Just love me - 2. fejezet

 „Tudom, hogy hibát követünk el, de nem érdekelnek a következmények." 

Nem kicsit örültem meg, amikor megtudtam, hogy Petra ma már jön dolgozni. Komolyan, ha ő nincsen velem, akkor nagyon nehezen tudom magam kontrollálni, főleg az olyan esetekkor, mint a tegnapi. Komolyan azt hittem, leütöm azt a fazont, olyan szinten rám akadt, hogy ha egy másodpercig is tovább folytatta volna, vagy elszabadult volna a pokol a részemről, ami nekem lett volna rossz, vagy rohantam volna a biztonságiakhoz, akkor meg a pasinak lett volna rossz. Bár őszintén szólva akkor már inkább a második lehetőséget választottam volna. Ha lehet, akkor már a saját bőrömet mentem, egy vendéggel több vagy kevesebb, tök mindegy. Nekem legalábbis, a főnök meg csak úgy is úgy tudna a dologról, hogy az zaklatott, és hasonlók. Akkor még én sem kerültem volna bajba, és mindenki boldog. De szerencsére erre nem volt szükség. A pasikámat valaki hirtelen felhívta telefonon, és sűrű bocsánatkérések közepette elment. Persze majdnem utána kiabáltam, hogy a „Soha viszont nem látásra!”, de nem akartam feltűnősködni. Kivételesen.

A ma esti műsor sem sikerült túl jól. Vagyis de, mi jók voltunk, meg minden, csakhogy a közönség soraiban kiszúrtam egy igen dühös és ismerős arcot, aki végig rajtam tartotta a szemét. Eléggé zavaró tud ám lenni, ha valaki végig csak téged bámul, ráadásul nem éppen jót ígérő ábrázattal. Az más, mikor egy pasi elámul, mintha még soha nem látott volna táncosokat, na, ilyen is volt, csakhogy az végig Petrán legeltette a szemét, de ugyanabban a társaságban ült, ahol az én megfigyelőm. Barátnőm nem tudom, mennyire vette ezt észre annak ellenére, hogy nehéz volt nem észrevenni, de az tény, hogy nekem már akkor azon járt az eszem, hogy miként fogom én elkerülni a kialakuló balhét. Az öltözőbe menet végig azon agyaltam, aztán, amikor meghallottam, hogy Petra kint dumál valakivel, kinéztem, ám azzal a lendülettel fordultam is vissza.

- Mondd, te mégis mi a francot képzelsz??? – húztam a számat rendesen, de azért megfordultam, és ártatlanul széttártam a karjaimat, miközben Iker Casillas, a Real Madrid kapusa baljósan közeledett felém.

- Tudtommal nem vagyok köteles magyarázattal tartozni neked. Vagy? – húztam fel a szemöldökömet, és Iker akkor ért oda hozzám.

- Pedig jó lenne. Attól még, hogy már egy ideje megszakadt a normális kapcsolatunk, te is ugyanúgy a családhoz tartozol, és nem nézhetem tétlen, ahogyan elcseszed az életedet. – üvöltötte le a fejemet, mire a kicsit arrébb álló Petra és Mesut Özil is eléggé meglepetten néztek.

Nos, igen. Petra még tudott arról, hogy Casillas a mostohabátyám, de emellett még voltak dolgok, amiket nem vertem nagydobra. Igazából nem is gyerekkorunk óta vagyunk testvérek, hanem csak úgy három éve, amikor is apu és az ő édesanyja összeházasodott. Azok után nem sokkal szakadt meg a kapcsolatunk, mert akadt egy pár összetűzésünk, én pedig makacs ember lévén úgy döntöttem, hogy akkor itt és most vége, én nem kérek többet az ő társaságából. Persze ez olyan szinten kivitelezhetetlen, hogy a szüleink összeházasodtak, szóval találkozni találkoztam vele, csupán csak nem szóltam hozzá. Nem volt több mondanivalóm neki. Ez ilyen egyszerű.

És most eljött a nagy egymásra találás. Persze a filmekben ez totál nem így szokott menni, de már megszoktam, hogy az én életem sem mesébe illő, ahogyan sokan másoknak, és még így is meglepően jó. Legalábbis nekem ez így megfelel, hiába pattog nekem Iker.

- Ó, szóval így három év múlva hirtelen érdekelni kezdett, hogy én mégis mit csinálok, hogy vagyok. Ez igazán kedves. – közöltem vele hűvösen, de megpróbáltam nem túl idegesnek látszani. Nem akartam leállni veszekedni, viszont az nagyon is érdekelt, hogy miért is most döbbent rá, hogy foglalkozzon velem.

- Ezt talán nem egy folyosón kéne megbeszélnünk. – vett vissza a hangerőből.

- Szerintem meg most menj el. – közöltem vele egyszerűen, és meglepő módon hallgatott rám.

- Rendben. De most szólok, ezentúl figyelni fogok rád, és erről még beszélünk! – nem tudtam, hogy ezt fenyegetésnek vegyem-e, vagy esetleg örülnöm kéne neki, de az biztos, hogy nem fogadtam túlzott lelkesedéssel, csak sóhajtottam egy nagyot. Ezek után pedig mintha mi sem történt volna, odasétáltam barátnőmhöz, aki a vita előtt egy másik focistával cseverészett.

- Láttatok már ilyet? Három év után hirtelen ellenőrzés alá vontak. – karoltam át Petra vállát, miközben ők még mindig lefagyva álltak ott – Egyébként Patricia vagyok, a hölgy legjobb barátnője. – nyújtottam át mosolyogva a kezem, mire a játékos is feleszmélt egy kicsit.

- Örülök. Mesut Özil. – rázott velem kezet, én pedig kitartóan a szemét vizslattam.

- Nem kérdezem meg, hogy tetszett-e az előadás, ahogy elnéztem, a te figyelmed amúgy is csak egy személyre összpontosult. – kacsintottam rá szemtelenül mosolyogva, mire persze elkezdett vörösödni. Nos igen, ahogy sejtettem. Azt hiszem lesz velük dolgom, hogy egy kicsit rásegítsek a dolgokra, amik itt még csak kialakulóban vannak. A megérzéseim sosem csalnak.

- Ne kombinálj, Patri! Mes csak a gyerekkori legjobb barátom. – vette védelmébe Petra, én meg kiegyenesedtem, és csak megvontam a vállam.

- Te tudod. – azzal indulni készültem – Örültem a találkozásnak! – intettem Mesutnak, azzal visszamentem az öltözőbe. Majd meglátjuk, mi lesz még ebből.

Petra még egy jó darabig nem jött be, csak mikor már a cipőmet húztam, de azért megvártam a szekrény előtt ülve, had cukkoljam.

- Na, hogy mentek a dolgok? – kérdeztem vigyorogva, de Petra csak sóhajtva levágta magát mellém.

- Akadj már le a témáról! Különben is, inkább te áruld el, hogy mi volt az az előbb Casillasszal! – húzta fel a szemöldökét, és kitartóan csak rám nézett olyan ábrázattal, amitől nagyon is jól tudja, hogy kiakadok.

- Ne nézz már így! – nyafogtam, de csak nem hagyta abba – Talán majd később elmesélem, de most megyek. Túl fáradt vagyok. – ásítottam egyet, de persze barátnőm azonnal a fejét csóválta, hiszen tudta, hogy csak teszem az agyam. Jó, hát nem tehettem róla, csupán csak nem volt kedvem erről az egészről beszélni, főleg úgy, hogy még én sem tudtam, Iker ezzel mit akar. Találgatni meg utálok.

- Nem foglak békén hagyni ám! Na, pá! – köszönt el tőlem Petra, én pedig intettem neki, majd hazamentem, ahol tényleg eléggé rám tört a fáradtság, ezért rögtön ágyba is bújtam.

Úgy terveztem, hogy másnap elég sokáig alszok, de ezt a tervemet teljesen romba döntötte egy nem kis zajjal járó esemény. Fél kilenckor arra ébredtem, hogy valaki folyamatosan a lépcsőházban járkál, és mindig csak az én ajtóm előtti részig jön. Holt idegesen trappoltam ki a bejárati ajtóhoz, mert egy részről be voltam parázva, hogy mi van, ha egy betörő az, de amikor kinéztem a kukucskálón, eléggé felszaladt a szemöldököm.

- Iker! – rontottam ki az ajtón csak úgy egy szál fehérneműben, de abban a pillanatban nem tudott érdekelni.

- Patricia? Öltözz már fel! – szólt rám, de csak a fejemet ráztam.

- Mi a frászt művelsz?!

- Megvettem ezt a szééép naagy lakást itt szemben, hát nem jó? – mutatott rá az ajtóra, én pedig teljesen lefehéredtem, és az ájulás szélén álltam.

- De.. de minek? – hebegtem elvékonyult hangon, de aztán próbáltam magam összeszedni – Te ezt teljesen komolyan gondolod? Egyáltalán minek akarsz te ellenőrizgetni? Nagylány vagyok már, menj, csinálj gyereket Sarával és éld ki rajta magad, ne rajtam!

- Azért, mert tegnap rájöttem, hogyha téged felügyelet nélkül hagynak, akkor nem vagy képes normális életet élni, és nem érdekel, hogy már három éve milyen a kapcsolatunk, nem fogom hagyni, hogy tönkretedd magad. Sarával meg amúgy is szünetelünk kicsit. – magyarázta, de csak az ajtófélfát szorongattam. Ez nem lehet! Nem, nem, nem!  

- Azt hittem nem érdekel, mi van velem. – suttogtam, de aztán felnéztem rá, megráztam a fejemet, és megindultam befelé – El fogok innen költözni, az száz! – azzal bevágtam az ajtót, és már rohantam is kétségbeesve a telefonom után.

- Tudod te mennyi az idő? – szólt bele egy totál álmos hang a telefonba, de nem különösebben zavartattam magam. Kit érdekel ilyenkor az idő, most vészhelyzet van!

- Nem érdekel! Azonnal ide kell jönnöd, közben fogj egy újságot, amiben lakáshirdetések vannak! Nem viccelek, rohadt nagy vészhelyzet van! – hadartam el egy szuszra, közben pedig fel-alá járkáltam a lakásban. Petra csak annyit mondott, hogy „Jó, jó”, azzal már le is tette a telefont, és fél óra múlva az ajtómban toporgott.

- Mi olyan sürgős? És miért pakol Iker dobozokat? – értetlenkedett, és látszott rajta, hogy nagyon hamar kellett elkészülnie, mert a haja össze-visszaállt, pluszban szegény még igen csak álmatagon pislogott rám. Illetve nem is szegény, itt most én vagyok a szegény!

- Pont ez az! Ideköltözik a szomszédba! – ragadtam meg a karjánál fogva, és berángattam a lakásba. Miközben én levágtam magam a kanapéra, ő fakadt ki nekem.

- Ez az a nagy probléma?! Ezért kell neked új lakás, és ezért nem élvezhettem a párnám pihe-puha kényeztetését?! – kicsit furán néztem rá erre a kijelentésre – Igen, jól hallottad! Szóval becsüld meg, mert itt vagyok, és nem a párnámat szorongatom!

- Ez a dolgod. – jelentettem ki, mire már épp rávágott volna valamit, de én nem hagytam – De most beszéljünk a lényegről: ez az idióta le akar ellenőrizni ezentúl, mert azt hiszi, elcseszem az életemet!

- Hát, ahhoz már késő. – ült le mellém Petra, és ezt a kijelentést már egy teljesen másik hangnemben mondta, hiszen ő is nagyon jól tudta, milyen ez az egész. Ő is ugyanúgy megtapasztalta már azt az érzést, hogy nem tud mit tenni, muszáj teljesítenie egy másik személy utasításait, ez pedig roppant kényelmetlen tud lenni. De erről soha senkinek nem beszélünk, abból nem kis gondunk származna. A lényeg, hogy nem a saját akaratunkból döntöttünk úgy, hogy abban a bárban fogunk táncolni.

Egy jó darabig csak csendben ültünk ott a kanapén – ami azért tőlünk igencsak szokatlan -, aztán hirtelen csak egy nagy sóhajjal jeleztük, hogy nem tudunk mit kitalálni. Elköltözni nem tudok, az túl sok macera lenne, ráadásul annyi pénzem sem lenne, szóval marad a „megszoksz” dolog. Majd kiderül mennyire fog ez sikerülni, de ez persze azon is múlik, hogy Iker hogy fog viselkedni.

Just love me - 1. fejezet

Sziasztok!
Megjöttem az új történet első fejezetével, remélem tetszeni fog! Hamarosan kikerül oldalra a rövid összefoglaló, tudom, talán így még kicsit zavaros az egész, de ahogy ígértem a szavazás első három helyezettje fog főszerepet kapni benne. :)


Jó olvasást!

„Ha majd már csak a gépek tartanak életben, kérlek, húzd ki őket!

- Utállak. – sóhajtottam, majd kibámultam az ablakon, s néztem, ahogyan a felhőket magunk mögött hagyjuk, és megjelennek a spanyol vidék dombjai. Hazaérkeztem.

Két hónappal később…

- Remélem, ma már betolod a képed a munkába, mert ha nem, marha ideges leszek. Én nem bírok ki még egy estét nélküled, tegnap is azt hittem, megütök valakit. Komolyan! Majd hívj fel, úgy is tudom, hogy az ágyban mereszted a segged, és csak lusta vagy felvenni a telefont! Itt emberéletek forognak kockán. Különben is már délután van! – unottan bámultam a monitorom képernyőjét, ügyet sem vetve az üzenetrögzítőmre. Majd később talán visszahívom Patriciat, de most nincs kedvem. Az üzenetéből ítélve amúgy sincsen túl jó kedve, ami azt jelenti, hogy sikeresen felhúzta magát valamin. Ami nagy valószínűséggel egy egész kicsike kis valami, ahogy ismerem.

Patricia egyébként a munkatársam, és egyben a legjobb barátnőm is. Őt már akkor megismertem, mikor még csak „kezdő” spanyol lakos voltam, aztán ugye el kellett hagynom egy kis időre az országot egyéb okok miatt. Két hónapja tértem ide vissza, és mondhatni olyan, mintha el sem mentem volna. Egyébként a nevem Petra Rivero. Édesapám spanyol, édesanyám német származású, és egészen tizennyolc éves koromig Németországban is éltem, de akkor úgy döntöttem, hogy az egyetemet már abban az országban kezdem, ahol apa született. Őszintén szólva, nem bántam meg. Egyszerűen imádok itt lenni, imádom ezt a légkört, ami itt van. Álmaim országa ez a hely.

Az öt hónappal ezelőtt történtek miatt az egyetemen kihagytam egy évet, ezért jelenleg nem sok teendőm van, estéként járok dolgozni, hogy ki tudjam fizetni a lakás költségeit. Ja, amúgy elvileg sportorvos leszek (már ha összejön). Ez a dolog még kint Németországban tetszett meg, mivel apa elég sokszor vitt ki focimeccsekre, ugyanis egy ideig ő volt a válogatott sportorvosa. Ebből következik az, hogy elég sok srácot ismerek onnan. Tiszta jó fejek, imádom őket. Egy-kettővel még a mai napig beszélek hetente a telefonon, ha tehetem.

Szívesen fetrengtem volna még az ágyban a laptopommal, csakhogy hirtelen megszólalt a kapucsengő, így én melltartóban és bugyiban slattyogtam ki az ajtóhoz, majd beleszóltam.

- Igen, tessék? – kérdeztem, de már valahogy éreztem, hogy ki fog beleszólni.

- Figyelmeztetlek, most felmegyek. Ha nem engedsz be, bejutok máshogy. Ha valaki van ott, azt küldd le a tűzlétrán, és közben szedd össze magad! Adok tíz percet. – a szememet forgatva nyomtam le a gombot, hogy Patricia bejöhessen, és elfordítottam a kulcsot a zárban, hogy be tudjon nyitni. Pár másodperc múlva már hallottam is cipőinek koppanását, ahogy felsiet a lépcsőn, és már vágódott is ki a bejárati ajtóm.

- Ejj de jó a kilátás! – mért végig csípőre tett kézzel.

- Hülye. Nem szoktál tükörbe nézni? – mosolyogtam, majd beljebb sétáltam, hogy keressek valami göncöt, amit felvehetek. Gondolom úgy sem itt akar maradni végig, hanem el akar rángatni.

- Talán túl sokszor is. – vágta le magát a kanapéra, és körbenézett – A macsek? Ugye őt nem hanyagoltad el, mint engem, és etetted? Ő még szerethető!

- Biztos a szokásos helyén alszik, a mosógép mögött. Vagy ráültél. – cukkoltam, azzal pedig bementem a hálóba, kivettem egy topot és egy farmerszoknyát, gyorsan felhúztam, majd kisiettem Patrihoz.

- Hová is megyünk?

- A nagy piros hegyhez! – kiáltotta, de én elég furcsán néztem rá, így elmagyarázta – Dóra, a felfedező. Nem ismered? Az unokahúgom elég sokat nézi, már tudom azt is, hogy „Jump!”. – köpni-nyelni nem tudtam, de hamar elsiklottam a dolog felett, és inkább a táskám után kezdtem el kutatni.

Kellett egy kis idő, mire megtaláltam, és vele együtt a macskámat is, Hugot, aki benne aludt. Mosolyogva csóváltam a fejemet, majd óvatosan felemeltem, és arrébb pakoltam a cicát, hogy készülni tudjak.

- De most komolyan, hova akarsz vinni? – álltam meg Patri előtt teljes menetfelszerelésben, így ő is felállt.

- Igazából fogalmam sincs. Csak gondoltam kirángatlak innen, mert gondolom úgy sem voltál kint napok óta, főleg, hogy tegnap estére is szabadnapot kértél.  Azt hittem meghalok. Volt ott egy fazon, aki az istennek sem akart levakaródni rólam, minden áron rám akart mászni. Ha nem tudnám, hogy ezért kicsapnának, úgy tökön rúgtam volna… - panaszolta, és én csak a bajszom alatt mosolyogtam – Nem vicces!

- Na gyere, igyunk meg egy kávét, aztán lassan úgy is mennünk kell dolgozni. – ragadtam karon, és kihúztam a lakásból, majd bezártam.

A kedvenc helyünkre mentünk, ami nem volt olyan messze a lakásomtól, gyalog húsz perc alatt meg lehetett tenni azt a távot. A pincér srác már ismert bennünket, így amint megérkeztünk közölte, hogy a szokásos helyünk szabad-e, és protekciósok lévén mi mindig előbb kaptuk meg a rendelést, mint bárki mást. Hát igen, aranyos a gyerek, mindig bepróbálkozik, de csak finoman, mert barátnője van. Mi pedig ezt tudjuk is. Nekem az az elvem, hogy nem kezdünk ki foglalt pasival, még ha vevő is lenne rá, Patricia meg nem tudom, hogy áll ehhez. Az már nem az én dolgom, nem szeretek beleszólni az ő életébe. Maximum csak akkor, ha úgy látom, tényleg nagy szükség van rá.

- Hölgyeim, a szokásosat? – kérdezte széles mosollyal az arcát, mikor megérkeztünk hozzá.

- Petrának jöhet, én viszont ma csak egy epres shaket kérek. – mosolygott vissza Patri, majd miután eltűnt a srác, mi is kényelembe helyeztük magunkat.

- Kezdem úgy érezni, hogy itt lassan már túl jól ismernek minket. Lehet, új hely után kéne néznünk, mert a végén még lelepleződünk, és kiderül, hogy az FBI-nak dolgozunk. – hajolt közel hozzám barátnőm, én pedig hangosan felnevettem, mire a környező asztaloknál ülők elég furcsán néztek rám. Csak kidugtam rájuk a nyelvem, és nem is foglalkoztam velük. Hagyjanak már, nem az ő dolguk!

- Nem vagy normális. – csóváltam a fejem, de ekkor megérkezett a pincér, és lerakta elénk az epres shaket, plusz az én tejszínes-rumos kávémat. Nekem az volt a kedvencem. – Köszi! – néztem rá kedvesen, amit viszonzott is, és már ment is volna el, de aztán visszafordult.

- Képzeljétek el, múltkor elmentem egy bárba, és volt ott két táncos csaj, akik megszólalásig ugyanolyanok voltak, mint ti. Meglepően jól nyomták. – mesélte csillogó szemekkel, én pedig összenéztem Patrival, majd vissza rá, és egyszerre nevettünk fel.

- Túl jó a fantáziád, Raúl. Legközelebb ne igyál annyit. – kacsintott rá Patricia, én meg csak beleittam a kávémba, és igyekeztem nem elröhögni magam. Szegény srác csak hümmögött párat, majd megvonta a vállát.

- Pedig már kezdtem reménykedni. – azzal elkullogott, mert egy másik asztalnál fizetni akart egy idős házaspár.

- Na, ez vicces volt. – fordult felém barátnőm, és ezek után szépen elbeszélgettük az időt, már nem is tudtam hazamenni, hanem hívtunk egy taxit.

- Elkésni úgy sem fogunk, ahogy nézem nincs nagy forgalom. – nézegettem ki az autó ablakán, és igazam is volt. Elég hamar odaértünk, és miután kifizettük az utat a taxisnak, bementünk az épületbe, amely szinte idegenként állt a többi régies ház között.

Mesut

Elég hosszú nap állt mögöttem, de a csapat összes tagja mögött is, ezért a srácok úgy gondolták, hogy este beülünk valahova. Ők nagyszerűen ki is választottak egy bárt, amitől én egy kicsit vonakodtam ugyan, de Raúl és Sergio győzködésének hatására végül belementem.

Este hétkor találkoztunk a hely előtt, majd mikor beértünk leültünk egy asztalhoz, ami elég közel volt a bár közepén elhelyezkedő színpadhoz. Tudtam, hogy nem véletlenül kaptunk oda helyet, ráadásul fél nyolcra volt kiírva a műsor, de mikor megjöttünk, már akkor tömve volt az egész. Kicsit feszélyezve éreztem magam, amit persze a többiek is észrevettek.

- Na, ne legyél már ilyen kis szende! Engedd el magad, hidd el, rád fér! Ezek a délben kezdődő meccsek szerencsére nincsenek túl sokszor beiktatva, különben én kipurcannék. – dőlt hátra Sergio a széken, majd szólt a pincérnek, és rendelt egy kört mindenkinek. Egy darabig még húztam a számat, és nem is sikerült felengednem egy darabig, csakhogy amikor bejöttek a táncosok, nekem tágra nyíltak a szemeim, mert egy elég ismerős arcot véltem felfedezni közöttük.

- Mi van, csak nem tetszik a csaj? – bökött oldalba Arbeloa, és meg kellett vallani, egész jól csinálta, amit csinált, de nekem nem csak azért akadt meg a szemem rajta. Hanem, mert ismertem azt a lányt. Elég közelről.

De nem csak én voltam így letaglózva, mellettem Casillas is hatalmas szemeket meresztgetett csak éppen egy másik táncosra. A többiek csak úgy szimplán gyönyörködtek a lányokban, de mi ketten végig azt a két személyt bámultuk, akiket már az elején kiszúrtunk, és amikor vége lett az egésznek, én felpattantam a helyemről.

- Találkoznom kell vele! – erre persze csak füttyögést kaptam, hiszen a csapat ezt kicsit másképp értelmezte, de én már indultam is, nem bírtam elülni a hátsómon.

Szerencsére a tulaj ismerte a Real Madridot (ki ne ismerné?), és egy rövid könyörgés után sikerült elérnem, hogy bemehessek hozzájuk. Akkora mázlim volt, hogy a folyosón pont ő jött velem szembe, így mikor meglátott megtorpant ott helyben.

- Petra! – mosolyodtam el, és odamentem hozzá.

- Mesut? – enyhén meg volt döbbenve, bár ugyanez rólam is elmondható volt, de azért szorosan átölelt – Olyan rég nem láttalak! Azt hallottam, hogy pár éve a Realhoz szegődtél, de sosem gondoltam volna, hogy összefutunk. – mosolygott a szőke lány, és most már öröm csillogott vissza rám a szeméből. Hát igen, Petrát még azokból az időkből ismertem, amikor Németországban laktam, egy suliba jártunk anno, és az egyetlen olyan lány volt, akit legjobb barátomnak neveztem valaha is.

Aztán persze szétváltak az útjaink, és bár sokszor láttam a válogatottnál tevékenykedni az apjával, valahogy sosem volt merszem odamenni hozzá, hogy beszéljünk. Igazából most sem tudom, hogy miért jöttem, talán egy kicsit meglepett az, hogy ilyen helyen dolgozik.

- Hát igen, rég voltak azok a sulis évek. – nevettem zavartan – De te hogy-hogy itt vagy? Mi van a bátyáddal? – érdeklődtem, de abban a pillanatban Iker hangját hallottam meg a hátunk mögül, amint dühösen caplat valaki irányába.

- Mondd, te mégis mi a francot képzelsz??? – Petrával mindketten meglepődve fordultunk hátra, hogy ez vajon mégis mi lehet.