2013. szeptember 9., hétfő

No Rain No Rainbow - 16. fejezet

Nos, ez egy kicsit talán laposabb fejezet lett, amolyan kitöltő epizód, de végül is nem lehet mindig izgalmakat belerakni. >< A végére kifogynék az ötletekből.. Azért remélem tetszeni fog, és a Sergio rajongóknak is remélem sikerül egy kicsit a kedvére tennem!

Puszii






A helyzet nem volt egyszerű. Charo szülei lefagyva álltak ott, a lány maga kínosan mosolygott, miközben Özil megszorította a kezét, majd nem is engedte el. Úgy tűnt, a focista igencsak biztos a dolgában. Egyenesen farkasszemet nézett az apával, akinek a tekintetéből tisztán ki lehetett olvasni, milyen érzelmek kavarognak benne. Nem éppen a boldogság szikrái röpködtek a szemeiből.
- Be szeretném mutatni Mesutot… - kezdte Char elvékonyodott hangon, ám az apja közbevágott kissé felemelt hangon.
- Ő miatta hagytad ott Fabiánt?! Egy ilyen focista miatt? Az a fiú olyan megbízható, ez meg ki tudja, milyen életet él! Pár hét múlva meg majd sírva jössz, hogy megcsalt! – vágta hozzájuk, amire Mes csak annyival válaszolt, hogy félredöntötte a fejét. Ám Charo már nem volt ilyen nyugodt lelkiállapotban, ami alapján Mesut megállapította, hogy vérmérsékletét valószínűleg az apjától örökölte.
- Mi az hogy ez?! Meg mi az, hogy milyen életet él?! Mesut egy személy, a másik meg, tudom, mit csinálok. Én azt az eljegyzést sem akartam! Nem értem, miért akartok beleszólni az életembe úgy, hogy azt sem tudjátok, mi áll a háttérben. Mert bármennyire is hihetetlen, Fabiánnal nem mentek olyan jól a dolgok! A másik meg… Igen, egy focista a párom. De közlöm, hogy ha nem tűnt volna fel, Alvaro is az, és érdekes, még sincs vele semmi gond. Teljesen rendben van a gyerek! – Charo a monológja végén csak úgy fújtatott, Özil pedig csak a vállára helyezte a kezét nyugtatásképpen. A lány kissé felkapta a vizet, így anyja csak megilletődve pislogott, míg apja nem vette jó néven ezt az ordibálást. A focista is csak ácsorgott, és azon gondolkozott, hogy vajon megmerjen-e szólalni vagy sem, hiszen párja már így is elég pipa volt. Mondjuk az is eszébe jutott, hogy meg kéne védenie saját magát, mert amiket az idősebb Morata hozzá vágott, igencsak sértőek voltak. Egy, ő is megbízható. Kettő, nem szokott olyan kicsapongó életet élni, vagy ha van is valakije, azt sosem csalná meg. Főleg nem Charot, akit már időtlen idők óta meg akart szerezni.
- Ez a hála, hogy támogatunk? Hogy fizetjük az egyetemet? Hogy hozzánk bármikor jöhetsz? – tárta szét a karját Charo apja, és mielőtt még a lány bármit is hozzá tudott volna vágni, Mesut emelte fel a kezét, mintha csak jelentkezne.
- Bocsánat, hogy közbe szólok, de úgy érzem, fel kell szólalnom, mert én is érdekelt vagyok a dologban. Igaz, hogy nem ismerem olyan régóta Charot, csak alig több mint fél éve, és igaz, hogy maguk a szülei, de szerintem neki kéne eldönteni, hogy mit akar. És ha már nem úgy mentek a dolgok Fabiánnal, mint ahogy kellene, akkor nem kéne ezt erőltetni - magyarázta teljesen normális hangnemben.
- Persze, ezt csak azért mondod, mert így feléd dől a mérleg - dünnyögte az idősebb Morata, ám felesége lecsitította. Ő kész volt meghallgatni, mit mond a srác.
- Drágám, hallgasd meg, mit akar mondani! – tekintete utasító volt, így a férfinak nem volt más választása, minthogy csendben maradjon. Az asszony szava azért mégiscsak szent volt.
- Szóval - kezdte Mesut, miután nyelt egyet -, csak azt szeretném mondani, hogy egyáltalán nem áll szándékomban „pár hónap múlva sírva elküldeni Chart, mert megcsaltam”. Én izé… szeretem őt, és ebből nem engedek jelentette ki határozottan a focista, és ez a kisugárzás az összes jelenlévőt megdöbbentette…

- Segio, mire készülsz?
- Majd meglátod. Meglepetés. – Sergio éppen Sarah-hoz rontott be, a lány pedig igencsak meglepődötten fogadta barátja megjelenését. Haja kócosan meredezett minden irányba, s mikor eszébe jutott, hogy az otthoni gönceiben van, azonnal elvörösödött.
- De… izé… - kezdett el tiltakozni a lány, csakhogy Ramos nem volt ilyen könnyen lepattintható. Becaplatott a házba, azon belül is Sarah hálójába, a szekrényből kirántott pár ruhát, és ráparancsolt kedvesére.
- Öltözz, aztán indulunk!
- Ki mondta, hogy csak így beronthatsz a hálómba? – tette csípőre a kezét Sarah gonosz kis mosollyal az arcán, ugyanis hiába voltak együtt egy hónapja a sráccal, ő még nem volt hajlandó beengedni a szobájába Segiot, és ugyanígy a focistánál sem akart bemenni abba a „bizonyos” helyiségbe még. Ő nem az a fajta lány volt, akit az első randi után meg lehet kapni, és ehhez tartotta is magát. Ramosnak pedig meg kellett dolgoznia ezért rendesen. Nem egészen volt hozzá szokva az ilyesfajta várakoztatáshoz, de mindig is szerette az új dolgokat. Ezért is tepert annyira. Mert Sarah nagyon is bejött neki, és nem akart megfutamodni azért, mert ezúttal kicsit nehezebb dolga akadt.
- Az most nem lényeges, csak öltözz! – utasította Sergio a lányt, ám arcán ott virított egy mosoly, aminek Sarah nemigen tudott ellenállni, így hát odasétált hozzá. Karjait a srác nyakába akasztotta, majd egy lassú csók után kérdőn nézett a focistára.
- Elárulnád, hogy mégis hova megyünk? – kérdezte mosolyogva, miközben összeszedte a cuccokat, amiket Ramos az ágyára dobált. Meglepődve vette észre, hogy a kiválasztott ruhadarabok eléggé passzoltak egymáshoz, és nem is voltak a legócskább darabok, így végül úgy döntött, hogy azokat veszi fel aznapra.
- Meglepetés – vigyorgott Sese, majd kivonult a nappaliba, s mint egy kisgyerek, úgy várta, hogy Sarah végre végezzen a készülődéssel. Szerencsére a lány nem az a fajta volt, aki órákon át készült a boltba, és full sminkben jelent meg egy kenyérért.
- Mehetünk – sóhajtotta, azzal pedig elindultak. Sarah oldalát nagyon is furdalta a kíváncsiság, hogy vajon Sergio hova akarja vinni őt, csakhogy amikor elérkeztek arra a bizonyos helyszínre, ő nem igazán volt elragadtatva a látványért. – Ez meg mi? – rökönyödött meg.
- Sportkocsi kiállítás. Tudod, milyen rég voltam ilyenen? – csillogtak a srác szemei, majd karon ragadta a barátnőjét, és beljebb húzta, hogy belépő jegyeket vehessenek. – Eddig nem nagyon volt kivel mennem.
- Nem csodálom – dünnyögte Sarah. Nem igazán volt oda az ilyenfajta dolgokért, őt egy sportautó nem tudta úgy lázba hozni. Sokkal jobban szerette az egyszerűbb kocsikat, mint amilyen az ő Skodája is volt. – Kit érdekelnek ezek? Mindegyik ugyanúgy néz ki belülről, és mindegyik ugyanúgy képes annyival menni, amiért azonnali jogsi megvonás a következmény.
- Hogy mondhatsz ilyet? Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy a foci másról sem szól, csak arról, hogy húsz pasi kergeti a labdát, kettő meg ácsorog egyhelyben – tárta szét a karját Sergio, mire barátnője felvonta a szemöldökét.
- Nem én mondtam – vonta meg a vállát, majd lazán besétált, miután megkapták a jegyeket. Ramos egy pillanatig csak állt egy helyben, és próbálta felfogni, hogy mit is mondtak neki az imént, majd mikor leesett neki a dolog, felháborodást tettetve ment Sarah után.
- Hé!
Ezek után végigjárták a kiállítást. Sergio gyerekek módjára csodálkozott rá egy-egy járgányra, valamelyiket kipróbálta, amelyik tetszett neki lefotózta, hogy majd a többiek véleményét kikérje róla, jó lesz-e a gyűjteménybe, Sarah pedig csak mosolyogva nézte barátja ömlengését. Másfél óra alatt olyan oktatást kapott, hogy mire kell figyelni az autó kipróbálása közben, mit kell megnézni és ilyenek, hogy a végére már egész profinak érezte magát. De végül is egy szót sem szólhatott. Nem volt olyan rossz a program, mint amilyennek ígérkezett, és egészen odáig Sergio úgy is mindig arra pórbált meg törekedni, hogy a lány kedvében járjon, így kerülték a luxus dolgokat. Valamikor pedig már érett az is, hogy el kelljen menniük egy hasonlóra.
- Jé, ki van ott! – csodálkozott el Sergio, ugyanis a kiállítás kijáratánál egy igencsak ismerős arcot pillantott meg. Ez az ismerős arc pedig nem is mozdult a helyéről, így a spanyol magával cipelve útitársát ment oda Moratahoz.
- Szevasz, Töki! – vigyorgott a másik játékosra, aki a megnevezésre igencsak furcsállva fordult a védő felé.
- Öhm. Üdv! – emelte fel a kezét, majd tekintete a szőke lányra tévedt.
- Helló! Sarah vagyok – mosolyodott el az „ismeretlen”, Sergionak pedig eszébe jutott, hogy talán illene bemutatnia párját.
- Ja, igen, ő a barátnőm – kapkodta a fejét, ám addigra már a két bemutatásra váró alany kezet fogott. – És ő pedig Alvaro Morata… - dünnyögte Sese, hogy csak azért is elmondhassa, amit akart. – Amúgy mit csinálsz itt?
- Nem volt jobb dolgom – vont vállat a legfiatalabbik Morata, s közben zsebre dugta a kezét. – Hazamentem, erre mit látok? Mesut és Charo anyáék előtt áll, miközben Char apával üvöltözik. Gondoltam nem maradok ott, bár lehet, jól szórakoztam volna – vigyorodott el a végére, mire Ramosnak is gonosz mosoly jelent meg az arcán.
- Na, igen. Gondolom, milyen jó szórakozás lehet az – helyeselt. – Nézzük meg!
- Mi?! – hökkent meg Sarah, mert ő viszont azért szeretett volna már hazamenni. Kicsit fárasztó volt az óvódás korú vagy legalábbis viselkedésű barátjára vigyázni egészen odáig, nehogy elkeveredjen.
- Ez egy jó ötlet – bólogatott Alvaro is, majd pötyögött egy kicsit a telefonján, hogy megtudja, Charoék még mindig náluk vannak-e. Csakhogy nővére három csengés után felvette a telefont.
- Igen? – szólt bele.
- Drága, kedves nővérkém. Eme jeles pillanatban merrefelé tartózkodsz? – vigyorgott az öccse, s tulajdonképpen saját fogalmazásán majdnem elröhögte magát. Sergioék csak furcsán pislogva hallgattak.
- Mesnél vagyok.
- Már megint?! Mi volt apáékkal? – döbbent le Alvaro, mire nővére sóhajtott egyet, és tömören összefoglalta a cselekményt.
- Elmentünk, vázoltuk a helyzetet, üvöltöztem egy sort, apa is üvöltött egy sort, Mesut felszólalt, anyu azt hiszem belenyugodott a dolgokba ezek után, apu meg még nem egészen, de legalább már nem mondta azt a végére, hogy már pedig vissza kell mennem Fabiánhoz. Tömören ennyi, de most mennem kell. Csá! – azzal már le is rakta a telefont, így a fiatalabbik Morata pár pillanatig csak nagyokat pislogva dolgozta fel az információkat.
- Hát, akkor most nem megyünk szórakozni. Végeztek, és senki nem halt meg – sóhajtotta végül, mire Sarah is óvatosan kifújta a nagy adag levegőt, ami eddig a tüdejében volt. Ő nem azért szorított, hogy mi a vége annak az összezördülésnek, hanem azért, hogy mehessen haza.
- Akkor mindegy. Majd találunk mást Mes szívatására – legyintett végül Sergio, majd lassan elbúcsúztak egymástól, és hazavitte Sarah-t, ahol a lány elnyújtózva dőlt el a kanapén. Ramos csak állt mellette, végül pedig leült a fennmaradó helyre. – Izé… bocs, ha unalmasak voltak az autók. Csak tök rég voltam ilyenen, és nem sokszor volt eddig, hogy kiállítás lett volna… - kezdte akkora szemekkel, amiket még egy kölyökkutya is megirigyelt volna. Sarah erre felült.
- Nem volt olyan rossz. Egyáltalán nem. Meg eddig végül is mindig azt csináltuk, amit én szerettem volna, szóval most rajtad volt a sor – mosolygott a lány bíztatóan, majd egy teljes helynyivel közelebb ült a sráchoz. – De tudod, ez még mindig a „te napod”, szóval kérhetsz, amit akarsz – körözött ártatlan arccal Sese combján, akinek erre hatalmasra tágultak a szemei.
- Úgy érted, hogy… - kérdezte óvatosan.
- Igen, úgy értem, hogy… - mosolyodott el sokat sejtetően a lány, csakhogy abban a pillanatban Sergio felpattant a kanapéról, az ölébe kapta Sarah-t, és egyenesen a hálóba cipelte, miközben a lány csak nevetett barátja hevességén. Meg sem kérdezte, hogy mi ez a hirtelen váltás, mert úgy is érezte, hogy a lány erre már régóta készült, csak most jutott el arra a pontra, hogy valóban a tettek mezejére lépjen… 


Vélemények (16.fejezet):
  
pollcode.com free polls 

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Örülök, hogy jelentkeztél, nagyon szeretem a történeted! Várom a folytatást!
    Üdv.: Gizi

    VálaszTörlés