magamhoz. Amilyen hülye vagyok, csak én értettem félre a dolgot, neki valószínűleg eszébe sem jutott hasonló. Csupán örült, hogy végre megint találkozott egy régi ismerősével. Ó én barom!

- Nem erről van szó! – nézett rám – Nem az, hogy nem akarok semmit, csak nem így. – kérdőn pillantottam rá, hogy ez mégis mit akart jelenteni. Teljesen összezavart. – Mert ti még mindig szeretitek egymást. – döbbenten bámultam a szemébe. Ezt nem mondhatta komolyan. Tényleg azt hiszi, hogy én még mindig szeretem Tamit? Hülyeség! Vagyis persze, nem utálom, mert nem, és az is természetes, hogy még érzek valamit iránta, de már nem szeretem úgy, ahogy régen. Képtelen vagyok rá azok után, amik történtek.

- Ezt honnét veszed? Nem így van! Túlléptem rajta. – ráztam a fejemet. Életem végéig ez lesz? Hogy kísért majd a Matildeval való közös múltam, és nekem ezért nem jöhet össze semmi? Egyedül fogok meghalni?

- Özil! Figyelj! – fogta meg a vállam, mivel én idegesen bámultam magam elé – Nem kell tagadnod! Látszik rajtatok. Ahogy figyelt minket, már mióta megjöttünk, és ahogy egymásra néztetek tánc közben. Hiába próbáltátok magatokat közömbösnek mutatni, én mint kívülálló tökéletesen láttam rajtatok, hogy nem így van. És én nem akarok tönkretenni egy ilyen szoros kapcsolatot. – rám mosolygott, én pedig beleharaptam az alsó ajkamba.

- De hidd el, hogy nem… - közbevágott, így nem tudtam befejezni a mondanivalómat.

- Sssh! – csitított el – Te hidd el, hogy ez így van, csak ezt még tisztáznod kell saját magaddal. Össze vagy zavarodva. De attól még barátok? – továbbra is csak mosolygott, így csak bólintottam. Ezek után közölte, hogy bemegy, de az asztalunknál megtalálom. Nem feleltem, továbbra is csak a fényeket néztem, így végül egyedül maradtam a gondjaimmal. Azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire lehet igaza Elenának. Hogy vajon Tamival együtt tényleg még egyikünk sem volt képes túllépni a másikon? És hogy vajon én még tényleg szeretem-e. Először is ezt kellett tisztáznom magammal, hiszen ha ez nem volt teljesen világos, akkor én hogy akartam bármi mást elrendezni?

Ismét sóhajtottam egy nagyot, s már épp meg akartam volna fordulni, hogy bemenjek, amikor valaki óvatosan mellém lépdelt. Először azt hittem, hogy Elena jött vissza, de aztán a hang rádöbbentett, hogy egyáltalán nem, sőt!

- Nem jött össze, igaz? – nem válaszoltam, nem is néztem rá – Miattam. – folytatta, s felé fordítottam a fejemet, s tényleg úgy tűnt, mint aki sajnálja a dolgot. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg így van-e, vagy csak velem akarja elhitetni ezt.

- Nem kellett volna… vagyis úgy értem, hogy talán tényleg elkapott a féltékenység. Olyan furcsa volt téged valaki teljesen mással látni, és ez kicsit megzavart. Ne haragudj! – fordult ő is felém, hogy a szemembe tudjon nézni. Álltam a tekintetét. Szemeiben könnyek csillogtak, mire összeszorult a szívem.

- Azt mondta azért nem, mert mi még mindig szeretjük egymást. - erre pupillái kitágultak, de én folytattam – Látja rajtunk, hogy még egyikünk sem lépett túl a másikon és ő ezt nem akarja tönkretenni. Szerinte túl mély kapcsolat van közöttünk ahhoz. – magyaráztam. Tami még mindig nem tudott megszólalni, így én ismét a kilátást kezdtem csodálni. Elgondolkoztam, hogy ezek után vajon mit kéne csinálni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felvillanyozódtam, szinte kigyúlt egy égő a fejem fölött.

- Ch, kinek képzeli ez magát? Azt hiszi, hogy… - csattant fel Matilde, de én csak az álla alá nyúltam, és megcsókoltam. Rögtön elhallgatott, nem ellenkezett, csak leejtette kezeit maga mellé. Nem teljesen egy perc múlva elhúzódtam tőle, és mélyen a kék szempárba néztem. Valami összeugrott bennem.

- Ez… ez meg mi volt? – hebegte, de én csak megráztam a fejemet.

- Csak ki kellett próbálnom valamit. – azzal ismét megcsókoltam, mintha ez lenne a legeslegelső alkalom, mikor ajkaink találkoztak. Tami ekkor átkarolta a nyakamat, és nem engedtük el egymást.

Ki kellett próbálnom. Ki kellett próbálnom azt, hogy vajon mit vált ki belőlem ez a csók. Hogy vajon mit érzek majd akkor, és az eredmény igencsak meglepő volt, de nekem bőven elég arra, hogy folytatást követeljek. A csóktól az agyam helyett ismét a szívem vette át az irányítást, és szinte már fájdalmasan összeszorult Matilde közelségére. Ennek hatására húztam újból magamhoz, és rádöbbentem: nélküle nem tudok élni.

A háttérből hirtelen füttyszó hangzott fel, s odakapva a fejemet a csapat nagy részét pillantottam meg.

- Na, végre! Azt hittük, hogy ezt sosem láthatjuk többet. – vigyorgott Khedira, és önkéntelenül is elvigyorodtam. Hirtelen boldogság töltött el, s a tömegben ott állt Elena is szintén mosolyogva. Bólintott, én pedig hangtalanul csak annyit tátogtam: Köszönöm!