4. fejezet - Pálfordulás és meglepetések hada

Ma egy jó hosszú fejezettel jöttem, jó olvasást hozzá! :D

Tami

Az elmúlt három napban próbáltam magam lelkiekben felkészíteni az elkövetkezendő „feladatomra” és azt hiszem sikerült magamat eléggé belelkesíteni. Ráadásul pont holnap tartják Adan búcsúztató partiját, amire én is hivatalos vagyok, szóval plusz egy alkalom, amikor bevethetem magam. De azért a mai napot sem felejtettem el, mivel ma apa egyezteti velem az edzés tervet arra, amikor nem lesz itthon, és a mait nekem kell tartanom persze felügyelet mellett. Hát elég vicces lesz ezekkel a srácokkal, úgyhogy már reggel be voltam sózva, pedig csak féltizenegykor kezdődött az edzés. Hát igen, nem mindennap edzheti az ember a Real Madridot, bár abban sem voltam teljesen biztos, hogy ez meg van-e engedve, de mivel apa azt mondta, hogy ezt kell tennem, én meg is teszem. Ezen ne múljon.

Indulásig fel-alá futkorásztam, összefogtam egy copfba a hajamat és többször is ellenőriztem, hogy jól nézek-e ki. A család többi tagja persze furcsán nézett rám, de én nem zavartattam magamat.

Egészen a pályáig vigyorogtam, annak ellenére, hogy apám folyton beleszólt a vezetési stílusomba (végre megjött a kocsim a szervizből és kellett neki egy próbaút), és még akkor is mosolyogtam, amikor a csapat tagjai kezdtek beszállingózni az edzés eleji megbeszélésre.

Lassan már majdnem mindenki bent volt egyedül csal Özil, Coentrao és Di María hiányzott. Idegesen az órámra pillantottam, de meg kellett állapítanom, hogy még van három perc a kezdésig, szóval még beeshetnek. Nem is kellett sokat várnom, Özil toppant be, aztán kicsit meglepődött, mikor engem látott az edzőjük mellett. Óvatosan elmosolyodtam, és már köszöntem volna, amikor ő előzött meg.

- Jó reggelt!- mondta úgy általánosságban mindenkinek és rám sem nézett. Egyből nem mosolyogtam annyira, főleg miután apám utasította, hogy üljön le, ő meg lazán levegőnek nézett engem. Nem kicsit lepődtem meg, de olyanokkal nyugtatgattam magamat, hogy biztos csak rossz a kedve, és nem szabad, hogy ez az én napomat is elrontsa.

- Na, akkor kezdhetjük!- csapta össze a tenyerét apám, mikor már a másik két játékos is a helyén volt- A mai edzéssel kapcsolatban az a különlegesség, hogy Matilde fogja tartani, mivel jövő héten is ő felügyel majd titeket, amíg én távol vagyok.- ekkor többen örülni kezdtek, ám apu ezt az örömöt hamar elfojtotta- De ma még itt leszek figyelni, meg nehogy azt higgyétek, hogy egyedül Matilde fogja az egész csapatot irányítani, mert az asszisztensek még itt lesznek.- apró mosoly bujkált a szája szegletében, szerintem kicsit élvezte is a dolgot. A többiek annyira már nem,, mert egy hatalmas „Ó”-val tudatták, hogy nem tetszik nekik az ötlet. Én majdnem felnevettem, de inkább csak előrébb léptem és átvettem a szót.

- Akkor most gyerünk és tizenegy körfutás a pálya körül, bemelegítés, azután a szélen elmondom a továbbiakat. Mozgás!- böktem az ajtó felé a fejemmel és a csapat vánszorogva megindult kifelé. Egy-két embertől megkaptam, hogy rosszabb vagyok, mint apám, de én ezen csak mosolyogtam. Élveztem, hogy most én parancsolok nekik.

Apám elégedetten nézett, ahogyan a továbbiakban kiosztottam a feladatokat és egyszer sem szólt bele ellentétben a vezetéssel.

- Akkor most két csapatban fogtok játszani. Az első csapatban van Casillas, Ramos, Varane, Albiol, Coentrao, Khedira, Xabi, Kaka, Ronaldo, Higuain és Özil.- mindenki bólogatott, de Özil csak állt ott összefont karral, rám sem nézve. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meghallotta-e, amit mondtam. Kicsit se esett rosszul.

- És akkor értelemszerűen a másik csapat: Adan, Carvalho, Pepe, Marcelo, Arbeloa, Sahin, Granero, Altintop, Di María, Lass, Benzema. A felállást pedig mindjárt ismertetem.- magyaráztam, majd kiosztottam a mellényeiket, és elmondtam a posztokat. Az tény, hogy elég aggasztó volt az, hogy Mesut egyszer sem szólt hozzám, és egyfolytában másfele bámult, de megpróbáltam ezt legyűrni, és az edzésre figyelni.

A srácok egész jól játszottak, de az feltűnt, hogy rengeteg helyzetet hagytak ki a kapunál, pedig ez nem jellemző rájuk, ezért leállítottam őket.

- Azt hiszem ez így nem mehet tovább. Mi van veletek? Nem szoktatok ti ennyire bénák lenni.- kicsit durva megfogalmazás volt, de ez volt az igazság- Varane, passzold ide a labdát!- kértem, mire odarúgta nekem, én pedig felkaptam. Néma csendben figyeltek, miközben elindultam a középpálya felé, majd letettem a játékszert.

- Szükségem van két középpályásra. Kaka, Özil, gyertek! Ja, és védők is kellenének, szóval Marcelo, Albiol, Pepe és Coentrao! A védők álljanak fel és csinálják, amit szoktak!- utasítottam őket, s bíztam benne, hogy azért majd nem fognak felrúgni- Kaka te itt a középpályáról indulsz, passzolsz Özilnek, aki pedig nekem passzol. Ez így érhető?- megrázták a fejüket, de az utolsó résznél kicsit fent akadtak, de vállvonogatva elhelyezkedtek. Én is beálltam előre, majd belefújtam a sípba, hogy mehet. Apám csak mosolyogva nézett.

Ebben a pillanatban Kaka megindult Özzillel egyetemben, majd egy ügyes passzal átadta neki a labdát. A másik középpályás még kicselezte Pepét, majd ekkor jöttem én. Amint megkaptam a labdát, sebesen a kapu felé indultam kikerülve Coentraoékat, akik csak meglepetten pislogtak rám. A háló felé közeledve Casillas már várt rám és magának mosolygott, hogy ő ezt most úgy is kivédi, mert nem kihívás. Én is gonoszul elvigyorodtam, majd abban a pillanatban becsavartam a labdát a jobb felső sarokba. Casillasnak még arra sem volt ideje, hogy megmozduljon.

Elégedetten fordultam meg, majd vigyorogva közöltem:

- Látjátok? Így kell nem elszúrni a kapura rúgást.- csaptam össze a kezemet, és örömmel konstatáltam, hogy az összes játékos fagyottan áll és engem bámul. Hát igen, azt nem említettem, hogy mivel Mourinho az apám „kicsit” én is tudok játszani.

- Ez igen, nem csak csinos, de még ügyes is!- karolta át a vállam Ronaldo, de persze az első mondatrészt halkabban, hogy apám ne hallja. Felnevettem és láttam, hogy mögöttünk Özil és Kaka is nevetve jönnek, miközben tárgyalnak valamit, majd egy pillanatra Mesut megindult felém, és én már kezdtem reménykedni, ám a következő pillanatban inkább a többiekhez ment. Csalódottan néztem el apám felé, hogy az ő reakcióját is lássam, de még mielőtt elismerően rám nézett volna, a mögöttem levő személyt figyelte komoran, azaz Özilt. Most meg mi van?!

A továbbiakban az előző eseményen felbuzdulva a csapat egész jól teljesített, és én magamban eldöntöttem, hogy edzés végén beszélek Özillel, hogy mi a baja. Elvileg megbeszéltük a múltkorit, és akkor is tök jól elvoltunk, de hát most meg semmit nem csináltam, szóval nem tudom. Az is megfordult a fejemben, hogy apám keze van a dologban, de mivel elmagyaráztam neki, hogy semmit több nincs köztünk barátságnál, ezért ezt a lehetőséget is elvetettem.

Így hát mikor vége lett az edzésnek Özilt megállítottam, de miközben hozzá beszéltem alig nézett a szemembe.

- Figyelj, ha átöltöztél beszélhetnénk?- kérdeztem, elengedve a karját. Kérlelőn néztem rá, és azt vártam, hogy majd igent mond.

- Őő.. bocs, de most nem érek rá.- közölte, majd ott hagyott. Most az én lábam gyökerezett földbe, és bár nem mondta sértőn, vagy ingerülten, mégis fájtak a szavai. Nem sok kellett ahhoz, hogy elbőgjem magam.

Percekig álltam ott, amikor apám közeledése térített vissza a valóságba.

- Indulhatunk?- kérdezte.

- Persze, épp téged vártalak.- füllentettem, csakhogy ne vegyen észre rajtam semmit. Szerencsére nem is vett, sőt, tőle szokatlan módon végig beszélte az utat.

- Ahogy elnéztelek tényleg bízhatom rád az edzést.- mosolyogta, és ez tőle egy burkolt dicséret volt- Megmutattad nekik, hogy nem szabad elszállni maguktól, mert nem mindig olyan jók, ahogyan azt gondolják. Az meg pláne sértette a becsületüket, hogy egy lány csinált belőlük hülyét.- ecsetelte, mire arcomra erőltettem egy mosolyt.

Nagyjából így telt a hazafelé út. Otthon persze anyunak is eldicsekedett a mai nappal, én meg fogtam maga és bevonultam a szobámba zenét hallgatni. Még vacsorázni sem mentem le, amiből persze Josénak rögtön leesett, hogy valami nem okés, úgyhogy jó testvér módjára bekopogott hozzám. A zene miatt nem különösebben hallottam meg, épp ezért jött be megnézni, hogy élek-e még egyáltalán.

- Minden oké?- ült le az ágyam szélére, mire kivettem a fülhallgatót a fülemből és halványan elmosolyodtam.

- Többé-kevésbé.

- Mi történt?- faggatott, persze csak kedvesen. Ilyenkor jófej volt, meg amúgy is jól elvoltunk, csak persze, mint minden testvér mi is szoktunk veszekedni. Hiába, azért négy év korkülönbség is számít.

- Áh, pasi ügy.- legyintettem, mert azt hittem, hogy ez a téma nem fogja érdekelni, de ő csak egy pillanatra elgondolkozott, majd megszólalt.

- Ismerem a srácot?- kérdezte.

- Ühüm.- bólogattam, majd vettem egy kockát az ágyam mellett lévő csokiból.

- Na, akkor mesélj!- vigyorodott el, teljesen szembefordulva velem, én pedig közénk raktam a csokit, ami el is fogyott az idő alatt, mialatt beszélgettünk.

Elregéltem neki az egész történetet, ő meg hevesen bólogatott, majd mikor a végére értem adott egy pár tanácsot, hogy talán csak tényleg nem ért rá, és én képzelem be magamnak az egészet, és hogy próbálkozzak meg újból a dologgal. Ha meg akkor is lekoptat, akkor hagyjam a francba.

- Azért köszi mindent, eddig észre sem vettem, hogy van egy „bölcs” oldalad is.- nyújtottam ki régül a nyelvem, mire José csak elvigyorodott.

- Sok mindent nem tudsz te még rólam.- húzta össze a szemét, majd fogta magát és kiment. Tény, hogy hülye testvérem van, de imádom.

Másnap kicsivel nagyobb lelkesedéssel kezdtem készülődni a búcsúztatóra, s Ramona jelenléte is segített egy kicsit. Amíg ő a sminkjét készítette, én a hajammal voltam elfoglalva, majd több mint egy órás készülődés után indulásra készen voltunk. Apámék már előre mentek, mert nekik azért elvárás volt, hogy ne az utolsó pillanatban érkezzenek, szóval mi az én kocsimmal érkeztünk és kissé hosszadalmas készülődésünknek köszönhetően majdnem utolsókként értünk be. Azonnal helyet foglaltunk és már el is kezdődött az ünnepség.

A búcsúztató egy nagy teremben volt, ahol hat fős asztalok álltak. Nekem természetesen apáékkal kellett ülnöm, de sikerült kiharcolnom, hogy Ramona is jöjjön oda hozzánk, mert én nem vagyok hajlandó nélküle lenni. Ezzel sikerült hatni rájuk.

A sok beszéd után következett az ajándék, mert hát a csapat nem engedhette el anélkül Adant. Én tudtam, hogy mit fog kapni, mivel én is be lettem avatva, de Adan mit sem sejtett, egészen addig, amíg meg nem kapta a díszdobozt, ami az ajándékot rejtette. Izgatottan bontotta ki, és mindenki örömmel fogadta, hogy tetszik neki az aranyból készült medál, melyen a Real Madrid címere volt és Adan mezszáma maga Adan nevével.

Ezek után megkezdődött a vacsora és az emberek is kezdtek feloldódni, aminek következtében nagy lett a hangzavar, ami még véletlenül sem az alkoholfogyasztásnak tudhatunk be…

Nagyjából fél óra múlva Rami hajolt oda hozzám, hogy neki szüksége lenne egy látogatásra a mosdóban, szóval bocsánatot kérve kivonultunk a teremből. Meg kell mondani unalmas volt az egész, és tudom, hogy ez egy búcsú buli, de akkor is!

Mivel a mosdó nem volt valami tágas, én meg nem akartam bent nyomorogni, kint maradtam, csakhogy azt nem vettem észre, hogy nem csak én döntöttem a tágasabb tér mellett.

- Azt hittem már észre sem veszel.- mosolygott Özil.

- Azt hittem többé már hozzám sem szólsz.- vágtam vissza kihívóan felé pillantva, mire még szélesebben elmosolyodott. Annyira édesen nézett, hogy hirtelen az összes dühöm feledésbe merült vele szemben és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire, de mennyire beleestem.

- Elfoglalt voltam.- vonta meg a vállát- Egyébként mi újság? Milyen a vacsora?- kérdezte, de szerintem sejtette a választ.

- Muszáj ragoznom? Mert szerintem te is nagyon jól tudod, hogy utálom az efféle, történésmentes dolgokat.- fontam össze a karom, mire mindketten elnevettük magunkat. Egyikünknek sem feküdt ez a „beszédet mondunk-vacsorázunk-dumálunk” stílus. Sokkal jobban bírtuk, ha volt egy kis élet is a dologban, és az emberek nem csak szimpla munkatársakként viselkedtek egymással. Mert hát most ez volt a helyzet, ami főként annak köszönhető, hogy a fejesek is jelen voltak, előttük meg azért jó lett volna, ha senki sem a rosszabbik énjét mutatja.

- Igazad van, hülye kérdés volt.- nézett el balra, mintha várna valakit, én meg úgy döntöttem, hogy eljött az ideje a tettek mezejére lépni.

- Nem is tudtam, hogy ennyire jól áll neked az öltöny.- kezdtem bele, s Özil erre elvigyorodott, ám ekkor kinyílt nem sokkal messzebb tőlünk az ajtó és egy csaj libegett ki rajta. Ezzel persze nem is törődtem volna, csakhogy a kis vörös lazán odasétált Mesuthoz, és adott neki egy puszit… a szájára.

- Köszi édes, hogy megvártál.- karolt belé, én meg csak döbbenten figyeltem, ahogyan ott vigyorgott Özil mellett, mint egy óvodás, mint aki megkapta a kedvenc játékát.

- Tami, ő itt Lola, Lola, ő itt Matilde, Mourinho lánya.- a csaj nyújtott nekem kezet, mert én még mindig le voltam fagyva.

- Örvendek Matilde. Én Mesut barátnője vagyok.- pislogott rám és olyan volt, mintha direkt hangsúlyozni akarná nekem a második mondatot. Majdnem megtéptem, de csak majdnem, mert sikerült legyűrnöm ezt a vágyat és erőltetett mosollyal annyit feleltem:

- Hát, legyetek boldogok!- azzal megfordultam és a kijárat felé vettem az irányt nem törődve a pár kérdő tekintetével. Még mielőtt kiértem volna az utcára, hallottam Ramona kiáltozását utánam, de én csak beültem a kocsiba, s elhajtottam, utat engedve a könnyeimnek.

4 nappal később

Özil

Egy újabb ünnepség, egy újabb unalmas vacsora, ám ezúttal nem búcsúzunk senkitől, hanem pont, hogy köszöntő bulit tartunk. Pepe Reina jön és állítólag még valaki, akit az edző nem említett, szóval ez lehet, hogy csak egy pletyka.

A kanapémon ücsörögtem és tévét néztem, miközben Lolát vártam, mert ő még készülődött. Én már rég öltönyben voltam, amíg ő egy szál melltartóban rohangált visongva, hogy el fogunk késni. Kicsit idegesített a csaj, de muszáj volt magammal vinnem, hogy Mourinho lássa, hogy Matilde nem érdekel. Elméletben. Már csak ez az ünnepség van, azután pedig lepattinthatom Lolát, mert azután úgy sem lesz egy jó darabig ilyen összejövetel.

- Kész vagy már?- kérdeztem unottan, s az órámra pillantottam. Jó lett volna indulni, hogy ne késsünk el.

- Igeen.- futott le a lépcsőn még a haját fésülve, de szerencsére már volt rajta ruha. És cipő is. Kész csoda.

- Jó. Hazafelé te vezetsz.- vettem fel a kocsi kulcsot az asztalról, és ezzel a kijelentéssel arra akartam utalni, hogy nem vagyok hajlandó csak narancslevet inni az este folyamán. Legalábbis az ő társaságában nem.

- Ahogy akarod, édes.- ült le az ölembe, és átkarolta a nyakamat. Ó, ha ezt Tami látná, egy életre megutálna az biztos! Így sem tudtam elérni a búcsúztató óta, a mobilja ki volt kapcsolva, vagy csak simán nem vette fel. Ha ez az egész lezajlik muszáj lesz beszélnem vele és tisztáznom a helyzetet, mert ez így nem mehet tovább.

- Szerintem induljunk.- adtam meg a jelzést, hogy most már le kéne szállnia rólam, majd mindketten beszállva az autómba elindultunk.

Az ünnepség ugyanúgy telt, mint egy átlagos köszöntő parti, azzal a különbséggel, hogy valóban lett egy meglepetés ember, akit Mourinho eddig nem említett. Az illető is a Liverpooltól érkezett, ahogyan Pepe is, és ő is spanyol volt. Név szerint Fernando Torres. Aki ismerte az meglepődve nézegetett, valószínű, hogy még nekik sem szólt a váltásról, kivéve Sergiot, aki mosolyogva ücsörgött a helyén.

Szóval ez volt az ünnepség eleje, ezek után pedig megint vacsora következett, nekem meg már komolyan az volt az érzésem, hogy fel akarnak minket hizlalni.

Én Coentraoval, Casillassal, Khediraval, Sergioval meg a párjaikkal ültem, na meg persze Lolával. Ő végig ölelgetett, meg a nyakamon lógott, amitől kezdtem kicsit besokallni, ugyanis nem ezért hoztam el magammal, így végül egy óra után az asztalnál ülők szeme láttára fakadtam ki.

- Abbahagynád? Szeretnék néha levegőt is venni!- mindenki értetlenül pislogott tám, mire fogtam magam és felálltam a helyemről. Amikor megismertem ezt a lányt azt hittem, hogy normális, nem pedig egy ilyen nyávogó, nyakban lógó liba.

- Hova mész?- kérdezte ijedten a hátam mögött, s én csak rávágtam:

- Megkeresem Tamit.

Tami

Jóval később érkeztem a vacsorára, mint ahogy kellett volna, de az volt az igazság, hogy nem sok kedvem volt elmenni a múltkoriak után. Végül csak azért döntöttem a részvétel mellett, mert Ramona meg akarta nézni az újonnan érkezőket, egyedül meg nem volt hajlandó a srácokkal lenni. Így hát felvettem egy fekete ruhát, hozzápasszoló magassarkúval és táskával. Csupa fekete cucc, de elég elegáns volt, szóval tökéletesen illet a vacsorához, na meg a kedvemhez.

Mire odaértünk a beszéd és a bemutatás lezajlott, így első utunk rögtön a pezsgős sráchoz vezetett, mert szükségét éreztem egy pohár frissítőnek. Vagy kettőnek.

Menetközben Ramit elrabolták mellőlem, így kénytelen voltam egyedül ácsorogni egy pohár pezsgővel a kezemben, ám amikor épp beleittam volna, valaki kikapta a kezemből.

- Az alkohol csak nagykorúaknak való. Vagy már betöltötted a 18-at?- kérdezte az illető és egy húzásra megitta a pezsgőmet, de én csak fagyottan meredtem rá.

- Fernando?- suttogtam halkan, de ő csak magához húzott mosolyogva.

- Azt hittem már nem is emlékszel a nevemre.

- Semmit sem változtál.- vigyorodtam el.

- Te viszont nőttél. És még csinosabb lettél, mint voltál.- fülig vörösödtem szavaitól, de mire bármit is mondhattam volna megcsókolt. A szívem a torkomban dobogott, de valahogy mégis Özil képe úszott be elém, amitől görcsbe rándult a gyomrom.

- De mi van Olallaval?- löktem el magamtól.

- Elváltunk.- vonta meg lazán a vállát és megint bepróbálkozott, de hátráltam egy lépést, mire furcsán méregetni kezdett- Dee a jelek szerint neked van valakid. Vagy már nem érdekellek?

- Nem. Vagyis de. Vagyis nem tudom!- fordultam meg és próbáltam összeszedni magam, de ekkor valaki mással kellett szembenéznem.

- Özil! Ne! Várj!- de ő sarkon fordult, majd eltűnt, én meg csak könnybe lábadt szemmel meredtem utána.

- Ő a pasid?- jött mellém Fernando, és ekkor következett be a mélypont, vagyis én kirohantam az épület erkélyére.