25. fejezet - Felejteni nem könnyű

Özil

- Mesut, a rohadt életbe már! Ne csináld ezt! Több mint három hónapja történt, tedd már túl magad rajta! Tudom, hogy fáj, de fölösleges a múlton rágódni, inkább nézd meg, hogy néz ki a lakásod, meg ideje lenne már kimozdulnod! Térj észhez! – Khedira állt a nappalim kellős közepén, s miközben én a kanapé hevertem, ő üvöltözött velem. Nem figyeltem rá. Üveges tekintettel a plafont bámultam, és nem gondoltam semmire. Vagyis csak próbáltam nem gondolni semmire sem, mert Tami és Liani képe folyton-folyvást beúszott a fejembe, s azóta a nap óta nem tűnnek el onnan. De lehet, hogy én sem akarom elfelejteni őket. Matilde cuccai még most is ott vannak érintetlenül a szekrényben, meg ahol hagyta őket, Liani szobájával pedig ugyanez van. Talán még próbáltam reménykedni, hogy valamelyik pillanatban belépnek az ajtón, és mosolyogva közlik, hogy itt vannak, hazaértek.

- Tudod mit? Akkor szenvedj tovább! – csattant fel Khedira, amikor látta, hogy úgysem fogok válaszolni neki. Szótlanul hagytam, hogy kivágtasson az ajtón, s teljesen elcsendesedett a ház.

- Szia! – mondtam halkan, mikor már rég kiment. Továbbra is a hátamon feküdtem, s bármennyire is úgy tűnt, hogy nem figyeltem a szavaira, azért elgondolkoztam rajtuk. Tényleg ennyire szánalmas az, hogy még reménykedek abban, hogy egy váratlan pillanatban betoppan a szerelmem a kislányunkkal, és minden helyreáll? Nincs igazam abban, hogy azóta nem beszéltem az apámmal? Mert szerintem de. Megérdemli. Miatta történt ez az egész, ha ő nem akart volna beleszólni az életembe, akkor most is boldog lehetnék, és nem szenvednék itt a kanapén heverve, miközben az összes hozzám közel álló embert szép lassan elveszítem.

- Mi a francot csináljak? – ültem fel, kérdésemet pedig a kanapé mellett kérdőn felnéző Cironak intéztem. Választ ugyan nem kaptam, de helyette felugrott, és hozzám dörgölőzött dorombolva – Te legalább itt vagy még. – mosolyodtam el halványan, miközben simogatni kezdtem a macskát. Sóhajtottam egy nagyot, és beletúrva hajamba félreraktam Cirot, s felálltam. Körbenéztem a szobában.

- Tényleg szörnyen néz ki a ház. – vakartam a fejemet, majd megpróbáltam összeszedni magamat, és azon gondolkoztam, hogy vajon hol kellene kezdenem. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a hálószoba van a legrosszabb állapotban, hiszen Tami cuccaihoz hozzá sem nyúltam azóta.

Talán tényleg túl kellene lépnem az egészen, és kezdhetném mondjuk azzal, hogy ezeket a holmikat összepakolom, aztán elviszem őket valahova. Igen, ez teljesen megfelelő lesz kezdésnek.

Beléptem a hálóba, de még mielőtt nekiálltam volna a szekrény kirámolásának, megtorpantam. Körbenézve hirtelen arra a következtésre jutottam, hogy átrendezem a szobát. Így hát kezdtem ezt, s bár a legtöbb dolgot egyedül úgy sem tudtam volna elmozdítani, azért a kisebb dolgoknak nekiálltam. A többihez meg majd áthívom Sergiot, meg Khedirát, mert fogadni mernék, hogy Sami most hozzá ment át elpanaszolni azt, hogy velem már nem lehet mit kezdeni.

Éppen az éjjeliszekrényt húztam el a helyéről, amikor alatta megpillantottam valamit. Egy pillanatra leálltam a bútor költöztetésével, majd lehajolva felvettem a nem kicsit poros papírt, amibe bele volt hajtva még valami. Összevont szemöldökkel hajtottam ki, s az első sort elolvasva rádöbbentem, hogy mi van a kezemben. Apám levele volt az, s benne a másik két papír két repülőjegy volt. Csak az úti célt néztem meg, majd egyszerre megkönnyebbültem, viszont összeszorult a szívem. Nyeltem egy nagyot, egyre csak a jegyeket bámultam. Egy bizonyos fokig örültem, hiszen ez azt jelentette, hogy sem Matilde, sem Liai nem volt a gépen. Ez jó. Pedig ez a lehetőség is fent állt eddig. Hiába mondták meg nekünk, hogy az utas listán egyik név sincs, Mourinhoval közösen felmerült bennünk az is, hogy talán hiba csúszott a rendszerbe, és ők ott voltak a gépen, mert másképp Tami hívott volna. És az öröm mellé pont ezért társult csalódottság is, hiszen akkor ez azt jelentette, hogy ha minden igaz, ők élnek, viszont nem jelentkeztek, és nem is kerestek minket. Persze az oké, hogy engem nem hívott, hiszen az ő szemszögéből én elküldtem őket, de hogy a saját szüleinél nem jelentkezett… érdekes.

Leültem az ágyra lehetőségeket vonultatva fel magamban, hogy vajon ennek az egésznek mi lehet az oka. Miért akart mindenki elől eltűnni? Egyáltalán hova mehetett?

Miközben ezeken agyaltam, eszembe jutott, hogy Mourinhoval talán tudatnom kéne, hogy a lánya él, csupán azt nem tudjuk, hogy hol van. De ez is megnyugtató azért, hiszen már van egy biztos pontunk, miszerint nem halt meg, és ez már bőven ad okot az örömre. Még ha ez egy részről csalódottságot is kelt bennem.

Ültem csendben, lehajtva fejemet, s gondolkoztam. Vagyis csak próbáltam, mert nem igazán tudtam másra gondolni, csak arra, hogy vajon Matilde merre lehet.

- Áh! – álltam fel, és úgy döntöttem, hogy meglátogatom Mout, mert kötelességemnek éreztem elmondani azt, hogy Tami nem volt rajta azon a gépen.

A vezetésre alig tudtam figyelni, az oda úton kis híján beleborultam az árokba, amikor egy macska elfutott előttem. Szóval nem kicsit örültem, amikor végre megérkeztem Mourinho házához.

Lassú léptekkel mentem oda a csengőhöz, hiszen nem siettem, s kellett egy kis idő a csengetés után, mire ajtót nyitott valaki.

- Mesut? – José állt velem szemben, de az ábrázata kissé olyan volt, mint aki megriadt a látogatásomtól, másrészről viszont örült is neki.

- Szia! Mou itthon van? – kérdeztem, mire bólintott, de kissé furcsálltam a viselkedését – Minden oké?

- Igen, persze, csak lehet, hogy ez nem a legjobb pillanat arra, hogy bejöjj. – szemöldököm az égbe szaladt, nem értettem, hogy miről beszél, s már kérdeztem volna meg, amikor a lába mellett megjelent két apró lábfej is.

- Apa! – azt hittem rosszul látok és hallok, de amikor José mellett kijött Liani, én hitetlenkedve, de mosolyogva guggoltam le, és magamhoz öleltem a lányomat.

- Akkor már mindegy. Gyere be! – mosolygott José is, de volt valami az arckifejezésében, ami nem tetszett. Mintha kicsit sajnált volna, vagy nem is tudom.

Lianival a kezemben mentem be, a szívem a torkomban dobogott, s mikor beléptem a nappaliba, több ember láttán megtorpantam. Az oké, hogy ott volt Mourinho, Tami anyja, és Liani jelentéből Matildera is számítottam, csakhogy még egy személy állt ott, közvetlenül a menyasszonyom mellett.

- Hali! – köszöntem a társaságot méregetve, mire mindenki meglepődötten felém fordult.

José

Azt hiszem, Özil a legrosszabb pillanatban állított be, egyáltalán miért jött? Na, nem mintha nem örültem volna neki, mert egyrészről legalább megtudta, hogy Tami él és virul, másrészről viszont idegbajt kaptam a Matilde mellett álló csávótól. Mondhatnánk úgy is, hogy felállt a szőr a hátamon, akárhányszor szóra nyitotta a száját. Nem tehettem róla, valahogy annyira az volt az érzésem, hogy ez egy kétszínű alak, pedig most találkoztam vele először. Olyan „kétszínű” feje volt, vagy nem is tudom. Ahogy azt se, hogy akkor ő jelen pillanatban milyen szerepet tölt be Tami mellett. Mert ha a nővérem ezt a csávót szedte fel kárpótlásnak, akkor én komolyan mondom, eldobom az agyam. Özilt egy ilyenre cserélni?! Játssza itt a jó kisfiút, meg a sík hülyét, miközben lerí az arcáról, hogy marhán el akar tűzni innen, csakhogy meghúzza Tamit, mert szerintem ez a terve, de remélem, hogy csak én kalkulálok rosszul.

A nappaliban összegyűlt népség nem kicsit lepődött meg, amikor oldalamon Mesuttal tértem vissza. Hát igen, senki nem számított erre, ahogyan a focista sem számított arra, hogy itt találja majd a lányát és a menyasszonyát, akik állítólagosan eltűntek.

- Hahó? Köszönni? – néztem rá családomra, mikor már nem egy perce bámultuk egymást némán. Mes karjában ott volt Liani, de maga Mesut sem mert kezdeményezni, csupán ide-oda járatta tekintetét, főként Tami és a számára ismeretlen csávó között.

 - Ó, helló! Te lennél Mesut Özil? Hű! Én Miguel Carriero vagyok, nagy csodálód. – jött oda, és megrázta a megilletődött Özil kezét. Azt hittem elhányom magam, már megint kezdte a seggnyalást, pedig még csak most látta életében először személyesen a focistát. Fúj, de utálom az ilyet!

Eközben nővéremre pillantottam, aki lehajtott fejjel állt, de még véletlenül sem nézett volna Mesutra. Gondolom, most magába szállt, hiszen apáék által kiderült, hogy nem Mes írta azt a levelet.

- Tami? – nézett el Özil Miguel válla felett, de a srác nem zavartatta magát rájött a szófosás. Eddig nem beszélt ennyit.

- És hogy-hogy ilyen jóban vagy Lianival? Vagy honnét ismer? – ez volt az a pont, amikor már nem csak az az ember nézett nagyot, akihez a kérdést intézték, hanem a környezetében lévő összes ember szinte. Még Tami is riadtan kapta fel a fejét, anyám meg apám pedig először őt nézte, majd a társalgást folytató párosra terelődött a figyelmük. Mesut nyelt egy nagyot és összeszorított fogakkal válaszolt.

- Én vagyok az apja. – felelte hűvösen, majd próbált Matilde felé nézni, de ő még véletlenül sem pillantott erre. Teljes értetlenséggel álltam a jelenet előtt, de még a szüleink sem tudtak szóhoz jutni. Bezzeg Miguelnek meg úgy tűnt, nem esett le ez az egész szituáció, mert tovább fecsegett hatalmas baromságokról.

- Akkor miért nem tudtad magadhoz venni? Vagy értem már, a foci miatt nem lett volna elég időd rá. Egyébként részvétem a kislány anyja miatt, Matilde mesélte, hogy az ő unokatestvére volt… - legszívesebben pofán röhögtem volna ezt a barmot, de a helyzet ezt nem engedte meg, viszont szerencsére Özil félbeszakította.

- Tami, azt hiszem, beszélnünk kell. Sok mindenről. – intézte szavait nővéremhez, aki a földet pásztázva bólintott, Miguel meg csak lesett, hogy mi a fene van. Mi csak csendben néztük, ahogyan Özilék a lépcső fele mennek, s próbáltuk átgondolni a dolgokat. Fel kellett dolgozni azt, amit az előző három percben láttunk.

24. fejezet - Van, amihez már túl késő, hogy visszacsináljuk

Tami

Nem mondanám azt, hogy túlzottan lelkes voltam Özil apjának látogatásától, de muszáj volt elviselnem, mert nem akartam végleg elvágni magam az apósomnál. Szóval most ez a pár nap túlélőtúra lesz számomra.

Előző délután is miután letisztáztuk, hogy hol fog aludni, folyton segíteni akart mindenben, mosogatni akart, Lianival is el volt egy darabig, igaz a lányom eleinte ezt nem vette túl jó néven, de végül is szerintem rájött, hogy a másik nagyapjától sem kell félnie. Vagyis eddig úgy tűnik, nem akar megmérgezni minket, bár kissé aggasztó számomra a viselkedése, mert ilyen hirtelen megváltoztatni a véleményét… nem tartom túlzottan valószínűleg. Vagy végül is előfordulhat, hogy esetleg Mes anyja, vagy magam Mesut beszélt vele, hogy talán nem így kéne viselkednie, vagy nem tudom. A lényeg, hogy kicsit ijesztő ez a helyzet.

Ezért is tartottam kicsit a ma reggeltől, mivel Mesut edzésre ment, így azt hittem, hogy kettesben kell maradnom az apjával, de eszembe jutott, hogy Lianit oltásra kell vinnem, meg kiderült, hogy neki is van egy kis elintéznivalója a városban. Felajánlottam neki, hogy elviszem kocsival, de mondta, hogy neki később kell mennie, mint nekem, így kénytelen voltunk adni neki egy pótkulcsot, mert Mesut is előbb ment el, mint az apja, bár ezt nem tartottam túl jó ötletnek. Ő egyedül a házunkban? Oké, Özil apja, de szerintem azért jogosan tartottam ettől.

- Olyan két óra múlva jövök vissza, de nagy valószínűséggel úgy is hosszabbra nyúlik majd a dolog, mivel a kórházban mindig annyian vannak. - mondtam Mesutnak és az apjának címezve a dolgot, mire mindketten csak bólogattak. Enyhe hasonlóság.

- Rendben. Kell esetleg boltba menni, vagy valami? – csak megráztam a fejemet, de a hideg futkosott a hátamon a kedvességétől, inkább gyorsan elbúcsúztam, majd beülve az autóba elmentem a kórházba.

- Nem lesz baj. – a nővér jelenleg még türelmesen próbálta nyugtatgatni Lianit, aki nem igazán akart nyugton maradni, főleg miután meglátta az injekciós tűt. Egy darabig csak álltam, és néztem, ahogyan a nő próbálta beadni az oltást, de amikor már végleg nem ment neki, lazán odasétáltam, s apró, gonosz mosollyal az arcomon megpusziltam Liani homlokát, majd magamhoz öleltem, miközben a buksiját simogattam.

- Maradj nyugton! Nincs semmi baj. – mondtam neki, s ettől rögtön lenyugodott, így a nővér be tudta adni neki az oltást. Persze ebből megint sírás lett, mert végeztünk, így most ezért kellett csitítgatnom Lianit, de már mindegy volt, hiszen végeztünk. A nő adott még neki egy nyalókát, aztán kitessékelt minket. Kicsit furcsálltam, hogy egy másfél éves gyereknek miért pont nyalókát ad, de végül csak megvontam a vállam, és megettem én az édességet, mert lányom már a saját poharával volt elfoglalva. Neki még úgy sem adnék nyalókát.

Beülve a kocsiba rápillantottam az órára, s beletörődve vettem tudomásul, hogy valóban majdnem három órát vett igénybe ez a kis két perces dolog. Szóval hazafelé vettem az irányt, miközben végig az járt a fejemben, hogy Mes apja vajon mennyire gyújthatta fel a házat, vagy esetleg mit tett tönkre, amíg mi távol voltunk.

Ehhez hasonló katasztrófákra készültem fel, ám mikor leparkoltam, megnyugodtam, ugyanis nem állt lángokban a lakás. Így hát kivettem Lianit a kocsiból, előkerestem a kulcsomat, és beléptem a házba. Semmi különlegeset nem találtam benne, csupán üres volt, mert nagy valószínűséggel Mesut még edzésen volt, az apja pedig valami ügyeket intézett, és még nem ért haza.

Lányomat leraktam a földre, majd még kimentem a konyhába, hogy addig is melegedjen a sütő, ameddig én átöltözök valami itthoni cuccba. Miután ezzel megvoltam a nappaliba indultam, csakhogy nem mentem azonnal a szobánkba, mert Liani az asztalnál egy fehér borítékkal játszott.

- Ezt meg hol találtad? – guggoltam le hozzá, és kivettem a kezéből, aminek következtében hatalmas szemekkel kezdett pislogni rám – Tessék itt van a boríték. – nyújtottam oda neki a papírt, amin röviden csak az állt: „Matilde”.

Boldogan kezdte el újra gyűrögetni a játékszerét, én pedig felülve a kanapéra a levelet kezdtem el olvasni, kicsit rossz érzéssel a gyomromban.

Kedves Matilde!

Tudom, most fogalmad sincs arról, hogy miért kaptad ezt a levelet, de mindjárt kifejtem bővebben. Kérlek, ne haragudj meg rám, csupán az igazságot írom le.

Amikor megszületett a kislányunk hidd el, én voltam a legboldogabb ember a világon, hiszen egy gyönyörű kisbabát hoztál a világra, és ennél szebbet el sem tudtam volna képzelni. Hidd el, nagyon szeretem őt is, és téged is, csakhogy az utóbbi időben rá kellett jönnöm, hogy ez nem megy nekem. Egyszerűen nem tudok pihenni Liani mellett, miközben ott van a csapat, te és egyéb dolgok. Nekem ez sok. És tényleg ne haragudj, de arra a következtetésre jutottam, hogy költözzünk külön. Nem szívesen írom ezt, de más ötletem már nincs, és erre az elhatározásra is hosszas gondolkodás után jutottam. Ha hazaérek, majd megbeszélhetjük a részleteket, igaz, én már elkezdtem összepakolni, de mint említettem még beszélünk erről, és megegyezhetünk, hogyan tovább. Tényleg szeretlek, de azt hiszem, ez az apaszerep még nem nekem való.

Mesut

Egy darabig csak bámultam a papírra nem egészen értve a helyzetet, majd felpattantam, s a szobánkba rontottam. Az ágyon valóban ott voltak összehajtva Özil cuccai, és egy táska is elő volt készítve. Lassú léptekkel mentem vissza a nappaliba, majd újra kezembe vettem a levelet. Üveges tekintettel újra átfutottam a sorokat, de ismét csak ugyanazt olvastam, mint előtte. Könnyek gyűltek a szemembe, és nem hittem el. A levél mondatai futkorásztak a fejemben, s egy pillanatig az is felmerült bennem, hogy nem ő írta, de ugyanolyan volt ez az írás, mint az övé. Szóval nincs remény. Okokat kerestem ennek miértjére. Már nem szeret? Vagy egy másik csaj van a dologban? Csak ezért képes lemondani a kettőnk kapcsolatáról?

Hirtelen fordult a zár, ami kiragadott elmélkedésemből, és az ajtó irányába néztem arra számítva, hogy Özil lép be a nappaliba, de sajnos csak az apja volt az. Csalódottan néztem vissza magam elé, ő pedig gyorsan leült mellém.

- Mi történt? – kérdezte, én pedig felé nyújtottam a papírt, mire olvasni kezdte. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is pont Mesut apja fog mellettem lenni, amikor ilyen történik, se most pont ez volt a helyzet, s összevont szemöldökkel olvasott mellettem. Mikor végzett egy darabig ő is csak bámulta a levelet, majd rám nézett.

- Mit akarsz most csinálni? – elgondolkodtam. Hirtelen eszembe jutott valami, így felpattantam a helyemről, s a hálószoba felé indultam meg.

- Elmegyek. Lianival. – kérdőn nézett rám – Keresek egy repülőt, amire felülhetünk. – jelentettem ki határozottan, azzal hátrafordultam, s nekiálltam a pakolásnak.

- Hová akarsz menni? – jött utánam, de csak megvontam a vállam, és csináltam tovább a dolgomat.

- Nem tudom.

Egy pillanatra eltűnt a szobából a válaszomat hallva, de nem sokkal később már vissza is ért, és valamit tartott a kezében.

- Nekem van két jegyem az egyik németországi járatra, mert véletlenül kettőt vettem a visszaúthoz. – nem igazán figyeltem arra, amit mond, fel sem fogtam, hogy hogy lehet véletlenül két jegyet venni, de elvettem tőle, amikor felém nyújtotta őket, és rájuk pillantottam. Két jegy Németországba. Egy darabig megteszi. Talán.

Mesut apja kiment Lianiért, én pedig a levéllel együtt leraktam a repülőjegyeket a szekrényre, majd összepakoltam minden fontos cuccunkat.

- Gyere, kicsim! Elutazunk. – kaptam fel lányomat, majd elköszöntem Özil apjától, aki kifejezte sajnálatát, s a reptérre mentem.

Özil

- Akkor holnap! Háromra legyetek itt, mert aki késik, arra nem kis büntetés vár! Értve vagyok? – Mourinho így búcsúzott tőlünk, mi pedig csak bólogattunk, majd a csapat egész jókedvűen indult meg az öltözőbe. A mai edzés jól ment, szóval, ha a holnapi is így alakul, azt hiszem, győzni fogunk.

- És hogy alakult az estétek miután leléptetek? – húzogatta a szemöldökét Marcelo, a többiek pedig csak röhögtek.

- Na majd mert pont veletek fogom megosztani, mi? – csóváltam a fejemet, de én is mosolyogtam, miközben felkaptam a cucctáskámat.

- Ó, szóval megvolt. Azért van ilyen jó kedved. Arbeloa szállt be a buliba, ám én csak vigyorogva intettem, majd hazaindultam. Bíztam benne, hogy apám és Tami nem ölte meg egymást a délelőtt folyamán, de jobbnak láttam sietni, mert azért képesek lennének szétszedni egymást, bár ki tudja, most hogy apám talán rájött, hogy nem épp a legmegfelelőbben viselkedett.

- Sziasztok! - köszöntem vidáman, amikor hazaértem, de nem kaptam választ. Összevont szemöldökkel sétáltam beljebb miután levettem a cipőmet, de nem találtam senkit sem a nappaliban. Furcsa volt.

- Hahó! – szólaltam meg. Nem tetszett nekem ez az egész.

- Mesut? – apám rontott ki az egyik szobából, és azt hiszem kétségbe volt esve. Az első gondolatom az volt, hogy talán valami baleset érte Tamit, vagy hasonló. Hát majdnem. – Fiam, most akartalak hívni. Matilde nem rég elment Lianival együtt. – fogta meg a vállam, én pedig teljes értetlenséggel álltam előtte.

- Mi?! Hova? – értetlenkedtem.

- A repülőtérre. – apám válasza cseppet sem nyugtatott meg, sőt, fogtam maga, és berontottam a hálóba. Teljesen üres volt, kivéve az én holmijaimat.

- Mit mondtál neki? – fordultam apám felé vádlón. Ha Matilde elment, annak csakis ő lehetett az oka, mert magától nem hagyott volna itt.

- Én? Semmit. – tiltakozott, de tudtam, hogy hazudik. Ismertem már annyira őt, hogy tudjam, mikor nem mond igazat, még ha mások el is hitték a szavát.

- Apa! Mi a francot műveltél? – dühösen néztem mélyen a szemébe, s a szavakat lassan, tagoltam ejtettem ki, hogy megértse, ez most nem egy olyan alkalom, amikor nyertes lehet. Pár pillanatig még tiltakozott, de mivel nem tágítottam, ezért feladta.

- Jól van. Mivel annyira hasonlít az írásunk, a te nevedben írtam neki egy levelet, aztán adtam két jegyet neki a németországi járatra. – elképedve meredtem rá. Hogy képes ilyet tenni az ember a saját fiával? Annyira tudtam, hogy ilyen hamar nem változtatná meg a véleményét, tudtam, hogy ez csak egy színjáték!

- Miért kell neked tönkretenned az életem?! – csattantam fel, azzal megfordultam, és a telefonomon Mourinhot kerestem – Nem érdekel! – emeltem fel a kezemet, mikor magyarázkodni akart, majd a mobilomra koncentráltam, mert Mou felvette – Szia! Azonnal gyere a reptérre, ott találkozunk, mert Matilde apám miatt valószínűleg épp most akar Németországba menni. – hadartam.

- Mi?! Oké. – azzal mindketten leraktuk. Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsomat, és kirohantam, apám viszont jött velem.

- Mit akarsz? – kérdeztem hűvösen, miközben a kocsihoz mentem.

- Ha már elrontottam, szeretnék segíteni visszacsinálni. – magyarázta, én pedig csak megvontam a vállamat, majd elindultunk, de többet már nem szóltam hozzá.

- Hogy történt mindez? – tudakolta Mourinho, miközben a reptéren rohantunk.

- Ezt majd később, most a lényeg, hogy megtaláljuk. – mondtam, majd az információs pultot meglátva megálltunk, s mivel José is jött, és ő volt a leghiggadtabb állapotban közülünk, ezért ő ment oda. Gyomorideggel ácsorogtunk, s ne sokkal később José vissza is jött, csakhogy szörnyű ábrázattal.

- Na? – ugrottunk rá mindannyian, de alig bírta elmondani.

- A járat Németországba már elindult… - közölte, én pedig lehunytam a szememet – és épp most jött a hír, hogy a gép lezuhant. – a világ hirtelen megfordult körülöttem, és nem kaptam levegőt.

- Ez biztos? Nem egy másik járatról van szó? – nyökögtem, mire összeszorított szájjal bólintott, én pedig térdre zuhantam. A lábaim nem tartottak meg, s nem bírtam felfogni. Ez nem lehet! Lehetetlen! Tami… Liani… nem lehet, hogy a gépük lezuhant!

23. fejezet - Kellemetlen meglepetés

Özil

- Lassan azért menni kéne Lianiért, nem? - fordult felém Tami, miközben kávét készített a konyhában, én pedig a macskánkat etettem meg. Kérdésére felegyenesedtem, és elgondolkodtam. Persze azért hiányzott már a lányom, de olyan jól esett még ez a kis csend, hogy nincs gyereksírás, meg hasonlók.

- De, lassan. - feleltem bizonytalanul, majd elmosolyodtam, és Matildéhoz léptem - Csak olyan jó ez a kis csend. - azzal megcsókoltam, ám hamar hátra is ugrottam felszisszenve.

- Akartam mondani, hogy vigyázz, mert forró a bögre, de már késő volt. – vigyorgott Tami, én meg a fájó pontot vizsgálgattam, de csak egy vörös folt éktelenkedett rajtam. Sikeresen elégettem a Matilde kezében lévő bögrével, mert pont maga előtt tartotta.

- Tudom, hogy meg akarsz ölni, de ne tedd ilyen feltűnően. – csóváltam a fejemet, majd eltűntem, hogy felöltözzek. Ezek után már nem volt kedvem kávét inni.

Elég hamar elkészültem, ám a gond csupán az volt, hogy Tami még korántsem, ugyanis azóta, hogy elmentem, ő ott ült a kanapén, és Cirót simogatta. Szóval körülbelül még volt egy órám hátra indulásig, így hát leültem mellé, bekapcsoltam a tévét, majd játszani kezdtem az Xboxon.

- Ezt muszáj most? Mindjárt indulunk! - nézett rám Matilde, de készülni nem ment volna el, inkább engem cseszegetett. Felnevettem.

- Ahogy ismerlek az a mindjárt még két óra, szóval van még időm. – vigyorogtam, miközben a szememet nem vettem le a képernyőről.

- Hé! – azzal belebokszolt a karomba, én meg elvétettem a lövést, pedig már épp gólt rúgtam volna.

- Na! Most látod mit csináltál? - néztem fel, de ő csak ártatlan képpel megvonta a vállát, így én leállítva egy pillanatra a játékot magamhoz húztam, és nem eresztettem, inkább megcsikiztem. Ennek következtében sikítva felnevetett, Ciro meg ijedten nyargalt le a kanapéról és bújt el.

- Ne csináld! Hagyd abba! – próbált kiszabadulni, de nem hagytam, és az egész ház tőle zengett. Én csak azon nevettem, ahogyan próbált kiszabadulni a kezeim közül. Ficánkolt, ugrált, megpróbált elhúzódni, de ez mind hiába, mert én erősebb voltam, ám végül mégis csak elengedtem.

- Csak azért könyörülök meg rajtad, mert így tényleg nem fogsz elkészülni holnapig sem. – erre csak kinyújtotta a nyelvét, majd eltűnt a szobában, én pedig visszatértem a játékhoz. Három játszmával is végeztem, mire Matilde kijött teljesen felöltözve, én pedig elégedetten kapcsoltam ki mindent, nehogy én legyek most a hátráltató. Az én kocsimmal mentünk, s nem sokkal később már Ramona lakásának közepén álltunk, és Lianit kerestük. Mert nem volt meg. Ramona persze kisebb szívbajt kapott, Tamival egyetemben, mert állítólag három perccel ezelőtt még itt volt, szóval nem tűnhetett el csak úgy. Így hát kezdődhetett a keresés. A lányok már az egész házat, kertet, telket bejárták nem sokra jutva, míg én csak odasétáltam az egyik szekrényhez, és kinyitottam. Az alján Liani nevetett rám, én pedig mosolyogva vettem fel. Ez már nem az első alkalom volt, hogy ezt csinálta.

- Bújócskázunk, te kis rosszcsont? - pusziltam meg az arcát, miközben kivittem az ájulás szélén lévő lányokhoz, Tami meg egyenesen letámadta a kislányunkat. A végén már attól tartottam, hogy agyonszorongatja, vagy valami.

- A végén még megfojtod a gyereket! – vettem ki a kezéből indulásra készen – Rami, köszönünk mindent! – búcsúzkodtam, mert tudtam, hogy ha én nem teszem ezt meg, akkor senki nem fogja, és egy örökkévalóságon át ott fogunk ragadni.

- Nincs mit! Ha úgy gondoljátok, máskor is szívesen vigyázok rá, mert semmi gond nem volt vele, csak most a végén viccelt meg minket. Egyébként jól elvoltunk. Ugye, picúr? - mosolygott Ramona, én pedig intettem neki, Tami meg még utoljára átölelte, aztán jött ő is utánunk.

Azt hittem, hogy ezek után már nyugodt körülmények között mehetünk haza, de amint becsatoltam a biztonsági övemet, a telefonom kezdett csörögni. Sóhajtva vettem elő, s a kijelzőn Sergio neve villogott.

- Igen? - szóltam bele, már félig indítva a motort.

- Otthon vagy? – kérdezte semmi köszönés nélkül, én meg csak rávágtam a választ.

- Nem igazán

- Akkor lehetséges az, hogy valaki mászkál nálatok? – összevontam a szemöldökömet. Tudtommal nem vártunk senkit, meg kulcsa sem volt senkinek hozzánk, szóval nem tudom mi lehetett.

- Igen, Sergio, lehetséges, csakhogy az valószínűleg nem mi vagyunk, hanem valami idegen. – mondtam, Matilde pedig mellettem kérdőn nézegetett – Mindjárt ott vagyunk. – jelentettem ki, azzal már el is indultunk. Betörő lenne? Fényes nappal? De hogy jutott be? Igaz, múltkor elhagytam a kulcsomat, de azon nem cím, szóval nem hiszem, hogy azzal. Legalábbis remélem.

- Mi történt? – kérdezte Tami ijedten, engem vizslatva.

- Valaki van a házban Sergio szerint. – közöltem egyszerűen, de többet nem mondtam, csak arra figyeltem, nehogy elüssek valakit. Matilde mellettem meg sem tudott szólalni, s mikor a házhoz értünk, láttuk, hogy tényleg van valaki odabent. Azonnal kiszálltunk a kocsiból, én pedig kivettem Lianit is.

- Ne hozd! Mi van, ha tényleg egy betörő. és fegyvere is van? - parancsolt rám menyasszonyom, de csak a fejemet ráztam.

-  Mert az jobb lenne, ha esetleg bepattanva a kocsiba elhajtana Lianival együtt? - kérdeztem, s már meg is indultam az ajtó irányába, Tami pedig némi tétovázás után jött utánam. Óvatosan benyitottam, nyitva volt. Halk, megfontolt léptekkel mentem beljebb, még Liani is csendben figyelt, bár szerintem fogalma sem volt arról, hogy mi történik. Matilde mellettem a kezébe vette az egyik virágvázát, én meg egy pillanatig csak értetlenül bámultam rá.

- Ne nézz így! Támadóeszköz. – mutatta fel, én meg hitetlenkedve megcsóváltam a fejemet, és tovább mentem. A konyha felől hangok szűrődtek be a nappaliba, aztán az a valaki, aki bent matatott, elindult kifelé. Megtorpanva figyeltem az eseményeket, aztán egyszer csak az ajtóban megjelent a férfi.

- Apa?! – döbbentem le, mert apámmal találtam szemben magam, a lábához pedig Ciro dörgölőzött. Tami hirtelen leejtette az üveget a kezéből, ami így apró darabokra tört a padlón. Tágra nyílt szemekkel bámulta apát, mintha csak szellemet látna, és én is le voltam sokkolódva. El nem tudtam képzelni, hogy apám mit keres itt, hogy jutott be, vagy úgy egyáltalán az egész.

- Mit keresel itt? - nyögtem ki, mert csak állt ott, és bámult vissza ránk. Kicsit tartottam tőle, hogy itt van, mivel Matildéval nagyon nem bírják egymást, szóval most is fent áll a veszélye annak, hogy bármikor egymás torkának eshetnek.

- Gondoltam, meglátogatom a fiamat és a családját, ha már egyszer olyan kevésszer találkozunk. – nem tetszett nekem ez az egész, valahogy túl kedves volt, és tudtommal a fia családját ki nem állhatja, ami tényleg „tök jól esik” – Fel kéne takarítani a szilánkokat, nem? Hol van a seprű és a lapát? - meg sem tudtam szólalni, csak álltam ott ledöbbenve a saját apám viselkedésén. Annyira furcsa volt, hogy most normálisan viselkedik, de nem is hittem el. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez csak a látszat, és Tami is ugyanezt gondolta, mivel az én szótlanságomat kihasználva ő kezdett beszélni.

- Mit akar? – kérdezte hidegen. Apámat soha nem tegezte le, de ugyanígy volt fordítva is, ami némileg frusztráló volt, ugyanis a menyasszonyom nem bírta az apámat, az apám nem bírta a menyasszonyomat.

- Én? Semmit. Csupán gondolkodtam a dolgokon, és rájöttem, hogy eddig nem viselkedtem megfelelően. Bocsánat az eddigi kellemetlenségekért! – tágra nyílt szemekkel álltam Lianival a kezemben, és nem hittem a fülemnek. Soha életemben nem hallottam még őt bocsánatot kérni, és ez most lesokkolt. Újra. Ahogy Matildét is.

Pár másodpercig csak álltunk ott nézve egymást, majd hirtelen eszembe jutottak a szilánkok. Gyorsan átadtam Lianit Taminak, majd elrohantam egy seprűért.

Visszatérve apám, valóban segített összesöpörni, de abban a pillanatban nem tudtam mit kezdeni a kedvességével.

- És… - kezdtem – hogy jutottál be? – ezt valóban tudni akartam, mivel nem kapott se kulcsot, pótkulcs sincs elrejtve a küszöb alatt, az ajtó meg nem volt betörve.

- Kulccsal. Múltkor, amikor nálunk voltatok ott hagytad a kulcsodat. - lengette meg, én meg csodálkozva néztem rá. Szóval Németországban hagytam el.

Sikeresen eltakarítottuk az üveget, amíg Tami a kicsit lefektette a délutáni alváshoz, azután pedig leültünk a nappaliban, mert pár dolog még tisztázatlan volt.

Tami

Mesut apjának látogatása valahogy nem dobott fel, a viselkedése pedig egyenesen megrémisztett. Hogy ő kedves legyen velem? Ez csak valami vicc lehet.

- Meddig maradsz? – faggatta Mes az apját, én pedig kíváncsian figyeltem.

- Csak pár napig, de arra gondoltam, hogy addig lakhatnék nálatok. – majdnem félrenyeltem, és vőlegényem is rám nézett, hogy mit szólok ehhez, de végül is rábólintottam, hátha komolyan a szándékai az apának, és nem árt a jó viszony vele végül is.

- Oké. De előre szólok, nekem holnap délelőtt edzésem van, szóval nem leszek. –közölte Mesut.

- Rendben van. Én addig esetleg segítek Matildénak, ha bármiben kellek. – mosolygott, vagy legalábbis azt hiszem, az az volt. Én is magamra erőltettem egy mosolyt, mert bármennyire sem tartottam jó ötletnek, Mesut miatt muszáj ezt megpróbálnom. Úgyhogy érdekes lesz a holnapom!