Másnap reggel a nap halvány sugarai ébresztették fel az ágyon alvó páros egyik tagját. Mesut nyújtózkodva ébredt fel a helyén, majd baloldalra tekintett, s mintha egy kicsit meglepettnek tűnt volna.
Egy pillanatig csak lejátszotta magában az előző este történteket, majd óvatosan végigsimított Charo karján, mintha csak attól félne, hogy nem is ő fekszik ott mellette.
- Aludnii szeretnék, miért piszkálsz? – nyögte a lány, majd megdörzsölte a szemét, és felült. Kérdőn tekintett a srácra, akivel az előző estéjét eltöltötte.
- Jó reggelt! – mosolygott Mesut színtiszta boldogsággal az arcán. – Csak megnéztem, hogy nem álmodom-e, vagy biztos te vagy-e mellettem. – Char erre csak furcsán pislogott, így Mes még odabiggyesztett egy magyarázatot. – Nem voltam biztos benne.
- Hát, márpedig itt vagyok. És nem is terveztem itt hagyni téged – mosolyogta a lány, azzal egy megerősítő csókot nyomott Özil ajkaira, hogy a srác biztos legyen benne, ez valóban nem álom.
- Oké, most már elhiszem – nevetett bele a csókba Mes, majd leterítette az ágyon Charot, ám abban a pillanatban a lány gyomra hatalmasat mordult. – Éhes vagy? – tette fel a költői kérdést Mesut.
- Azt hiszem, igen – vörösödött el Char, így a fiú lemászott róla, s biztosította, hogy tíz perc múlva megérkezik a reggelije.
Amíg Mesut kint a konyhában szorgoskodott, addig Charo kicsit jobban körülnézett a hálószobában, hiszen eddig nem igazán a berendezéssel volt elfoglalva. Férfi lakásához képest meglepően nagy rend uralkodott, bár a lány el tudta képzelni azt is, hogy a focista felfogadott egy bejárónőt. Mindenesetre ez kellemes meglepetésként érte, ahogy az is, hogy hiába volt nyitva a szoba ajtaja, Mesut kutyái mégsem jöttek oda. Persze semmi baja nem volt velük, hiszen maga is szerette az álatokat, csupán megszokta, hogy ahol állatok vannak, ott azoknak szabad bejárásuk van a hálóba is.
- Rockyt és Balboát hol hagytad? – kérdezte Char, mikor Mesut egy tálcával a kezében lépdelt be az ajtón. A srác csak összevont szemöldökkel kérdezett vissza.
- Talán hiányoznak?
- Nem, csak izé… Na, hova raktad őket?
- A kertben vannak – ült le a focista az ágyra, miközben odaadta a tálcát Charonak. Azon volt egy tányér tükörtojás friss paradicsommal és paprikával, kenyér, egy bögre gőzölgő kávé, s Mes még egy szál virágot is fektetett mindezek mellé. – Megszokták már, hogy éjjel nekik ott a helyük, mert nincs szükségem arra, hogy idepofátlankodjanak…
- És megzavarjanak valamit? – vigyorgott pimaszul Charo, majd nevetve beleharapott a paprikába.
- Cöh, mikre gondolsz te?! – vigyorgott Mesut is kissé elpirulva.
- Egyébként köszönöm a reggelit! Nagyon jól néz ki – hajolt oda egy csókért Char, majd ezek után ketten együtt elfogyasztották az ételt.
Már késő délelőttre járt, mikor végre kiszálltak az ágyból, így Özil első dolga az volt, hogy a nyüszítő kutyákat beengedje az udvarról.
- Sziasztok! – mosolygott rájuk Charo, s le is guggolt, hogy megsimogassa őket. Rocky csak egyet fújt rá, majd továbbállt, ám Balboa örömmel szaladt oda hozzá. – Tényleg, nem úgy volt, hogy ő a húgod kutyája?
- Úgy volt. Aztán mégse, szóval itt ragadt, és szerintem már itt is marad örökre. Rocky is egészen megkedvelte.
- Nem úgy, mint engem – dünnyögte a lány, ám akkor megcsörrent a mobilja. – Na, kezdődik az őrület – sóhajtott fel, s igaza is lett. Az elkövetkezendő fél órában szülei felváltva hívogatták, ám ő egyszer sem vette fel a telefont, hanem inkább lehalkította.
- Biztos nem lesz gond? – kérdezte Özil aggodalmaskodva, miközben a konyhaasztalnál ültek, s Charo ismételten csak Balboát babusgatta.
- Mi? Hogy itt bujkálok a családom elől? – nevetett fel a lány. – Dehogy!
- Ahogy érzed – vont vállat Mes, majd felállt, mivel kopogtak az ajtaján. Csak bízni tudott benne, hogy nem Char szülei azok. – Őő szia Alvaro! – üdvözölte meglepetten játékostársát, aki vigyorogva állt a küszöbén.
- Üdv Rómeó! – röhögött, majd különösebb beinvitálás nélkül ment el Mesut mellett.
- Rómeó? Mi van? – fordult utána értetlenkedve a török-német, hiszen azt sem tudta, miért van itt a srác.
- Tudod, Rómeó és Júlia. Tiltott szerelem – nézett hátra Morata, a másik srác pedig kelletlenül bólintott. Ja igen, még mindig a tiltott fázisban vannak. – Szóval?
- Szóval mi? – aznap különösen nem akarták megérteni egymást. A pályán szerencsére ez nem volt jellemző, mert abból csak a csapat járt volna rosszul.
- Szóval hol rejtegeted a nővéremet? – nézelődött a srác, ám Mesnek meg sem kellett szólalnia, hiszen Charo hirtelen felbukkant az előszobában kezében a fekete kutyussal.
- Alvaro? – döbbent meg.
- Jaj de jó! Felismersz még! És látom, itt bezzeg babusgatod a kutyát. Na, mindegy. Úgy is tudod, hogy nem azért jöttem, hogy hazacipeljelek – pörgött ezerrel a srác, és a pár nem is bírta nagyon követni.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Fabián elhozta a nála lévő cuccaidat hozzánk. Nyilván hozzád nem akart menni, Mesut ajtaján meg szintén nem lett volna képe kopogtatni, ezért lettünk mi a lomtár – magyarázta Alvaro vigyorogva. Ő ismét csak a poénos oldalát nézte a dolognak, így rendkívül jól szórakozott mindenen. – Anyáék persze nem örültek, hiszen elsőként azt a drága órát „dobta vissza”, amit tavaly karácsonykor kapott tőled apa unszolására.
- Miii? – döbbent le Charo, s letette a földre Balboát. – De hát az az övé!
- Jó, de szakítottatok. Illetve felbontottad az eljegyzést – nézett furcsán az öccse, hiszen nem teljesen értette nővére hirtelen indulatait. Bár mondjuk ezt már volt ideje megtapasztalni az elmúlt húsz év során.
- Nem érdekel! Ez akkor is… hogy tehette ezt?! Az nem egy eljegyzési gyűrű volt, és ezzel nem engem nem tisztel meg, hanem anyáékat sem! Ó istenem! – járkált fel-alá a lány, mire a két fiú igencsak furcsa szemeket meresztett rá. Nem egészen tudták megérteni Charo álláspontját.
- Na, ezek után merj szakítani vele – súgta oda Alvaro Mesnek, aki csak nyelt egyet. Noha nem volt a fejében semmi hasonló, hogy szakítani akarna a lánnyal, a vele való együttélésben is akadhatnak problémák, amiket így már nem biztos, hogy meg akart tapasztalni. A végén még Char kinyírná, mert eltört egy poharat. Vagy hasonló.
- Szerintem le kéne nyugodnod… kicsim – furcsa volt ezt kimondani számára, hiszen nem is olyan régen még nem is voltak többek, csak szimpla ismerősök, akiknek nagyon nem volt jó a viszonyuk. Most meg? A Charoval eltöltött éjszaka után nála húzódott meg a lány a szülei elől, hogy még ne kelljen szembenéznie velük a tette miatt. Hiszen felbontotta az eljegyzést is csakis Özil miatt. Akinek meg ettől enyhe bűntudata támadt, hiszen a focista nem volt az a kőszívű, paraszt férfi, ő csupán csak meg akarta kapni a lányt, akibe beleszeretett. Az már más kérdés, hogy pechére az a lány foglalt volt. Egészen mostanáig.
- Nekem te csak ne mondd, hogy le kéne nyugodnom! – förmedt Char Mesutra, aki inkább behúzta fülét-farkát, mert kissé megijedt ettől a reakciótól. – Én szakítottam vele, nekem kéne kihajigálnom a cuccait otthonról már rögtön másnap, és nem pedig fordítva!
- Oké, most, hogy megtudtuk, hogy nem is az óra a problémád, hanem mert „kihajigálja a cuccaid rögtön másnap”, ideje lehűtened magad, nővérkém – jelent meg hirtelen Alvaro egy pohár vízzel a kezében, majd nyugodt szívvel leöntötte testvérét, aki lefagyott ettől a mozdulattól. Észre sem vették, mikor eltűnt a fiatalabbik Morata, de úgy tűnt, hasznos volt a tevékenysége.
- Komolyan megfojtalak egyszer – sziszegte Charo, de ekkor Mesut lefogta, és a fürdőbe kísérte, hogy hajat száríthasson.
Tíz perccel később már hárman ücsörögtek a konyhában, Char Mes egyik pólójában, Alvaro pedig egy pohár narancslé társaságában.
- Ha lehet, akkor ezt ne öntsd rá – viccelődött a török-német, ám barátnője csak egy mérges pillantást vetett felé, így hamar elhallgatott.
- És mit akarsz most tenni? Örök életedre itt akarsz bujkálni apáék elől? – kérdezte Alvaro ezúttal már komolyan, hiszen tudni szerette volna nővére szándékait. Ő ezért jött csak ide a mai nap folyamán, plusz érdekelte a dolog, hogy Özil hogy viseli el a lányt egy nap után. Szerinte ugyanis ennyi időbe telik az embereknek, amíg még bírják idegekkel Char mellett.
- Mondd, neked nincs saját életed? Mondjuk egy csaj, vagy valami? – sóhajtotta Charo, de ez már nem az a „megöllek” sóhajtás volt, hanem csupán testvéri piszkálódás.
- Ami azt illeti, de van, de arról most nem akarok beszélni – vörösödött el egy kicsit a fiatalabbik Morata is, mire nővérének gonoszul megcsillantak a szemei, ám Mesut még azelőtt leállította, mielőtt faggatózni kezdhetett volna.
- Tényleg. Azt mondjuk én is szeretném tudni, hogy tervezted. Mert örökké nem bujkálhatunk, és szerintem a lakcímemet sem olyan nehéz kideríteni, miután a családodnak is van köze a Realhoz – sandított Alvarora, majd ismét vissza párjára. – Úgyhogy jobb lenne megelőzni a rendőrségi akciót, miszerint elraboltalak, és személyesen közölni velük a dolgot – közölte Mes az előszobaiakhoz képest határozottabb hangsúllyal. Kezdett visszatérni a lélekereje, és úgy érezte, most ő lesz a férfi ebben a kapcsolatban, és ő mondja meg, hogyan is legyenek a dolgok. Már így is elásta magát valószínűleg a szülők előtt, hiszen azok valaki mást szántak a lányuknak. Erre meg megjelent ő, és szép lassan lenyúlta Charot a vőlegényjelölt elől, ráadásul elérte azt is, hogy a lány nem is veszi fel a telefonját nekik. Igaz, ez talán annyira nem volt szokatlan, hiszen Char nagyon makacs nőszemély hírében állt, szerette maga igazgatni a dolgait, ezért is esett nehezére normálisan lereagálni az esetet, mikor a kórházban azzal a hírrel fogadta az apja, hogy helyette is elfogadta az eljegyzési ajánlatot. Ő ugyanis nem ehhez volt szokva.
- Jóó – sóhajtott fel Charo. – Otthon vannak ma? – nézett Alvarora, aki egy pillanatra elgondolkozott, végül pedig bólintott.
Ezek után biztosította mindkét srácot, hogy akkor még ma elmennek a szülőkkel beszélni, így Alvaro nem sokára el is ment, mivel akadt egy kis dolga. Szép lassan Char is felöltözött a megszáradt ruhájába, és elindultak, de azért még utoljára felugrottak a lakására, hogy átöltözzön, mert nem akart szakadtan, félig száraz cuccokban megjelenni a szülei előtt.
Végül egy félórányi készülődés után arról a lakásról is el tudtak indulni. Ekkor már nagyon úrrá lett rajta a félelem, és mialatt Mesut vezetett, addig ő az egyik szabad kezét szorongatta, s egészen addig nem engedte el, mígnem a családi házhoz nem értek.
- Na, akkor hajrá – vett egy mély levegőt, azzal pedig kiszálltak az autóból, és bementek a bejárati ajtón, hiszen még mindig volt hozzá kulcsa. – Anya, apa, sziasztok! – lépdelt be lassan a nappaliba, ahol mindkét szólítottat meg is találta. Mesut egyelőre még nem jött beljebb az előszobánál.
- Charo! Hála istennek élsz! – pattant fel az anya, hogy átölelje gyermekét, s mikor ez meg is történt, Char intett a fejével.
- Igen, élek. És tudom, hogy járt itt Fabián, és elmondott mindent, de pont ezért jöttünk most el, hogy megbeszéljük veletek ezt a dolgot – azzal pedig Mesut odalépett a lány mellé, és kínosan mosolyogva megfogta a kezét.
- Üdv…!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése